Debreceni képeslap

Debrecenről azt hallottam mindig, hogy egy nagy, rideg falu, s olyannak is képzeltem el. Lusta és gyerekes előítélettel, valahányszor a városról hallottam, ez az egyetlen kép jelent meg előttem: jegenyék, földszintes, állig begombolt házak egy széles, teknő formájú utca két oldalán, s az előtérben fázósan igyekvő, diák formájú ember, afféle meg nem értett lélek, a kisváros közönyében pislákoló, füstölgő „lángelme”.

Ezek után valóban meglepetés volt Debrecent megismerni. Állomása elhanyagolt és romos ugyan, de már ott magaslik mögötte az új megálló imponáló méretű, modern épülete. A kijárat előtt várakozó villamos meg egyenesen mintha az álmok világából került volna ide. Kisebb is, ártatlanabb is, mint a pesti villamos, de szinte ugyanaz a Beszkárt-sárga. A főutca meg mintha a Rákóczi út kistestvére volna szecessziós házaival, lázasan lompos forgalmával.

Tágas, modern házakból kialakított térről indulnak befelé a város szívébe. A megnyíló főútvonal torkolatában többemeletes fehér kockaépület áll, merész vonalaival szinte zenei nyitánya a lázasan építkező városnak. A református nagytemplom előtti következő tér már Debrecen szíve. S ahogy csomagommal átkelek a forgatagon, érzem, emlékeztet valamire. Igen, Genfre emlékeztet. Lehetséges, hogy a kálvinista lélek sajátos térképezésében volna a rokonság magyarázata? Nem tudom, de ez az érzés, álomszerű bizonyosság később is többször hatalmába ejt, amint az ősi cívisváros tereit, ráérős nyugalmat sugalló utcáit járom.

 

*

 

Az emberek. Legjobban a fiatalok lepnek meg, fiúk és lányok egyaránt. Mert, amit sose hittem volna, akár a rádióhullámok, a divat hullámai is láthatólag egyszerre érkeznek Pestre és Debrecenbe. A lányok hajviselete a konty, az apródfrizura, sőt az úgynevezett Hirosima-frizurát is láttam, sátorrá növesztett, homlokba bukó egyetlen hatalmas hullámvonalával. S a fiatalság ruházata is, modern vonalaival, színeivel a harlekinok kosztümje lehetne. A jelenség, a divatláz tehát országos. A látvány annál érdekesebb, mert egyik vendéglátó pedagógus barátunk ki is fakadt a lányaira, hogy a divatozás mennyire megzavarja, dekoncentrálja őket. A jelenség, szerintem, valóban rendkívül mélyreható és jelentőségteljes. Azt hiszem, a század szükségszerű elgépiesedésével szemben a fiatalság az öltözködésben fontos ellenszerre, létfontosságú vitaminra talált. Foglalkozása külső jegyeit – gondoljunk a hadvezérre, céhesekre, a parasztokra, vagy akár a koldusokra! – sorra levetkezte az ember, s így elvesztette megjelenésének plasztikus formáit. Mindannyian szürkék és egyformák lettünk, beöltöztünk egy praktikum egyenruhájába. Ezzel szemben az új divat a századforduló képzőművészetének forradalmi színeit, Picasso és Matisse formai frissességét kínálja. Ami ma még csak divat, holnapra már stílus lehet, ha megjelenik benne a közösség új lehetőségeit kutató lélek önmagára talált komolysága. Nem elzárkóznunk kell hát az elől, ami szép és szükségszerű, hanem vállalva a folyamatot át kell azt nemesítenünk, miként az új építészet formái is igazában a modern templomokban nyertek igazi szépséget és önigazolást. Személyiség és közösség értelmét újjáértékelő és mindkettő szerepét megemelő korunkban a divatból stílust teremteni, mint annyiszor, nem lehetne ez ma is a kereszténység egyik, a jövőt támogató feladata?

