Balázsolásra

Február 3-án, pénteki napon van Szent Balázs ünnepe. Sokaknak már csak gyermekkori emlékük van róla, mert ugyan – mondja a kételkedés – megvédhet-e valakit a toroknyavalyától a kétkarú gyertya fényében osztott áldás? S kik így gondolkodnak anélkül, hogy érzéseiket közelebbről megfogalmaznák, leginkább a babonák vagy legjobb esetben a „ránk ragadt szokások” közé sorolják.

De vajon babonás-e a hívő, vagy csak egyszerű szokásnak tesz eleget, aki ezen a napon az oltár elé járul, s a hajdani szent püspök mennyei közbenjárásáért könyörög az arcába világító gyertyafényben?

Érdemes ezzel kapcsolatban eltűnődnünk Isten és ember viszonyán. Közvetlen, sőt a legközvetlenebb viszony ez, mégse a szokásos értelemben. Szeretném ezt mindjárt egy hasonlattal megvilágítani. Ha én egy nagy írót személyesen fölkeresek, akkor a közvetlen kapcsolat hétköznapi értelmében társaloghatok vele. De ha valódi szavára vagyok kíváncsi, azaz ha valódi kapcsolatot kívánok teremteni vele, akkor műveit fogom elolvasni. Ezekben valódi lényegével találkozom, s a legbensőségesebb fokon. Közvetlen kérdéseimre, aktuális bajaimra művén keresztül nem reflektál ugyan, de életem egészéhez, benső, mindenre kiható magjához csakis alkotásain keresztül tud hozzáférkőzni. S mennyivel inkább érvényes ez Istennel való kapcsolatunkra! Annak személyes természetére! Oly beszélgetés ez, melynek a csend a nyelve. S épp ily csendesek Isten tettei és adományai. Aki kér, az kap. De ki hallja meg a csend válaszát? És ki veszi észre mindent felülmúló ajándékait?

Aki hívő a Balázs-gyertyák fényébe térdepel, még ha arra kérné is Szent Balázs közbenjárását, szíve legmélyén, legvégül mégse a „közvetlen csodára” számít. Annál szinte többet és mélyebbet remél: a szent közbenjárását Istennél. Legvégül tehát Istenre bízza kérését magát is. Igen, aki a Balázs-áldást magára veszi, Isten végső irgalmába vetett bizalmának adja tanújelét. Nem szokás és nem is babona, hanem Isten irgalmába vetett végső, s nagyon is felnőtt bizalmunk megvallására szép alkalom hát a szent ünnepén az oltárrács elé térdelnünk.

 

*

 

Tanulságul érdemes felidéznünk a modern magyar irodalom egyik legnagyobb költőjének csodálatosan szép Balázsolás című versét. Babitsot a viaskodó, kétkedő vallásosság jellemezte. Élete hosszú korszakán át nem volt „gyakorló katolikus”, s valójában csak élete első és utolsó szakaszában. Annál megrendítőbb, hogy épp a naivnak tűnő Balázs-áldás mekkora forrósággal, az isteni irgalomba vetett reménységgel tudta átjárni ezt a bonyolult, intellektuális kételyektől szaggatott lelket.

De mindennél többet mond magának Babitsnak vallomása, kit akkor már a gégerák gyötört, s közvetlenül műtét előtt állott. Íme, Babits Mihály Balázsolás című verse, mely mintegy belülről, minden fejtegetésnél hívebben közli, hogy mennyire nem hiedelem, vagy felületes csodavárás hatja át a hívő lelket, amikor a szent püspök irgalmas közbenjárásáért esdekel.

 

Szépen könyörgök, segíts rajtam, Szent Balázs!   Gyermekkoromban két fehér gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon   s úgy néztem a gyertyák közül, mint két ág közt kinéző ijedt őzike.   Tél közepén, Balázs-napon szemem pislogva csüggött az öreg papon,   aki hozzád imádkozott fölém hajolva, ahogy ott térdeltem az   oltár előtt, kegyes szokás szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én   s ő se jól értett. De azért te meghallgattad és megóvtad gyermeki   életem a fojtogató torokgyíktól, s a veszedelmes mandulák   lobjaitól, hogy fölnövén félszáz évet megérjek, háladatlanul,   nem is gondolva tereád. Óh ne bánd csúf gondatlanságom, védj ma is,   segíts, Sebasta püspöke! Látod, így élünk mi, gyermekmódra, balgatag,   hátra se nézünk, elfutunk a zajló úton, eleresztve kezetek,   magasabb szellemek – de ti csak mosolyogtok, okos felnőttek gyanánt.   Nem sért, ha semmibe veszünk s aztán a bajban újra visszaszaladunk   hozzátok, mint hozzád ma én reszkető szívvel… Mosolyogj rajtam, Balázs!   ki mint a szepegő kamasz, térdeplek itt együgyű oltárod kövén –   mosolyogj rajtam, csak segíts! Mert orv betegség öldös íme engemet   és fojtogatja torkomat, gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm   zihál, s mint aki hegyre hág, mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel   kifúlva, akként élek én örökös lihegésben. S már az orvosok   kése fenyeget, rossz nyakam fölvágni, melyet hajdan olyan megadón   hajtottam gyertyáid közé, mintha sejtettem volna már… Segíts, Balázs!   Hisz a te szent gégédet is kések nyiszálták, mikor a gonosz pogány   kivégzett: tudhatod, mi az! Te ismered a penge élét, vér izét,   a megfeszített perceket, a szakadt légcső görcseit, s a fulladás   csatáját és rémületét. Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen,   okos felnőtt! Te jól tudod, mennyi kínt bír az ember, mennyit nem sokall   még az Isten jósága sem, s mit ér az élet… S talán azt is, hogy nem is   olyan nagy dolog a halál.

 

 

Jegyzet