A dal

Hatvanesztendős vénlány volt Borbála, amikor az anyja meghalt. Nehéz dolog hatvanesztendős korban elárvulni, egyedül maradni egy üres házban. Mikor a temetésről hazajött, s becsukta maga mögött a kertkaput, a gyásznál, a halálnál is jobban megdöbbentette a hirtelenül rászakadt magány.

Éppen esteledett, mikor belépett a kertbe. Milyen hatalmas volt most ez a kert, milyen idegen, milyen véghetetlen. Mit fog itt csinálni egymaga? Üldögélni a lugasban, vagy sétálni a kavicsos úton a hosszú-hosszú délutánban? Hirtelen semmit se értett. Pedig a mai napig barátja volt itt minden egyes fa, minden egyes bokor, igen, szinte minden levél rokona volt, és kedves ismerőse. Most meg csupa idegenség vette körül, s épp most, amikor legnagyobb szüksége lett volna vigasztalóra. De nem: a fák koronái távolian s egyedül maguknak susogtak a feje felett.

Szinte menekült be a házba. Talán az öreg bútorok, a meghitt falak, talán azok hűségesek maradtak? De elég volt egy pillanat, hogy ezt a reménységét is elveszítse. Nem, a szobák csendje se a régi többé: a lámpa világa mintha csupasz, vakolatlan falakra hullott volna! Álmatlanul, szinte kétségbeesetten forgolódott ágyában egész éjszaka, s úgy érezte, sohase éri meg a reggelt. Úgy érezte, hatalmas és ellenséges őserdő közepén áll a háza, valahol a világ szélén, vagy még azon is túl. Zajokat hallott, amiket még sose hallott idáig, ismeretlen és ijesztő hangokat, melyek akár egy idegen csillagról is érkezhettek volna, s nem hagyták többé nyugodni:

– Mi lesz velem? – járt egyre az eszében. – Mihez kezdek ebben a kiürült világban?

Aztán hirtelen elmosolyodott, valósággal fölragyogott, megfiatalodott arca a vánkoson. Elmosolyodott, s röviddel rá már el is nyomta az álom.

Reggel korán ébredt. Öreg szíve hevesen lüktetett, mint jó ötven évvel ezelőtt, mikor először küldték iskolába, hóna alatt a rejtélyes palatáblával. – Lehetséges volna? – faggatta önmagát, s újra és újra elmosolyodott, ha arra gondolt, hogy igenis lehetséges. Miért is ne volna az?

Egyszóval: fölajánlotta kertjét-házát, csináljanak belőle árvaházat. Cserébe csak két kérése volt. Az egyik az, hogy hagyják meg számára a kis földszinti cselédszobát, a másik meg, hogy őt magát fogadják föl mindenesnek.

Mikor a hivatalos papírt elébe rakták, pillanatra elállt, majd nagyot dobbant a szíve. Bemártotta a tintába a tollat, és szép iskolás betűkkel odarajzolta a kijelölt helyre először a vezetéknevét, majd éppolyan gondos betűkkel a keresztnevét: Borbála.

Ezután elment a templomba, s hogy csukott szemmel imádkozott, napok óta először érezte halottját ismét közel, egészen közel a szívéhez. A halott volt az első, aki visszatért hozzá; a már-már örökre üresnek hitt kertbe, vissza az elhagyatott szobákba.

S egy hét múlva megjöttek a többiek is. Harminc gyerek állított be az emeletes, csendes házba! Borbála valósággal futott elébük, röpült velük szobáról szobára. Hát lehetséges volna ez? Ekkora öröm, ilyen szertelen vidámság!

Talán tíz, talán húsz esztendőt is fiatalodott. Égett a keze alatt a munka; maga kapálta meg a kertet, s ő egyedül meszelte ki a házat. Ha meg bent dolgozott, az ajtót lehetőleg mindig nyitva hagyta, hogy kiláthasson az udvarra, hogy legalább a gyerekek zsivaját hallhassa.

– Boldog vagyok, Istenem, boldog vagyok – susogta magának szinte megdicsőülten a sötétben, mikor késő éjszaka végre ágyba került. – Nem vagyok egyedül. Boldog vagyok!

S hogy az idő múlt, ez a sugárzó béke nemhogy elhalványult volna benne. Ellenkezőleg: állandó állapota lett, titokzatosan gyarapodó tőkéje.

Egyetlen kicsi árnyék feküdt a verőfényes ragyogáson, s nem mozdult el róla: egy szál felhő árnyéka a sima tengerről. Az árvák közt volt egy kisfiú, akit – bár nem volt néma – mégse lehetett szóra bírni. Ez a kisfiú volt Borbála kései örömének egyetlen bánata.

Úgy fogom tanítani, mint egy madarat, határozta el végül, s ha csak tehette, maga mellé vette a kisfiút, s énekelt neki. Lassan, csendben, s kifogyhatatlan türelemmel, s mindig ugyanazt a dalt, az egyedülit, amelyet tudott, s ő is még a gyerekkorából hozott magával: „Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára…” – Hallod édesem, na, énekelj velem! – De a kisfiú csak nézett rá, okos, kimondhatatlanul okos és szomorú szemekkel. Nézett és hallgatott. Borbála meg türelmesen várt egy ideig, s aztán éppolyan türelemmel folytatta tovább a dalt, serényen kapálva a palántákat, vagy mosogatva az edényeket közben.

 

*

 

A katasztrófa hirtelen érkezett. Borbála előző nap még csupa erő volt, és vidámság, s másnap már nem volt ereje ahhoz se, hogy kikeljen ágyából. Mintha sose tudott volna járni, oly erőtlenül, oly véglegesen feküdt párnáján: csupa ránc lett, csupa romos cserép. Az ételhez nem nyúlt hozzá, a szemét is örökösen csukva tartotta.

De éjszaka hirtelen éber lett, s megint az elhagyatottság érzése szállta meg, mint akkor, a temetést követő éjszakán. A kert most is ellenségesen zúgott a ház körül, s maga a ház is mintha ismét üresen ásított volna körülötte

– Ki az? – Álom, ébrenlét, képzelgés kápráztatta szemét-szívét. Mezítláb a kisfiú állt az ágya előtt, némán bámult rá a holdfényes sötétben.

– Hogy kerültél ide? Na, felelj szépen! – De a kisfiú most se szólt egy szót se. Itt van egyáltalán, vagy csak ő képzelődne? – Beszélj, drágám – s most már könyörgés, kétségbeesés is vegyült Borbála hangjába.

A gyereknek ekkor megmozdul a szája, de hang most se jön ki rajta. Apró, vonagló ráncok jelennek meg homlokán, szabdalják ízekre az arcát. Beleöregszik, belevénül az erőlködésbe. Ezeréves lesz a kis arcocska, a néma kisfiú arca.

– Nem baj – riad meg Borbála. – Ne beszélj, drágám, én így is értelek – susogja a kisfiúnak, s lehunyja a szemét, mielőtt megláthatná a gyerek sötéten elömlő könnyeit. Lehunyja Borbála a szemét, s hogy lehunyja, dalt hall. A kisfiú énekli a gyermekkori dalt? Vagy saját hangját hallja szólani a gyerekkor örökre elveszettnek hitt vadonából?

Borbála csodálatos békét érez szívében, s nincs ereje többé kinyitni a szemét.

– Énekelj, kedvesem – suttogja. – Énekelj csak. Látod, milyen gyönyörű hangod van!

S a kis cérnahang szól, halhatatlanul szól az éjszakában.