Alfred Döblin megtérése

Alfred Döblin a két világháború közti modern német irodalom egyik legérdekesebb, legjellemzőbb alakja. Apja, elhagyva családját, Amerikába ment, s a gyermek Döblinnek korán meg kellett ismerkednie a szegénységgel. Később mint orvos Berlin szegénynegyedében praktizált, s megtérésekor is a szegényeket vallotta tulajdonképpeni nemzetének.

A német irodalomba hosszas és elmélyült „meditációk” után egy hegyipatak frissességével tört be. Első művei, a Wallenstein, a Hegyek, tengerek és gigászok alapján az expresszionisták és szürrealisták egyként magukénak vallják. Áradó, pogány életérzés jellemzi ezeket az írásokat, melyben az ember, az egyén szerepe „kisebb is, nagyobb is, mint ezt a humanisták gondolták”. Az egyes körvonalait elmossa a természet parttalan áradása, az egyén csupán kozmikus „tömegcikk”, de épp ezáltal a hős vagy szerelmes állapotában ezrek és ezrek életérzésének tolmácsa. Nagy vonalakban így szól Döblin első korszakának művészi és filozófiai hitvallása.

 

*

 

1925-ben Lengyelországba utazott. A lengyel zsidósággal való találkozása gyökeréig megrázza őt, de azt is látja, hogy nincs többé útja „visszafelé”. Ekkor vetődött be egyik sétája során a krakkói Mária-templomba, s ez a véletlen látogatás későbbi életének vezérmotívuma lett. Veit Stoss Megfeszített-je nem hagyja többé nyugodni, „ez az Elítélt az imádkozók fölött”. Ezentúl naponta többször is visszatér hozzá, s levett kalappal áll meg előtte. „Ez az, amire szükségem van. Ez az, ami hiányzik belőlem. Vagy megvan bennem, de még több kellene belőle.”

Nem igaz hát, hogy csupán öregkorára, s kizárólag a nácizmus botrányának hatása alatt tért meg. Már jóval előbb így írt a személyes Istent keresve magában: „Te énbennem, te örökösen eltűnő és visszatérő, mit keresel itt nálam? Méltatlan hely ez számodra!… Mi vagy te más, mint apró láng, mit útravalóul kaptam, s két kezemmel kell őrizgetnem.” De ezek, s az ehhez hasonló felismerések még nem szerveződnek benne hitvallássá. A természet nyers varázsa azonban már megtört benne, s helyette teljes mélységében és komolyságában fedezi föl az egyént, mint a „legnagyobb szót”, amit a lét kimondott. Ettől kezdve műveinek centrumában az emberi egzisztencia állt. Nagy regényében, a Berlin, Alexanderplatz-ban Berlin nem kozmikus vegetáció többé, hanem Szodoma a pusztulás előestéjén. A lelkében lezajló keresztény dráma előjeleként már így jelenik meg művészetében a „puszta természet” bibliai motivációja.

 

*

 

1933-ban aztán egyetlen éjszaka megnyílott alatta a hitlerizmus pokla. A természet vak, zabolátlan erői ott üvöltöztek ablaka alatt; műveit nyilvánosan elégették. Egyetlen éjszaka – úgy is, mint zsidó, úgy is, mint szocialista – egyike lett a leggyűlöltebb íróknak. A Reichstag égése után Svájcba menekült, legsúlyosabb szakítása, szakítása önmagával még hátravolt.

Svájcból Párizsba telepedett át, s innét ismét tovább kellett „futnia”, Franciaország német elözönlésekor. Az országúton elveszti családját, s egész eddigi élete értelmét. „Ősállapot a vereség. Gyökeremig érint. Miért? Miért ennyire mélyen?” De veresége bevallásában van valami, ami lágyan érinti őt, mintha a halálból menekedett volna meg. Pedig: „Énemet, lelkemet, ruháimat is elvették tőlem!” S épp ekkor születik meg benne a „fordulat”. „Történt valami, s több az puszta elhatározásnál, amikor egy felnőtt férfi, egy öregember térdre ereszkedik, és sok mindent átgondolva, nem tud mást mondani és érezni, mint azt: »Uram, bocsásd meg a mi vétkeinket«, meg azt: »Legyen meg a te akaratod, miképpen mennyben, azonképpen itt a földön is«.”

A megtért „földönfutó” – furcsa játéka a véletlennek – száműzetése végső állomásaként Hollywoodban telepszik le, s itt katolizál. Ahogy Walter Musely, kitűnő tanulmányírója mondja: „Az egyszer már megéltet nem hagyta többé kialudni magában, nem tudott többé anélkül élni, hogy napjait meg ne szentelje.” Ő maga így kommentálja ezt: „Eljegyeztem szívemet a hatalmas realitással, az Elítélttel.” Azzal, kit Krakkóban látott meg először „az imádkozók feje felett”.