Tűnődés az „evangéliumi esztétikáról”

Sokszor eszembe jutott már, hogy van egy íratlan keresztény esztétika, amit leginkább „evangéliumi esztétikának” lehetne nevezni. Hulláma végigvonul az európai irodalomban, hat napjainkban is. Van aztán többek között egy másik művészeti-esztétikai vonal is, amit klasszikusnak nevezhetnénk, s amely időről időre megszüli a maga kánonjait. Az evangéliumi azonban megfogalmazhatatlan. Lényegében Jézus személyéhez kötött, példája Jézus, az a mód, ahogy egyedül ő tudott egyszerre hallatlan kritikával és szeretettel megvizsgálni egy elébe került „esetet”, emberi szívet, emberi nyomorúságot.

Ez a jézusi „hatás” az európai művészetben az igazság egyfajta szeretve-szenvedélyes keresése, mely hajlandó akár a mű „szépségét” is föláldozni. Az elébe került szívvel – legyen az Karamazov Iván, Anna Karenina – tökéletesen egyedül kíván maradni, mintha a világon rajtuk kívül semmi egyéb nem volna. A „jézusi pillantás” számára megszűnik minden külső kötelezettség, egyedül a megvizsgált szív lüktet. Ha a „klasszikus vonala” az irodalomnak arányainak mértékével gyönyörködtet, a „jézusi vonal” közvetlenségével. A keresztény művész nem mesteri ábrázolója kíván lenni hősének, hanem felebarátja, s nem szerencséje, hanem veresége óráiban akar legközelebb férkőzni hozzá. A klasszikus művész maszkot visel, a keresztény mezítelen; a klasszikus művész mester, a keresztény szamaritánus.

Lappangva ez az „evangéliumi vonás” sok európai műben jelen van, s olykor megrázó erővel realizálódik. Jézus óta minden művész kissé hiúnak érezheti magát, s legjobb esetben az igazság közvetítőjének, tolmácsának, kit azonban így is el-elragad a tolmácsolás szertartása, öncélú remeklése. Először Tolsztojnál ragadott meg a lelkiismeretnek ez a válsága, s utoljára Döblinről olvastam hasonlót. A keresztény művész számára ugyanis előbb-utóbb a művészet nem lehet öncélúan a legfontosabb. S ahogy az európai irodalom jelen útja mutatja, a „klasszikus szépség vonala” máris egyetemesen járhatatlannak bizonyult. Számos előjele van annak, hogy rövidesen a szeretet lesz a művészet és az irodalom legfőbb tárgya és problémája, olyan értelmi és érzelmi gazdagsággal, amilyen centrális hangsúllyal egyedül és utoljára az Evangélium foglalkozik vele.

 

*

 

Ezek a gondolatok foglalkoztattak a napokban is, azután, hogy megnéztem az Adua és társnői-t. Pedig a film épp nem „katolikus tematikájú” film, s kifejezetten „antiklerikális” tendenciájú. Mégis, sőt talán épp ezért, lehetetlen volt észre nem vennem s egyre megrendültebben tapasztalnom, hogy az a bizonyos „evangéliumi hatás” itt is milyen elevenen érvényesül.

A téma elcsépelt, legfeljebb a tálalás markánsabb és modernebb a szokottnál. Rómában bezárják a nyilvánosházakat, s szélnek eresztik lakóit. Négy lány azonban elhatározza, hogy tovább folytatja „mesterségét”. Vidéken vendéglőt nyitnak, hogy majd idővel ismét ott folytassák életüket, ahol abbahagyták. A rendes életmód azonban hatni kezd rájuk. A helyzet kitűnő alkalom a film számára, hogy nyomon kövesse a bűn útját a négy szívben.

Négy különböző arc. Adua: az egyetlen, aki megőrizte ítéletét, aki még alakítani képes sorsukat. Lolita: tökéletesen szervetlenné lett bűnös életmódjában, afféle „tollászkodó madár”. Milly: faluról jött, s egészséges természete mellett a bűnben is parasztian konzekvens. Marilina: félőrült, kinek bomlottsága egyszerre „fémjelzi” vétkeit s tudathasadásos tisztaságát. Egy közös bennük: bűnük szerencsétlenekké tette valamennyiüket. Kiszolgáltatottak, nem úgy, mint azok, kiket inkább konzerválnak, felvérteznek vétkeik. Jézus egyetlen szava elég lett volna nekik.

De a keményebb bűnösök ismét kezükbe kaparintják a négy lányt, s a társadalom képmutatása nem kegyelmez. Ügyvédről, engedélyről, bűnös előéletről van szó – de tudjuk, hogy itt egy alattomosabb hurokról van szó, melyben a bűnösök szinte nem is bűnösök többé, csupán verítékező áldozatok.

A négy lány ismét szakadék elé kerül: vagy folytatja régi életét, vagy elveszti a kis, vidéki vendéglőt, megújulásuk színterét s további életük alapját. A kihívás villámcsapásként éri őket. A bűn teljes hevességgel támad rájuk a vidéki ház kínzókamrává zsugorodó konyhájában: az élet abszurditásának, elviselhetetlenségének fegyverével vágva át ellenállásuk gyökerét. Nincs is semmi válaszuk rá, csak a testüket ellepő veríték. De ez, még ha csak négy bukott nő verítéke is – talán nem blaszfémia –, az Olajfák hegyén virrasztó verítékével rokon.

Aztán a négy lány ismét visszahull előbbi életébe. Kik az igazi bűnösök? A válasz nem kétséges. De a filmnek van egy „antiklerikális” képe, s erre is felelnünk kell. Szerepel benne egy egyszerű fráter, ki a valódi jézusi szeretetet képviseli a történetben. De az utolsó pillanatban, rendkívül tendenciózusan fényképezve, megjelenik egy páter figurája is, ki mint valami szimbolikus pecsét hitelesíti a társadalom álszent s feneketlenül romlott ítéletét, mikor ismét kirekeszti magából a megtért bűnösöket. Mit mondhatunk erre?

Kettőt. A bűn – keresztény realizmussal szólva – még az Istennek is keresztje lehetett. Realizmusunk kötelez annak bevallására, hogy mi a bűnt a teremtett világ legsúlyosabb kövének tartjuk, s még a legszentebb szívnek is egy életen át kell virrasztania a vele való harcban. A másik, amit erre mondhatunk: jól tudjuk, hogy köztünk és bennünk is rengeteg a bűnnel szövetkező álszent magatartás. De ezt a legradikálisabban – ahogy ezt a film is tette – a jézusi kritikával lehet leleplezni. S épp ez a fajta leleplezés minden esetben a mi legfőbb igazolásunk.

 

*

 

– Evangéliumi vonal –, mely lappangva is ott kísért a műben, s mely az egzisztencializmus magánya után a szeretet reneszánszát ígéri… Nem utópisztikus ez így? S épp egy antiklerikális tendenciájú film kapcsán, mely nem is képvisel különösebb rangot még e kétes értékű művészeten belül sem?

Bevallom, magam is rendkívül szubjektívnak érzem szinte minden egyes mondatomat. Mégis, ha lehetne, még szubjektívabb formát választottam volna. Tűnődés kívánt lenni e cikk, s alkalom az együtt tűnődésre. A föld alatti folyamokról oly nehéz térképet készíteni, s oly mindegy, hol hallgatjuk ki zúgásukat. A jelenlétük a fontos. Az, hogy ha mi tán el is hagytuk az evangéliumi szót, ő nem hagyott el bennünket.

 

Jegyzet