Paulusból – Saulus

A napokban rendkívüli értékekben gazdag mű látott napvilágot: Simone de Beauvoir önéletrajzának első kötete, Egy jóházból való úrilány emlékei. A könyv a mai egzisztencialista beállítottságú francia írónemzedék egyik legfontosabb dokumentuma. Problematikája, ha alacsonyabb szinten is, világjelenség. A vele való foglalkozás korunk egyik legnehezebb válságával való szembenézést jelenti.

Simone de Beauvoir hanyatló polgári család gyermeke. Anyja konzervatívan vallásos volt, apja szkeptikusan közömbös. A kislány a gyermekkor öntudatlan vallásossága után serdülő korában először az életszentséget választja eszményképül, s tizenhárom éves korában úgy dönt, hogy karmelita apáca lesz. Mégis: néhány Balzac-regény, néhány gondolatsor, kiábrándító élmény s a szexuális vágyak első hulláma elég ahhoz, hogy a hit világát szinte ellenállás nélkül ledöntse benne. Szinte egyik pillanatról a másikra végérvényesen megtagadja, elveszti gyermekkora Istenét.

„…egy este – írja – kikönyököltem az ablakba, mint már annyi estén: meleg istállószag szállt az ég jégmezői felé; imám lassacskán felemelkedett, aztán visszahullt. Napközben tiltott almákat ettem, s tiltott Balzac-kötetben egy férfi és kedvese különös idilljét olvastam; elalvás előtt fura történeteket fogok kitalálni, melyek fura állapotba hoznak majd… »Ez bűn« – gondoltam. Nem lehetett tovább csalni: a folyamatos és rendszeres engedetlenség, a hazugság, a tisztátalan álmok nem tartoztak az ártatlan magatartás körébe. Kezemet a babérmeggy hűs lombjában fürdettem, hallgattam a víz csobogását s megértettem: semmi sem bírhat rá a földi örömökről való lemondásra. »Már nem hiszek Istenben« – gondoltam nagyobb megdöbbenés nélkül.”

Az érzéki világ oly elhatározóan érinti meg lelkét, mint valamikor Saulusét Isten kegyelme. Hitetlenné válását megelőzik ugyan bizonyos gondolatok, olvasmányok és tapasztalatok, de a nagy fordulat mégis elemi erővel, szinte az előzményektől függetlenül zajlik le szívében. Az ég hirtelen üres lett. „Micsoda csönd – jegyzi fel e pillanatról. – A föld gurult a térben, melyen semmiféle tekintet nem hatolt át, és határtalan területén elveszetten, a vak éterbe merítve, egyedül voltam.”

Megrendítő vallomás, mely őszinteségével – a maga negativitásában is – döntő tanúságot tesz a hit természetét illetően. A nevelés – a hit kegyelmének elnyerésére való előkészítés – fontos ugyan, de a kamaszkor lázongó tájékozódásában a nevelők bizony könnyen megbukhatnak a nyiladozó értelem fényében. A döntő pillanatban a puszta nevelés könnyűnek bizonyulhat. S könnyűnek bizonyulhatnak a pusztán logikai érvek is. Könnyűszerrel átcsoportosíthatók a hit oldaláról a hitetlenség oldalára.

Ritkán éreztem át élesebben az igazságot, hogy a hit kegyelem, mint éppen e hitevesztés pillanatának olvasásakor. A kegyelem érintésének ábrázolása a modern katolikus irodalom legmélyebb igénye és igazsága. De Simone de Beauvoir vallomása meggyőzött arról, hogy a hitetlenség érintése is mennyire parancsoló erejű lehet. S ha egyszer így van, hogyan kell viszonyulnunk hitünkhöz s mások hitetlenségéhez?

A legteljesebb alázattal. Épp mivel hitünk Isten kegyelméből való, semmiképp se lehet mások megítélésének vagy kivált megvetésének eszköze. Sőt: alázatra, megértésre és még fokozottabb szeretetre kötelez. A hit nem lehet szűkebb, se kevesebb, se türelmetlenebb a hitetlenségnél. Mindkettő a lélek legbensőségesebb állapota, amin vita vagy kritika nehezen változtathat. Hívők és hitetlenek közt a szeretet lehet az egyetlen méltó és igazságos magatartás, a szeretet, mely minél hatékonyabb, minél erősebb, annál szelídebb és annál toleránsabb.

Mert túl érveken és ellenérveken, s túl mindenfajta tapasztalaton, a „kegyelem kiszolgáltatottjai” vagyunk egytől egyig valamennyien. S amit a kegyelem működéséből átláthatunk, az bennünket, hívőket: egyedül szeretetre kötelezhet mindenki iránt.

A többit bízzuk Istenre, ki maga az élő szeretet.

 

Jegyzet