1962

A Szentírás margójára

Elalvás előtt, éjfél felé találomra felütöm a Szentírást: „…és vannak férfiatlanok, kik magukat teszik férfiatlanná a mennyek országáért”. S a következő versben ez áll: „Hagyjátok a kisdedeket hozzám jönni, és ne tartsátok vissza őket tőlem: mert ilyeneké a mennyek országa”. S még ugyanezen az oldalon: „Bizony mondom nektek, hogy nehéz a gazdagnak bejutnia a mennyek országába”. Itt leeresztem a könyvet. Ennek az egyetlen oldalnak gazdagsága is szinte kimeríthetetlen (Máté, 19,15–24).

Valóban isteni könyv! Minden emberi mű milyen hosszadalmas, mennyire kikerekített az Evangélium mellett! Csak isteni sugallat bízhatott ekkora „remekművet” oly esendő tollforgatóra, amilyen Máté evangélista is lehetett. Mert ezek a szavak akár porba írva is megmaradtak volna. A világirodalomból egyedül Shakespeare műveinél érzek halványan valami hasonlót, a feljegyzésnek valami „szent könnyelműségét”, hiszen e remekek úgyis elpusztíthatatlanok.

Jézus szavairól beszéltem, pedig e szavak épp nem szavak, ez a másik csodájuk. Aki az Evangéliumot olvassa, nem Jézus szavait olvassa: Jézus maga van vele. Aki az Evangéliumot magával viszi – kórházba, útra, háborúba –, nem egy könyvet visz magával! Ezek a „szavak” személyes erejűek!

Nem megfogalmazások, hanem a tett, a gesztus erejével, forróságával hatnak.

Szegénynek kell lennünk e földön, „mondja” az egyik „mondat”, s a kimondatlan kapcsolat máris ezt sugallja: miként a gyermekek is szegények! De valóban azok? Nem, itt a szegénység sokkalta többet jelent puszta szegénységnél. Hiszen a gyermekek gazdagok is, azért mernek a pillanatnak, a mának élni, akár a mezők liliomai. De hogyan élnek a pillanatnak? Mint a naplopók, a semmirekellők? Éppenséggel nem úgy, hiszen akkor életük üres lenne, és tűrhetetlen! A gyermekek az ábrándok teljességében élve tudják magukat oly alázatosan kiszolgáltatni a pillanatnak. Az ő belső világukat még nem parcellázta fel, szabdalta szét a személyes érdek, ezért lehetnek birtokosai mindennek! Ezért érezhetik magukénak az egész teremtett világot. „Szegénységükben” övék minden, amit kezükkel elérnek, s az is, amit el se érnek: a teljes égbolt, a csillagok minden ragyogása. Milyen szánalmas hozzájuk viszonyítva a felnőttek, s kivált a gazdagok birtoklási vágya, milyen barbár, szerezve egyre szegényebb, gazdagodva egyre nincstelenebb állapota a léleknek!

A lemondással nem a szegénységet kívánja tőlünk Jézus, hanem a birtoklás egyetlen lehető módjára, a szelídségre nevel. A rész helyett ekkor a teljességgel ajándékoz meg bennünket, s legmagasabb szinten: Isten szerelmével. Így árulja el igazi értelmét a legelső mondat is: „És vannak férfiatlanok, kik magukat teszik férfiatlanná a mennyek országáért”. Itt se a férfiatlanság a lényeges, hanem a részről, a „kijáró részről” való lemondás a „kegyelmi teljesség” kedvéért, a lélek „gyermeki” állapotához hasonlóan.

Három tanítás egyetlen oldalon, három gondolat, miket azonban nem a logikai kényszer, hanem egyedül a belső realitás forrósága olvaszt egybe. Három „gondolat”, mely azonban épp azzal, hogy több, mint gondolat, egyszerre ezer kérdésre válasz és megoldás. Erre a sűrítésre pedig egyedül az isteni szeretet képes.

Laterna mágika

A filmvetítőgép ősét laterna mágikának nevezték, s e mágikus tulajdonságát mindvégig megőrizte. A valóság „leghűségesebb”, „legtárgyilagosabb” reprodukciójára képes, s ugyanakkor a legnagyobb varázslatokra is. Egyszerű vágásokkal, nagyításokkal, egybefényképezésekkel: az Ezeregyéjszaka minden csodáját fel tudja eleveníteni a néző szeme előtt: tengeri ütközetet egy lavór vízben, a vízözön, a Mars-utazás, Karthágó pusztulásának képét – makettből.

De a másik, nagyobb veszélye, „mágiája” épp „tárgyilagosságában” rejlik. Az amerikaiak nemrég Vadszem címmel filmet készítettek a mai amerikai nőről. Mint a vadakat, észrevétlenül, teleobjektívvel közelítették meg az áldozatot, s az így készült, tökéletesen „tárgyilagosnak” szánt felvételek a legelszántabb nőgyűlölő fantáziáját is felülmúlják. Nők a fodrászbura alatt, nők a kozmetikusnál, nők a tükör előtt! A dokumentumok egy olyan unatkozó, önző és ostoba szörnyeteget reveláltak, mely nemhogy a tárgyilagos, de a legrosszindulatúbb elképzelést is felülmúlja. De vajon valóban a legobjektívabb valami a teleobjektív „varázslencséje”?

Képzeljünk el egy filozófiai kongresszust, mit titokban, az ablakon át leskelődve „kap le” a riporter. Mit látnánk a vásznon, mit közvetítene a filozófiából a tárgyilagos géplencse? Épp a gondolkodás, a befele figyelés erőfeszítésétől kiürült szemeket; egy öreg filozófust, amint tátott szájjal mered a semmibe; egy másikat, amint épp izzadt feje búbját vakargatja. Gondolatnak bizony nyoma se lenne ezeken a fotókon. A „tárgyilagos” filmlencse épp a filozófiát sikkasztaná el a kongresszusból, mely így – puszta képpé csupaszítva – holmi szenilis öregek rejtélyes gyülekezetének hatna.

Íme a tárgyilagos filmszalag egyik hatalmas veszélye. Elkerülhetetlenül hamisít, amikor a láthatót lehántja a valóságról. Amikor egy eseményről csak a szemével vesz tudomást, de ezt a puszta látványt indiszkréciójával a végletekig kiaknázza. Az így készült kép szükségszerűen groteszk, ostoba vagy ijesztő lesz, de nem a valóság, hanem a lencse hibájából. Mert a valóság minden pillanatában sokrétűen gazdag, míg a puszta filmlencse gyakran üres.

Frobenius, a nagy tudós figyelmeztet először a „primitív” népekkel kapcsolatban arra, hogy ezek a népek egyáltalán nem primitívek, csupán mi közelítjük meg primitívül őket, amikor – hasonlóan a fényképészlencse indiszkrét objektivitásához – kultuszaikat és szokásaikat puszta tényekké csupaszítjuk, valódi összefüggéseik tudatosítása nélkül.

Ezek a gondolatok jártak a fejemben, miközben a Szentkút című rövidfilmünket láttam. Szentkút zarándokhely, s kialakulásában rendkívül nagy szerepet játszik a történelmi emlékezet, a „lelki honvágy”, amint ezt Bálint Sándor az ősi kegyhelyekkel kapcsolatosan kifejtette. Kis processziókban a környék egész lakossága ellátogat időnként templomába, felkeresni forrásait, s mint a turisták, lelki felfrissülést lelnek e zarándoklatokon. Eljön velük a nép kicsinye-nagyja, s természetesen számos gyógyíthatatlan beteg is. A hangsúly itt a gyógyíthatatlanon van, s ez jelzi azt is, hogy aki gyógyíthatatlan bajával idejön, nem is olyan tudatlan. A reménység elidegeníthetetlen joga a legreménytelenebb betegnek is. S a vak és sánta – kit az orvosok föladtak – nem tudatlan, hanem csak reménykedő ember, amikor bajában a forrásvízre hajol, s az ismeretlenhez, szíve Istenéhez fellebbez.

Ma se történt csoda, mondja a riporter, s csodálkozik, hogy a zarándokok mégse csalódottak, mégse ébredtek rá csodavárásuk kudarcára, holott épp ez a béketűrés figyelmeztethetné arra, hogy akik csalódás nélkül tudnak hazatérni innét, talán nem is olyan „vakhittel” jöttek ide? Én meg Frobeniusra gondolok, s arra, hogy az egyszerű nép mennyire nem jelent primitív népet, s főként hitük mennyire nem primitív hitet. Mert a filmlencse objektivitása csak a forrást, a forrás körüli nyüzsgést mutatja, kiemelve, kimetszve a jelenetet a teljes valóságból, a zarándokok hitének teljességéből. A teljes valóság és igazság ugyanis az, hogy akinek hitével és akinek nevében ezek a zarándokok idejöttek, olyan tanítást adott nekik a világról, mely akkor is bőven kárpótolja őket, ha reményeikben „csalódniuk” kellene. Mert Jézus elsősorban nem a csodákra készítette fel övéit, hanem a valóság elfogadására, sőt szeretetére.

Bénák és vakok vonulnak a szentkúti zarándokok között. Persze, segítsünk bajukon, ha az orvostudomány ezt lehetővé teszi. De ne sajnáljuk tőlük a reményt, ha bajuk gyógyíthatatlan, és ne csodálkozzunk béketűrésükön, amivel kudarcukat fogadják, hiszen Istenük szinte minden szavával, egész életével erre készítette fel őket, s Jézusnak épp ez a legnagyobb csodája, hogy az embert megtanította arra, miként lelje meg a nehézségekben vigaszát, bánatában lelke derűjét. S épp ez az, ami a teleobjektívből kimaradt.

Jegyzet

Beszélgetés Kassák Lajossal a modern katolikus irodalomról

Kassák Lajos ebben az esztendőben ünnepli 75. születésnapját. A modern magyar irodalom élő klasszikusa öreg korára is örök kereső, kísérletező művész maradt, de belső hűsége, erkölcse, szocialista hite változatlanul állta az idők próbáját.

Minket most elsősorban az érdekelne, hogy is látja e kiváló szocialista művész a kortárs modern katolikus irodalom helyét és szerepét egy új világ kialakulásában.

– Volt egy rossz, még a múlt századból itt maradt úgynevezett fehér irodalom, mit katolikus pedagógiai irodalomnak is nevezhetnénk – indítom meg a beszélgetést. A szellemi „minimalistáknak” el kellett tűnniük. Győztek a „maximalisták”. Péguy, Claudel, Mauriac, T. S. Eliot, Chesterton, Bernanos, hogy csak a legkiválóbbakat említsem. Hogy látja az ő munkásságukat Kassák Lajos, miben látja jelentőségüket?

– Hitük bátorsága és elevensége az – kezdi vallomását –, amit leginkább rokonnak érzek a magam művészi és szocialista hitével. A maguk katolikus világnézetén belül szembeszálltak mindazzal, ami az idők során elavult vagy elmeszesedett. Az író élő lelkiismeret. Feladata nem az illusztrálás, hanem az emberi történelem korrekciója, az ember legmélyebb igényeinek tolmácsolása.

– A modern katolikus írók a legkülönbözőbb módon szolgálják hitüket – szövöm tovább a beszélgetés fonalát –, Claudel például, akár Dante vagy Szent Ferenc, vallásos élményeit írja meg himnikusan szárnyaló műveiben. Mauriac „profán történeteket” ír, miket csak a kegyelem egy-egy villáma jár át. Julien Green egyenesen elveti a „katolikus regényt”, s elegendőnek tartja szenvedélyes hitvallását. Waugh, miután megtért, megtérésének irodalmi következményét a lehető legszűkebbre szabta, s csak annyit ígér, hogy ezentúl még nagyobb gonddal és odaadással fogalmazza műveit. Heinrich Böll álláspontja is hasonló. Hívő embernek vallja magát, s reméli, hogy ez művein is nyomot hagy. De maga az alkotás szuverén valami, s csak a végítélet Istene döntheti majd el, miként sikerült egyeztetnie életében a kétféle lelkiismeretet.

– Ezt – mosolyodik el Kassák – magam is vallom, persze végítélet nélkül. Egy ember, és főként egy művész tevékenységeinek összhangja sokkal mélyebb valami, semhogy a felszínen pillanatonként kimutatható, örökösen igazolható lenne.

– S hogy látja a világ mai nagy katolikus íróinak szerepét a jövőben?

– Korfordulón élünk – válaszol Kassák –, egy új világ kezdetén. Minden értékre szükség van; minden valódi értékkel rokonnak érzem magamat. Nem azt hangsúlyozzuk hát – értékekről lévén szó –, ami elválaszt, hanem ami egybeköt. Új politikánk korszakalkotó fordulatának tartom azt a megállapítást, hogy többé nem érvényes az „aki nincs velünk, ellenünk” elve. Helyébe az „aki nincs ellenünk, velünk van” hitvallása lépett. Így mélyen tiszteletben tartom Graham Greene, Mauriac, Péguy és Claudel hitét, s műveikkel, meggyőződésem, hogy részt vesznek, méghozzá forradalmi frissességgel a jövő szellemi világképének kialakításában. Egyházukon belül sokáig „ellenzéknek” számítottak, s bizonyos értelemben azok ma is. Számomra talán ez a legrokonszenvesebb vonásuk. Egy író csak akkor szolgálja leginkább a fennálló, s általa is elfogadott rendet, ha örökös kritikával illeti. Nem megdönteni akar, hanem éltetni. Az örökös nyugtalanság és meg nem elégedés az író sorsa és legfőbb feladata minden közösség konzervatív, tehát életellenes, megmerevítő tendenciájával szemben. A XX. századi katolikus világirodalom ezt a feladatát a legmagasabb szellemi szinten kívánja teljesíteni.

Ezzel a szemlélettel, gondolom, mi is egyetérthetünk, s örömmel tölthet el bennünket, hogy a fejlődés az értékek harca helyett egyre inkább az értékek együttműködése felé mutat. Egy igaz katolikus és egy igaz szocialista író ezer kérdésben találkozhat, míg egy rossz katolikus és egy rossz szocialista író szükségszerűen ellenfelei egymásnak.

A hetvenöt esztendős Kassák Lajossal folytatott rövid beszélgetésemnek kétségtelenül ez a legszebb és legmegszívlelendőbb tanulsága.

Az idő sürgetése

Közvetlenségében, direktségében meglepő kérdéssel fordult hozzám a minap valaki. Van-e a katolikus irodalomnak konkrét programja? Milyen eszmét kíván szolgálni leginkább a jövőben?

Zavarba ejtő kérdés. A fiatalság számára a jövő is valami mást jelent. Nyílt pályát, szabad teret, hol magunk tűzzük ki a célt, mit életünkben el kívánunk érni. Így látják ők a jövőt. Számunkra már valami egészen mást jelent. Az ő hitük szerint törekvésük mint a nyílvessző talál célba. Mi már tudjuk, mint a tapasztalt stratéga, hogy munkánk sorsa inkább egy hosszadalmas hadjárat sorsához hasonló. Múlnak az évek, s közben maga a cél is megváltozik, s egy-egy vereségünk sokszor többet ér minden győzelemnél.

Sokszorosan érvényes ez az irodalomra. Mert sose szabad elfelejtenünk, hogy a művek autonómiára, önállóságra törekszenek. „A dal szüli énekesét” – írja Babits, s e vallomása lényegében azt jelenti, hogy a műnek inkább kiszolgáltatottja a dalnok, mint parancsolója. Az igazi alkotás magát az alkotót is meglepi, ahogy egy csata kimenetelét se lehet előre kitervelni, ahogy a váratlan meglepetések szülik az igazi hadvezért, teszik próbára valódi leleményét.

De mindezt nem azért mondtam el, hogy megfussak a kérdés elől. Kellő stratégiával csupán kellő mederbe szeretném terelni a témát, mely lényegében engem is mélyen foglalkoztat, csak nem merném már ilyen direkt módon, vagy pontosabban: ilyen fiatalosan megfogalmazni. A mellemnek szegzett szót kissé félre kell hárítanom, hogy nyugodtabban válaszolhassak.

Láttuk, a művek bizonyos önállósága, autonómiája a direkt célkitűzést rendkívül kérdésessé teszi. Az író, amikor belekezd műve megírásába, inkább csak sejti annak végső értelmét – a legritkább esetben tudja is. Gyakori eset, hogy eredeti szándékából a mű befejezésekor lényegében semmi se marad. S épp ezek a jó művek, amikor az írás lázában az alkotónak sikerült fölülmúlnia eredeti szándékát. Az igazi mű – túl a részletek kudarcán – döntő pontján alkotóját is meglepi, s épp e kegyelemszerű meglepetés kiszámíthatatlan varázsa bűvöli el az olvasót is, s teszi alázatossá a „dalnokot”. Ha tehát a jövőt faggatjuk, a legtudatosabb író is csak jósa lehet saját jövőjének, s nem tervezője. Persze ebben az óvatosságban az alkotás természetét figyelembe véve, s épp ebben az óvatosságban jut kifejezésre a valódi elszántság és céltudatosság.

De térjünk a lényegre. Milyen célt kíván szolgálni a katolikus irodalom a jövőben? Figyelembe véve mindazt, amit elöljáróban elmondtam, erre a kérdésre csak ki-ki saját maga válaszolhat, s hangsúlyában szükségszerűen ott cseng az a „bizonytalansági tényező”, mely nélkül ilyenfajta válasz el sem képzelhető. Ha tehát nekem kell felelnem e kérdésre, egyedül a magam nevében felelhetek (még mások művére, az egész katolikus irodalom jövőjére vonatkozólag is), s válaszom szükségszerűen tétova lesz, mint a gazda válasza, kit a jövő évi termésről faggatnak. A katolikus irodalom nagy programja – szerintem – a szeretet lesz, a szeretet programja anélkül, hogy sokkal közelebbit tudnék erről a témáról vagy „jóslatról” mondani.

Persze a szeretet örök téma, s a művészet örök módszere, de jellegében kis hangsúlyeltolódások is egész korszakokat teremthetnek. Madártávlatból, a tájékozódás és a plaszticitás kedvéért, bátran mondhatjuk például, hogy a középkor keresztény irodalma teológiai credo-irodalom volt, s itt a középkori himnuszokra gondolok, s Dantéra, a Divina Commedia mennyei geometriájára, skolasztikus szépségére. Ha viszont a közelmúlt megújult katolikus irodalmát nézem, láthatom, hogy ez a „kegyelem irodalma”. A regény, a család- és a pszichológiai regény kétségtelenül a kegyelem lényegének és működésének megragadására készítette elő a talajt a katolikus író számára. A pszichológiai regényben a pszichológián túli valóság feltárására.

A hangsúly az egyetemes katolikumon belül így vándorol korról korra, s teremt valóban korszerűt. Az idő, szerintem, ma így kéri számon tőlünk a szeretetet. A jövőben a szeretetről kell tudnunk vallani – minél mélyebben és minél forróbban. A jövő katolikus irodalmának, szerintem, evangéliumi irodalomnak kell lennie.

Próbáljunk hát ábrándozva tájékozódni egy kissé a jelenből a jövő felé! A nyugati világ ma a magány problematikájával vívódik, a keleti világ a szocializmus kérdéseivel. Így vagy úgy, legfőbb gondunk lett a „másik ember”, a többi, a felebarát. S a felebarát problémája mi volna más, mint a szeretet problémája, az Evangélium veleje.

Érdekes, az oroszok a XIX. század végén egyszer már adtak ilyenfajta választ a Nyugatnak, amikor a nyugati realista regényt szeretetükkel szinte a végsőkig mélyítették. S nagyon valószínűnek tartom, hogy a jelenlegi konstellációban a nyugati irodalom magányproblémáját az oroszok épp a szeretet realitásával fogják feloldani. A napokban számolt be valaki egy új filmjükről, mely szintén efelé impresszionált. Aljosa szerelme a film címe, s már a cím is elárulja, hogy Dosztojevszkij hősének nevével a szeretetről kíván a mű vallani. Aljosa egyszerű, szinte együgyű fiatalember, vasútépítő munkás. Távoli faluba vetődik, s beleszeret a pályaőr hiú lányába. Aljosa munka után minden este megjelenik a lánynál néma és szelíd szerelmével. Eleinte nevetést vált ki, később megszokják, legvégül szeretete kezdi áthatni a szíveket. Munkája egyre messzebbre viszi a falutól, de a többiek segítségével Aljosa minden este visszatér a lányhoz. Utoljára oly távoli vidékre kerül már, hogy lehetetlen többé a lányt meglátogatnia. S akkor, a messzi állomáshelyén megjelenik maga a világszép, hiú lány. Cipője kezében: gyalog tette meg a hatalmas utat. Először ölelik meg egymást. „Nézd, mennyien látnak minket!” – mondja a fiú, mert a völgy telve emberekkel.

