Egyén és közösség

Korunk egyik komoly, talán legkomolyabb problémája lett a békés együttélés problémája. Az emberiség jövője, sorsa függ ettől. De ne gondoljuk, hogy mi magunk személy szerint nem vagyunk részesei, cselekvő szereplői a nagy világdrámának. Kicsiben is jelenlevő nehézségek világméretű megjelenése csupán a háború, a háborús veszély. Igazi magva az egyén, az egyes emberi szívben terem. Érdemes hát e kérdésnek egy kissé a mélyére néznünk.

Korunk egyik legkiválóbb biológusa és gondolkodója érdekes elmefuttatást közöl. Szerinte az emberi faj kritikus pillanatát éli. Minél sűrűbben lakott lesz a föld, annál mélyebbek és sürgetőbbek lesznek az emberi együttélés problémái. Az ember annál inkább fog hozzácsiszolódni a másik emberhez, s ez a folyamat az együttélés szükségszerűen legmagasabb formáit fogja megteremteni. Ez a folyamat az, melyet ő az egész faj, az egész emberiség humanizációs folyamatának nevez, s amely az egyén belső fejlődésének szempontjából legalább olyan fontos, mint amilyen perdöntő az emberiség számára. Az emberiség, a föld és az egyén így találkozhat a jövőben egy egységes, nagy gondolatban.

Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat! Jézus követelése előbb-utóbb nemcsak mint legmagasabb, hanem előbb-utóbb mint legkövetelőbb, mint elengedhetetlen erkölcsi mérce fog jelentkezni a jövő emberisége számára. A kollektivitásnak legbensőségesebb átélése és értelmezése: ez az a csodálatos metamorfózis, melyet a jövő egyszerre ígér és követel tőlünk. Idáig az emberiség viszályokkal és önzésekkel megrakott szekere eldöcögött valahogy, s nem válhatott az egészet fenyegető halálos veszéllyé. De épp a fejlődés meghozta a krízist is. Ugyanaz az evolúció, amely lehetővé tette számos betegség leküzdését, számos természeti akadály áthidalását, a távolságok minimálisra csökkentését, az emberi életkor meghosszabbítását – ugyanez a szellemi fejlődés megszüli a kritikus pillanatot is, kezünkbe adva a teljes megsemmisülés fegyverét. Az emberiség fejlődése drámai pillanatába érkezett. A kollektivitás új formáira, az emberi együttélés új értelmezésére van szükségünk.

Merészen fogalmazva: nagyszerű nehézségek óráit éljük. Hogy mit tehet itt az egyén? A legtöbbet. Közvetlen szomszédunk és az egész emberiség iránti felelősségünk szinte azonos feladattá vált, nemcsak a kölcsönhatás, hanem egyre inkább a teljes azonosság fokán. A nehézségek elől többé nem lehet és nem is szabad elfutnunk. Milyen unalmas a gazdag embernek – panaszolta néhány évtizeddel ezelőtt Chesterton –, milyen unalmas, hogy a pénzéért mindig a legkedvezőbb, a neki legmegfelelőbb környezetet választhatja ki magának. Bárhová utazhat is a világban, pénzéért mindig saját magával, saját ízlésével, saját vágyaival találkozik csupán. Nos, ez a gazdag ember nincs többé, vagy legalábbis utolsó óráit éli. A felebarát, sőt az egész emberiség nem szigetelhető el többé. Megszűnt a „magánélet”, azaz az önzésnek kifinomult formája. Szomszédunk, közvetlen lakótársunk lett a felebarát, a társadalom, az egész emberiség!

Érettek vagyunk erre a kitüntető nehézségre? Nem. De hisszük, hogy fölnövünk hozzá. Most már tudjuk, hogy a „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” nemcsak vallási parancs, hanem a jövő történelmének praktikus tanácsa és föltétele is. Egy elérhetetlenül magas isteni követelésből így lett a jövő kikerülhetetlen küszöbe. Az a küszöb, amit idáig csak a legkiválóbbak léptek át, az újvilág prototípusai, s amelyen most valamennyiünknek keresztül kell haladnunk! Vizsgáznunk kell: méltók vagyunk-e a folytatásra?

S ebben a válságosan szép órában ember és ember között egyre kevesebb tere van a gyanúnak, a sértődékenységnek, a gyáva megfutásnak. A keresztény morál parancsai, amik idáig öncélú mutatványnak tűnhettek egyesek előtt, kényszerítő erővel törnek ránk, s hasonlóképp a társadalmi együttélés új formái, amelyeket nem sokkal ezelőtt sokan még az utópiák világába soroltak.

S itt el kell mondanunk azt is, hogy ennek az egyént és az egészet egyszerre vizsgáztató fejlődésnek többé már nem lehet lassú az útja, hanem ugrásszerűen kell bekövetkeznie. Az ember elébe ment az időnek, s most már az idő, a jövő közelít lélegzetelállító sebességgel felénk.

A válságos óra egyetlen szívvé szorítja össze a kétmilliárd egyént, s ebben a szívben, mint organikus egészben, az egyén zavara is teljes súlyával jelentkezik. Ez az a magasabb fok, amit az emberiség máris megközelített. Nincs igazuk hát a pesszimistáknak. S ha az emberiség idáig az egyén szemében mint sötét erdő élt, melyben félig vakon tapogatóztunk fától fáig, most fejlődésének új, kritikus, de nagyszerű pillanatához érkezett. Most válhat belőle új, organikus, mindannyiunkért élő és mindnyájunkat éltető egység.

S mi, keresztények, bátran elmondhatjuk, hogy csodálatosan reális „erkölcsi utópiákkal” készülődtünk föl e nagy metamorfózisra. Hogy Jézus tanításai nemhogy gyengültek volna, de fokozottan és újszerűen érvényesek ennek az eljövendő világnak a küszöbén.