Két ölelés és egy kőtábla

Budán az Orbán tér feletti kapaszkodónál különös kőtábla állítja meg az erre sétálót:

 

Hű állatodat, óh hallgasd meg ember! Ne üss, ne verj, légy hozzám türelemmel. Ha megdolgoztam, adjál innom, ennem, Ha fázom, adj fedelet melegednem, Erőmön felül terhet ne halmozz rám, Istennek tetsző, hogyha jó vagy hozzám.

 

A vers felett, a kőtáblán, lovacskák kis csoportját látjuk megmintázva, a tábla alatt kiszáradt itatómedence. Valamikor az itteni emelkedővel csak nehezen birkózhattak meg az igáslovak, s a nekikeseredett kocsisokat intette türelemre a jámbor versfaragó.

Most csönd van a kapaszkodónál, autók surrannak el mellettem a sima betonon. Végig a hegyoldalon nyárvégi nyugalom, fák, bokrok, füvek békéje. Növényi béke. Erre mondotta egyszer Németh László, hogy a növények élete a szellemi élet jelképe lehetne, ahogy zajtalanul, szinte a semmiből – napfényből és klorofillból – szülik termékeny gyümölcsüket. „De az állatok elszomorítanak” – fűzte hozzá, s valóban, az ő életük meg a bennünk nehézkedő, vajúdó anyagot szimbolizálhatná.

Az állatok szeméből mintha maga a föld pillantana ránk! Ember és anyag közt mintha ők lennének a titokzatos követek és összekötők! De már őket is megosztja egy különös választóvonal. Legtöbbjük benne él még a természet nyitott, szabad áramában, de egy másik csoportjuk – szinte kiszakítva a természetből, saját természetéből – az ember mellé szegődött, hozzánk kötötte sorsát. Jámbor, szelíd szemükből mintha a föld éhsége, nehézkessége közelítene felénk.

A létezés hierarchiájában látszatra nagyon szerény helyet foglalnak el, de szeretetünk, irántuk való részvétünk mintha túlcsapna ezeken a hierarchikus korlátokon, s már-már tulajdon emberi drámánk kereteibe emelné őket. Oktalan állatokról beszélünk, s a „józan” ész hasznos és haszontalan állatot ismer csak, de az irodalom, az érzelmek és megsejtések tudománya, eleve sokkalta több közösséget vállalt velük.

Példaképp csak két világirodalmi lovacskát szeretnék megemlíteni. Az egyik Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés-ében szerepel, Raszkolnyikov álmában. Kis igáslovacska, kit a részeg kocsisok halálra vernek. Álmában Raszkolnyikov is kisfiú még, s mikor a szerencsétlen állat lerogy, „mintha mind a négy lába egyszerre eltört volna”, a kisfiú „sírva tört át a tömegen a lovacskáig. Átöleli hűlt tetemét, véres fejét, csókolja szemeit…” A másik világirodalmi, halálra sebezett lovacska nem álombeli, hanem nagyon is valóságos. Torinó utcáján pillantotta meg Nietzsche, amint egy részeg kocsis ostora alatt vergődött. Az eset világhírű lett: az „Übermensch” apostolából ez a szerencsétlen pária robbantotta ki a lappangó tébolyt. Zokogva, a részvét paroxizmusában tapasztotta arcát a vérző állat fejéhez. S ne ironizáljunk felette: ez az ölelés a század legmegrázóbb ölelése volt.

A két ölelés, Raszkolnyikov és Nietzsche ölelése közt lehetetlen nem megsejtenünk valami, szavakban alig kifejezhető lényeges azonosságot. Raszkolnyikov gyilkossága előtti álmában mintha az egész természet könyörögne részvétért, mielőtt még embert ölne. S Nietzsche lovacskájában is mintha a teremtés egyetemes egésze könyörögne magáért az emberért, kit Nietzsche eretnek gőgjében minden keresztény részvét nélkül kívánt szemlélni, egy „férfiasabb boldogság” jegyében.

Igen, ha ők, az állatok nem lennének, sokkalta hűvösebb lenne viszonyunk a körülöttünk levő mindenséghez. A teremtés rendjében az állatok minden bizonnyal a teremtés lentibb szférái felé tartják nyitva szívünket, szeretetünknek közvetlenül a „kiskapujában” állva. Fontos, kitörölhetetlen szerepük van abban, hogy a teremtés egészét elevenen átélhessük szívünkben.

Nietzsche és Raszkolnyikov ölelése hát nem a megbillent értelmet, hanem épp ennek az egésznek megrendítő érvényét példázza, ahogy a maga kissé ügyetlen nyelvén az Orbán-hegyi kőtábla is.