Igen, a szeretet realitása: ez lesz szerintem a megújhodó irodalom programja. Az új író, túl az értelem és érzékelés határán, közvetlen szeretetével fogja birtokba venni a világot. Korunk mindenképp problematikus irodalmában egyedül ez teremthet ismét zseniális rendet, valódi evidenciát. Minden jel egy új szeretet eljövetele felé mutat. S ebben az újban ki találhatná meg inkább önmagát, mint a katolikus író, a katolikus irodalom?

Persze, hogy ez a nagy, művészi metamorfózis miként zajlik majd le, milyen műveket és művészi kátékat fog megteremteni, mindezt előre aligha tudhatjuk. De annyi bizonyos, hogy az Idő egyre inkább hitünk lényegének átélésére sürget bennünket. S ez a lényeg: a szeretet.

Jegyzet

A kápó

Egy nagy művész – Gillo Pontecorvo – fogalmazza meg előttünk a filmvásznon ítéletét a német koncentrációs táborok világáról, a fasizmus éjszakájáról. A film nyelve a művészi objektivitás, de hatása a szinte elviselhetetlen döbbeneté: hová jutottak az Evangélium parancsától azok, akik e földi poklot megteremtették?

Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat! – hasít belénk a jézusi norma, s a vászonról a brutális „ellenkép!”: egy deportálóvonat marhavagon-karavánja. Szeresd felebarátodat! – és megnyílnak a KZ-láger kapui… mint tenmagadat… és fölragyog az őrtornyok reflektora. Megérkeztünk a dráma színhelyére.

„Ördögi színjáték” – Dante nyomán ezt az alcímet adhatnánk a Kápó című filmnek, mely magvául annak a folyamatnak ábrázolását választotta: miként válik egy törékeny kis gyermeklányból kápó, a rabszolgatartók szolgája, övéi árulója.

Pontecorvo azon a ponton ragadja meg a drámát, mely eleve kizár minden pátoszt és érzelgősséget. Azzal, hogy egy áruló sorsának átélésére kényszerít, a lehetőségig elidegenítve, objektiválva vetíti elénk magát a poklot: a foglyok szenvedését, egyetemes agóniáját. Valóban dantei képeket teremt, szigorúan fogalmazva a már-már artikulálhatatlan valóságot. A mezítelen embercsorda hajnali futása a gázkamrák előterében: a filmművészet talán eddig legnagyobb látomása, s nemcsak az első emberpár, de valójában az egész emberiség paradicsomi kiűzetését dokumentálja.

Ki itt a bűnös és ki az áldozat? Pontecorvo nem játszik mélypszichológiai játékot e kérdéssel. Könyörtelenül éles vonalat húz üldözők és üldözöttek közé, akár egy keresztény passiójátékban, de a kis Nicole sorsán keresztül arra is figyelmeztet, hogy a gonosz mindenkiben, még az áldozatban is jelen van. Hogy nem csak a hősiességhez, de az áldozathoz is erő kell, erkölcsi hozzájárulás, még akkor is, ha ennek semmi látszata nincsen. Az igazi keresztény ember az ártatlanul szenvedőket mindig szinte a szenteknek kijáró tisztelettel övezte. S Pontecorvo fogalmazásában is: az állatmódra elhulló névtelen csak-szám-emberek nem csupán megrendülést, nem is csak szánalmat, de mélységes tiszteletet váltanak ki belőlünk már azzal is, hogy félnek, hogy mezítelenek, azzal, hogy türelmes gyökeret eresztettek a szenvedésben. Ebben a szenvedés misztikájába tartozó ábrázolásmódban van különben a film egyik legfőbb ereje.

De folytassuk ott, ahol abbahagytuk. Nicole csakugyan elárulja, s valóban Nicole árulja el övéit, a szenvedőket? Vagy csak tulajdon szenvedését árulja el? Félig gyermek volta s a körülmények, melyek árulóvá teszik, felmenthetik-e őt bűnének terhe alól?

Pontecorvónak van ereje nemmel válaszolni. A végig hűséges szenvedő és halott milliók elárulása lenne a lány bármiféle megmenekülése? Hiszen épp e táborok botránya tanította meg ismét a világot arra, hogy jó és rossz két élesen különböző valóság, miket semmiféle teóriával nem lehet büntetlenül egybemosni.

Nicole az utolsó pillanatban egy szerelem érintésére jóváteszi ugyan vétkét, mégis meg kell halnia. S még ez a hőstette se lehet egészen valódi. Ösztöne: az éhségtől, a szenvedéstől való iszonyat teszi árulóvá, s tegyük hozzá, fanatikus árulóvá, ahogy az már lenni szokott. S ismét csak ösztöne: föllángoló szerelme viszi vissza a foglyok oldalára. Érezzük, hogy itt még valami hiányzik. S valóban: miként árulásában, most önfeláldozásában is egyedül marad, egyedül kell maradnia. Mindenből, mindenkiből „kiábrándultan”, halálos sebbel az oldalán kell eljutnia a katarzisig. „Adonáj!” – szakad fel ekkor ajkáról a héber imádság, szólal meg utoljára benne az Isten előtt felelős lélek. Most végre megtudjuk, hogy mélyen a felszín alatt végig felelősnek érezte magát.

Pontecorvo filmjét nyugodtan tekinthetjük a felelősség problematikáját kutató alkotásnak. Képekben gondolkodik, de könyörtelen képlogikával. Végkövetkeztetése rendkívül komoly: az „indokolt” bűnben is van felelőssége a bűnösnek, ha máshol nem, a végső realitás, Isten színe előtt.

A felvevőgép most már elfordulhat Nicole-tól. Megtalálta békéjét.

Jegyzet

Modern aszkézis

Létezik ilyen? Lényegében természetesen nem, de jelentkezési formájában igen. Eddington a tudományok jövőjét a problémák egyre szélesebb és egyre finomabb felvetésében látja. S egy kissé – gondolom – így vagyunk az aszkézis kérdésével is.

A lemondás és birtoklás frontjai erősen átalakulóban vannak. Már a technika puszta vívmányai is előtérbe tolják a „jólét és ember” tökéletesen új problémáját. Ugyanakkor a szocialista gazdasági rend olyan anyagi gondtalanság megteremtésére törekszik, mely a birtoklás kérdésében sokkal szellősebb viszonyt ígér az emberiség számára az eddiginél.

Az emberiség jövő gondja mindinkább a bőség következménye lesz. Az anyagiasság görcsének fellazulása kétségtelenül jótékonyan hat majd, de ugyanakkor magasabb erkölcsi feladatok elé állítja a társadalmat és benne az egyént. Ezzel kapcsolatban érdemes elgondolkodnunk a keresztény aszkézis, s általában az aszkézis rendeltetéséről, valódi céljáról.

Az aszkézisben a hangsúly nem is annyira a lemondáson van, mint inkább azon, hogy minek az érdekében mondunk le. Két dolog ugyanis elképzelhetetlen lemondás és áldozat nélkül: az alkotás és a szeretet. Tehát a valóban kreatív élet.

Az alkotás szellemi értelemben kíván lemondást, gondolatainknak elszakadását közvetlen vágyainktól és érdekeinktől. Tudósnak vagy művésznek lenni szükségszerű aszkézist jelent, mindenkor teljes embert követel: tökéletes és maradéktalan belefeledkezést az alkotásba, a tudományos problémába. Aki ezt nem teljesíti, az vagy elsekélyesedik, vagy tragikusan felőrlődik emberi és alkotói természetének ellentmondásai között. A szeretet – a kreatív élet legmagasabb rendű formája – viszont tettben és lélekben kíván tőlünk lemondást, hiszen el se képzelhető az önzetlenség erényének gyakorlása nélkül. Aki szeret, szükségszerűen lemond legfőbb tulajdonáról, önmagáról.

Az aszkézis tehát nem is annyira előfeltétele a magasabb szintű életnek, mint inkább természetes következménye, velejárója annak. Hiszen a puszta lemondás önmagában sehová se vezet, viszont a szeretet és alkotás nincs lemondás nélkül.

A kérdés ezek után az, vajon változtak-e újabb időben a lemondás formái, s fognak-e még továbbra is változni?

Mielőtt erre válaszolnánk, érdemes elidőznünk egy különös jelenségnél. Már a régi arisztokrácia világában is megfigyelhettük, hogy csakis azok az egyének értek el kimagasló szellemi sikert, akik a gazdagságon belül szegények tudtak maradni. Sőt: még hatalmon is csak azok a családok, csoportok maradtak, melyek vagyonuk mellett se mondtak le a szegénység szívós, keményebb életre edző erényeinek gyakorlásáról. De mi lesz az aszkézis szerepe és sorsa, mikor az egész emberiség kerül majd a jólét állapotába?

Hatalmas jótétemény lesz ez az emberiség számára, de hatalmas próbatétel is. Hogy az „enyém-tied-övé” görcse nem fogja fenyegetni többé, ez kétségtelen áldása lesz a kornak, de a jólét egykönnyen ernyesztője is, ha a jövő és már a jelen embere is nem válik egyre inkább szellemi, egyre inkább alkotó emberré. Merész paradoxonnal szólva: ha a fokozódó bőség közepette nem mer egyre szegényebbé válni, az alkotó és szerető, kreatív ember nagyszerű szegénységének jegyében.

A jövő emberiség erkölcsi emelkedését, azt hiszem, semmi se jelezhetné inkább, mint az egyre gazdagabb társadalmon belül az egyénnek egyre magasabb fokú önzetlensége.

S tovább menve még egy lépéssel: az aszkézis csak közvetlen, alacsonyabb szinten jelent lemondást. A kreatív és szerető ember számára viszont épp a birtoklás valódi, szellemi, tehát egyedül lehetséges formáját teremti meg. Más útja nincs is az emelkedésnek, a másik út menthetetlenül az elkényeztetettség nihiljébe és csömöréhez vezet.

Az Evangélium külön csodája, hogy egy szegény emberiségnek is már a lemondásról beszélt. S ugyan miért? Mert a puszta gazdagságra való törekvés, a gyűjtés, a habzsolás láza valamiféle mennyiségi élménnyé változtatja az életet. A lemondás viszont erkölcsi, minőségi élménnyé változtatja a világot, szellemünkkel, lelkünkkel és szeretetünkkel megragadhatóvá, birtokolhatóvá. Ily módon: aszkézissel még a szegény is gazdaggá válhat, s aszkézis nélkül a gazdag is nincstelen.

Az evangéliumi szegénység tehát jóval többet jelent puszta szegénységnél. Pozitív valami: szerető és alkotó életre, Isten és a felebarát szolgálatára buzdít. Elsősorban tehát nem is annyira állapot, mint inkább tartás kérdése. A technika, a jólét, a társadalmi béke korában pedig nem hogy csökkenne, de egyre fontosabb lesz a szerepe a modern kor új emberiségének erkölcsi és szellemi kialakításában. A technika elpuhít, ha áldásai közepette nem vállalom fokozott mértékben a szellemi élet önfegyelmét, s a társadalmi béke is elszürkít, ha nem hatja át tevékeny és kölcsönös szeretet.

Az evangéliumi aszkézis tehát épp nem jelent pesszimisztikus kívülállást és lemondást. Ellenkezőleg: a valódi szeretet útjában álló akadályokat hárítja el, mikor lemondást követel. Istenhez, a felebaráthoz, a szeretethez és az alkotó munkához nyit szabad utat az önzés, az elzárkózás, a kényelem nyomasztó vonzásában élő ember számára.

Örök törvényén belül a „szent szegénység” formai megjelenése, „napi feladata” változhat tehát, de alapjelentése mindig ugyanaz marad. Egyre tisztultabb, egyre tökéletesebb megvalósítására sarkall, ami számunkra, hívők számára a felebaráti szeretet egyre intenzívebb megvalósulását jelenti.

Lírai fogalmazásban: akinek szíve és elméje gazdag, annak kezében hiába keressük a földi birtokvágynak a legsötétebb nyomorúsággal rokon merevgörcsét.

Pécsi vallomás

A városokkal úgy vagyok, mint az emberekkel. Nem faggatom, nem kényszerítem őket semmire. Hagyom, folytassák csak megszokott, köznapi életüket. Csak semmi módszeresség az ismerkedésben.

Az útikönyveket épp ezért nem kedvelem, s főként nem készülök belőlük előre. Előítélet nélkül szeretek megérkezni, s akár egy gyermek, az ismeretlenre bízom, hogy felkeltse kíváncsiságomat. Az útikalauzokat utólag szoktam beszerezni és elolvasni. Akkor lesz igazán élményszerű számomra a puszta adat, a valóság emlékétől kedves.

*

Pécs „jelentkezése” a vonatablakból nézve igazi meglepetés. Erre valóban nem számítottam. A városok először apró kis házaikat tolják elébe az érkezőnek, mint sakktáblán a parasztok sorfalát. Nem így Pécs. Először a monumentális bányák; soha nem látott gödrök és salakhegyek. Aztán, szinte a föld alól, minden bevezetés nélkül modern városnegyed tűnik fel a lapályon, remekül komponált épületek ragyognak szemembe a váratlanul szép tavaszias napsütésben.

Pécs varázsütésre lepi meg az érkezőt. Merész vitalitás, a keletkezés szépsége: ez az első impresszióm a városról.

De már fordul a kép, s a merész új negyednek, a fiatal óriásnak szinte kezét fogva következik az óváros, gyönyörű négytornyú dómjával, a kedves, hegyoldalba tapadt háztetőivel. A kettősség szembeötlő, de egyáltalán nem zavaró. Ellenkezőleg: kíváncsivá tesz, hogy is hat ez a kétféleség belülről?

Először hát kívülről, azután – szinte minden átmenet nélkül – már belülről ismerkedem a várossal. S ez az átmenet nélküli váltás, mely minden utazáskor és minden érkezéskor, minden új várossal való ismerkedéskor lejátszódik: a legszebb, legmegkapóbb, legvalódibb és legálomszerűbb pillanat. Mintha egy előbb még ismeretlen ember hirtelen legbelsőbb titkait tárná fel: szinte szédít az élmény feszültsége. Ezzel kezdődik a tulajdonképpeni utazás. Íme: egy város kívülről. S mintha egy bűvész törné fel: íme, ugyanaz a város belülről.

Hunyorgó szemmel állok a Széchenyi téren, Pécs városának szívében.

*

A Széchenyi tér nagyon szép. Nem tudom, hogy alakult ki, mennyi benne a véletlen, az építkezők szeszélye s a tervező tudatosság. Én mindkettő jelenlétét érzem. Harmóniát és aszimmetriát. Hibái lakályossá teszik, és közvetlenné. Itt valóban lehet élni, s mint a valódi tereken: egyszerre érezni a múltat és a jelent, az életet, amely a régi köveket betölti, beragyogja. Itt van a nagyszálló, a cukrászda, itt parkolnak a turistabuszok, akár egy idegenektől nyüzsgő olasz városkában. Macskaköveivel teraszosan lejt lefelé, mintha vizek tavaszi áradása szabta volna ki szintjeit. Tetejében a mecsettemplom különös kerek formájával, nyers köveivel egyáltalán nem meglepő: a keresztény századok tökéletesen adaptálták. S a tetőn álló mecsettemplomra az elszűkülő tér aljából zenei válasz a volt irgalmasrendi templom eklektikus homlokzata. Talán innét van, hogy emlékezetemben úgy őrzöm ezt az első pillanatot, hogy szólt a harang és sütött a nap.

*

De a várossal való első igazi találkozásom délután volt. Gyanútlanul sétáltam az egyik kedves kis keresztutcában, mikor kivételes érzés lepett meg. A keresztutca kinyílt, félig-meddig parkszerű sétánnyá szélesedett, s megmagyarázhatatlanul helyére került minden, ahogy csak az álomban szokott. (Tér és közérzet rokon fogalmak lehetnek, s érdekes kutatásanyag egy lélekbúvár számára.) Ismerőssé vált egyszerre körülöttem a város, ahol pedig sose jártam idáig, s az előérzetszerű bevezetés után már meg se lepett a meglepetés: a Dóm tér elém táruló döbbenetes szépségű látványa.

Boldog lenyűgözöttségben álltam a székesegyház előtt.

Ezt a „találkozást” valóban nem fogom elfelejteni. A csodálatos tér – szürke és rózsaszín köveivel – egyszerre állt és áradt, mint a tenger apró hullámai. S e látvánnyal szinkronban támadt fel bennem valami egészen hasonló időélmény: az örökkévalóság állandóságában pillanatról pillanatra érzékelhettem a múló időt. Érzéki volt ez az élmény, s tökéletesen elvont. Magyarországon Pécsre kell utazni, hogy megtapasztaljuk, mit jelent e szó: tér. Milyen remekét a szellemnek!

S a tér felett négy tornyával, nagyszerű homlokzatával ott magasodott fölém a székesegyház. Állt és vágtatott a kora tavaszi felhők alatt. Rab voltam, s végtelenül szabad én is. Levettem kalapomat, jólesett éreznem a friss, csípős-puha szelet. Boldoggá tett a tér szabatosan megfogalmazott titka. A Dóm tér valóban méltó szíve a városnak. E pillanattól fogva úgy éreztem, ismerem Pécset.

*

Este színház. Sikerült jegyet szereznem a balettestre. Erre az előadásra büszkék a pécsiek. S valóban: ilyen modern szellemű balettet sehol másutt nem látni az országban.

Nem vagyok balettszakértő, de ez a pantomim felé áttörő tánc nekem is élőbbet, élményszerűbbet, közvetlenebb művészetet jelent a klasszikus balett sokszor üres artisztikumánál. Van egy számuk: a Pókháló. Férfi és nő viszonyáról, harcáról vall a pőre szexualitás szintjén. Kár! Megnyerő azonban a pécsi produkció, mint a szellemi decentralizáció reményt keltő tünete.

A szép est azonban kissé rosszízűen végződött számomra. Egy Képtelen történet-ben félreérthetetlenül Szent Ferenc alakját kellett felidéznem. Bántó paródia volt egy nagy szentről – és egy költőóriásról!

*

Másnap – az egynapos tavasz után – valóságos ítéletidő szakadt rám. Olyan hófúvás, hogy csak kínnal lehetett az utcán járni. Hősiesen megvárom mégis az autóbuszt, s a Széchenyi térről elindulok az „Uránvárosba”, ahogy ezt a pécsiek hívják.

Csupa iskolás gyerek az útitársam; stílusos kíséretként a fiatalsággal utazom a fiatal városrészbe. De az idő bizony nem illik a látványhoz, mintha a tél legzordabb, legvénebb napja lenne. A kontraszt szépsége hát az, ami megmarad. Mintha Rióból, a tengerpart mellől települtek volna ide ezek a nagy méretükben is kecses „lebegő” blokkházak, homorúan ívelő, világos és játékos épületek. Valóban nagyvonalú, megkapó városrész épül itt. Az autóbuszból futok az étterembe, de innét, az ívelő üvegablakok mögül már kényelmesen kinézhetek a negyedre. Az Uránváros étterme a brüsszeli pavilon mintájára épült, s Pesten nem ismerek hozzá hasonló „kombinátot”. A szín utópiába is beillenék: a hipermodern étterem, mint „üzemi konyha”, s az asztaloknál étkező diákok, munkások a hatalmas ívablak előtt, mely mögött, akár egy szélesvásznú képet, az „Uránváros” lakónegyedét látom.

*

Vissza a dómhoz, a Dóm térre. Aki Pécset meg akarja ismerni, innét kell elindulni, s ide kell örökösen visszatérnie. A sok meredek, kis utca, s még a háttérben fölsorakozó hegyek is ide „csatlakoznak”, ehhez a mágneses centrumhoz. Pécs épp ezért végtelenül szerves, egyszeri valami, mint a valódi városok. „Egyből” megismerhető, s kimeríthetetlen.

Mielőtt a dómba mennék, előbb a katakombába vezet le kísérőm, Kocsis László, a kitűnő költő, a székesegyház plébánosa. Mert ez a csodálatos tér lentibb réteget is őriz: római kori temetőt, apró kriptakápolnákat a IV. és V. századból. Az egyik kivételesen ép és gyönyörű. Keresztény sírboltkápolna Jézus monogramjával, a falakon szentek és próféták képeivel. Századok óta megszentelt, kiválasztott helyen járunk.

*

A dóm szépségeit alig lehet számba venni. Megilletődötten követem kísérőmet a homályba tűnő gótikus ívek alatt, s szinte csak egy-egy pillantást tudok szentelni a legszebb Lotz- és Benczúr-freskóknak.

A Dóm térnek s a dómnak van még a római korin kívül egy középkori rétege is a föld alatt, az úgynevezett román kori altemplom. Öthajós termében olyan csönd, erő, áhítat és nyugalom, mintha magát az időtlen egyházat jelképezné. Jelentése nyilvánvaló, kár szavakba foglalnom. Most még inkább megértem azt a boldog szédületet, mely első nap a Dóm tér kövein állva rabul ejtett.

*

Megismertem a várost? Hiszen még alig láttam valamit, hajtogatják barátaim. Én úgy érzem, megismertem. S épp ezért fog újra és újra visszahozni ide a kíváncsiság.

Mert csak a valódi dolgok válhatnak ismerőssé! S csak az ismerős dolgok kimeríthetetlenek!

