A Szentírás margójára

Elalvás előtt, éjfél felé találomra felütöm a Szentírást: „…és vannak férfiatlanok, kik magukat teszik férfiatlanná a mennyek országáért”. S a következő versben ez áll: „Hagyjátok a kisdedeket hozzám jönni, és ne tartsátok vissza őket tőlem: mert ilyeneké a mennyek országa”. S még ugyanezen az oldalon: „Bizony mondom nektek, hogy nehéz a gazdagnak bejutnia a mennyek országába”. Itt leeresztem a könyvet. Ennek az egyetlen oldalnak gazdagsága is szinte kimeríthetetlen (Máté, 19,15–24).

Valóban isteni könyv! Minden emberi mű milyen hosszadalmas, mennyire kikerekített az Evangélium mellett! Csak isteni sugallat bízhatott ekkora „remekművet” oly esendő tollforgatóra, amilyen Máté evangélista is lehetett. Mert ezek a szavak akár porba írva is megmaradtak volna. A világirodalomból egyedül Shakespeare műveinél érzek halványan valami hasonlót, a feljegyzésnek valami „szent könnyelműségét”, hiszen e remekek úgyis elpusztíthatatlanok.

Jézus szavairól beszéltem, pedig e szavak épp nem szavak, ez a másik csodájuk. Aki az Evangéliumot olvassa, nem Jézus szavait olvassa: Jézus maga van vele. Aki az Evangéliumot magával viszi – kórházba, útra, háborúba –, nem egy könyvet visz magával! Ezek a „szavak” személyes erejűek!

Nem megfogalmazások, hanem a tett, a gesztus erejével, forróságával hatnak.

Szegénynek kell lennünk e földön, „mondja” az egyik „mondat”, s a kimondatlan kapcsolat máris ezt sugallja: miként a gyermekek is szegények! De valóban azok? Nem, itt a szegénység sokkalta többet jelent puszta szegénységnél. Hiszen a gyermekek gazdagok is, azért mernek a pillanatnak, a mának élni, akár a mezők liliomai. De hogyan élnek a pillanatnak? Mint a naplopók, a semmirekellők? Éppenséggel nem úgy, hiszen akkor életük üres lenne, és tűrhetetlen! A gyermekek az ábrándok teljességében élve tudják magukat oly alázatosan kiszolgáltatni a pillanatnak. Az ő belső világukat még nem parcellázta fel, szabdalta szét a személyes érdek, ezért lehetnek birtokosai mindennek! Ezért érezhetik magukénak az egész teremtett világot. „Szegénységükben” övék minden, amit kezükkel elérnek, s az is, amit el se érnek: a teljes égbolt, a csillagok minden ragyogása. Milyen szánalmas hozzájuk viszonyítva a felnőttek, s kivált a gazdagok birtoklási vágya, milyen barbár, szerezve egyre szegényebb, gazdagodva egyre nincstelenebb állapota a léleknek!

A lemondással nem a szegénységet kívánja tőlünk Jézus, hanem a birtoklás egyetlen lehető módjára, a szelídségre nevel. A rész helyett ekkor a teljességgel ajándékoz meg bennünket, s legmagasabb szinten: Isten szerelmével. Így árulja el igazi értelmét a legelső mondat is: „És vannak férfiatlanok, kik magukat teszik férfiatlanná a mennyek országáért”. Itt se a férfiatlanság a lényeges, hanem a részről, a „kijáró részről” való lemondás a „kegyelmi teljesség” kedvéért, a lélek „gyermeki” állapotához hasonlóan.

Három tanítás egyetlen oldalon, három gondolat, miket azonban nem a logikai kényszer, hanem egyedül a belső realitás forrósága olvaszt egybe. Három „gondolat”, mely azonban épp azzal, hogy több, mint gondolat, egyszerre ezer kérdésre válasz és megoldás. Erre a sűrítésre pedig egyedül az isteni szeretet képes.