LegénylakásEgy lifteslány és egy kistisztviselő szerelmi története. Mindketten egy biztosító társulat alkalmazottai, melynek székháza egész Amerikát, az egész amerikai társadalmat szimbolizálja. Méreteivel, számtalan emeletével már ez az üvegpalota is túlnő a valóság határán: misztikus konstrukció, melyben az egyén apró porszem a nálánál nagyobb hatalmak erőterében. Az első képek az elvontságig fokozódnak. Lámpák nyája alatt imamalmok módjára kattogó számlálógépek; munkaidő után az előcsarnokból kiáramló hivatalnoksereg (mintha a puszta anyag elemi részecskéinek áramlását látnánk!), miközben a már-már fölfoghatatlan arányú „külön világban” örökmozgó liftek mérik-mérik a kiürített időt. Mi a sorsa két kisembernek ebben az univerzumban? Látszatra minden rendben van. Aztán előtűnik sorsukon a vékonyka repedés, a tapéta mögül a valóság. A fiú baja első pillanatra inkább mulatságos: minden főnöke az ő lakásán szeretkezik, miközben a fiú a fél éjszakáit az utcán töltheti. Ez eleinte inkább csak megalázó, vígjátékba is átcsúsztatható „bűn és baj”. Tragédia akkor kezdődik, mikor kiderül, hogy az elnök szeretője nem más, mint a fiú szerelme. De ideig-óráig ez is „megoldható”. A fiút előléptetik, s „kiváló munkájáért” beköltözhet egy üvegkalitkába. Karácsony este van, mikor a köznapi történet könyörtelen sablonjai szerint bekövetkezik a tragédia. Az elnök, aki különben családos ember, érzéketlen közönyével öngyilkosságba kergeti a lányt. Mire a fiú éjfélkor hazabotorkál, félholtan találja szerelmét áldatlan legénylakásán. Az a két nap, mialatt félszeg kétségbeeséssel küzd a lányért, egyik kisemmizett kis lény a másik kisemmizett kis lény életéért, a filmnek legszebb jelenete. De a megoldás még várat magára, ahhoz a fiúnak is, a lánynak is erkölcsi lénnyé kell érnie, hogy külön-külön föl tudjon lázadni a pénzzel kibélelt szolgaság ellen. Csak miután ez megtörténik, születhetik meg kölcsönös szerelmük. Mert előbb ki kell egyenesedniük ahhoz, hogy egymás szemébe nézhessenek. Sablonos történet? A történet – sajnos igen, de az egésznek és a részleteknek az elemzése oly finom, emberi és igazságos, hogy a filmet művészi és erkölcsi értelemben is a legjobb alkotások közé emeli. Ritka pontossággal, szeretettel és morális érzékkel tapintja ki a pénz könyörtelen mechanizmusában vergődő emberkék tompa, mégis halálos bánatát. S mikor megengedi végre számukra a találkozást, sikerük mintha valami többre is biztatna. Homályosan valami ilyesmit érzünk szabadon fölragyogó mosolyuk láttán: íme a szelídek forradalma! S a kicsinyeknek és szelídeknek ez a szép győzelme a földön – mely az Evangélium szerint végül is nekik van fönntartva – akarva-akaratlanul is, merem kockáztatni: egyetemes alkotássá avatja a filmet.
(Új Ember, 1961. szeptember 3.) |