Jegyzet

A lelkiismeret lázadása

Hétórás film: A lelkiismeret lázadása, amelyet a televízió már öt részletben vetített, filmszínházaink pedig a közeljövőben tűznek műsorukra. Nyersanyaga egy volt Wehrmacht-tiszt vallomása arról, miként vált a nácizmus, majd a nyugatnémet politika ellenfelévé. Szélsőségesen politikai alkotás, formájában, módszerében azonban szinte hibátlanul megmarad a tiszta humánum szintjén. Kommunista mű, de úgy, hogy mindenkihez szól, mindenki számára érthető, a művészet közös „anyanyelvét” beszéli. Mi, a magunk részéről vitatkozhatnánk egy-egy részletéről, mint például a lelkész alakjának túl esendőre sikerült megformálásáról, de most nem kívánunk erre kitérni. Amit a filmben dicséretesnek találtunk, az szigorúan morális vonala, az emberi lelkiismeretnek a keresztényihez közel eső értékelése és ábrázolása. Ennek látszólag ellene mond egy tábori jelenet, amikor is a bibliaórán való megjelenést – lényegében belső következetlenséggel – a film egyúttal valamiféle posztnácista gyülekezetnek tünteti fel. Viszont azokat a pályákat, melyeken az ezredes lelkiismeretének lázadása megindul, a keresztény néző joggal érezheti a keresztény lelkiismeret által kiművelt „terepnek”, a felebarátról, az emberi élet értékéről, a bűn arcáról és álarcáról, a földi békéről és becsületről vallott fogalmak a mi lelkünkben akaratlanul is a „Nyolc boldogság” és a „Tízparancsolat” szeretettől forró szavait idézik. Mert nincs kétféle emberszeretet, még akkor se, ha ez az emberszeretet esetleg különböző eszmékből táplálkozik is. S a halálra ítélt város békés, fegyverek nélküli átadása kit ne emlékeztetne az emberi történet legfelemelőbb kapitulációjára, ott, kétezer évvel ezelőtt az Olajfák hegyén, mikor Jézus visszaparancsolta hüvelyébe Péter kardját, mit pedig az apostol az igazság, a legártatlanabb áldozat védelmére vont elő?

Jegyzet

Kis hír – nagy kor

Kis hír: Egyik munkatársunk újságolta a minap, hogy a tabáni templom külső restaurálását befejezték. Most már a hívek költségén folytatódnak a belső munkálatok. Sok még a hiány, a plébános a hívekkel közösen mégis úgy döntött, hogy a legsürgősebb egy új gyóntatószék felállítása lenne. Közösen, együttes megbeszélés alapján határoztak így, szinte családiasan, a restauráció során a lelki szükségletet részesítve előnyben.

Kis hír, mégis egy nagy kor jelét ismerhetjük fel benne. Mert mi is a templom? Tudjuk, Isten „háza”. De mit jelent ez? Gondoljunk csak egy középkori városra. Közepén gótikus katedrális, körülötte, „árnyékában” az apró háztetők. A lakóházak nemcsak céljuk, de formájuk szerint is földi építmények. Az ember a házat, mint a föld fia építi és lakja. Egy formailag hű és valódi ház akaratlanul is az ember hétköznapi lényét, gondjait és gondolatait tükrözi, s ennyiben profán. A templomokkal viszont mint a kozmosz, a mindenség polgára vall önmagáról az ember. Minden valódi templom egy-egy világmodell, az ember legbensőbb közérzetének kifejezője, a mindenségről való őszinte vallomása. Igazi templomot épp ezért csak nagy korok képesek építeni, amikor az ember nemcsak földlakónak, de az egész kozmosz fiának érzi magát. A kis korok embere ennél sokkalta bátortalanabb. Jellemzője, hogy riasztja az egész, s egyre inkább a részletekbe menekül, s élete is egyre inkább külsőségessé válik. Igazi templomokat (amilyen az Akropolisz volt, a román vagy a gót katedrális) csak a teremtett világ egészét átélő századok emelhetnek. S mivel „világélményünk” egyúttal legbensőbb, legintimebb érzésünk is: a templomot joggal érezhetjük legsajátabb tulajdonunknak.

Figyeljük csak meg, a kis korok, a bátortalan korok fiai nem tudnak templomot építeni, erejükből csak másolásra, utánzatokra futja. S ezzel együtt megváltozik a templomhoz való viszonyuk is. Nem érzik döntően sajátjuknak, elidegenednek tőle. Eljárnak a templomba, de nem érzik magukénak. Szeretetük legfeljebb egy-egy részletre tapad, nem teljes és bensőséges, inkább csak érzelmes.

Én ezért a kis hír mögött, amit előbb idéztem, épp egy új viszony, egy valódi viszony jelentkezését érzem legfontosabbnak. Azt, hogy a hívek egy templomlátogató korszak után ismét tulajdonosoknak érzik magukat. Nem véletlen ez. Az új jelenséget, új viszonyt több egyéb jelenség, egybeeső megfelelés kíséri és erősíti. Az egyik az új templom, a modern templomstílus diadalmas megszületése. A másolgatások és téveteg kísérletek után ismét sikerült formát adnunk az egészről való legbensőbb élményünknek. Isten „háza” újra világmodell: a modern ember világérzésének adekvát kifejezése. De nem kevésbé fontos a másik – ezerarcú – „kísérőjelenség”, mit alapjelenségnek is nevezhetnénk. Olyan korban élünk, amikor az emberiség (hívők és hitetlenek egyként) valamiféle vadonatúj életérzés hullámába érkezett, mely messze túlemel a szűkösen praktikus földi életen, s ismét a teljes lét, a mindenség polgárává avat bennünket.

Szerintem ezzel az új létérzés sugallta élménnyel függ össze a mai hívőnek a szentségek iránti fokozódó vonzalma is. Az előző kor – mely igazában csak a földön mert tájékozódni – legszívesebben lealkudta volna az Oltáriszentség merészségét. Valójában még a költészetét se értette meg, nemhogy szeretetének zsenialitását, mely abszurdum a földön, de még a lét egészében is, s egyedül Isten szerelmében igazolódik.

Igen, a kis hírben törvényszerűen egy újkori nagyvonalúság jelét kell fölfedeznünk. A táguló világban egy bensőségesebb hit megszületését. Mert törvényszerű, hogy kitáruló világélményünkkel egy időben találtuk meg az új templomstílust, mely új viszonyt is követel, régi és új templomhoz egyaránt. Méghozzá valóságos és bensőséges viszonyt, mely még egy restaurációs munkában is érvényesül. Csak igazi imádkozók lehetnek igazi építők.

Jegyzet

A húsvét margójára

Azokról és azoknak kívánok írni, akik talán már esztendők óta nem gyóntak, akik évről évre a halogatás állapotában élnek, mintegy megrekedtek az előzetes lelkiismeret-vizsgálatban.

A morális, keresztény önelemzés szükséges előfeltétele az igényes életnek, valami mégis hiányzik belőle. Az elhatározás. Hasonló az ilyen ember a szabadulásáról álmodozó fogolyhoz, kiből lassan kikopik a cselekvés ereje. Belesüpped ábrándjaiba, elernyed, s talán épp álmai teszik végképp fogollyá.

Egyetlen szentségnél se éreztem oly erősen, mint épp a gyónás szentségénél, hogy a szentség – jobb szó híján és sok mindenen túl – cselekedet is, méghozzá a lélek legrejtettebb erőit is megmozgató cselekedet. S ez a cselekedet jóval több a legtisztább szándékú önelemzésnél s földi jótettnél is.

A gyónás szentségében titokzatos módon mindig jelen van ez a drámai pillanat. Semmiféle önelemzés és semmiféle bánat nem pótolhatja ezt az értéket. A lelkiismeret-vizsgálatot és bánatot csakis a gyónás emeli valamiféle hasonlíthatatlan drámai történéssé, konkrét erejű mozzanattá. A gyónással küszöböt lépsz át, mely a bűn rabságából Isten szabadságába vezet. Fellélegzel. Megtetted a nagy lépést. Látszatra alig „történt” valami; „cselekedeted” isteni közegben játszódott le. Csak csöndes ujjongásodon érzed, mennyire valóságos szabadulásod.

De épp ez a titokzatos „cselekvési mozzanat” magyarázza azt, hogy el is lehet szokni tőle. Erő, és újra és újra elhatározás kell minden egyes gyónáshoz, mint minden valódi cselekvéshez. S már a cselekvés „misztikájához” tartozó kérdés volna azt megfejteni, az ember miért hajlamos a restségre akkor is, mikor az rabságot, rosszat, árnyékot jelent számára, s miért rest megtenni a döntő lépést, mikor az a szabadságba, örömre és világosságra vezet?

Húsvét közeledtével ezt az egyetlen gondolatot kívántam fölvetni anélkül, hogy tovább fejleszteném. Azoknak írtam, akik átélték a léleknek hasonló, indokolatlan bénaságát, vagy épp most élik át. Örökös lelkiismeret-vizsgálatban élnek talán, és ismerik a bánat könnyeit is. Csak épp a nagy lépésig nem tudnak eljutni. Ahhoz a lépéshez, mikor a szabaduló fogoly riadtan veszi észre szívében, hogy a hosszú fogságban hozzászokott fogságához! Aztán összeszedve minden erejét, kilép börtöne ajtaján, s talán csak fölujjongó szívével érzi, mi is történt vele.

Szabadulásukkor pedig épp a tétova szívűeknek lesz legnagyobb az öröme és ujjongása!

Ilyen hosszú távollét

A film forgatókönyvének szerzője a francia Marguerite Duras, akinek írói munkásságát nálunk Gyergyai Albert ismertette nemrég a Nagyvilág-ban. Első filmje a Szerelmem, Hirosima volt, melyet Alain Resnais rendezett. Az Ilyen hosszú távollét rendezője viszont Henri Colpi. A két film mégis félreérthetetlenül azonos művészi hatást kelt, ami vitathatatlanná teszi a forgatókönyv uralkodó szerepét. Úgy látszik, a film, fejlődése során, kezd kicsúszni a rendezők kezéből, s minél inkább mélyül, minél több gondolati elemet tartalmaz, annál inkább válik írói alkotássá. Az Ilyen hosszú távollét-et látva, meggyőződésem, hogy a jövő nagy, valóban művészi filmjei először „papíron” fognak megszületni a drámákhoz, színpadi művekhez hasonlóan. Ennek a filmnek például már nemcsak atmoszférája, szavai és „története” mögött, de egyes képei – még az operatőri munka mögött is, sőt talán épp itt a leginkább – ott érezzük a szerző, Marguerite Duras mondatait, nyelvi és képi erejét, sajátos stílusát.

Művészi értelemben is kivételes vállalkozás a film rövid történetében. Nem ügyes rögtönzés; képsorai mögött hosszas önelemzést, filozofikus elmélyülést érzünk. Nem történet, csak „eset”. Egy rendkívüli „eset” kapcsán kíván mélyebbre hatolni az „egyetemes” rengetegébe.

Egy asszony tizenhat év elteltével felismerni véli halottnak hitt urát egy „papírgyűjtő” koldusban, ki – saját vallomása szerint – elvesztette emlékezetét a Gestapo fogságában, s azóta félidiótaként tengeti életét egy Szajna-parti kalibában. Munkahelye a szeméttelep. Szórakozása, hogy képeket vág ki szertartásos odaadással különböző magazinokból. Felismerheti ebben a riasztó roncsban az asszony az eltűntet? Merészelheti?

Az asszony döntése elemi erejű, mint a medrébe visszatalált folyamé. Szakít fiatal szeretőjével, s a félálom sodrával indul a régi társ visszaszerzésére. Az „eset” talán extrém, de Duras ugyanakkor szinte kizárólag elemi erejű játékkockákkal dolgozik. Ezeket az elemi építőköveket aztán végtelen finomsággal illesztgeti egymás mellé, s egyre mélyebb, egyre örvénylőbb kombinációkat rak ki belőlük. Az egyes esetből így lesz az emberi sorsokat szétszaggató háború egyetemes érvényű vádirata.

A háború sok mindent lebontott körülöttünk, de a szenvedés ugyanakkor elemi erejű tényeket, vadonatúj építőköveket is adott kezünkbe, visszaállítva a szeretet valódi hierarchiáját, s egy, a réginél pontosabb és igazabb fontossági sorrendet értékeink világában. Az Ilyen hosszú távollét két hősének ez az elemi „boldogtalanság és boldogság” az osztályrésze. Történetükben ismét elemi dolgok szerepelnek, mint utoljára talán a régi iskoladrámákban. Az idők szövetén olykor átvérzik az ember arca, ez a dráma! – fogalmazódott meg bennem a film egy már-már elviselhetetlenül mezítelen pillanatában. A „történet” könnyebb korok játéka. Duras nagy és lényegében azonos tömböket rak egymás mellé, akár Aiszkhülosz, de ezek a tömbök egyre súlyosabbak s egyre árnyaltabbak, mint a csipkézett sziklaóriások.

Túl bonyolultnak látszó korunkban épp ezeknek az egyszerű és elemi dolgoknak újrajelentkezését látom a legdöntőbbnek. Hihetjük ezt persze épp a kifinomultság végtermékének. De ha korunk hátterét nézzük, lehetetlen nem látnunk, hogy nem erről van szó. Egy nihilizmusra ítélt periódusban hirtelen épp a pusztulás realitása, s hitem szerint, a névtelen áldozatok milliói újra megszerezték számunkra a világot: a földet, a csillagokat, a szeretet, a döntés képességét jó és rossz között, a szerelem kötését. Újra tudjuk, mi az: egy falat kenyér. Mert éheztünk. Egy pohár víz. Mert szomjaztunk. S ezeknek a szavaknak is újra elemi értéke van: szülőföld és otthon. Mert hazátlanok és otthontalanok voltunk.

A holtakkal tele földben újra érezni a csírák hatalmát. S kivételes alkotás, mely erről az éjszakával rokon keletkezésről híradást ad.

A film „felnőtt” művészet lett.

Jegyzet

Magány, magányosan, egyedül

Meglepően gyakori ez a cím, ez a szó a francia fotóművészek mostani kiállításán. Miután filozófiai iskolát teremtett, a vulgáregzisztencializmus formájában egyenesen divattá vált: „Magány, magányosan, egyedül.” De milyen is ez a magány? És milyen is ez a magányos ember a földön?

Kétértelmű dolog az egyedüllét. Az imádkozó lélek éppúgy keresi, mint az éjszaka csendjében lopakodó tolvaj, s a cellájában térdeplő szent éppoly „magányos”, mint a páncélszekrény előtt görnyedő kasszafúró. Nagy művek és nagy gaztettek születtek a magányban. De amiről ezek a képek beszélnek, az inkább valami közbülső állapot.

A „modern” magányos a külső és belső élet közt húzódó „senki földjén” kallódó vándor. Nem formailag magányos, hanem töltésében. Talajtalan, gyökértelen – mondották rá a századfordulón. Ma egyszerűen magányosnak hívják.

Magányos az, aki lényegében elvesztette vagy megszüntette a világgal és saját, belső világával való kapcsolatát. A magányos ember a kapcsolatok örökös homoksivatagában él. Erről a tájról fest lenyűgöző képet Patrice de La Tour du Pin. Hatalmas pusztaságok nyúlnak a szívben – az önszeretet vad napja alatt, s e kopár tájat egyedül a „vad angyalok csordái”, a testiség kísértetei látogatják. A magány ezen a szinten már nem csupán szomorú, de veszélyes is, s a magányos ember közönye többé nem maradhat közömbös. Ez a fajta magány előbb-utóbb fölvonulási terep lesz La Tour du Pin vad angyalainak, a pusztulás és pusztítás erőinek.

Félelmetes állapot a magány. Jézus legelkeseredettebb szavait is ez váltja ki, az elhagyatottság. „Uram, Uram, miért hagytál el engem!?” – ezzel a kiáltással élte át talán a legmélyebben az emberi természet fájdalmát és veszélyeit. Nem ismerte ugyan az unalom, a szomorúság elősivatagait, de átélte a magány legriasztóbb fájdalmát, s ő, aki minden szenvedést magára vett, ezt az egyet elviselhetetlennek találta. S valóban: a valódi magányban senki nem maradhat meg tartósan bűntelenül és büntetlenül.

Különös, hogy a krízis és a megoldás többnyire mennyire egybeesik, milyen szoros drámai kapcsolatot tart egymással. A kór és a gyógyítás szavai szinte azonosak. Magányosak lettünk – mert nem tudunk magányosak lenni. Mit jelent ez?

Jelenti azt, hogy az ember, ki a külsőségeket, a kinti ingereket hajszolta, eltompult, s elvesztette belső fogékonyságát, hallását a csendre, képességét az elmélyülésre. Elfelejtett befelé fordulni. S ezzel egyidejűleg vesztette el másik képességét is, nyitottságát a világ, a többi ember felé. A magányos ember fordítottja a szent: tökéletes befeléfordultságával Isten és tökéletlen nyitottságával az emberek felé. Rajta keresztül a Szentlélek szabadon fújdogál a világba. Az Istennel élő ember épp ezért egyedül formailag válhat magányossá. S ez nem számít. Ahogy az alkotó ember magánya is csak formai magány, de tartalmában épp az ellenkezője, az imádkozó embernek is a magányos fa lehetne a jelképe, ahogy gyökerével a földben áll, s leveleivel ki-be lélegzi a világot.

Divatszó lett a magány, s ez mindenesetre jelzi, hol kell a ma keresztényének vigyáznia, miből kell korszerű vizsgát tennie. Magányból. Abból, hogy magányában hogyan tud minél mélyebb, minél élőbb és állandóbb kapcsolatot teremteni Istennel. Magányból kell vizsgáznia és az emberek, a világ felé való nyitottságból, mely lényegében a „jó magányosság” ellenpróbája, ikertestvére.

A magány Istene a nyitott lelkek jutalma.

Jegyzet

A vágy villamosa

A megnőtt feladatok nyíltságra és nyitottságra kell hogy neveljenek. Nyíltnak és egyre nyíltabbnak kell lennünk vélekedéseinkben, s egyre nyitottabbnak a világ jelenségeinek megértésében és mérlegelésében. Ez a felnőttséget követelő szabály egyként érvényes a katolikus íróra, kritikusra s a katolikus olvasóra, színházlátogató közönségre. Csak így érthetjük meg, mi történik velünk és körülöttünk, s csak így képviselhetjük a világban hitünket.

Rövid beszámolóm elsősorban nem színházi kritika kíván lenni, inkább segítő kalauz egy mai katolikus néző számára, ki, mint én, megtekinti a Madách Színházban Tennessee Williams A vágy villamosa című drámáját. Ne döbbenjen meg. Ha nyitott szemmel és nyitott szívvel figyel, a hisztériás és barbár felszín alatt valami egészen mást fog találni.

A darab lényegében arról szól: mi lesz az emberből, ha a civilizáció rengeteg erdejében a vágyaival magára marad. A „puszta civilizáció” az ember új dzsungele. Az erősek kedves vagy félelmetes vadállatokká válnak benne, a gyengék viszont menthetetlenül lezüllenek a kegyetlen törvények súlya alatt. Csupa züllöttség és durvaság ez a darab, erőszak és csábítás, öncsalás és kíméletlenség – a felszínen. De figyeljünk csak jobban oda, hajoljunk csak a drámához közelebb.

A hétköznapi tragédia hősnője, az iszákos és már-már szexuálőrült Blanche ámokfutásában megérkezik húgához. Nyugalmat keres, valamiféle megállást, utolsó menedéket. Így kezdődik a történet, de ez a „kezdet” egyúttal a befejezés is. Blanche húgában és annak férjében már csak hóhérait találja meg: húga öntudatlanul, a férfi az erősebb fél nyílt kegyetlenségével végez vele. De már a felszínen megüt három rendkívüli mondat. Blanche mondja ki. Az első mondat a bizalomé: „Váratlanul milyen közel van olykor az Isten!” A másik szó a keserű lelkiismereté: „Azt hiszem, nincs nagyobb bűn a megfontolt kegyetlenségnél. Talán nincs is más bűn. Én ezt a bűnt sose követtem el.” S a harmadik: „Én mindig is szerettem az idegen embereket” – a tökéletes elhagyatottság szava. Blanche megőrül, s veresége is tökéletes vereséggé válik. A többiek, az erősek visszatérnek otthonukba, az asztalhoz, az ágyhoz, az éjfélbe nyúló kártyacsatákhoz.

Tennessee Williams kétségtelenül a mai Amerika legsötétebb, legszomorúbb arcát mutatja fel e modern Bábel-lakók életében. Új barbárokról, eszmények nélküli ösztönlényekről szól ez a műnek is barbárnak tűnő vallomás. Pedig éppen nem az! Mert ha jobban odafigyelünk, e darab épp nem azt mondja, amit ábrázol! Blanche veresége egy jeltelen fordulattal váratlanul különös győzelemmé alakul szívünkben, amivel persze a szerző nem Blanche-ot kívánja igazolni, hanem inkább bennünk, a nézőkben föltámadó érzéseket.

