Utazás az éjszakában

Nemrégen jelent meg könyv alakban O’Neill Utazás az éjszakába című műve. Különös, megrendítő termék. A szerző feleségének ajánlja házassági évfordulójuk alkalmából e szokatlan ajándékot: családja tragédiájának drámai történetét. S ami engem még a drámánál is jobban megragadott: az ajánlás szinte himnikus befejezése. O’Neill megköszöni feleségének, hogy visszaadta a szeretetbe, az életbe vetett bizalmát, mely lehetővé tette, hogy szembenézzen a múlt árnyaival, élete végtelennek és felülmúlhatatlannak hitt éjszakájával.

Ezután következik a tragédia, mit a szerző életében nem is engedett publikálni. Hősei a valaha szép fiú, képmutató apa, a züllött, iszákos nagyobbik fiú, a morfinista anya, s maga az író, a kisebbik fiú maszkjában, félig a züllés, félig az irodalmi munkásság útján. A tragédia egyetlen nap villámfényében tárul elénk. A reggelizőasztalnál indul, a vidéki csendéletek idillikus légkörében, s éjszaka végződik, a strindbergi haláltáncnál is mélyebb, a görög sorstragédiákkal rokon pokolban. Akkorra már mind a három férfi leitta magát, de még a pokolból is ki kell józanodniuk, hogy éjszakájuk magjába érkezzenek: a lépcsőn, mit se törődve jelenlétükkel, lejön közéjük a morfium mámorába merült anya, száján a múlt elragadtatott dicséretével, agonisztikus bánatával, mely épp leheletfinom súlytalanságával mér elviselhetetlen csapást a jelenre s mindarra, mi házassága óta történt. Ez a lázas ábránd a semmibe tolja vissza a három férfit, kik valóban a semmi felé vivő sorsukat ezzel mintegy „realizálva” látják.

Te adtad vissza hitemet az életben – írja feleségéhez O’Neill –, hogy „szembe tudjak nézni” halottaimmal, „megértsem” őket, és „megbocsáthassak” nekik – és természetesen saját magamnak is.

 

Jegyzet