Rettenetes játszótársak

Gyerekkorából ki ne emlékezne a rettenetes játszótársra, a kedélyes óriásra, a felnőttre, aki hatalmas tagjaival váratlanul törékeny játékaink közé ereszkedett? Némelyikük olyan volt, akár a jégverés. Behúzott nyakkal kellett kivárni, amíg elvonul, kidühöngi magát. Volt, aki harsány, érthetetlen rigmusokat ordítva éretlen „barackokat” osztogatott. A másik zavaros kérdéseivel ostromolt s minden alkalommal a nevünket tudakolta. A harmadikkal szemezni kellett a nyitott szobaajtón át, s tüntetően elkedvetlenedett, ha mi csak megbámultuk, de semmi kincsért se hunyorogtunk volna vissza rá.

Az egyikük valódi díszpéldány volt, a rettegettek közül is legrettegettebb. Elsős gimnazista voltam, amikor feltűnt gyermekkorom „egén”. Érkezését hosszas előkészítés előzte meg. Azt mondották, hogy most nagyobb embert fogunk látni a királynál is. Egy valódi professzort, barátom és osztálytársam nagybátyját.

Nekem már ez sem tetszett, ez a lázas készülődés. Idegen volt számomra, és félelmet ébresztett szívemben. De a valóság minden balsejtelmemet fölülmúlta.

A nagy ember éktelen csöngetéssel, lármával érkezett. Hangja döngött, mint Jupiteré a mítoszok korában. De hiszen őt, a nagyembert is mítoszok vették körül, s ő, amennyire csak erejéből tellett, már csak hivatalból is szórta magából nagysága villámait.

Én még akkor nagyon gyerek voltam, s még csak a színházból se ismertem a „nagy felnőttet”, a hírességet, ki tréfával is rémít, uralkodik és sakkban tart. A professzorral szemben nekem még nem volt semmi fegyverem, védelmem.

Ő: nagyszerű volt, harsány és igaz. Mi gyerekek: eleve buták, kicsinyek, semmirekellők és bűnösek.

Az ő szemei a lényeget sugározták, a mi szemünk, mint a kis, haszontalan jószágé, repkedett.

Mi voltunk a semmi. Ő volt a minden.

De a borzalom még nem ért véget, sőt fokozódott. A lármás óriás közénk ereszkedett. De – s most jött a rettenetes újdonság – saját játékait is magával hozta, hatalmasan, fenyegetőn mosolygó kínzószerszámait.

Nem, ez után a játék után én egy életre nem feledem el nagyságát és tudását. Gyerekkorom egyetlen délutánján sikerült velem is megismertetnie katedrája teljes fényét és erejét. Valóban nagy ember volt!

Álló délutánon át kérdezgetett, és mi feleltünk: számtanból, latinból, földrajzból meg históriából, ahogy ő nevezte. Egy délutánon át játszott velünk, nekem egy életre elszorult tőle a szívem. Ő az, aki miatt ma sem tudok vizsgázni vagy fölszólalni nyilvánosan. S ő ajándékozott meg az életre szóló rejtéllyel is. Lehet, hogy a professzor úr is volt egyszer gyerek? S ha igen, a gyerekkor csendes, ámuló gesztusaiból hogy juthatott fel idáig, a szemérmetlen nagyságig, az önnön lármáját élvező szív és agyvelő ily meredek és leplezetlen magaslataira!

Rettenetes játszótárs volt! S hadd gondolkozom el egy pillanatra a semmi-kisgyerek szívével. Mi hiányzott mégis belőle? Igen, ha egyszer egy kisgyerek hajlandó volna felelni erre, akkor mit mondana? Mi hiányzott ebből a híres professzorból?

A kisfiú akkor valami ilyesmit válaszolna (a mi nyelvünkre lefordítva): a rugalmasság hiányzott az Európa-hírű nagybácsiból. Nagy fekete szemeivel (amik különben nagyon szépek voltak, s amikkel nagyon jól el lehetett volna gombozni az ebédlőasztalon) a nagybácsi nem látta a világot. Nagy fekete szemein keresztül már csak önmagát és nagy eszét lövellte a törpe világba. Pedig talán-talán itt mégiscsak tévedett, s épp a feltétlen eszében. S jaj annak, akinek az eszétől mindene elpusztult, s már csak a puszta esze maradt! Rugalmatlan volt ez a nagybácsi, s mindjárt kitűnt, amint közénk jött, gyerekek közé. Elárulták ormótlan játékai! Ebben a nagybácsiban talán nem volt szeretet, hiszen akkor buta is lehetett volna és kicsiny is, mégse követett volna el ilyen hibát, hogy így meggyötör bennünket!

Ezt mondta volna róla, ezt mondaná e rettenetes játszótársról bármelyik kisfiú, ha szóra lehetne bírni.

De a gyerekek bölcsek. Nem beszélnek.

 

(Új Ember, 1961. február 12.)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]