Az anyaszív drámája

Egy hónapja játssza a Madách Színház zsúfolt nézőtér előtt Bertolt Brecht Kaukázusi krétakör című darabját. A színpadon stilizált, modern díszletek között ősi mondát elevenít fel a szerző, a modern formabontás művészi, már-már mutatványos eszközével. S ami a nézőket magával ragadja, az egyszerre mind a kettő: a mai formanyelv s az ősi, mondhatatlanul egyszerű „mese”.

Mintha egy képeskönyvet lapoznánk, s arany iniciálék tündökölnének a szemünkbe: ilyen a színtér, s a színtér előtt felidézett figurák. Álarcot hord a kormányzó s a kormányzóné: a hatalom rideg maszkját; a nép fiai azonban mezítelen arcukat és csupasz sorsukat fordítják felénk. A történet szinte egyetlen mondat. Grúzia kormányzójának és feleségének menekülniük kell a föllázadt városból, s gyereküket ottfelejtik a nyílt piactéren. Gruse, a kis cselédlány veszi őt magához, s élete kockáztatásával megmenti, fölneveli magának a kisfiút. A bíró dönt: Gruséé a gyerek, mert szív szerint ő az édesanyja.

A rafináltan bonyolított hatások gyűrűzve közelítenek a végső jelenet, a bírósági kép, a drámai központ felé. Ez a közép: a híres krétakör. A bíró krétával kört rajzoltat a földre, s ennek közepére állítja a gyereket, kinek egyik kezét a kormányzóné, másik kezét Gruse fogja. A vér szerinti és a szív szerinti anya. De a kérdés csak így szól: ki a gyermek anyja? Aki a körből magához húzza – mondja Azdak, a bíró. S íme: a kormányzóné az, aki a kisfiút a maga oldalára rántja a körből. S az ítélet mégis, a valódi ítélet: a gyermeknek Gruse az anyja, mert ő az, akinek nem volt szíve kettészakítani a kisfiút.

A jelenet igazsága a megrendülés erejével hat a közönségre. Brecht érdeme, hogy a színes forgatagon keresztül pillanatra se veszti szem elől azt a véghetetlenül egyszerű fonalat, mely egyedül vezet a megoldáshoz és a feszültség feloldásához. Mer véges-végig egyszerű, sőt primitív lenni, s épp ezzel éri el a robbanó hatást. Ebben persze egy zseniális színésznőnek, Psota Irénnek is hatalmas része van, ki oly árnyalt és fegyelmezett, intim és legendásan távoli egyszerre, amire talán csak japán színészek képesek.

De ami minket leginkább megindított, az az, hogy a modern színpadot kedvelő mai közönség milyen mohó szomjúsággal fogadta az anyaságnak már-már szentségig emelt, ősi és örökre kísértő eszményesítését. Egy pillanatra mindannyian gyermekek voltunk az elsötétített nézőtéren, s szívünket egy pillanatra mindannyian odaadtuk a csodálatos vonzásnak, melynél nincs nagyobb, áhítottabb kötés a földön.

Szerzők, színészek, nézők azonos hőfokon, egy emberként vallották ezt a kaukázusi krétakörperben.

 

Jegyzet