Egy képtávírónKamaszkoromból emlékszem egy francia filmre. Nem tudom már a címét, a meséjét se. De egyes képei, atmoszférája – átalakulva az emlékek kohójában – szinte egyetlen másodpercre összesűrítve élnek bennem. Lányok, a börtönrács mögött. S anélkül, hogy egyetlen arcot is föl tudnék idézni emlékezetemben, szinte a hajuk növését, csuklójuk hajlását is ismerem. Egyikük valami miatt – emlék nélkül emlékszem rá – sírni kezdett. És ez a magányos sírás, mint valami tüzes szikra a száraz szalmában, végigfutott a börtönön, s a száz és száz lányt egyetlen zokogó lényként szállta meg. Ez az emlék azóta se hagyott el, s mindig jelentkezik bennem, élesen vagy homályosan – valahányszor a modern nő válságáról hallok vagy olvasok. Most hallom, hogy az amerikaiak Vadszem címmel filmet készítettek a mai amerikai nőről, s ebben próbálnak feleletet adni arra a kérdésre, hogy vajon miért idegenedtek el tőlük, miért hagyják őket mindinkább magukra a férfiak? A filmet csupa ellesett, ellenőrizhetetlen felvételből állították össze, rejtőzködve, teleobjektívvel készített fotográfiákból, ahogy eddig csak a dzsungelfilmek vadjait fényképezték. Az eredmény – úgy hírlik – megdöbbentő, lesújtó és visszataszító ítéletet tartalmaz. Az ellenőrizhetetlenül fényképezett amerikai nő – tükre előtt, vagy az utcán, a fodrász burája vagy a kozmetikus keze alatt – önző és ostoba, ízléstelen lénynek, sőt szörnyetegnek bizonyul. S most tételezzük fel, hogy ezek az ellenőrizhetetlenül készült, de nyilván nagyon is tendenciózusan szerkesztett képsorok: igazat mondanak. De éppen amikor ezt az „igazságot” elfogadom, jelentkezik bennem azonnal az a másik kép, s legalább akkora erővel: a több száz lány parttalan, közös zokogása. Szándékosan nem kívánom elemezni a két „felvétel” összefüggését, amiről szívünk mélyén közvetlenül tudjuk, hogy igaz összefüggés: egyik se lehet, egyik „felvétel” sincs meg a másik nélkül. A „modern” nőben lejátszódó krízis tagadhatatlan, de növekvő közönyükben én növő feszültséget érzek, a karsztos felszín alatt áradó folyókat. S ha most afelől faggatna valaki, miként látom én személy szerint a kibontakozást, válaszadásomban ösztönösen a legrövidebb utat választanám. Egyetlen képpel felelnék. Különben Hemingway adott ilyenféle irodalmi tanácsot: fogalmazzunk úgy, oly röviden, mintha táviratoznánk, s minden szavunkért fizetnünk kellene. Jelen esetben én a „képtávíró” módszert választom. Ez a „kép” pedig a következő: Sötét udvaron egy fiatal nő kel át, siet mindannyiunk felé. Éjszaka van, és sötétség, de ebben a sötétségben vezérlő csillagként van jelen minden, még maga a sötétség is. A lány maga is csupa tündöklő sietség, minden lépte, minden mozdulata egy-egy „végre” és „valahára”. Kristályosan tiszta, erős és egyszerű. Az a valaki, akit arról ismerünk fel, hogy biztosan megjön. Homlokára a jövő van feljegyezve.
*
Zokogó lánycsapat egy kamaszkorombeli francia filmből. Mai amerikai nők a fodrászsüveg alatt. S ez a harmadik kép? Üres képzelgés, szubjektív látomás? De hiszen a lány neve is az, hogy: van és közeledik! Igen. Talán még csak Isten szívében, talán még csak a jövő szívében. De az is lehet, hogy már nincs is olyan messze, hogy már itt van, itt áll napjaink kapujában.
(Új Ember, 1961. november 19.) |