Közjáték

Harmincan kerültek egy vagonba katonák. A fiatal újonc utolsónak kapaszkodott föl a vonatra, mintha valakire még várt volna a szomorú forgatagban. Szótlanul cigarettázott a sínek között, míg lábánál egyre magányosabb lett a zöld katonaláda, egyre társtalanabb, akárcsak a gazdája.

A vagonban már nem kapott fekvőhelyet. Falnak állította hát a ládáját, s arra ült le. Szemközt ült a nyitott ajtóval, jól láthatta a téli tájat, a határszéli kisváros havas tetőit, s az állomásépület előtt sorakozó vesszőnyi fácskákat.

Bent a kocsi belsejében némán feküdtek, cigarettáztak a többiek. Akkorra már legtöbben újságpapírba csavarták a leveles szűzdohányt, az is ritkaság volt, nemhogy a selymes cigarettapapír. S hogy a vagon két végén már esteledett, minden egyes szippantás kivilágította az arcokat, mint valami nagyon szegényes öröm, melyből csak a tűrésre futja, de nem a vigaszra.

Hideg, haragos alkonyatban indult el velük a vonat. A téli nap sokáig és csökönyösen kísérte őket a föld peremén, mintha valamit még eszükbe akart volna juttatni. Sötéten izzott, és jéghidegen. Embert sehol se láttak, mintha a magas hó örökre maga alá temette volna a falvakat; egyedül egy gyerek, egy kisfiú bámulta meg a vonatot, a téli csendben magányosan kopogtató vagonokat. De ez a kisfiú se mozdult, ez se integetett feléjük, s ők se kiáltottak le neki.

Miért kell látnom ezeket a fákat? – rémlett föl a fiatal katonában. Ezeket a tetőket? Ezt a kis falut, és épp ezt? És épp ezt a gyereket, mielőtt meghalok?

Mert el volt készülve a halálra. A nap hideg fénye, a fák koronája s a sorompóra könyöklő gyerek hallgatása mind megannyi titkos üzenet volt számára, mit ákombákom betűivel maga a halál vetett oda az egyre idegenebb vidék lapjaira.

Mikor átlépték a határt, már este volt, s a ráköszöntő sötétséggel a katona utolsó reményét is elvesztette. Tompa, állati szomorúságot érzett, bánatot, miben már nem terem meg semmiféle gondolat. Így nyomta el átmenet nélkül az álom, s így ébredt fel megint, szinte észrevétlenül az egyhangú zakatolásra.

Vonatuk ekkor már mélyen bent járt Németországban. A vagonajtó tárva-nyitva, s bár éjszaka volt, a téli égbolt fényében szinte foszforeszkált a fehér-fekete, erdős-völgyes vidék. Időnként egy-egy városka, kivilágított állomás merészkedett egészen a sínekig, egy-egy alvó utca kéredzkedett fel sáros köveivel, gótbetűs cégtábláival a kocsijukba. Váltókon, hunyorgó rendező pályaudvarokon futottak át, romos csarnokok, s hatalmas Märklin-hidak alatt. Aztán a didergő lámpák pókhálóját mintha széttépte volna robogásuk, ismét az erdők fehér-feketéje következett, s a csöndben felzúgott egy láthatatlan hegyipatak.

Miért kell meghalnom itt, idegenben? – tűnődött magában, ébrenlétben-félálomban a katona. Így virradt rá a nappal, s így sötétedett rá újra az éjszaka. Tellett-múlott az idő, s az egyformán reménytelen napok sivár öröklétté mosódtak egybe. Közben végeérhetetlenül ácsorogtak légiriadókkor a nyílt pályán, vagy holt vágányra tolva egy gazdátlannak tűnő város alatt.

Egyiknek meg is jegyezte a nevét: Giessennek hívták. Ilyennek képzelte el a föld alól kiásott, földrengés pusztította ókori városokat. Giessen nappal is mintha holdfényben fürdött volna, s a modern romok – gyűrött fürdőkádak és széttört villamospóznák – éppoly időtleneknek tűntek, mint az Akropolisz oszlopsora. A halálnak nincs ideje, se a holtaknak, se a temetőknek.

Egy hete is utazhattak már, mikor végre egy szelíd lapályon állapodtak meg. A vidék első látásra sokkalta barátságosabbnak tűnt, mint az eddigiek. Az idő is megenyhült, s szinte tavaszi szagok lengedeztek a békésen sóhajtozó délutánban.

Itt kaptak először engedélyt, hogy kiszállhassanak a vonatból, bemehetnek a dombok közül idelátszó faluba.

A fiatal katona megvárta, amíg egyedül marad, aztán ő is leporolta a köpenyegét, s felcsatolta magára a derékszíjat.

Mielőtt a faluba ért, előbb egy széles mezőn kellett átvágnia. Már az első lépések csodálatos nyugalommal töltötték el. Egyheti utazás után végre földet érzett a talpa alatt. Földet és füvet. Gyengéd, szinte egyenként, szinte személy szerint élő és gyengéd fűszálakat, s erős, anyásan biztonságos talajt.