Csodálatos, hogy kétezer év után is milyen kevéssé vagyunk keresztények, s mennyire azok vagyunk! Mióta Jézus meghozta véghetetlenül szelíd áldozatát, megváltozott a tragédia fogalma, a vereség jelentése. Blanche, akinek bukását aligha lehet menteni, épp tökéletes vereségével szerez győzelmet. A nyers erőszak nyers tényeinek kezéből Jézus az áldozati bárány képében örökre kimentette a világot. S ez épp nem jelent pesszimizmust, a vereség szomjúhozását. Sőt, még csak a gyengeség felmentését se jelenti, hanem minden erőszak, nyerseség végleges elítélését. Bizalmat jelent, végső bizalmat a jóság eljövetelében, mely természetes szállása lesz végre mindannak, ami szép és szeretetre méltó az életünkben.

Túl a könyörtelen tényeken ezt az elnémíthatatlan reményt kell meglátnunk ebben a végsőkig kiélezett, tehát nagyon is szomjúhozó és várakozó műben, s akkor nem is a legméltatlanabbra figyeltünk.

Az előadás és rendezés különben jó, csak koncentráltabb, csendesebb és tömörebb lehetne. Tolnay Klári Blanche alakításával pályája csúcsára érkezett. Kamaszkori filmélményem jut eszembe, egy híres színésznőről, ki utolsó szerepe után öltözőjében lemossa arcáról a festéket. Ahogy ez a színésznő elment, Tolnay Klári úgy lép elénk a színpadra. Mezítelenre mosdott, utolsó szerep utáni arccal.

Jegyzet

A Szentírás margójára

Az ember társas lény. Bensőséges fogalmazásban: az ember szeretetre született. Mégis, szeretni is nehéz, s a szeretetet elfogadni is nehéz.

A szeretetre született ember állandó élménye, hogy egyrészt nem szeretik „eléggé”, másrészt hogy nem engedik szeretni, vagy nem engedik „igazán” szeretni. Ennek a tapasztalatnak, a felebaráti, emberi szeretet tragikumának felsorolhatjuk okait, enyhíthetjük fájdalmát, az alapvető ellentmondás akkor is megmarad: szeretetre születtünk, de tökéletes megvalósítását hiába keressük a földön.

Az igazi szeretet – ahogy azt a középkori himnuszköltők elmondották – gyűjteménye minden földi erénynek: alázatos, türelmes, szelíd, áldozatos, hűséges és igazságos. De az igazi szeretet igazi próbája mégis, hogy nem fél a másik ember szeretetétől, hogy elegendő benne a szelídség, a türelem és az alázat ahhoz, hogy elfogadja azt. Hányszor hallunk terhes, idegesítő, elviselhetetlen szeretetről. S hányszor látjuk, kivált a szerelemben, két egymást „szerető” lény párbaját, üldözött és üldözője harcát, a szeretet valóságos kannibalizmusát.

Ezért, az emberi szeretet tragikuma felől nézve is nagy könyv a „könyvek könyve”, az Evangélium. Igéiben az az Isten él, aki engedi szeretni magát! Ez a szeretet legnagyszerűbb ismérve. S aki egyszer is eljutott oda, hogy az Evangélium szavait egészen magához eressze, annak a számára örökre a legmélyebb istenérv marad az Evangélium szeretetérve. Isten az, akit szeretni lehet. Nincs az a szomjúság, ami elriassza. François Mauriac jellemzi így egyik hősét, ki papnak megy: „Ha valakit szeretett, mindig ő volt az, aki jobban szeret, s az ilyen szívek könnyű prédái Istennek”. Merész fogalmazás, mely lényegében épp a fordítottját jelenti: az ilyen szíveknek egyedül Isten tudja odaadni magát. Sőt, őket hívja csak igazán keblére. Kiknek szeretete elől mindenki megfutott, azokra várakozik legodaadóbban Isten – rejtezkedve, mégis közelien, láthatatlanul, mégis csodálatos intimitással. Ezért oly vigasztaló egy hosszú nap zaja, zűrzavara után az éjszaka csendjében bele-belelapozni az Evangéliumba. S ez a fölülmúlhatatlan is benne: a szeretet, az isteni szeretet zsenialitása. Sokszor jut eszembe, vajon milyen megrendülést jelenthetett egy görög, vagy egy latin olvasó számára a Jézussal való első ismerkedés? Hiszen ismerjük a mitológiák kegyetlen istentörvényét, melyben az új isten detronizálta a régit, Zeusz ledöntötte Kronoszt, ahogy az új lomb kitolja a tavalyit, ahogy a barbár törzsekben a fiú megölte az apát. A fejlődés áldozatot követelt, s e nyers természeti törvényt tükrözte még az istenek születése és halála is. E görög és latin mitológián nevelkedett olvasót bizonyára megdöbbentette, amit az Atya és Fiú kapcsolatáról az Evangéliumban olvasott, mit csodálkozó szívvel és elmével valahogy így fogalmazhatott meg magában: „Íme, egy új Isten, aki tiszta áldozatként önmagát mutatja be Atyjának. A Szentháromság a szeretet győzelme, mely megállította a hosszú sort, a gyilkos evolúció rettenetes folyamatát. A Szentháromságban valóban az örök Isten jött el végre hozzánk.”

„Ne féljetek, én meggyőztem a világot” – mondja Jézus, s mikor ezt mondja, tudjuk, véghetetlen szeretetére gondol. Szeretete az, amit nem lehet fölülmúlni, amit nem lehet megkerülni és elfelejteni többé. A szeretet a valóságról alkotott legmélyebb fogalmunk. Jézus szava ettől oly halk, győzelme ettől oly szelíd és türelmes. S ahogy szeretet nélkül nincs öröklét, a szeretet is egyedül az örökben és a tökéletesben nyugodhat meg. Az Evangélium egyetlen hatalmas szeretetérv Isten léte mellett, ahogy a Szentháromság titka is legjobban a szeretet logikájával közelíthető meg. Innét az Evangélium örök modernsége.

Két filmről

Az utolsó tanú – Nyugatnémet bűnügyi film. Az üzleti élet korruptságát kívánja feltárni az ügyesen szövött, de lényegében kiagyaltnak ható történet. Így a film hatása is kétes – hiányzik belőle a valódi erkölcsi megrendülés és művészi hitel.

*

A rendőr – Olasz vígjáték, két remek jellemrajzzal. A hatalom és a hatalmaskodás karikatúrája. Hogyan lesz a volt őrmesterből naplopó, s a naplopóból motoros rendőr, majd ellenzéki polgármesterjelölt – s ismét rendőr? Erre adnak kacagtató választ az olasz „napi politika” megnyíló kulisszái.

Jegyzet

A közvetett út

Egy társaságban, mint már annyiszor, ismét a modern katolikus irodalomról, katolikus költészetről volt szó. Valaki azt mondta: érzi, hogy ezek a művek vallásos ihletésűek, de mennyiben katolikus írások? Erre a kérdésre szeretnék röviden válaszolni.

Szerepe szerint megkülönböztethetünk egy kifejezetten vallásos irodalmat és egy hangvételében profánat. Az első feladat inkább az egyház belső szolgálata. Az utóbbié inkább külső feladat, s a hívők és hitetlenek, a szakrális és a profán világ közti szakadékot kívánja áthidalni. A modern katolikus irodalom (szerepe szerint) ez utóbbi utat választotta.

A középkorban a hívő és a profán világ egyet jelentett. Az egyház – mint hatalmas templom – az egész világot magába zárta. Nemcsak az „ég”, de a „világ” is „kapun belül” volt, legalábbis ami az európai kultúrkört illeti. Ma más a helyzet. Az egyház szakrális teste inkább kontinensnek nevezhető a világ tengerében. Sokan, nagyon sokan vannak „kapun kívül”. Profán és szakrális különvált, s a szó, ami csak belső szolgálatra íródik, nem hallatszik ki többé a falakon túlra.

Az új helyzet aztán akaratlanul is új szerepet teremtett, az irodalom számára egyáltalán nem idegen, sőt nagyon is természetes feladatot. Hiszen az irodalomnak már anyaga, a nyelv is „összekötő” szerepet játszik ember és ember között. Ez új helyzetben inkább csak arról lehetne vitatkozni, ki hogyan látja leginkább teljesíteni feladatát.

Abban szinte minden modern katolikus író egyetért, hogy egyetemes érvényű művekben kell bebizonyítani a hit igazságait. De hogyan? Közvetlenül vagy közvetve? Az utolsó idők tanúsága szerint egyre inkább a közvetett út bizonyult járhatóbbnak.

Mit jelent ez? Azt, hogy a katolikus írót hitének átélése nemhogy kizárja a világból, hanem az úgynevezett profán problematika átélésére, megértésére is érzékenyebbé teszi. Azt, hogy katolikusnak lenni nem annyit jelent, mint elkülönülni egy mennyei kivételezettségben, hanem vállalását mindennek és mindenkinek. A „közvetett út” tehát nem annyira a katolikus igazság hirdetését jelenti, hanem sokkal inkább annak bizonyítását, hogy a katolikus igazságok átélése nemhogy kirekesztene az egyetemes emberiségből, ellenkezőleg, érzékenyebbé tesz bennünket minden úgynevezett világi probléma átélésére és megragadására is.

A modern katolikus irodalom programja látszatra épp ezért rendkívül elmosódottnak tűnik. Talán csak ennyi: jó és igaz műveket kell írni. Minél jobbakat és minél igazabbakat. De ez a „szerénység” lényegében mégis maximalista program, s hasonlatos azzal az evangéliumi paranccsal, mely elsősorban példaadást követel meg tőlünk.

Hogy ez már nem is katolikus irodalom? De mennyire az! – ha küldetése felől nézzük. Hiszen hitünk minél mélyebb átélése épp nem beszűkülést jelent, hanem kitágulást. Jézus szeretetében az egész világ benne háborog, s hasonlóképp a szentekében is. Hitünkben elmélyülni, s ugyanakkor egyetemes kontaktust keresni mindenkivel, rokon törekvést jelent.

Külön kell hát választanunk a szakrális „belső szolgálatra” szánt irodalmat a „külső szolgálatra” szánt katolikus irodalomtól. Ma az utóbbi szerepe hallatlanul megnőtt. Hívők, s gyakran buzgó hívők részéről mégis gyakran éri kritika, mert nem küldetése felől ítélik meg. Szívesebben látnák, ha csak belső szolgálatra íródna, s talán még szívesebben, ha az egyház és a katolikus hit propagálására. A modern katolikus irodalom, a legjobb irodalmak példájára, bízik a világban s a megismerésben. Ezért merészségben, s akár a kétségek és vereségek feltárásában is vezető szerepet kíván játszani. Nem riadhat vissza semminek a tudatosításától, mert egyedül ez a merészség erősítheti meg tulajdon hivatásában, s adhat mindenki számára érthető szavakat a szájába. Ahogy Jézus szívében se egy illuzórikus emberiség tudatosodott az Olajfák hegyi éjszakán, úgy a katolikus írónak is a világ egészét kell kifejeznie.

A modern katolikus irodalom meri vállalni az alkotás kockázatát, a kaland veszélyét, sőt: a zsákutca, a nihil éjszakáját is. Csak így jut el a zsákutca és a nihil lakóihoz. Ez a katolikus író feladata. S hogy ereje legyen a feladathoz, ahhoz kell hitének minél mélyebb, s minél bensőségesebb átélése. S megfordítva: minél mélyebb a hite, annál kockázatosabb műveket fog alkotni. Szíve annál mélyebbre száll alá az idegenbe és az ismeretlenbe.

Jegyzet

Jegyzetlap

Húsz-harminc évvel ezelőtt egy művész különcnek érezte magát kortársai között. Magányossága – ha előbb nem – legkésőbb az iskolapadban meg kellett hogy szülessen. Más volt, mint a többiek, nyitottabb volt, sebezhetőbb és mezítelenebb. Ez tette magányossá, majd később különccé.

De milyenek is voltak a többiek? Olyan gyermekek, akik egyre inkább a felnőttség igézetében éltek, s minden vágyuk az előző generáció utánzása volt. A tökéletes mimikri: ez volt az eszményük, s az egymást váltó generációk egyre halványuló fotokópiákra emlékeztettek. Önként dobták el maguktól a szabadságot s öltötték magukra a konformizmus egyenruháját. Ambíciójuk alakulását már matúrájuk napján bárki sírig megjövendölhette volna. Művészféle – ebben a környezetben – persze, hogy elárvult; magányossá vált, dideregnie kellett.

De mindez már a múlté, s a múlttal együtt ez a szürke ifjúság is eltűnt. Helyébe új, merőben más fiatalság lépett. Szemkáprázva nézzük a változást, mint valami természeti csodát, mint amikor zegzugos utcák után hirtelen kiérünk a nyílt, napfényes tenger elé!

Hogy mi történt, annak történelmi magyarázata van. „Jegyzetlapomon” csak a meglepetés erejéről és szépségéről szeretnék már egyszer vallani.

Próbálom leírni hát e nemzedék természetét – úgy, ahogy én látom. Szabad és előítélet-mentes ifjúság. Ezért rendkívül érzékeny, ami még nem jelent tehetséget, de elengedhetetlen feltétele annak. Meglepő biztonsággal és zseniális rövidséggel tájékozódik a jelenségek között. „Ez igaz”, „ez nem igaz”. Sejtéseikben szinte tévedhetetlenek: öreg művészek és kritikusok – ahogy egykor Babits „mindent visszatanult” tanítványaitól – időről időre jól tennék, ha kifaggatnák e fiatalokat.

S mi jót mondjak még róluk? S mi rosszat? Nyitottságuk, miként a tehetséges egyes emberét, most egy egész nemzedék életét teszi nagyszerűen nyílttá. De a tehetségnek e súlyos stigmájától jövőjük bonyolultabb, súlyosabb is lesz, egyszóval valódibb is, mint akár az én nemzedékemé volt. Ami természetüket illeti, egy kreatív kor eljövetelét ígérik, közöttük időzve, vagy akár csak elnézve őket, lehetetlen nem érezni valami elfogulatlan frissességet, tárgyilagosságot. Mióta megjelentek, puszta jelenlétüktől, puszta figyelmüktől megváltozott a világ. Kiszélesedett és mélyült az akusztikája. Azóta valahogy semmi se vész el, ami érdemes. Valamiféle süketség – amely olykor kozmikus arányokban nehezedett szívünkre – finom hallássá vált körülöttünk.

Ami rosszat el lehet mondani róluk, részemről abban is inkább tehetségük tévedését látom, azt, hogy szinte példátlan belső szabadságuk mekkora feszültséget ró rájuk. A reneszánsz ifjúsága lehetett ilyen. Ami aggódással tölt el, inkább az, lesz-e elegendő szívósságuk, kitartásuk ekkora fogékonyság és tehetség kibontakoztatására? Lesz-e alázatuk elegendő „megemelni a zsákot” – ami nélkül nincs remeklés.

De hanyatló generációm e kérdése is valóban csak a leghőbb várakozás hangja feléjük. Mikor hát természetüket leírtam, valóban csak „természeti leírást” kívántam adni róluk. S amikor „várakozásunkat” említem, valójában csak „meglepetésünk” örömének kívánok végre hangot adni.

Jegyzet

Jegyzetlap az alázatosságról

Az alázat az igazi tudás és az igazi megismerés kapuja. Minden nagy tett, minden valódi erkölcsi és szellemi erőfeszítés előfeltétele. Már a dolgok természetéből fakad, hogy aki feladatában elmélyül – „megfeledkezik önmagáról”. A hiúság, az önzés, az érdek nemcsak erkölcsi rossz, de szellemi akadály is, s nem egy kitűnő alkotást fosztott meg attól hiú tökélye, hogy valóban közkincs, halhatatlan alkotás legyen.

A nyelv kollektív, ősi bölcsességével (s szinte minden nép nyelve) tud erről. A magyar például így mondja: „eszembe jutott”. Nem „kitaláltam”, mert ez kevesebb. „Hirtelen eszembe jutott”: az igazi felismerések kivétel nélkül így születnek. Nyelvünkben rejlő ősi tudásunk arról tanúskodik, hogy bármi, amit alkotunk, lényegesen személytelenebb valami, mint azt hisszük. Sőt: igazi tudásunk ott kezdődik, azon a határon, ahol személyiségünk átér a személytelenbe.

A jó művészek mindig vallották, hogy az alkotás, az igazi kreáció mennyire egybeesik a véletlennel. Egyik kitűnő szobrászunk mesélte, hogy egyszer az út mellett heverő különös kődarabra talált. „Ez az én legjobb szobrom” – mondotta a felismerés ámulatában, amint a követ kezébe emelte. S meg is mutatta a szobrot, amin egyetlen karcolást se végzett. A kő nyers, természetes burka alatt csodálatosan törékeny madonna rejtezkedik, karján a gyermekkel. Utánozhatatlan csoda. Egyszerre nyers kő, csak kő – s tökéletes szobor. S kétségtelenül annak az alkotása, aki rátalált és felismerte. De az is igaz, aki felismerte, s volt bátorsága „magáénak” vallani, az a „saját” szobrairól meg azt tudja, hogy minél jobbak, annál kevésbé övéi. Alázat nélkül nincsen alkotó.

Ezt az igazságot legszebben talán T. S. Eliot fejti ki, mikor azt írja, hogy a nagy alkotók nem a nagy személyiségek, hanem a nagy médiumok. Azok, akik végképp nem emelnek falat maguk köré – maguk és a világ, maguk és áhítatos figyelmük, „odaadásuk” tárgya közé. Az egyéniség: személyiségünk adóállomása. Zavarja a tiszta vételt. Az alkotás tökéletes csendjéhez a legnagyobbak még személyiségüket is lebontották. Hisz épp ez a „megszűnés”, és csakis ez az egyedüli emberi nagyság!

Vagy gondoljunk bármelyik remekművű regényre. Szinte nyomon követhetjük a titokzatos folyamatot, lemérhetjük az utat, ameddig az író még csak azt közli velünk, amit tud. S később a csodálatos változást, amikor „megnyílik” a könyv, s beleárad a világ: amikor érezzük, hogy most már magát az írót is meglepi tulajdon munkája, s írása már sokkal inkább felismerés, mint közlés. Kegyelem, ingyen ajándék. A remekmű – bárkié is, bármennyire magán viseli szerzője kéznyomát – ettől remekmű, és egyedül ettől.

S ha ez így van a szellem területén, az erkölcs síkján fokozottan érvényes, s még fokozottabban a vallásos életben. A szentekről sokat írtak, de valójában igen keveset tudunk róluk. Alázatukban megközelíthetetlenek. Csak ábrázolni tudjuk őket, de nem tudjuk elemezni. Az író, aki mindenféle hősét át tudja élni, a szentet nem – ahhoz szentté kellene válnia. A szentséget nem lehet „átélni”, csak „megélni” lehet. Ha szent lennék, nem írnék többet – mondja Graham Greene, megérezve, hogy a szentség az alázat, az önmagunkról való lemondás olyan küszöbét jelenti, olyan vadonatúj felismeréseket, miknek fényében mindenfajta közlés fontosságát veszti. De a küszöb, mi tőlük elválaszt, nem a tökéletesség, hanem az alázat. S alázatuk minőségi különbsége szerint: ha a költőkből Isten „szava szól”, a szentekben Isten él.

Jegyzet

Róma, 1960

Ember és ember közt egyre kisebb a térbeli távolság. A rádió, a televízió, a szikratávíró, a száguldó autók és szárnyaló repülőgépek, egyszóval: a meghódított sebesség hálójában mind kisebbre zsugorodik a földgolyó. A technika kezdetben szétszórta, egyre veszélyesebben specializálta az embereket, s már-már egy falanszter rémével fenyegetett. Néhány éve érezni, hogy ez a fenyegetés csak a kezdetre volt jellemző. Napjainkban mind jobban érvényesül a technika új s valódi szerepe: közelebb hozni az embereket egymáshoz, lehetővé tenni a szellemi és lelki energiák sűrítését. Kezdetben a „technika csodája” a felszínes csodáknak kedvezett. Ma már ezen az első ámulaton túl vagyunk, s egymás iránti érdeklődésünket az egyre finomodó kíváncsiság jellemzi. A kezdeti hígulás után megindult az energiák sűrítésének szellemi folyamata.

Egy szellemibb emberiség: ez a jövő nagy ígérete. Igaz, a jelen nagyvárosai mintha ennek még az ellenkezőjét tanúsítanák. A koncentráció ezekben a metropolisokban magányossá tette az egyént, és szétszórttá. De ezek a nagyvárosok még a közelmúlt gyermekei, a kríziskorszak szülöttei. Van bennük valami embertelen; zsúfoltságukkal a magány új formáját teremtették meg. Szörnyszerűségüket azonban épp a technika fokozódása fogja föloldani, mely ma már tengereket és távoli fennsíkokat kapcsol egybe anélkül, hogy összezsúfolná egyetlen szürke masszába a világot. A technikának – azzal, hogy fölülmúlta önmagát – megszűnt erőszakos rémuralma, s már úgy fogja egybe a földet, hogy mindent a helyén hagy, észrevétlenül tartva a földgolyót légies tenyerében.