 

*

 

Ilyenféleképpen tűnődtem Debrecenben, a város forgalmát bámulva, mikor az egyik legszebb s talán leggondozottabb mellékutcába értem. A régi Szent Anna utca ez: itt csend van, és ápolt nyugalom. A plébánia sárga barokk templomában jólesik betérdelni a padba, s megpihenni, mielőtt továbbmennék.

A plébániahivatal épületénél különös meglepetés vár rám. A házfalon márványtábla, rajta a következő szöveg: „Petőfi Sándor honvédkapitány korában itt kérte Zoltán fiának a keresztelését, s az 1848. december 16-i megkeresztelése után e plébánia hivatalában jegyezték be annak tényét. Bejegyzett keresztszülő Arany János és felesége, Ercsey Julianna.”

Az anyakönyvet is megmutatják, melybe a keresztelő adatait bevezették. Keresztszülők: Arany János író és felesége. Alatta ismeretlen nevek állnak szép sorjában, más újszülöttek, keresztszülők nevei, láthatólag minden különösebb megilletődöttség nélkül. De talán épp ezért érzem fokozottan e szokványos zöld fedelű könyv öreg lapjai fölé hajolva, hogy Petőfi Sándor és Arany János is egyszer közöttünk élt, halandók közt, egyszerű halandók módjára. Sőt, itt álltak, ebben a szobában, ahol most mi állunk, a boldog fiatal apa, Petőfi Sándor, s barátja, Arany János, karján a nagy reményű Zoltánkával.

Mennyi minden emlék tartozik a hatszáz éves fennállását ünneplő Debrecen múltjához!

 

*

 

De a város múltja – a kezdet kezdetétől – a Déri Múzeum várostörténeti kiállításán tárul elém. Az első terem fekvő üvegszekrényeiben négyezer éves halott csontváza hever. A bronzkorszak embere, a vidék első telepese. A következő teremben a kései bronzkor, majd a vaskor meglepően fejlett, sőt művészi eszközei fogadnak. Majd meglehetősen nagy ugrással középkori emlékek következnek. Egy újabb teremben a gyönyörű reneszánsz kori nyírbátori padsor, melyet még Báthori György készíttetett. Aztán a múlt századból már-már a mai Debrecenbe átnövő, átnyúló emlékek. Egy gyönyörű szemfedő, melynek szövegét feljegyeztem. Hit van benne, gyász és önuralom.

 

Nyugogy békében a Szent Háromság Egyisten nevében a béke angyala legyen porod felett kedves halott Isten veled csendes legyen nyugvóhelyed Ványi Berta készítette

 

Azóta Ványi Berta is halott. Jegyezze az ő szép neve az immár halott egykori polgárok és városépítők emlékét.

Éjfél Debrecenben. Vagyis még nincs egészen éjfél, amikor az Arany Bika Nagyszálló tekervényes lépcsőjén fölmegyek a szobámba. Nagyon fáradt vagyok, s hirtelen meglep a nihilnek érzése. Nyilván a kimerült idegek játéka, álomszerűen ér, szeretnék kimenekülni belőle. Gondolom, majd a szobámban, de ott még csak fokozódik az oktalan, különös érzés. Talán az ablakot kellene kinyitnom? De a tér néma és kihalt, gazdátlan villamos áll keresztbe rajta. Ez volna a s emmi, mit időnként a szív megtapasztal? Ágyamba menekülök, s úgy kulcsolom össze kezemet a mellemen, mint hajdanán a cár üzenetével Irkutszkba utazó Verne-hős, Strogoff Mihály. S egyszerre, mint az éjféli magány ellenpontja, szinte a gyermekkor dallamosságával, melegével szólal meg bennem és körülöttem az éjszaka. Az örök jelen ez, kapcsolatunk az időtlennel, minek élménye olykor-olykor mindannyiunknak megadatik. Naphosszat utazgattam ide-oda az időben, ismerkedtem az új, s a régi Debrecennel. S most itt, a harmadik emeleten, az éjfél csendjében megérint az a béke, mely élők és holtak szívét öröktől egybefogja.