Most még inkább maga kívánt maradni édesen túláradó nyugalmával. Sapkáját is levette, s hagyta, hogy a meg-megéledő szellő elöntse haját, homlokát.

Lehetséges, hogy ennyitől megvigasztalódott volna?

A katona foglalkozása a háború vége felé egészen közel járt a kolduséhoz. Amit kért, azt ingyen kérte, ami viszont semmiben se különbözött attól, hogy fizetett volna, mert akkorra már a pénznek se volt, kivált a parasztoknál, semmi értéke.

Most, hogy ilyen vadonatúj vigaszt érzett szívében, elhatározta magában a katona, hogy akárhogy, de bort fog szerezni a faluban. Bor persze nem volt, csak almabor, az is csak egy helyen, a nagygazdánál. Minden kéz, végig a kanyargó főutcán, minden kinyújtott kar egyfelé igazította.

Ott állt hát és csengetett a nagygazda kapujában. Mintha álomban csengetett volna, s mintha álomban kelt volna át a négyszögletű köves udvaron. A nyitott istállók felől hatalmas, láncra kötött kutya ugatta, hánykódó árnyékot vetve az istállóajtó kicsapódó fényében. A paraszt súlyosan és hangtalanul lépett be előtte a házba, szóba se állt vele kint az udvaron. Álom az álomban. A katona boltíves, rézedényekkel csillogó konyhában találta magát, s oldalt egy süllyesztett ebédlőbe látott, közepén hosszú, fehér abrosszal, súlyos ezüsttel megrakott asztallal. A paraszt mozdulatlan sziklaarccal hallgatott, s egyetlen szó nélkül tűnt el egy harmadik szobában. Közben olajos fényt sugárzó petróleumlámpással kezében fiatal szolgálólány tűnt fel az ebédlőben, s az ünnepélyes lámpást az asztal közepére helyezte. Szép volt. Kerek fején súlyos aranyfonatokban fénylett a haj: szépen volt öltözve is, csak szerény, fegyelmezett tartása árulta el, hogy cseléd.

Közben a gazda is visszajött, s megállt a katona előtt. Bora az nincs, de almabor helyett ezt az almát tudja adni. A lelki lámpás fényében arca rézvörösen világított, a katona úgy látta, hogy kárörvendően mulat rajta. Csontos, sziklaszáraz kezében a zsugoriság fonnyadt almáját nyújtotta feléje.

De már ment is előtte, s a katonának úgy tetszett, hogy legszívesebben szaladna. Ment és mutatta a kapuból a házat, ahol majd kap almabort, ott van, egészen biztosan tudja, hogy azoknak van.

Az a ház pedig szegény volt, összehasonlíthatatlanul szegényebb, s tetejébe városi menekültekkel zsúfolva. A háziasszonynak már csak a konyhája maradt a sajátjából, ott üldögélt a tűzhely mellett, és a katonát is ide ültette le.

Amíg a katonát hallgatta, csupa aggodalom az öregasszony arca, de aztán fölragyogott. Mert volt bora, valóban volt almabora.

Ő maga nem ivott ugyan, csak a fiút itatta, ő maga sírt inkább addig, a halottait s az eltűnt fiát siratta. Aztán odaajándékozta az egész üveg bort a katonának, s kikísérte a kapuig, s ott búcsúzóul kézfogás helyett megérintette a fiú kabátujját.

Késő délután volt már, ezüstös, a holdsütéssel rokon szürkület. A katonának sietnie kellett vissza a vonathoz. Jól kilépett, a sapkáját is a fejébe húzta, mert most estére megint csípős lett az idő.

– Maga kicsoda?

Németül szólították meg, de oly különös dallammal, mit soha nem hallott idáig.

Hátrafordult a hang irányába, s az egyik csukott kapuban, a kapufélfának dőlve fiatal lányt pillantott meg.

– Én?

A lány különös bátorító bizalmassággal biccentett.

– Én magyar katona vagyok…

Mire a lány tűnődő és hálás mosollyal maga is a keblére mutatott, akár elébb a katona:

– Én meg lengyel vagyok. Lengyel deportált – rendületlenül mosolygott tovább.

De a fiú zavarba jött:

– Szenvedett?

A válasz lágy volt, és dallamos, mint az énekszó:

– Szenvedtem… De már nem sokáig…

S ebben volt valami hihetetlen, szinte bibliai, ebben az egyenletes ragyogásban. Itt, az idegen falu szélén, az utolsó pillanatban, úgy hatott ez a magányos, kapufélfának támaszkodó lány, mint a Hegyibeszéd, a Nyolc boldogság egyik testet öltött mondata.

A katona érezte, hogy elpirul, s zavarában azt tette, mit máskor csak muszájból: tisztelgőn homlokához emelte a kezét.

Aztán futott, mozdulatlan révületében magára hagyva a lányt, futott vissza a vonatjához. Fölzaklatva, dobogó szívvel roskadt a ládájára. Húzott az almaborból, és rágyújtott egy cigarettára:

– Boldogok, akik…

A vonat néhány óra múlva észrevétlenül indult velük tovább az éjszakában.

 

(Új Ember, 1961. január 15.)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]