Nézem a római olimpiáról készült filmet, s valami egészen mást látok, mint amit 1936-ban láttam, gyermekkoromban. Az ember az akkori olimpiafilmben emberi minőségében alig szerepelt. A gépi sebesség kamaszkorában a sport is a motorral kívánt versenyre kelni. A gép lett a divat.

Ma már ez a divat elmúlt. Szinte érzem az áhítatot, ahogy a pilóta és az operatőr, megfeledkezve a masináról, alászáll Rómára, Róma köveire! A gép többé nem áll közénk, hanem közvetít. A lencse mögül ismét az ember figyeli – az embert!

S ez mit se változtat a verseny, a rekord nyerseségében is nagyszerű izgalmán – sőt! A fölvételek tapintata, ízlése, a rekordban is az emberit fürkésző bensőségessége – csak fokozza a hatást. A görcsösséget oldja fel, de nem a szép drámát, mellyel egy-egy vetélkedés megajándékozza a nézőt. A méterek és a másodpercek mögül feledhetetlen arcok, erkölcsi momentumok villannak szemünkbe – és szívünkbe.

A sport jövőjéről vallott nézetünkben se a rekordhajhászóknak nem lett igazuk, se a széplelkeknek, kik a sportból valamiféle tetszhalott mozgásművészettel rokon esztétizálást szerettek volna formálni.

Figyelmünk lesz napról napra finomabb és igényesebb. A moziban is, ahol a közönség fölujjong, azok mindig a legemberibb képek. Amikor a Herkules-erejű súlyemelő elpityeredve siratja veszteségét, a falnak állva, szemébe dörgölve, mint óriás kisfiú! Vagy amikor Wilma Rudolph sose látott futással áttépi a célszalagot – s megtudjuk róla, hogy hétéves koráig mankón járt!

És gyönyörű a lassított kép a néger ugróról, ki csukott szemmel, a spirituálé-énekesek áhítatával rohamoz! És gyönyörű és emberi a maratoni futó szomorúsága, mely még a győzelmi emelvényen se tűnik el az etióp bajnok szeméből!

Szűkül a világ: s e zsugorodásban figyelmünk tárgya ismét az ember lett, az ember! A nagy korok ezt mindig is gyakorolták. A régi görög olimpián együtt szárnyalt a szó és a diszkosz, s a keresztény áhítat se hiába nevezte szentjeit a „hit bajnokainak”.

Újuló világunk nemcsak az embereket, de a látszatra különböző hivatásokat, emberi erőfeszítéseket is közelebb hozza egymáshoz, új minőségekbe sűrítve, rokonítva az energiákat. Nagy ábránd? A futót ma a költő figyeli, s az etióp lehunyt szemében saját erőfeszítésére ismer! És fordítva: épp a fiatalok bámulatos érdeklődésén, fogékonyságán érezni, hogy egy-egy rekord ma már nem a gépekkel való vetélkedés gyümölcse, hanem, s épp a legkülönbeknél, erkölcsi tett, emberi tett – költészet!

A hatalmas római arénát ennek az új keletű intimitásnak a jelentkezése teszi feledhetetlenül vonzóvá, fenyegetett korunk szép ígéretévé.

Jegyzet

Az elveszett füzet

Kora reggeli hajóval utazom Esztergomba. A fedélzeten még szeles a reggel, de az étterem ablakán át már érezni a nap melegét. Álomszerűen jó érzés a reggelizőasztal mellől figyelni az indulás perceit, a megmozduló rakpartot, a hajó felett átsuhanó hidakat. Előttem a fehér abroszon sugárzó csendélet. Sárga vaj, kerek zsemlye, pirosan gőzölgő tea. Szertartásosan és lassan reggelizem.

De gondolataim már messze járnak. Félig a vízen kalandoznak, félig a jegyzeteimben. Egy kis tanulmányt szeretnék írni a modern oratóriumról. S már tolom is félre az üres csészét, terítem ki magam elé jegyzetfüzetemet. Hevenyészve írogatok bele, egyedül a magam használatára. Először azt, amit már régóta tisztáztam magamban, majd a kérdéseket, mikre meg kellene felelnem. Iskolás dolgozat lesz belőle, látom már, mit váratlan és távoli asszociációk tarkítanak.

Szentendrénél felütöm fejemet a füzetből. Csak ketten szállnak a hajóra, s jönnek be egyenesen az étkezőbe. Anya és fia – állapítom meg első látásra. Az asszonyon nyárias gyászruha, a fiún fekete karszalag. De néhány hónapos lehet már a gyászuk, mit elárul mozgásuk frissessége, ahogy boldogan, szinte viharosan az ablaknál levő utolsó szabad asztalhoz sietnek.

Egymással szemközt ülnek le. Így igazán csak a fiút látom. Tizenöt-tizenhat éves lehet, benne a legnehezebb kamaszkorban. Nagyon szép, de a tizenhat évesek kissé duzzadt, elrajzolt vonásaival, robbanó kedvét és erejét mintha ólmos fáradtság tompítaná, mint egy fényképet, mit nem sikerült egészen tisztára, élesre beállítani.

Az asszony mond valamit, s a fiú kisimítja haját homlokából. Az asszony kérdez, s a fiú kissé erőlködve felel neki. Hát mégse tartoznak össze? Az, ahogy a fiú beszél, elárulja, hogy külön élnek, s az is, ahogy az asszony hallgatja a „beszámolót”. Aztán, ahogy a reggelin megosztoznak, azon is látszik, hogy ritkán étkeznek együtt. Ahogy a kést, kannát egymásnak adják, kissé mereven és ügyetlenül, mozdulataikból hiányzik a mindennapos összhang, a szokás közvetlensége.

Úgy látszik, nem élnek együtt, gondolom magamban, s nem tudom levenni róluk a szememet. A fiú internátusban lakhat, s csak vasárnaponként találkozik az anyjával, vagy talán csak havonta egyszer… Rossz tanuló. Az asszony biztosan nem bír vele. És szegények: elárulja őket az aggályos öröm, ahogy asztalhoz ülnek, ahogy a reggelit fogyasztják.

Szünet. A reggelinek vége. Kifogytak volna az örömükből?

A fiú tompán befelé néz, majd hirtelen kisiet a teremből. Mit jelentsen ez? Annyira elidegenedtek volna, hogy némán, szöveg nélkül nem is tudnak együtt maradni?

Az asszony most kinéz az ablakon. De valahogy nincs jelen, érezni, valami másra gondol, arra, amire különben is szokott szelíd és gyakorlott, tehetetlen konoksággal. Aztán befele fordul, és rám néz. Elkapom pillantásomat, s mire ismét ránézek, még mindig felém fordulva ül, de már nem lát. Arca porlandó, tünékeny és tűnődő, mégis romolhatatlanul szép. Azon ritka arcok közé tartozik, melyek csontjaikban hordják értelmüket. Mögötte hangtalanul és simán vonul a táj, mintha egy homokóra pergetné.

Hol marad az a fiú ilyen sokáig? – nincs türelmem kivárni, amíg visszatér. Kint lelek rá, amint a kazánház fölé könyökölve áll, és az olajos dugattyúk csattogva ziháló mozgásába bámul. Pillanatra elszorul a szívem. Van ebben a gyerekben valami menthetetlen. Törékeny, mégis mintha nedves agyagból gyúrták volna, szinte érezni rajta a kamaszkor nyirkos, nehézkes árnyékait.

Mi közöm hozzá? Visszaülök a jegyzeteimhez, s Esztergomig nem is pillantok föl többé. „Miért hódít a színpadon ismét a középkori iskoladráma?” Az ilyesmin tűnődni mindig megnyugtatóbb, mint a valóság zavaros üzenetein.

S a városok, a tájak is mennyivel megnyugtatóbbak, mint az emberek! Az esztergomi sziget, a júniusi napfény, a zöldellő fák, igen, ezekben nem lehet csalódni, a színvonaluk legalább mindig ugyanaz. Csak az emberek zavarosak, egyedül az emberek nyugtalanítóak.

Hazafele mégis azon veszem észre magamat, hogy keresem, kutatom őket a hajóállomáson szorongó tömegben. Már beáll a hajó, mikor fölfedezem: először az asszonyt, s közvetlenül mögötte a fiút. Összeszorítva állnak, mégis döbbenetesen külön-külön, akár egy népies montázs idegenül egybeszerkesztett figurái.

Mi történt velük? Megbántották volna egymást?

A hajón nem látom, nem is akarom látni őket. A fedélzeten, amint megindulunk, elviselhetetlenül erősödik most is a szél, akárcsak reggel. Levonulok a hajó aljába, majd ide-oda ténferegve, ismét az étteremben vagyok. Itt sincsenek. Bosszankodva eszmélek rá, hogy mégiscsak keresem őket. Hogy csalódást okoz elmaradásuk.

„Miért is hódít hát ismét a régi iskoladráma?” – fáradtan ülök az egyik zsúfolt asztalnál, és semmi se jut az eszembe. Előttem a csukott jegyzetfüzet, ki se nyitom, csak figyelmetlen kézzel babrálok rajta.

A megafon slágereket harsog, az asztalon szaporodnak a sörösüvegek. Az olcsózöld palackokon vízszintesen tűz át az alkonyat.

Már meg is feledkezem róluk, mikor fáradtan és porosan ismét elém kerülnek. Az asszony is szótlan, a fiú is. Tanácstalanul állnak az ajtóban, de sehol egy szabad szék, ahová leülhetnének. Két idegen – állapítom meg róluk, tompán és reménytelenül. Nem látjátok, hogy minden hely foglalt? Miért nem mozdultok már az ajtóból? Csak sodródnak érzéketlenül a pincérek s a ki-be áramló nép között.

Aztán végre mégis elhagyják a bejáratot, visszamennek a fedélzetre. Szentendre. Sötét van már, az étkezőben fölgyújtják a villanyt. „Most száll ki a fiú” – gondolom magamban. S hogy a hajó elindul: – „Az asszony egyedül maradt”.

Milyen egyedül lehet most! Milyen csalódott lehet, milyen szomorú! Látnom kell őt. Meg kell keresnem.

A felső fedélzeten találok rájuk. Legnagyobb meglepetésemre a fiú nem szállt le. Mit jelentsen ez? Talán kicsapták az iskolából? De akkor miért volt a kirándulás? Vagy talán az egész történet nem igaz, hamisan képzelegtem, valójában mindig is együtt éltek? De honnét akkor a közöttük húzódó távolság? Miért kell előbb-utóbb elveszteniük egymást – mit az idegen szem szinte már előre biztosra lát?

Persze lehet, hogy ez se igaz. Ahogy most együtt vannak, szinte „kivilágítva” a magányos hajólámpa alatt, kínzóan kétértelmű. Oly mélységes az összetartozásuk, mintha egy életre szóló búcsúzás forrasztaná egybe őket. Nincsenek is a hajón, egyedül ülnek a tömegben, a magányos lámpa fénye alatt. A fiú az asszony vállára hajtja fejét. Oly véglegesek, mintha álmodnának.

De amint közeledünk Pest felé, látom, az asszony megint egyedül van. Rettenetesen egyedül. Arcában most valóban csak a csontok maradtak. Hát mégis, gondolom magamban, hát mégis! – és szinte elernyedek a csalódástól.

S miközben befut a hajó, ez az „utolsó kép” csak egyre inkább elsötétül. A fiú sehol; az asszony, mintha álomból riadna, úgy kel föl a lámpaoszlop mellől.

Leszálláskor elém kerül. Még a hídon vagyok, mikor ő már a rakpartra ér. Látom magányosan megindulni a tömegben.

Aztán hirtelen megáll és visszanéz, az utolsó pillanatban, mielőtt még szem elől veszteném. Igen! A fiú fut utána, karol bele játékosan, szinte szertelen jókedvvel. A fia.

Mégse? Talán mégse? – röppen fel bennem valamiféle névtelen remény, mit talán boldogságnak is lehetne nevezni. Nem fogják elveszíteni egymást. S most érzem, s csak most érzem, mennyire féltettem ezt az ismeretlen, gyászruhába öltözött asszonyt egy újabb veszteségtől, attól a bizonyos „szakítástól”, mit a fiúk mindig elvégeznek: ki szelíden, ki meg a tékozlók erőszakával. Ez a nyughatatlan kamasz is mintha az egész úton a szakítást próbálgatta volna, ahogy a bibliai fiú távozása is sokkalta előbb kezdődött… De talán mégse! Talán még messze van… – s bármilyen mulatságos is, egy pillanatra boldog vagyok.

Boldog, s még a rákövetkező bosszúságom se valódi bosszúság, csak afféle futó árnyék. Már megint nem dolgoztam semmit! Mi lesz a munkámmal? S hogy hirtelen a zsebemhez kapok, szinte nevetnem kell.

Még a jegyzetfüzetemet is elvesztettem!

Jegyzet

Iszákosok utcája

Ha képeiben vizsgáztatjuk az Iszákosok utcája című dokumentatív jellegű filmet, megrázó, kitűnő alkotás. Figyelme a szenvedély legrejtettebb, legfinomabb képeit, folyamatait fürkészi, követi óvatosan, a tárgyilagosság megrendültségével és irgalmasságával. Mert ezeket a „realitásokat” már csak valóban a valódi ihlet bírja elviselni, mely hasonlatos az angyalok szeméhez. A jó művész a legjobb diagnoszta. Ez az erkölcse: szívében minél könyörületesebb, annál könyörtelenebb a figyelme. Nem áll meg félúton, az első komplettnek tűnő felismerésnél. Hátha az igazság ezen is túl van?

Ahogy a züllés, az iszákosság tébolyát ez a film ábrázolja, az elsősorban könyörtelen figyelmével imponál. Vád a társadalmi nyomások züllesztő bűneivel szemben. De azon túl? Betegek volnának ezek a szétrongyolt figurák? És azon túl? A film elmerészkedik addig a pontig, ahol már nem tud felelni, csak feledhetetlen erejű képekben. Az iszákosok „örök éjszakájának” mélyén fölmutat egy arcot, mely szinte nyájas, mégis jéghideg. Ő az, akinek ez az éjszaka pillanatra se okoz gondot, föl se merül benne a szabadulás vagy maradás kérdése. Helyben van itt, a részeg illúziók őrületében, züllöttségében is „tisztes ősz fejjel”, feneketlen kis poklában is pedánsan. Egyszóval: ez a végső pont, amit a kereszténység a misztika nyelvén a „bűnben való megrögzöttségnek” nevez. A bűn földi jelenlétének. Mert igaz, hogy nyomor és lelki zavar szüli az iszákosságot, de fordítva is igaz, az iszákosság nyomort és őrületet teremt. A társadalom bűne és az iszákosság bűne közt jár hát ide-oda a kamera lencséje, a könyörület tárgyilagosságával. S ez az ide-oda tétovasága épp nem bizonytalanság, hanem erő jele.

Igaz, nem ad egyértelmű választ, egyértelmű receptet. Hiszen lehet, hogy a baj gyökere mélyebb. Lehet, hogy az iszákosság csak a bűn egyik megjelenési formája a züllöttség különböző tébolyai közül; az öngyilkosság egyik változata.

Az „éjszaka mélyén” bemutatott rendíthetetlen figura legalábbis valami ilyesmit példáz. Más számára még a menekülést is kívánja – anélkül azonban, hogy önmaga menekülésének, kiválásának csak a gondolata is megérintené. Ő itthon van a züllés mozdulatlan tengelyében, s a kamera is némán és tehetetlenül fordul el tőle, miként a misztikusok fordulnak el a bűn mezítelen látványától, s a megátalkodott bűnösöktől, kiket már csak az imádság szent merészségével és intimitásával lehet megközelíteni. Jótékonyság és kegyeskedés itt kevés. Valódi társadalmi reformokra, valódi irgalmasságra, és mélységes imádságra van szükség.

Jegyzet

Jöjj vissza, Afrika!

A dokumentumfilmeknek abból a fajtájából való, mit előzőleg a szerző, Rogosin hosszas és elmélyült kutatása előzött meg. A Dél-afrikai Unióban a faji megkülönböztetések poklában hányódó négerekről kíván művében vallani anélkül, hogy ő maga közbeszólna. Egyszerűen szembesíti a tényeket. Beszélnek azok maguktól. A film legtöbb felvétele titokban készült.

Az Unió területén élő négerek alól a birtokosok kihúzzák a földet s a földdel együtt a kunyhót, a kecskét, az erdőt és az eget: Afrikát. Így kényszerítik le őket a pokolba, a föld alá, a börtönre és a KZ-lágerekre emlékeztető aranybányákba. Ezt a „váltást” aztán a feketék nem heverik ki soha többé. Attól a pillanattól, hogy elhagyták földjüket, az ő Afrikájukat, elvesztek az idegen élet forgatagában. A bánya a mélypont. Visszaút innen nincs többé.

Aki tud szabadulni az aranybányából, megteszi. Háta mögött az örökre elveszett paradicsom, s az új keletű pokol, a bánya lidércfényei. Pár kietlen képsor ízelítőt ad arról, milyen elveszett a messziről jött néger ebben a mechanizált labirintusban. Szabadsághoz, földhöz, erdőhöz szokott érzékenysége micsoda sivár poklot tapinthat ezeken a folyosókon, ezeken a salakhegyeken, dróthálókon, cementpusztákon, kősivatagokon?

Aki tud, Johannesburgba menekül innét. De ez aztán az igazi csapda. A városokban csak munkával és engedéllyel lehet letelepedni, s ebben a harapófogóban olcsó az ember és ingyenes a kétségbeesés. A négertelep a föld egyik legszomorúbb szemétgödre. A fölbomlottan hányódó lelkek közt burjánzanak az eszelős szekták, hódít az alkohol, s a kétségbeesés csodálatos hangokat csal ki – a zenét. Valóban csodálatos dolog a talajtalanul hányódó népek muzikalitása. Johannesburg négernegyedéből már az egész kis gyerekek is muzsikáló bandákba verődve járják a várost. Valóságos kis Orfeuszok ők, de a johannesburgi fehérek, úgy látszik, keményebbek a köveknél. Nem hatódnak meg az ördöngös ügyességgel kiáltozó sípocskáktól.

Johannesburg védekezik a négerek „elözönlésétől”, s szorítja őket vissza az aranybányába. A jobbára tanulatlan néger hogy akklimatizálódhatna a rövid „próbaidő” alatt a megvetés és kizsákmányolás kettős szorításában? Gyermeki szép naivitásuk bizony elsötétül, tompák lesznek, züllöttek vagy kétségbeesettek.

Így jár a film „főhőse” is, egy az ezer és ezer hasonló sorsú fekete közül. Elveszti földjét, s nem érti, hogy miért. A bányából nem akarják elengedni. Johannesburgban meg minden munkahelyéről kidobják. Megvetik a fehérek, s késsel támad rá egy másik néger. Munkát keres, s mert nem kap, börtönbe vetik. Mire hazajön, feleségét halva találja az ágyon; az a néger ölte meg, akit ő is megölhetett volna, amikor kicsavarta a kést a kezéből. Csönd van, csak egy süketnéma lány sikoltozik eszelősen a kunyhó sarkában. Most már végképp semmit sem ért. Kihajítja a lányt a viskó ajtaján, s fejéhez kap, s mintha megégette volna, lekapja fejéről a kezét; tör és zúz, összetöri a tányérokat, s ráborul az asztalra; irtóztató csapásokkal veri az asztalt, és sír, sír, mint egy skatulyába zárt, őrjöngő bogár.

Jöjj vissza, Afrika!

Jegyzet

Szabó Lőrinc: Összegyűjtött versek

Szabó Lőrincet már életében modern klasszikusnak tartották. Ez azzal magyarázható, hogy művei páratlanul szerves és szilárd egységet képeztek a magyar lírai költészetben. Költészetét kötetről kötetre úgy építette és fejlesztette tovább, mint valami filozófiát, szinte már tézisszerű alapossággal.

Ugyanakkor kevés modern lírikusunkban rejlett annyi merész ellentmondás, mint őbenne. Legjobban és leghívebben alighanem ezeknek az ellentmondásoknak a lajstromba vételével jellemezhetjük őt. Fiatalon előbb műfordítóként jelentkezett – Babits Mihály és Tóth Árpád méltó társaként. Par excellence művelt költő volt, ugyanakkor első önálló köteteiben már-már barbárként jelenik meg, a pusztítás és az építés zabolátlan gesztusaival. Egész fiatalkorának is ez a kettősség volt a legjellemzőbb vonása: egyrészt benne élt a kifinomult, önmagával örökké elégedetlen műfordító és kritikus, másrészt a primitív, mezítelen vadember.

Melyik volt az igazi?

Ő maga sohasem kívánta megválaszolni ezt a kérdést, mint ahogy az ellentmondásait sem óhajtotta feloldani.

