Bizonnyal étel

Az első méterek voltak a legképtelenebbek, amikor az autó megindult velük a jeges úton. Húszan is álltak katonák egymás mellé zsúfolva, s a fiú örülhetett, hogy szélre került, kikönyökölhetett a teherautó oldalára. Még sokáig látta az anyját a búcsúztatók kis csoportjának közepén, s máris elvesztette. Mintha valaki saját fájdalmas műtétét nézné végig, olyan volt ez a lassú, méterről méterre megvalósuló szakítás. Szomorú, üres, reménykedő és kifosztott kezek integettek utánuk, verdestek lankadó madárhadként az alacsony magasban, de ők nem integethettek vissza. Aztán a fordulóban most már a szemük elől is végleg elvesztették, akiket itt kellett hagyniuk.

Következett a város, a város elvesztése. Fájdalmasan, mint valami eleven szövet, váltak le az ismerős házak, s szinte külön-külön személyenként, sötét koronáikkal az út mentén visszamaradó fák.

– Akárcsak a halál, olyan ez – gondolta magában a fiú, s a többiekkel együtt ő is fölhajtotta köpenye gallérját a mind élesebbé váló szélben.

Fázott, mint akit csupaszra vetkőztettek. Mezítelen lett, s úgy érezte, nem csak belül árvult el: testében is, utolsó porcikájában is csupaszon didergett. S ettől kezdve pillantása is mintha megfagyott volna. Szárazon, a nincstelenek tárgyilagosságával szemlélte már az egyre ismeretlenebbre változó vidéket.

Közben a Nap mind följebb emelkedett, hidegen reflektorozva a havas vidéket.

– Milyen közöny – tűnődött magában a fiatal katona –, milyen mélységes közöny mindenütt! Ugyan ki tartja számon, hogy akikkel elpöfög itt az autóoszlop, talán már halottak is, csak még maguk se tudják!

Egy kútból néma paraszt húzta a vizet; hallani lehetett a lánc csörgését, s nyomában a vödör tompa puffanását. A paraszt háttal állt, miközben asszonya a kútkávának dőlve, szótlanul nézett ki a menetbe. Régi parasztkálváriákon faragtak ki homokkőből ilyen időtlen arcokat. Aztán egy fiatal, hosszú-hosszú erdő következett, hogy bele kellett szédülnie az elvillanó fák látványába. Egy egész örökkévalóság! Aztán – talán már délután – vad csaholással, szinte a föld alól, fekete kuvasz tört elő, vonított feléjük egy lapos, sivatagos udvarról. Sárga szeme hidegen és gonoszul világított.

– Minden elveszett, valamennyien földönfutók vagyunk – érezte magában minden gondolatnál erősebben a fiú.

 

*

 

Éjszakára egy faluban szálltak meg. Mintha egy sírkertbe törtek volna be, olyan konokul zárkózottak voltak az udvarok és a házak. Pedig egy-egy petróleumlámpa fénye is úgy hatott már, olyan jólesően, akár valami közvetlen emberi szó ebben az ellenséges, téli holdsütésben.

– Ha legalább egy konyha kövére ledőlhetnék, vagy egy ól padlójára – vágyakozott a fiú –, csak hogy közelébe kerülhessek annak, amit még emberi életnek lehet nevezni!

De se kamrába, se ólba nem került, mint valamikor a tékozló fiú, hanem csupán egy magányos kis bódéba rakták be tizedmagával. S amint beléptek ide, a bódénak se volt már azontúl bódé a neve, hanem körlet, a kincstári infernó terminológiája szerint.

Reggel még megölelte anyját, s éjszakára már itt feküdt a hideg cementpadlón, amire akkor éjjel szalmát se tudtak keríteni. Halálosan fáradt volt, de az éhség és a hideg aludni se hagyta. Gondolattalanul, üresen hevert a sötétben, minden gondja, baja testébe, elgyötört tagjaiba költözött.

Most értette meg életében először, hogy a végítélet Jézusa miért vizsgáztatja az emberiséget szinte kivétel nélkül a testi elhagyatottság és irgalom könyvének paragrafusai szerint.

 

*

 

Reggel tudták meg, hogy még napokig a faluban maradnak. Élelmük nem volt, ki-ki úgy szerzett, ahogy bírt. S három nap múlva mindannyian átalakultak hivatásos koldusokká. Nem kínáltak pénzt, nem próbáltak beszélgetésbe kezdeni már. Csak kopogtattak, szótlanul megálltak kívül, a nyitott konyhaajtóban.

Így volt a legegyszerűbb.

– Mint egy árnyék, mint egy kódorgó, szégyentelen árnyék, olyan vagyok már – gondolta a fiú, vagy inkább nem is gondolta már. A meglepő talán csak az volt, hogy milyen hamar jutott idáig.

Átvette és megköszönte a kenyeret, s még ott, a küszöb előtt állva megette. Vagy, ami gyakrabban történt, csöndes köszönéssel és üres kézzel távozott a házból, a kiskapun át, mit bejövet félig nyitva hagyott.

 

*

 

Épp harangoztak, mikor belépett a templomba. Egy hely, ahol nem kell az ajtón kívül megállnia. Ez volt az első érzése. Az uniformis már rég nem azt jelentette számára, hogy katona. Sokkal inkább azt, hogy magányos, az emberi társadalomból kirekedt lélek, mint a középkor leprásai. S most ez is mintha megszűnt volna. Mint aki hazaérkezett, otthonosan ereszkedett térdre az egyik hátsó padsorban.

Kint a világban még tartott a háború, s itt – arcát tenyerébe rejtve – pillanatokon belül mégis megszűnt katona lenni. Itt csak ember volt, éhező, fáradt, árva ember, de végre ismét ember.

Kimondhatatlan, soha idáig nem érzett éhség szállta meg, hogy magához vehesse az Urat. Szépen, összeszedetten meggyónt, s mikor a ministráns csengettyűje az áldozást jelezte, a többiekkel együtt ő is odatérdelt az áldoztatórácshoz.

Csak a nélkülöző ember, aki ázott, fázott és éhezett, ahogy azt az Isten a végítélet napjáig följegyzi és számon tartja, csak a földönfutó tudja, hogy mi az: egyenlően a többiek között letérdelni az oltár elé, s csukott szemmel magunkhoz venni Őt.

A fiúnál most a legszebb szavak is üres fülre találtak volna. De az ostyával az áldozat csodálatos forrósága jutott el hozzá. Pedig az éhezők, a hazátlanok konokok és megközelíthetetlenek. A szó megmarad puszta szónak a számukra. De ez a csodálatos étel, áttörve minden burkot, kimondhatatlan melegséget adott szívének.

Visszament a helyére, és síró arcát tenyerébe rejtette.

– Te valóban számon kérheted tőlünk, adtunk-e ételt az éhezőknek, italt a szomjúhozóknak – fogalmazták meg szavaknál is hívebben a szemeiből megeredő könnyek –, mert Te valóban etettél, a világ végezetéig tulajdon véreddel itattál minket.