Rajongva szerette a létezés elemi tényeit, a földet, ezt az elvadult, buja paradicsomot, ugyanakkor okosan hűvös szemüvege eredendő szerénységgel csillant meg az arcán. Egyszerre vésődtek bele a rendszeretet és a féktelen anarchia jelei. És az ösztönök zabolátlan anarchiája mellett senki nem tolmácsolta nála hívebben az aggódó, reményvesztett kispolgár remegő vágyakozását, félig tudatos, vak tapogatózását, groteszkül szánalmas hányattatásait az örökös homályban.

Anarchista volt és nyárspolgár, filológus és vadember. És mi még? Naiv gyerek és a modern európai irodalom talán legkönyörtelenebb pszichológusa. Szánalomért és kegyelemért könyörgő verseiben a lehető legszigorúbb volt önmagához, ahogy az életben is vannak olyan pillanatok, amikor csak egy gyerek tudja elviselni a meztelen igazság kimondását. Igen, képes volt pogány módon élni, a társadalmi szokásokon túllépő vágyakkal, mégis ő volt öregkorában az, aki megírta az „örök” szerelem és az „örök” hűség kamaszosan tragikus és gyönyörű könyvét – a Huszonhatodik év-et –, a gyászév verseit egy huszonöt éven át tartó szerelem után. Szomjazta az életet, a másik percben lemondó lett: és velejéig hitetlen. De épp ez a feloldhatatlan kettősség tette oly ragyogóvá és elmélyültté költészetét – ugyanaz a kettősség táplálta őt, amely az elemi erők rombolva építő világát. Állhatatossága, kimeríthetetlenül sokoldalú pszichológiai gazdagsága mind-mind ebből az elemi kettősségből táplálkozott, amelyből maga a teremtés is. Akár a természet, ő is ismerte az ellentétek csöndes egyensúlyát, a bölcsőtől a koporsóig ívelő nyugodt, nagyszabású szerkezet titkát. Egész életművének gondosan megtervezett szerkezetét egyszerre építette tudatosan szerzett műveltségéből, filológusi pontosságából – és a termeszhangyák ösztönéből, akik jól kiismerik magukat sötét labirintusukban. Időt és fáradságot nem kímélve aprólékos gonddal csiszolgatta még legkisebb építőköveit is, életműve mégis – épp emiatt – úgy hat, mintha egyetlen tömbből faragta volna. Zeneietlen költő – vélekedtek róla sokan, holott Szabó Lőrinc a legkifinomultabb fülek számára komponált. Afféle negatív zenét, amely egyensúlyt hoz létre: amelynek akusztikus hangsúlyait a tartalom eksztatikus kitöréseinek süket csöndje, az ábrázolt világ süketsége miatti hallucinációk teremtik meg.

A háború utáni években úgy éreztük, Szabó Lőrinc életműve már készen áll. Aztán egy káprázatos bravúrral egyetlen kötetben megismételte, sőt fölülmúlta azt, amit addig alkotott – a Tücsökzené-ben. Megteremtette saját költészetének tükörképét, melyet az emlékezés hullámai közé vetett. A Tücsökzene helye ott van a modern világlíra legnagyobb művei között. És ha Proust műve a modern Divina Commedia, akkor a Tücsökzene a maga csodálatos szerkezetével nemcsak az eltűnt idő lírai emlékezete, egyfajta álom az álomban, költészet a költészetben, hanem ott remeg benne életének emlékeivel együtt Szabó Lőrinc – immár szintén emlékké és látomássá vált – egész művészete is.

1957-ben bekövetkezett halálával egyik legnagyobb huszadik századi költőnk távozott közülünk.

Jegyzet

Pro és kontra

A Nagyvilág júliusi számában megjelent Graham Greene Különleges megbízatás című novellája, amelynek főhőse felbérel egy „kegyes nőt”, hogy helyette imádkozzék és szerezzen búcsúkat a másvilágon rá várakozó ideiglenes szenvedések törlesztésére. A kis írás heves és ellentétes reakciókat váltott ki a katolikus olvasókban. Az alábbiakban próbálom híven megfogalmazni, összegezni a kétféle véleményt.

Valahogy így a „konzervatív”:

Mindig is csodálkoztam azon, hogy Graham Greene katolikus írónak számít, vagy legalábbis annak vallja magát. Problémái keresetten szélsőségesek, „megoldásai” telve ellentmondással. Az a fajta író, aki lehet, hogy felébreszti a hitetlenek és hitevesztettek érdeklődését, bizalmát, de elveszti a hívőket. Mert ő maga is: a hívővel szemben mintha bizalmatlan lenne, míg a bűnös és a hitetlen felé szinte fönntartás nélkül nyitott.

Nem szeretem ezt a kalandos kereszténységet, s kivált nem egy olyan író részéről, aki szívében maga is épp elég rendezetlen és esendő. A Nagyvilág júliusi számában megjelent Különleges megbízatás című novellája meg egyenesen felháborított. Ez a „kritika” már nem is kritika, hanem rosszindulatú támadás.

A megholtakért felajánlott búcsúkkal az egyház minden, a legegyszerűbb hívő számára is szinte foghatóan kívánja realizálni a lelkek egyességének csodálatos, égi és földi határokat elmosó valóságát. S az is, hogy nemcsak egymásért, de egymás helyett is imádkozhatunk, az emberi faj Istenben való oszthatatlanságának legszebb közösségi kifejezése. Persze, mindenbe keveredhet zavaró, torzító elem, de magából az alapgondolatból gúnyt űzni? Egyoldalúan, ellengondolat, ellenpélda nélkül? – katolikus irodalom még ez? Vagy már destrukció?

Nem. Az igazi katolikus írót épp az egyensúly, a tárgyilagosság, a szinte aggályosságig pontos és arányos lelkiismeret kell hogy jellemezze. Épp az, ami a „különleges megbízatás”-ból tökéletesen hiányzik! Mert először is: búcsút nyerni csak önmagunk számára lehet, vagy az elhunyt és a tisztítótűzben szenvedő lelkek javára. Másodszor: a novella problémája koholt és nem valódi probléma. Mintha az angol nagyvállalkozókra jellemző volna a búcsúkkal való visszaélés!

Ha másért nem, aránytalansága miatt is igazságtalan ez az írás! S mivel azok a szereplők, kiket támad, így, ilyen változatban, ilyen problematikával nincsenek is – Graham Greene szatírájának nyila nem is őket sebzi, hanem, keresztülszállva ködalakjukon, a becsületes híveket – az ő imáikat, az ő jószolgálataikat.

A nem hívőknek persze tetszenek ezek az írások, s szívesen látják ezt a katolikus irodalmat, mely a keresztvízzel együtt a gyereket is kiönti. Az a fajta szellemi harakiri ez, mit csak egy beavatott kéz tud elvégezni.

Gyilkos penge, és nem gyógyító kés!

És valahogy így a „haladó”:

A nagy sebész vállalja mindig a legkockázatosabb műtéteket. Az igazi írásnak is a kockázat nagysága ad erkölcsi súlyt és szépséget. Maximálisan fölkavar, gondolkodásra kényszerít kivétel nélkül mindenkit. A nagy író nem ismer olyan olvasót, akinek tökéletesen rendben lenne a szénája, mert ilyen olvasó nincs is. Épp ezért az igazi írásnak egy ellensége van, s az igaz író is egy ellenséget ismer, s ez a farizeus, ki sérthetetlennek érzi magát, ha kötelességből a tökéletesség játékszabályai szerint hangoztatja is esendő, bűnös voltát.

Graham Greene novellája már csak azért is igaz, mert fölkavar. S vajon igazságtalanul?

Figyeljünk csak jól oda erre a szatírára! Persze, hogy az angol „üzletesek”-nek épp nem jellemzője a búcsúk gondja. De hisz itt nem is a búcsúról van szó, hanem arról, hogy egy ilyen „üzletember” mint is képviseli az örök üdvösséget, belépőjegyét az örökkévalóságba. Az üzletemberre, a hatalmaskodóra jellemző, hogy mindent másokkal csináltat, ő maga csak haszonélvező akar lenni. Az ő jellemzőjük, hogy mindenütt megtalálják azt a „rést”, melyen át a legkisebb áldozattal juthatnak a legnagyobb nyereséghez, részvétel nélkül a legjobb részhez, vagy az ő nyelvükön szólva: részesedéshez. Vagy a mi nyelvünkön szólva: a nihilhez. Mert legvégül ez a biztos út a semmibe vezet. S ezért van az, hogy ez a biztos kezű ember – a társadalom különböző posztjain szolgálatot teljesítő jámbor nők közül – csalhatatlan biztonsággal megtalálja azt az egyet, aki talán nincs is! Bizony, ez a realista a tiszta semmit markolja, s amennyire üres a semmi az üdvösségre, épp olyan üres semmi vasmarkában a felesége, a milliói, minden emberi kapcsolata, egész földi élete. A Különleges megbízatás róla szól, és nem a búcsúkról. Ahogy egy szentségtörő áldozás története se az oltáriszentségről, hanem a szentségtörőről. Vagy ahogy egy gyilkosság se az áldozat gyengéje, hanem a gyilkos vétke.

De az igazi író előtt senkinek sincs rendben a szénája, hisz ő maga is elsősorban önmaga felett ül ítéletet.

Greene szatíráját is csak akkor értjük meg, ha élét ki-ki maga ellen fordítja. Ne féltsük a búcsúkat, a búcsúk intézményét és gondolatát. Greene nem azt támadja, hanem a réseket, a kibúvókat, a mindennel való visszaélés szellemét! A gonosz furfangot és naivitást, mely elegendő egy jó üzlet megkötéséhez, de szánalmas szatírává porlad az örökélet fényében. Greene nem az imádság erejét, minden lélek Istenben való egyességének csodálatos, könnyítő és felelősséggel terhes igazságát támadja, hanem az azzal való visszaélőket, mennyei kizsákmányolókat! Azokat, akik nem akarják megérteni, hogy mindenkinek magának kell cipelnie keresztjét. Greene novellája igenis evangéliumian többértelmű példázat a „gazdagról”, aki nem jut át a tű fokán.

Két vélemény, két szemléletmód. A katolikus olvasó lelkiismeretet vizsgálhat, melyikhez áll közelebb gondolkozása, felfogása, temperamentuma.

Jegyzet

Feljegyzések a hiúságról

A napokban olvastam Robbe-Grillet forgatókönyvét, a Tavaly Marienbadban-t. A könyv kitűnő alkalom volt arra, hogy tudatosítsa bennem a hiúság élettelen világát.

A hiúság: az ember mesterséges paradicsoma, üres üdvössége. S valóban: szinte már mártírium, amilyen erőfeszítést kifejtenek egyesek ezért a lényege szerint üres és tartalomtalan dicsőségért. A hiú emberrel az történik, amit a Biblia tanácsol, csakhogy – természetesen – súlyos torzítással. Elveszti a világot és „megkapja önmagát”. Maga se tudná, miért, puszta létét tartja a legkülönb értéknek a földön, puszta önmagát, minden változtatás nélkül. Hisz a felületben, sőt egyedül abban hisz. A szavakban, a gesztusokban, a látszatok üdvözítő erejében. A felület a bálványa. Ezért kedveli a luxust, a mesterséges kertek geometrikus „örökkévalóságát”. A hiúság önnön életének kívánna szobra lenni.

A tettek helyett a hiúság a pózok mellett dönt, s nem veszi észre, hogy szívós menekülése a valóság elől a látszatokba már-már valódi áldozat.

A hiú ember üres, akár egy szobor, de éppoly súlyos is önnön ürességének márványától. Fetisizálja önmagát, s valóban tárgy lesz belőle, önmaga céltalan és lélektelen bálványa.

Igazi tragédiája persze akkor kezdődik, mikor mesterséges örökléte hirtelen bealkonyul. Mert nincs az a kastély és franciakert, mely föltartóztatná az elmúlást. A hiúság végnapjainál aligha van szomorúbb látvány. S a hiúság még ilyenkor se eszmél fel, még ilyenkor se lát. Hisz a hiú ember mindmegannyi Ödipusz király: önmaga nyomta ki szemét, saját kezével vakította meg önmagát.

Azt mondják sokan, a hiúság mozgatja a világot. Én ezt így nem hiszem. Nem hiszem, mivel a bűn, a hiúság lényege szerint üres, lényege szerint a semmi édestestvére. Szerintem a világot a „munkájába feledkezett ember viszi előbbre”. Az értékek nem ismerik a tréfát, s ha kell, kifognak rajtunk.

A hiúság reális szerepe egészen más a világban: ő a hidegség, a közöny, az értetlenség, egyszóval: a semmi elözönlésének egyik legfőbb forrása.

És ne tévesszen meg az üresség olykori szépsége, a nihil bizonyos hűvös eleganciája se minket. Ez a tetszés nem egyéb, mint a bennünk lakozó nihil, a minket is fenyegető üresség rezonanciája – a semmire.

A hiúság a rossznak talán legkörmönfontabb támadása a mindig telített, mindig kreatív szépséggel és jósággal szemben.

A hiúság: a világ „széles útja”, s épp nem öröklétet jelent – hanem a legbiztosabb mulandóságot. A luxus: a nihil legmagasabb árfolyamon jegyzett valutája.

Jegyzet

„Látjátok, feleim…”

Párizsban az Édition du Seuil kiadásában kivételes érdekességű könyv látott napvilágot. Címe: Anthologie de le Poésie hongroise (A magyar költészet antológiája). Az ötszáz oldalas kötet verseit a legjobb francia költők fordították, méghozzá hűen az eredeti formához, ami a francia fordítóirodalomban egészen szokatlan jelenség. Alain Bosquet, Paul Chaulot, Jean Follain, Guillevic, Jean Rousselot, Tristan Tzara… olvassuk a fordítók nevét, hogy csak a legismertebbeket említsem.

Csodálatos könyv! A magyar költészet franciául a Halotti beszéd-től napjainkig. A nyugati világ, mely oly sokáig elzárkózott előlünk, mégiscsak tudomást vett volna rólunk? Talán ráeszméltek, hogy Bartók – kit ma már a modern zene klasszikusának tekintenek – nem lehetett magányos jelenség? Régi gyanúm, hogy elszigeteltségünk oka nem a nyelvi nehézség, hanem az ismeretlenség, a valódi asszociációk hiánya. Magyarországról csak egy-két téveszme van „forgalomban”, s a nagyvilág csak most kezd felőlünk helyes nyomokon tájékozódni. Ennek a mélyebb érdeklődésnek legfrissebb gyümölcse ez az antológia.

Anonymes du XII., XIII. et XIV. siècles…, Janus Pannonius… Bálint Balassi…, Miklós Zrínyi…, István Gyöngyösi…, Benedek Virág…, Mihály Csokonai…, Dániel Berzsenyi…, József Katona…, Mihály Vörösmarty…, József Bajza…, Sándor Petőfi…, János Vajda…, Endre Ady…, Mihály Babits…, Dezső Kosztolányi…, Árpád Tóth…, Attila József… – Hogy csak a legnagyobbak közül említsek, de a kisebb nevek talán még megindítóbbak, mint a régi sírkövek feliratai. Még erre is volt gondjuk, erejük, szeretetük, figyelmük! Kuruc népdalok, Gáspár Heltai, Péter Bornemisza, Kata Szidónia Petrőczi…

Hitte volna Petrőczi Kata a XVII. században, hogy két-háromszáz esztendő után egy kitűnő francia költő (Lucien Feuillade) Franciaországban, Párizs városában francia nyelven szólaltatja meg költészetét? S micsoda két-három évszázad után! Nem, a szellemi összetartozás valóban a legimponálóbb valami a földön! A legszelídebb, de a legszívósabb szövetség.

A válogatás és fordítások értékelésére nem kívánok kitérni. Nem kritikát írok, csupán lírai széljegyzetet. S itt mindjárt hadd említsem meg azt, ami a katolikus olvasót még külön is érdekelheti. Az antológiában – végig a századokon át – megtalálhatjuk istenes és vallásos líránk legszebb darabjait. Ezentúl franciául is szól a Halotti beszéd, a Mária-siralom, Berzsenyi Invokáció-ja (O Dieu, toi dont les traits échappent même au sage…), Kölcsey Himnusz-a (Bénis le Hongrois, o Seigneur), Vörösmarty Előszava s A vén cigány! – Arany Danté-ja, Madách Tragédiá-ja, Ady Endre csodálatos verse, az Ádám hol vagy? (S’il dit triste: „Ou es-tu Adam?”) s A Sion-hegy alatt, s végül, de nem utoljára Babits nagy vallásos darabjai, a tökéletességében is megrázóan nyers és darabos, eleganciájában is zaklatottan ziháló Psychoanalysis christiana, Psychoanalyse chrétienne: „Dans leur niche, ces saints respectables et beaux…” Azután a Balázsolás („Prière à Saint Blaise”), s aztán Jónás imája. „Les mots me seraient-ils devenus infidèles”… olvasom franciául, s hallom Babits hangját, panaszát a hűtlenné lett szavakról, magyarul, franciául? – Jónásról, önmagáról?

Ezt a könyvet lehet és kell is bírálni, de lehetetlenség meghatottság nélkül olvasni. Részletei vitathatók. De egésze mindenki számára megrendítő olvasmány.

Így kezdődik…

Jegyzet

Fiatalok ’962

Az ember korán megérzi sorsát. Ha visszatekintek ifjúságomra, én a magányt kora gyermekségem óta gyakoroltam. Talán még nem tudtam, mire, de már fölkészültem rá. „Tréningben voltam”, akár egy kis japán.

A gimnáziumban s később az egyetemen aztán elszigeteltségem mind határozottabbá vált. Generációm afféle mimikri-nemzedék volt; minden igyekezetével a nagyokhoz kívánt hasonlítani, mindenben őket követte. Igyekeztek úgy viselkedni, úgy érezni, úgy öltözködni, úgy mosolyogni, akár a felnőttek. Az epigonok ügyetlen-ügyességével ez, sajnos, sikerült is nekik. Mit kereshettem volna közöttük?

Aztán jött a háború, s utána néhány zavaros, majd néhány válságos esztendő. Mikor ismét szétnézhettem, a lélegzetem elállt. Fölnőtt egy új, vadonatúj nemzedék, s vele tökéletesen megváltozott a környező világ. Úgy lepték el e fiatalok a földet, ahogy a tenger születik. Csak akkor eszméltünk rá, hogy itt vannak, amikor hullámaikkal már a partokat mosták. Minket, régi kontinenst.

Elámultam. Egyszerre észrevettem, hogy magányom megszűnt, nem érvényes többé. Ifjúságomban a művészféle menthetetlenül különccé lett a „többiek” között, s most, ezekkel a vadonatúj fiatalokkal mintha tulajdon testvéreim jöttek volna el értem. Kik ezek? És honnan jönnek? És merre tartanak?

E kérdésekre ma még korai lenne válaszolni. De talán az is épp elég, ha megkísérlem jellemezni, leírni őket, mint valami új természeti tüneményt.

Érzékenyek ezek a fiatalok, és tehetségesek. Olyan közös tulajdonságokkal rendelkeznek, amilyenekkel azelőtt csak a kiváltságos egyesek. „Minőségi” nemzedék. Tömegében, átlagában az. Számtalanszor tapasztaltam, hogy közülük, ami a fogékonyságot illeti, az „utolsók” is „elsők” lehettek volna egy előző generációban. Nem ritka jelenség, hogy a legtájékozatlanabb is biztonsággal kiismeri magát egy modern tárlaton, ahol sokszor a „szakmabeli” is csak tétován nyilatkozgat. A művészetekben szinte nincs számukra zárt ajtó, még a falakon is áthatolnak. Az a szakadék, mely a modern művészetet Baudelaire óta elválasztja korától, e nemzedék jöttével nincs többé. Amióta itt vannak közöttünk, hihetetlen mértékben megnőtt és kifinomodott a világ. Új és fokozott érzékenység burkolja be a földet.

Szabad és szuverén nemzedék. Igazság dolgában mintha mindegyikükben egy József Attila lelke lakoznék. A filmsztároknál többre becsülik a fűszálat, és előbb is veszik észre. Hihetetlen hajlamuk van arra, hogy fölfedezzék az egyszerit, s csak nekik szólót. Hogy lehajoljanak valami kicsiségért, amely egyedül az övék.

„Ez igaz.” „Ez nem igaz.” Ítéleteik pontosak, igazak és kérlelhetetlenek. Valaki tréfásan azt mondotta egyszer, nem szeretné, ha a végítéleten húszéves angyalok ítélkeznének fölötte. Nos, ezek a húszéves angyalok itt élnek közöttünk. S bár figyelmük kérlelhetetlen, ők maguk mégsem azok. Nem ítélkeznek, csak mindent tudnak és számon tartanak rólunk. Elbizakodott művészek jól tennék, ha időnként elmennének közéjük, és meghallgatnák őket.

Közvetlenek és természetesek. A „kollektív” és az „individuális” szavaknak számukra külön-külön már nincs jelentése. Született társas lények anélkül, hogy egyéniségükből bármit is föladnának. Ha együtt vannak is, az sose nyáj, hanem inkább minta, motívum, szabad variáns. (A születő világ egy dallama?)

Érkezésükkel csomó „számításunk” dőlt halomra. Így például az a hiedelem, hogy a technika falanszterré változtatja a világot, hogy a sofőr a jövő típusa… Egyik jóslat se vált be. A technika első, barbár korszaka után – mely valóban a falanszter egyhangúságával fenyegetett –, napjainkban, felülmúlva önmagát, tökéletesen más képet mutat. Első szakaszában egybezsúfoltan, hatalmas metropolisokba tömörített mindent, de ma már, a maga eredeti helyén hagyva foglalja egybe légies tenyerében a világot. S ez az új, egyszerre intim és tág világ a mai tizennyolc-húsz évesekre vár, általuk fog megvalósulni. Őket szemelte ki az idő a nagy pillanatra, amikor az emberiség először fedezi majd föl önmagát mint szerves és egyetemes egészet.

S halomra dőlt a másik jóslat is, hogy a jövő nemzedéke a specialisták kora lesz. A mai fiatalok nem ismerik a „szakmai elkülönülést”. Egymás közt semmi különbséget nem tesznek. Ebben a nemzedékben a költő nem elszigetelt, rezervátumi lény többé, érthetetlen idegen, kitől félre kell húzódni. Olvasója éppúgy lehet bölcsészlány, mint rúdugróbajnok. Ha mégis elkülönül, különcködése patologikus, sértettséget és féltehetséget takar. A „megkülönböztető szokások” ma már a dilettánsok és csak pszichopaták reflexe. Művésznek a mai fiataloktól nincs mit félnie. Nem fogják megzavarni csöndjét, nyugodtan közeledhet feléjük, az azonosság természetes nyugalmával. Hiszen a művészféle születésétől fogva nem is egyéb, mint a legtermészetesebb ember. Nem ő kezdte az elzárkózást, és mindig is szenvedett tőle, irgalmatlanul szenvedett. Amit a mai fiatalság a művésztől megkíván, a legideálisabb követelmény. S ez a következő: a művész művészetében legyen maximalista, ahogy az úszólány és a matematikus is az, de tartásában legyen szerény és nyitott. Ami engem illet: felszabadultan az ő közelükben lélegeztem föl életemben először.

S még valamit nem szabad elfelejtenünk. Azt, hogy ez a nemzedék mégiscsak háborús, vagy közvetlenül háború utáni nemzedék. Igaz, a romokon át közelítő hajnal a legszellősebb, de a legjózanabb is; „szentjózan”, ahogy a vizet Hölderlin nevezte. Ami velünk történt: az az ő emlékezetük és tapasztalatuk. A háború pusztítása az ő idegeikben vált realitássá, személytelen és mégis formaadó emlékezetté. Innét rajtuk a mély árnyékok és gyakran döbbenetes megértésük mindenfajta elesettség iránt. Realisták. Magát ámítja, aki azt hiszi, hogy bármiben is meg lehet téveszteni őket.

De megvallom, hogy aggódom is értük. Úgy aggódom, ahogy idáig csak egy-egy tehetséges egyesért. Mert a tehetség nagyszerű, de veszélyes nyersanyag, kétértelmű adomány. Ismerem képességeiket, de nem ismerhetem szívósságukat. Vajon tudják és hiszik-e, hogy aki remekel, annak a „zsákot is meg kell emelnie”? Hogy remeklés nincs e nélkül? Hogy a nagy feladaton belül nincs kicsinyes munka, miként az energiák a mikrokozmoszt éppúgy belakják, mint a makrokozmoszt, sőt: a legkisebb részek szállásai arányosan a legnagyobb erőknek, hogy már milliárd voltokkal se lehet szétverni őket? És vajon tudják-e, hogy épp a semmiségekben, az ízlésen és az ötleten túl kezdődik az igazi kreatív munka, ahogy a magasugró számára is a két méteren felüli centiméterekkel az igazi siker és akadály?

Vajon nem fognak elcsüggedni, feleúton megállni? Teljesítik kivételes feladatukat, melyre közénk születtek?

Tudjuk, a képesség sokszor teher is, máskor meg elernyeszt; s azt is, hogy nem mindig a legnagyobb tehetségekből lettek a legnagyobb alkotók. Az alkotás még a tehetség természeténél is titokzatosabb eredők gyümölcse. E tehetséges nemzedéknek is, ha nem nyeri meg a „mindent”, egykönnyen a „semmi” lesz osztályrésze. Nem lehet eléggé szeretni és félteni őket!

S ha igaz volt hasonlatom, hogy úgy jelentek meg láthatárunkon, mint egy születő tenger a régi kontinens partjain, úgy én parti lakos kívánok lenni ezentúl. Hozzájuk húzok. Elnézem hullámaikat, s próbálom megnevezni őket. Vajon ők is látnak engem? Hívom őket!

Jegyzet

Sorok a modern egyházművészetről

Ez az írásom még csak hasonlítani sem kíván egy tanulmányra. Mindenfajta rendszer nélkül szeretném közölni csupán néhány gondolatomat a modern egyházművészetről. Hol is kezdjem?

Műkritikus barátom a múltkor elébem tett egy lengyel újságot. Szép, mondottam, s közelebb húztam magamhoz a lapot, azzal a mohósággal, mely mindig elfog, ha valami számomra lényegesre bukkanok. A reprodukció rossz, a képek elmosódtak a rotációs papíron: mégis ragyog, amit látok, ahogy csak kenyér ragyoghat az asztalon. Ezt nem fogom elfelejteni, „táplálékom” lesz.

„Stáció”, fordítja barátom, „valóságos iskolája van az új lengyel egyházművészetben, mely a német koncentrációs táborokban alakult ki. Látod – mondja, s mutatja is a rajzon –, állandó háttérnek megőrizték a téglákból rakott barakkfalat”.

A rajzok a geometrikus ábrákig egyszerűek, mégis szenvedőek és áhítatosak. Csak a lényeget keresik, mint hajdan a katakombákban bujdosók. Anélkül, hogy általánosítani akarnék, érzem: nem véletlen, hogy a régi keresztény egyházművészet a katakombák falain, s az új lengyel egyházművészet KZ-lágerek falán született meg. Ezek a falak szigorú mesterek lehettek. Csak azt fesd, ami lényeges, taníthatták. Hiúság és becsvágy itt semmit se ér, csak a mezítelen igazság, a legyűrhetetlen szeretet, csak a valódi hit, egyedül az, ami legbensődben is érvényes.

Itt, a szenvedések helyén szükség volt, ami a szabad világban sokszor talán csak program. Itt, a KZ-lágerek falán eldőlt a nagy vita: helyes úton jár-e a modern egyházművészet, amikor a valóság külsőséges formáiból – ha mégoly tündökletesek is voltak azok! – visszavágyódik a „primitívek” világába.

A tér a XIV. századtól fölszabadította, „életre keltette” az alakokat. S a barokkban eljutott már-már a mozgásviharig (nemegyszer a semmi örvényében). Nézzük meg, milyenek vagyunk, ha ezt a „technikai tudást” levetjük, s újra „csupasz kézzel” érintjük meg a dolgokat, akár a primitívek vagy a gyermekek!

A modern egyházművészt egy mélyebb és főként mezítelenebb kíváncsiság fűti, mint mondjuk egy barokk mestert. Az ő kérdése ez: mi a varázsa egy gyerekrajznak vagy egy népművészeti tárgy „esetlegességeinek”? Ebben a „törékenyebb” anyagban miért jelenik meg valami tisztább, mélyebb, egyszerűbb, mint a kiüresedett formák csarnokaiban?

A KZ-lágerek falán – s ez érdekes – a művészi vita lényegében ugyanúgy dőlt el, mint a modern művészek vásznain.

De van a kérdésnek egy másik oldala is, egy nem művészi oldala. A napokban kerestem fel egyik rendkívül tehetséges fiatal egyházművészünk műtermét. Szappanyos Béla szobrásznak, festőnek is nagy ígéret. Áll, kissé szomorúan a képei közt. „Ma még mindig sokan idegenkednek a hívek közül a modern, kereső művésztől.” S ez így igaz. De ez nem művészi értékelés, hanem szokás. Ragaszkodnak azokhoz a képekhez, szobrokhoz, melyek előtt gyerekkoruk óta imádkoznak. S ez érthető. A modern művészet döntő bevonulása a templomba csakis generációváltással lehetséges. „De hiszen – vigasztalnám – ez épp napjainkban játszódik le.”

A modern egyházművészetnek nincs miért aggódnia. Ezek a törékeny, végsőkig lecsupaszított golgoták itt a falakon már ma közelebb állnak egy fiatal szívhez, mint bármelyik konvencionális alkotás. Viszont, ahogy a művésznek meg kell értenie az idősebbek „szokásjogát”, úgy az idősebb generációnak is meg kell végre értenie, hogy a jó művész alkotása szükségszerűen drámai és kereső. Ahogy az igaz hit is az. Mert megszokhatunk, sőt szerethetünk is egy konvencionális szobrot, de hitünk sose lehet konvenció, dédelgetett szokás, ha valódi kíván maradni. Így a jó művész művészetében nem rögződhet meg, nem válhat soha konvencionálissá. Az igaz hívőnek ezt a művészi harcot legalábbis türelemmel kell fogadnia, ha elfogadni már nem is tudja.

Nehéz és nagy a kor, s a művész munkáját gyakran – úgy tűnik – leghívebben ma még válságai fémjelzik. A sokszor elgyötört alkotások mögött – túl az éjszakán – lehetetlen azonban nem érezni a szomjúságot a hajnal után (a sokszor kétségbeesett szomjúságot, „kopogtatást”, mit az Evangélium annyira szeret!), s nemegyszer már magának a hajnalnak hasonlíthatatlanul édes és tiszta szellőjét!

Az egyszerűek imája

Gyakran halljuk, hogy az olvasó egyszerű emberek kezébe való, azoknak az imádsága. Mintha az egyszerűség valami sajnálatos dolog lenne!

Pedig az igazság épp ennek a fordítottja. Épp ezért a legbonyolultabb intelligencia sem ér sokat, ha magjában nincs ott a lélek egyszerűsége, életadó ereje. Az egyszerűséget nemhogy ki kellene nőnünk; az egyszerűség kell hogy életünk legbensőbb programja legyen. Érzékeny erény ez, mint a földben születő csíra. Aki nézegetni akarja, sőt mutogatni, termőföldjéből ássa ki, s elpusztítja.

Ennyit az egyszerűségről. De milyen lehet akkor az „egyszerűek imádsága”? Valóban egyszerű, de egyszerűségében – s épp abban – mélységesen gazdag.

Van benne valami monotónia, ez igaz, de milyen? Szemeivel sok mindent példáz. Példázza a pillanatok, az órák, az esztendők, az idő múlását, s „bilincsével” az esztendők körforgását is. Testvérien együtt lüktet a mi időnkkel, hűségesen, ahogy nem véletlen, hogy a hűségesek szeretik talán legjobban. „Monotóniája” a szív „monotóniája”, s a költészet ritmusával rokon. Mégis a hétköznapok megszentelésére nincs alkalmasabb imádság nálánál, hiszen épp arra való, hogy szinte mindig mondhassuk. Megtestesítője az „imádkozzál és dolgozzál”, sőt az „imádkozva élj” parancsának. Aki szereti, annak számára „monotóniája” üdítőbb a legtermékenyítőbb csendes esőnél.

De az olvasó megfelel az élet másik bensőséges titkának, törvényének is, hogy az egyszeri sokasodni kíván. Elég a természetre gondolnunk, s beljebb egy lépéssel: a szeretet pazarlására.

S ha mindezt elfogadtuk és megszerettük benne, akkor megajándékoz tulajdonképpeni tartalmával, mely mintegy az emberibe ágyazva közvetíti az istenit: az imádság szintjén azt a drámát, mely a misztérium valóságszintjén a szentmisében játszódik le (napról napra, óráról órára a földi esztendők körforgásában).

*

Panaszaink árulnak el minket. Az életre főként két panaszunk van. Egyrészt, hogy unalmas, másrészt hogy nemegyszer elviselhetetlenül hányatott és tragikus. Nos, ha szabad ezt mondanunk, az olvasó egyszerre megszentelője az „unalomnak” és a „tragédiának”. Megvan a lét harmóniájába, csendjébe beavató ereje, mely átszőheti legszürkébb perceinket is, de működhet fordítva is, mint a sebre rakott borogatás. Tragikus titkaival viszont épp hétköznapjaink fenyegető közönyéből kíván fölrázni, vagy épp fordítva: életünk drámájában a legnagyobb drámát közvetítve felénk, siet segítségünkre a hit, a remény és a szeretet erejével.

Bizony, nem egyszer feledkezünk meg róla, és sajnos, nem egyszer veszítjük el életünk során. Pedig az „egyszerű szívek” szakadatlanul mondják ezt az „egyszerű imádságot”.

A Szentírás margójára

A Szentírásban Jézus gyakori intése és kérése, legyünk olyanok, mint a gyermekek. Mit jelent ez?

Először is bizalmat. A felnőttség (s újabban a modern kor) kísértése, a világ képtelenségének érzése: a gyermek számára nem létezik. Nekünk nemegyszer kell elhessegetnünk azt a gondolatot, hogy a temérdek életellenes, lángoló nap és bolygó, tűzvészként forgó világegyetem lényegében riasztó, értelmetlen valami. De nem így a gyermek. Ő belenéz a világba, mint a napba (nyitott szemmel a közepébe), s nem vakul bele. Ő bízik benne. Nem ismeri, mégis elfogadja. Gyermeknek lenni annyi, mint bízni az életben.

Másodszor azt jelenti, hogy nyitottan kell élnünk. Nincs kitől és nincs miért félnünk. Rettenetes, hogy ezt gyermekkorunkban mindannyian tudjuk, s később szinte kivétel nélkül elfelejtjük. Pedig milyen árat fizetünk a lakatért, amellyel örök rabságra ítéljük magunkat! Felnőttségnek nevezzük a zárat, amellyel elzárjuk magunkat a világ, s a többi ember elől – s talán Isten elől is? Milyen leszűkülést jelent e felnőttség a gyermekkor tárva-nyitva álló világával szemben, mit átjár a mindenség huzata!

Az „evangéliumi gyermekség” a pillanat megszentelése, örökös jelen, mely földi előképe a mennyei örökkévalóságnak. A „felnőttek” általában lehetetlenül gazdálkodnak az idővel. Örökös várakozásban élnek, múlt és jövő szakadékában. Egyre várnak valamit (hol ezt, hol azt), mígnem elérkezik haláluk órája. Nem így a gyerekek. Ők egy szabad órába, egy délutánba, egyetlen percükbe is életük egészét ömlesztik bele, ahogy csak a nagyon gazdagok tudnak és mernek költekezni.

Az „evangéliumi gyermekség” önzetlenséget jelent. Egy gyermek „csupa fül és csupa szem”. Feltétel nélkül meri elveszíteni önmagát, ami a valódi birtoklás egyedüli formája. Egy gyermek mellett minden felnőtt görcsös és fukar szegény. Gyermekkorunkban minden a miénk, amit megpillantunk, s a felnőttség talán nem is más, mint a világ lassú és fokozatos elvesztése.

Az „evangéliumi gyermekség” tisztaságot követel. Isten e kérdésben nem ismer kivételt. Nem kell különös szem hozzá, hogy e törvény realitását fölismerjük. A cinikusnak nem marad semmije. Isten még a nagy bűnösöket sem fosztja meg a tisztaság időnkénti hatalmától, de a cinikus szíveknek semmit se hagy. A gyermekkor ezt a hiányt még hírből se ismeri.

De lehet-e felnőttként gyermeknek lennünk? Vissza lehet-e fordítanunk az idő kerekét? Nem természetellenes dolog ez?

Nyilvánvaló, hogy Jézus nem erre gondol. A gyermekség természetes, állapotbeli jó, felnőttként gyermeknek lenni viszont már természetfölötti erény. S ebben a formájában több is, mint „puszta gyermekség”. Lélekben kell azzá lennünk, vagyis természetfölötti szinten. Akinek ezt felnőttként sikerül elérnie (a szenteknek sikerült), kétszeresen, sokszorosan gyermek az! Nyitott, bizakodó és tiszta. S míg a gyermekkort kinőjük, e lelki gyermekséget halálig megőrizhetjük. A gyermekkor állapotunk, a „lelki gyermekség” tulajdonunk, örökre szóló birtokunk.

Mater Johanna

Zavarba ejtő film. Nemcsak problematikájának mélységei, de hiányai, tévedései miatt is. A külsőséges elemek ellentmondásosan keverednek a bensőséges átéléssel, a valóban magas művészi szint a dekoratív hatásokkal. A tisztaság a tisztátalansággal.

Ami legigazabb, legmélyebb, legbensőségesebb benne: az a film atmoszférája, színtere. A kolostor, a kocsma, s közbül a vesztőhely: mint egy hármas misztériumszínpad, valóban kozmikus erejű hely, ördögök és angyalok tanyája. Rendező és operatőr ebben – a környezet megteremtésében – hiánytalanul remekelt. Kopárság, szépség és intenzitás. Maguk a képek tökéletesek.

A szereplők, a figurák szintén kitűnőek. Megragadó a középkori ördögűző barát zárt és fegyelmezett, tépett és elkínzott alakja. Az apácafejek megszállottságukban is hitelesek, s kitűnőek a világi figurák, a két együgyű lovász, s a kisördögöket megszemélyesítő kocsmanépség.

A középkor a jót és a rosszat élesen különválasztotta, s maximális drámaisággal élte át. Az újkor e drámai határokat egyre inkább elmosta, s a freudizmussal végképp elszürkítette a fehér-fekete ütközetet. A bűnből betegség lett, s a poklokból tudatalatti világ – legalábbis a valóság köznapi szintjén.

Előbb azonban – tájékoztatásul – röviden elmondom a film tartalmát. Ördögök szállják meg egyik apácakolostor nővéreit. A gonosz kiűzésére most érkezik meg immáron az ötödik szent életű barát. Elődei tragikusan s eredménytelenül végezték – összetörve a démonok súlya alatt. S a démonok most se engednek. Tanácstalanságában (mintegy tragikus révületben) a páter a rabbit is fölkeresi, majd szíve emberi fordulatával magára veszi a megszállott főnöknő bűneit, démonait, sőt kárhozatát. A gonosz szállást cserél, s a páter rettenetes kettős gyilkossággal pecsételi meg örök szövetségét a kárhozattal.

Hogyan bontja ki e történetet, s milyen hibákat követ el a szerző? Lénye egyik felével valóban belehelyezkedik a vallásos világszemlélet pszichológián túli drámaiságába, de csak szíve egyik felével, szíve másik felével a freudista pszichológia világában marad. A pap bűnvallásának egyedül pszichológiáját motiválja, nem törődve a dogmatikus képtelenséggel. (Nincs ugyanis olyan bűntett, mely véglegesítené bárki élő halálos lelkiállapotát.)

A szerző homályos és zavaros döntései azután a film művészi hatásában is érvényesülnek. A plaszticitás gyakran csap át stilizáltságba – mint például az apácák csoportjeleneteiben. Mozgásuk legtöbbször nem dráma, hanem csak koreográfia – bár annak megkapóan szép. Az ördögűzés templomi jelenetében például láthatóan érezni, hogy a rendező nem tudja eldönteni, mit ábrázoljon? Megszállottságot, vagy hisztériát? S a középutat választotta: stilizált.

Hasonlóképp: megszállottság vagy föltörő szexualitás? A Mater Johanná-ban nem lehet letagadni bizonyos tisztázatlan, szexuális hatások jelenlétét. Ez is a szerző zavarára vall. Nem a megszállottság drámáját tisztán, nem is csak a szexualitás problematikáját, hanem kifejezetten szexuális hatásokat közvetít a nézők felé. Ez pedig a stilizált elemekkel rokon erőtlenségből és művészi gyengeségből ered.

A remekelés elemei így keverednek a kétes elemekkel, s a kifejezett hibákkal. Hitelesen fölidézni egy középkori világ atmoszféráját, problematikáját, személyiségen túli drámáját – s adott esetben semmibe venni teológiáját, s átcsapni a kortól idegen, felületes pszichologizálásba –, ez föltétlenül hibriddé teszi a film művészi anyagát is.

De ne legyünk igazságtalanok. A Mater Johanna ugyan nem remekmű, de nagyszerű vívódás gyümölcse. Gyönyörű, tökéletesre sikerült képsorai mögött mintha egy zseniális kamasz küszködne lázas gondolataival, bátran és – megalkuvóan. S ha szakadozottan is, de helyenként gyökerében sikerül neki a bűnről, a bűn természetéről vallania.

Jegyzet

Szakrális csendélet

Vasárnap az esti misét egy mellékoltárhoz szorulva hallgatom. Azon kapom rajta magamat, hogy szemem az üres oltáron pihen – és gyönyörködik benne. Mert ez az oltár egyáltalában nem üres: érezni a drámai és szakrális csendet.

Pedig a világon nincs elhagyatottabb hely egy üres színpadnál. De a színpadok csak megidézői a valóságnak. Az oltár más: az isteni dráma valóságos színtere.

Tudjuk jól, az játszódik itt le, ami a Golgotán. De Isten különösen szép gondolata, hogy nem kényszerít bennünket áldozata naturalista átélésére, hanem azt mintegy művészi megfogalmazásban nyújtja felénk. A tiszta lényeget a rítus nyelvén. És ez a tiszta lényeg nem távozik teljesen az oltárról. Hasonlíthatatlan csendje ott marad az oltárterítőn, mely egyszerre abrosz és halotti lepel, ahogy az oltár is egyszerre asztal és koporsó.

A szertartás nyugalma ugyan beburkolja a naturalista jegyeiből kiszabadított drámát, de ne tekintsük ezt se valamiféle hűvös buroknak. Nem. Sokszor épp az az érzésem, hogy a szertartás gesztusaival, ritmusával valamilyen mértékben közeledik az angyalok természetéhez, s így a szentmise lényegében a keresztáldozatnak egy áttetszőbb, szeráfibb közegben való megismétlése.

Szent hely az oltár, nem a szó patetikus, hanem maximálisan intim értelmében. S mivel valóban az, a világ végeztéig fogja vonzani szívünket.

Jegyzet

A kezdet és a vég

Napjaink egyik legkitűnőbb regényírója – s tegyük hozzá: katolikus regényírója – Graham Greene. Mauriac tanítványának tekintik, van azonban egy döntő különbség mester és tanítványa közt. Mauriac egyszer azt nyilatkozta, hogy világéletében küzdött a lét abszurditásának kísértése ellen. S ez a hívő megkísértése. Greene ezzel szemben a jóság-Isten kísértéséről beszél, ami azt jelenti, hogy lényegében hit és nem hit határán él. Mauriac írásai spontánok, egyszerűek és feneketlenül mélyek. Greene regényei spekulatívabbak, komplexebbek, de felszínesebbek is.

Greene be akar törni a hitbe: eszével, szívével ott dörömböl a hit kapuján. Mauriac számára hősei az igazán fontosak, Greene számára a szituáció, melybe hősei sodródnak. Mindketten realisták, de míg Mauriac már csak Istentől várja az ember számára adott választ, Istenre fülel, addig Greene hősei szívverését lesi, vajon mit árul el Istenért vívott harcukról? Azon a mezőnyön, mit hitnek nevezünk, Greene egy körrel kintebb áll.

Graham Greene minden könyve olyan, mint egy sakkjátszma, vagy egy detektívtörténet. Sakk-mattal kívánja szólásra bírni a rejtezkedő Istent. Fő műve, a magyarul most megjelent A kezdet és a vég valóságos mesterparti e nemben. Egy hívő öngyilkosságáról szól, kit részvéte kerget az öngyilkosságba. Még élesebben fogalmazva: erénye. Isten, lépj elő a homályból!

Ezzel a tartásával, mint katolikus problematikájú író, kétségkívül rendkívül aktuális szerepet tölt be a hit és hitetlenség közt ingadozók számára. Racionalista, spekulatív elme, kit azonban gyökeréig megrendített a bűn, a rossz realitása. Erről a megrendülésről töretlenül tud vallani, de Istenről még csak szakadozottan. Annál meggyőzőbb azonban harca, mellyel birtokba kívánja venni őt. Azt is mondhatnám: mindenáron. Ma azonban még inkább csak sejtései vannak róla: nagyon szelídnek, nagyon szegénynek, nagyon szánandónak (!) becézi magában, hogy szíve egész szerelmével fölfedezhesse. Esendő hősök képében mer csak a közelébe lopózkodni, mert – s ez a legszebb írásaiban – nem bírná elviselni a visszautasítást.

Ahány hit, annyiféle a természete. Greene-é kétségtelenül a peremen helyezkedik el, ami azonban semmit se von le értékéből, sőt, különleges missziót ró rá. Merészségeit se értsük hát félre, nem botrányt kíván okozni, hanem éppen a botrányokat kívánja feloldani. A kezdet és a vég e nemben talán legszélsőségesebb alkotása. Kissé talán spekulatív mű, de annál igazabb és mélyebb Isten utáni szomjúsága.

Jegyzet

József Attila emlékkönyvébe

Mikor meghalt, nem volt semmije. És ma – költők tudják csak igazán! – egész világ a birtoka: fűszálak és csillagok, sőt a szótár egyes szavai, amiket büntetlenül senki többé el nem vehet tőle.

*

Mozarti tehetség volt: a legbonyolultabb és a legegyszerűbb, a legmélyebb és a legtörékenyebb, a legsúlyosabb és a legáttetszőbb. Ady titáni erőfeszítése után ezért vették őt észre oly kevesen. A legkülönbeket az emberek mindig rossz irányból várják. Neki nem voltak fejedelmi pózai, mint Adynak; nem ismerte a romantikus díszeket; legmerészebb kísérleteit is a tökélyig megoldotta. Sorsa a legkülönbekével rokon: Hölderlinével, Kafkáéval, Jézuséval.

Huszonöt évvel halála után még ma is ő a legmodernebb költőnk.

Jegyzet

„Malachiás csodája”

Páter Malachiás a nagyváros éjszakájában térden állva imádkozik, és Isten meghallgatja imáját. A templomuk közelében álló éjjeli mulató eltűnik helyéből, mintha atombomba ragadta volna ki tövestül. Pedig csak angyalok lopták el, s rakták át egy magányos szigetre, ahol remélhetőleg nem ronthatja tovább az erkölcsöket.

A csoda tehát megtörtént, s most következik az emberek közötti története.

Persze ez a csoda eleve nem csoda; a mesebeli kívánság édestestvére, amit aztán a mese végére maga a hős könyörög vissza: hogy bárcsak meg se történt volna! Malachiás csodája se kíván csoda lenni hát, s vehetjük úgy is, hogy a frivol hang tulajdonképp a rendező tapintata a valódi csodával szemben. Persze, egészen azért ez se igaz. Mert a könnyű fajsúlyú „csoda” körül a riporteri szellemesség félreérthetetlen éllel villant fel néhány „karakterisztikus” papfigurát, vagy inkább karikatúrát: egy túlbuzgó fiatal, egy anakronisztikusan kegyes, egy simára gyalult politikus s egy jéghideg bankárra emlékeztető pap alakjában. Mennyivel szebb volt a Csoda Milánóban édesen bús „csodája”, mely nem a riport, hanem a költészet felől igyekezett megközelíteni a csodák ábrázolhatatlan lényegét!

De ez a film elsősorban leleplezni kíván, igaz, hogy tulajdonképp nem is „Malachiás csodáját”, hanem az emberek reakcióit a csodára. S bár a csoda a film középpontja, ez esetben a körítés a lényeg – Malachiás „csodája” csak ürügy a társadalom feletti ítéletre.

A történetnek ez a régiója már sokkal jobb, sokkalta igényesebb. A „mennyei szenzáció” körül megjelennek a kis haszonlesők s a nagy szélhámosok. „A német dolce vita”, ahogy valaki szellemesen megjegyezte. A forgatagban a tolakvó kegyszerárusok bódéi még a legszerényebbek. A valódi cirkuszi zajt a rádió, a televízió, a sajtó csapja. De mindent felülmúl a sznobok, az újgazdagok, a sarlatánok áramlása a „csoda” körül, kik durva nihiljüket kívánják a hit ízével fűszerezni.

Az ötlet kitűnő üzletnek ígérkezik. A magányos szigetre áttelepített mulatót ismét megnyitják, sőt, valóságos bábeli táncpalotát építenek köréje, s kezdetét veszi a felső tízezer orgiája, melynek az esztelen kihívás szolgáltatja legfőbb mámorát. Malachiás most már visszacsinálná a csodát, mely az emberi romlottságot és hazugságot csak meghatványozza. A földre borulva könyörög, mint a mesebeli hős, kit tönkretett, hogy beteljesült kívánsága. S „az ég” meghallgatja kérését: az éjjeli mulató visszaköltözik eredeti helyére, a templom tövébe.

S persze, marad minden a régiben.

Sok szellemessége, sőt igazsága ellenére is a film mégse mond, nem mondhat ki semmi véglegeset. A szerző mindent és mindenkit leleplez ugyan, de érezzük, hogy maga is mezítelen. Egy újságíró-Anatole France, s itt az „újságíró” erős leértékelést jelent. Amennyiben megkönnyíti ez a tartás az „anyag” ötletes kezelését, olyan mértékben tesz lehetetlenné a szerző minden valódibb megoldást. Kétségtelenül nagyon ügyes és szellemes mű, de valahogy mégis könnyű fajsúlyú, mint magának Malachiásnak a „csodája”.

Jegyzet

Csontváry olvasásakor

Különös örömben volt részem az elmúlt napokban: Csontváry-képek közt olvashattam a nagy magyar festő idáig még publikálatlan önéletrajzát.

– Milyen a kézírása? – fordulok barátomhoz, aki kitűnően ért a grafológiához. Tudom, a kérdés nem éppen a legpéldásabb, személyes titkok és megnyilvánulások felől faggatózni – zseniális művek árnyékában. Hiszen a grafológia is olyan háló – Németh László szavával –, amiből épp az aranyhalak úsznak ki.

Barátom fölteszi szemüvegét, s látom rajta, hogy próbál becsületes választ adni:

– Hogy milyen? Fantasztikus: elsőrendűen akarati ember írása. Akadnak benne primitív jegyek, s szomszédságukban egy-egy magasrendű, zseniális kombináció.

A szálkás betűkről a képekre nézek, a Magányos cédrus-ra. Mit mondhat ezután bármiféle íráselemzés? S mégis, minél nyilvánvalóbb e kép csodája – hisz a megnyilvánulás a lényege –, annál titokzatosabb is. „Nyílt titok” – ahogy Goethe mondotta a remekműről. Színei élénkek, de valójában belülről izzanak, egy megjelölhetetlen, lokalizálhatatlan fényforrástól: az ártatlan mindentudás napjától, a lélek erejétől.

*

Csontváry zseniális festő volt – de emberi egyénisége nem olyan mély, mint a hasonló megszállottsággal, s ugyancsak az elmebaj határán alkotó Van Goghé. Írásai se érnek fel Van Gogh leveleivel.

Spirituális művész, de nem vall egyetlen tételes vallást sem magáénak. Sajátos panteizmusa bűvöletében él – annak prófétája, sőt remetéje. Vajon hogy látta önmagát?

*

A harminc gépelt oldalnyi önéletrajz csodálatosan indul. A gyermekien regisztráló mondatok telve érzékletességgel, zseniális finomsággal, plaszticitással. De ahogy előre haladunk, s közeledünk benne a jelenhez, mintha az élet színeit elszívnák a megvalósult képek – az írásmű kiszikkad, s az élet helyét torz mániák foglalják el.

Az önéletrajz első disszonáns momentuma viszont épp a leghíresebb, legelhatározóbb pillanaté. A patikus Csontváry egy napon égi szózatot hall, mely arra jelöli ki őt, hogy Raffaelnél különb képeket alkosson, s ezáltal magasabb rendű életre hívja az emberiséget.

A mánia és a művész egyetlen közös pillanatban születik meg benne, s e különös egybeesésről – sajnos – az önéletrajz se árul el többet, megvilágítóbbat. Ettől kezdve a festészet lesz mindene – s maradék erejéből ezentúl mintha csak jobb-rosszabb mániákra futná. Az önéletrajz elszíntelenedik, bár hallatlan tevékenységről ad számot. Tíz lázas esztendőről, mit még külön fölfokoz a lázas témakeresés. Ebben az időben Csontváry örökösen úton van: a Szentföld és a Magas-Tátra, Görögország és Taormina között cikázik. Utazik és fest, oly tökéletes lemondásban és szegénységben, mint a hajdani sivatagi remeték. Önéletrajzát olvasva, mélységes hitem, hogy ekkortól már csak egyetlen nyelvet beszél: a festészetét.

*

Tíz év gigászi erőfeszítése után úgy érzi, teljesítette küldetését. Párizsban és Pesten kiállítást rendez, s nem akarja tudomásul venni, hogy a várt siker elmarad: a próféta szava pusztába vész. Szellemén azonban – a kudarc biztos jeleként – eluralkodik a görcsös állapot, a kigúnyolt próféta merevgörcse. A hanyatlás, a kimerülés szomorú alkonya ez már: a rögeszmék kicsinyes éjszakája, képek nélkül, világosság nélkül. Önéletrajza már ebben az időben születik, s két bizarr tanulmánya is. Ki lehet zseniális ember az egyik címe, mely már maga is elárulja a nagyzásba menekülő szenvedést. Néhány gyönyörű mondat azonban még ebben a tanulmányában is akad. Mindjárt az első. Ki lehet zseniális ember? S a válasz rá: „Aki soron van.” De néhány oldallal odébb már ilyesmit olvasunk: Ki nem lehet zseniális ember? „Aki iszik és dohányzik.” Igen, ez már csak szomorú!

Különc lélek volt, de nem a különcségéből táplálkozott, hanem szinte érintetlen tisztaságából, szentekre emlékeztető akaraterejéből. Tehetsége a detektoros rádiók kristályára emlékeztet. „A nagy tehetségek nem nagy egyéniségek – írja Eliot –, hanem rendkívüli médiumok.” Csontváry mint valami tiszta kristály, fogta föl és sugározta ki magából a világot: a mondhatót és a mondhatatlant.

Írásai lényegesen alacsonyabb szinten tükrözik zsenijét. De mint festészete „mellékletei”, mégis értékes dokumentumok, ha nem adnak is kulcsot ritka művészi-emberi titkának közelebbi megértéséhez. Legfeljebb megerősítenek bennünket abban a hitünkben, mit képei oly hallatlan erővel sugallnak: hogy e nagy életmű szinte egyedül a lelki összeszedettség, zseniális koncentráció csodája.

Jegyzet

Az édes élet

Hosszú, nagyon hosszú film, ami már magában véve is arra csábít, hogy megpróbáljak minél rövidebben írni róla. Mert bár sokrétű, gazdagon dokumentált alkotás, alapsémája talán a kelleténél is egyszerűbb.

A heterogén, aszinkron jelenetek közt egy újságíró az összekötő tiszt. Narrátor, ha úgy tetszik, ki a színpadon szavakkal, itt a filmben viszont örökös jövés-menésével idézi fel, köti egybe a kavargó elemeket. Az „események” középpontjában a felső tízezer áll, de a többi jelenet is ugyanezt bizonyítja: az életet elveszti, aki csak az életet kívánja megnyerni. Ebből az „édes életből” semmi se hiányzik inkább, mint maga az élet, s az élet édessége.

A vásznon csupa eretnek megoldás. A direkt élet elviselhetetlen, szükségszerűen lefele, a züllésbe hanyatlik. Élő, aki már csak élni akar, szükségszerűen kísértetté válik a gazdagság, az unalom, a testiség, az önzés senkiföldjén. Fellini felső tízezre kivétel nélkül ezt az utat járja, s mellettük csak látszatra más a csodavárók, a szenzációlesők, a természetbe visszamenekülők s az eklektikus életformákba húzódók csoportja. Nihil, nihil. Valódi vigaszt csak hármat látunk egy-egy pillanatra. Egy papot, ki egy mesterséges csoda, a rádió, a film, a televízió gyűrűjében imájával az egyetlen realitást cselekszi. Egy fiatal leányt, kit a munka és a vidéki élet csendje idáig még megóvott. S egy döglött ráját, egy döglött rája ráncoktól övezett, halott szemét, mint – némi szimbolikus súllyal – a teremtés Istenre függesztett pillantását. (Ezt a pillantást különben nem lehet elfelejteni.)

Haláltánc, amit látunk. Miért, hogy mégse rendít meg igazán? Pedig a részletek kitűnőek, telve művészi ötlettel, gazdagsággal.

Akaratlanul Fellini első filmjére gondolok, az Országúton szűkszavúságára, amivel azonban az emberi kapcsolatok hihetetlen gazdagságát sikerült megragadnia. Meséjét egy mondatban el lehet mondani, de jelentését ötvenben se. Az Édes élet ennek fordítottja. Története a szövevényes, míg jelentése a kevesebb. Ugyan miért?

Ebben a filmjében Fellini bizonyos művészi elfáradás jeleit mutatja – s épp tékozlásával. Ahogy a szökőkút vízsugara is csak addig emelkedik, míg ki nem bontja legyezőjét, s akkor megáll – a művészi ökonómia, összefogottság is lelkierő kérdése. Van, aki már ifjúságában bontja ki legyezőjét, van, aki csak öreg korára, s van (s talán a legkülönbek, a legerősebbek), ki haláláig koncentrált marad, nem éli fel tőkéjét.

Az Édes élet-ből a drámának éppen az a villáma hiányzik, mely az Országúton éjszakáját, s Fellini másik filmjét, a Cabiria éjszakái-t bevilágította. S hiányérzetünk ezen a ponton kétségtelenül túlnő a tisztán esztétikainak tűnő fogáson.

A második „örök igazság”, ami a film ellen fordul, talán az, hogy semmit se lehet csak kívülről, csak kritikával ábrázolni. A drámának fölül kell múlnia a narrátort, máskülönben adósunk marad a megrendülés élményével. A legkifogástalanabb kritika se elég, hogy az ábrázolt erkölcstelen világ megkapja megfelelő ellensúlyát. Egy-egy tiszta arc, tiszta helyzet felvillantása így csak jelzés marad, de nem hatolhat a mű és a néző szívébe. Hatása is épp ezért kétséges, s belőle épp az, amit megbírált, könnyen válhat üres, szomorú divattá.

Jegyzet

A Szentírás margójára

Kezdem talán azzal, hogy az Evangélium mindenekfölött szakrális, vallásos könyv. Találunk benne mélységes pszichológiát, történeti elemeket, költészetet és morált, de lényegét csak vallásos lelkülettel ragadhatjuk meg. Elsőrendűen a vallásos igazság kifejezése, közvetítése a célja, minden egyéb alárendelt szerepet játszik benne. Ahogy tudomány, történelem, pszichológia és költészet is lehet rokon, mégse azonos egymással. Kinek jutna eszébe például természettudományos egzaktságot számon kérni egy költői képben? Bizony, barbár elme volna az. Mert a költészetet – lényege szerint – egyedül a maga nyelvén szabad és lehet megértenünk. Hogy Hamlet történeti tévedés? Hogy az elmekórtan törvényeit nem hajlandó betartani? Ez volna a baj! Hamlet elsősorban a költészet királyfia, s csak azután dán királyfi, a költészet világokat reveláló őrültje, s csak azután „pszichopata”. Aki viszont fölcseréli a megértés és megközelítés hierarchiáját, nem Shakespeare-t buktatja meg – hanem önmagát. „Igazsága” szánalmas okoskodássá porlad a költészet fölényes napja alatt.

Épp így az Evangélium töretlen világossággal egyedül a vallásos lélek és elme számára világít.

Jézus a világ szerint egyszerű emberekre bízta tanítását, akikben azonban a vallásosság géniusza lobogott. S ez elég volt a nagy feladat teljesítésére. Persze, az Evangélium költészete, morálja és pszichológiája is csodálatos, de csak ezek felől a részek felől sose közelíthetjük meg az egészet. A lényeg felől elindulva viszont a részek is tökéletes összefüggést nyernek, részesülnek a teljesség áldásában.

A vallásos értelmezésen innen az Evangélium minden egyéb értelmezése kicsinyes szőrszálhasogatás. Persze, profán megközelítése is lehet gyümölcsöző. Épp a napokban beszélgettem valakivel a Hegyi beszéd csodájáról, esztétikai rejtélyéről. Úgy szóltunk róla, mint a világirodalom páratlan remekéről. Mi a titka? Szeretete? Ellentétekben föloldódó modern pszichológiája? „Ellentmondásainak” feneketlen örvénylése? Képeinek tömörsége s anyagtalan áhítata, súlya és lebegése? Részek, részek! Igazi választ csak annak ad, csak annak adja meg magát, ki igazságait nemcsak megérteni, szépségét nemcsak élvezni akarja, hanem életté váltja.

Az Evangélium – hála Istennek – sokkalta nagyobb könyv annál, semhogy „cédulázva” megérthessük. „Cédulázgatással” már egy jobbfajta művész vagy tudós se engedi kifaggatni magát. S épp mert ilyen feneketlen könyv, valamennyien csak útban vagyunk feléje. Teljes igazságát talán egyedül a szentek tudták; de aki csak útban van megértéséhez, annyit az is érez, hogy páratlan úton jár, hasonlíthatatlan ösvényen. Támadhatnak ugyan kételyei, sőt súlyos válságai, elfáradhat, vétkezhet és akár vissza is fordulhat – de nem holmi „keresztkérdések” miatt.