Élő hit – halott templom

A közelgő búcsú hozott ki ide, Dunaharaszti-Rákóczi-ligetre, a volt Szent Imre-templom romjaihoz. Az állomástól két öregasszony kalauzol: anya és lánya. Az anya nyolcvanhat esztendős, nagybeteg, most jött az orvosi rendelőből, holnap viszik őt kórházba. Öreges, beteg, de meghatóan igyekvő léptekkel halad lánya karján, mint aki most tanul járni, s tán föl is borulna, ha megállítanák. Arca mozdulatlanul hallgat a nagykendő s az öregkor lárvája alatt. Pedig figyel, s egy-egy kérdésemre ő válaszol, igyekvő nemmel vagy igennel.

Kettejüktől tudom meg templomuk tragikus sorsát. A háború végén a német megszállók lőszerraktárnak használták, s tornyában tüzérségi megfigyelőt helyeztek el. Mikor aztán elmenekültek, porig robbantották a templomot. Hallgatja lánya elbeszélését, s közben felém-felém fordítja időtlen, már-már emlékeiből is kihulló arcát az öregasszony. Mert erre ő is emlékszik: a templom pusztulására, hogyan rendült meg akkor a föld, rázta meg a környéket a robbanás ereje, s az ő arcáról olvasva, szinte magam is látom a képet: az égő, panaszos toronnyal mintha egy halálra sebzett angyal roskadna le a földre.

Így érkezünk meg a romokhoz. Különös romtemplom ez, amit láthatólag gondos kezek ápolnak. A kertet vadonatúj, modern formájú vasrács szegélyezi. A fűben jól látható a sértetlen vasbeton alap; mintegy ötvenezer forint nyugszik itt a földben. Ezen a sértetlen kőlapon szeretnék megújítani a porba döntött templomukat a lelkes ligetiek. Mert szomorú s ösztönző is e látvány, akár egy nyitott seb. A csodálatosan épen maradt szószék a szabad ég alatt tetőt kíván maga fölé! Ezek a romok sehogy se tudnak megbékélni az elmúlással. Ezt a templomot nem a történelem, hanem az erőszakos önkény döntötte le, de falai ismét élni kívánnak.

A ligetiekben nagy a lelkesedés! Az újjáépítés első szakaszához szükséges nyersanyagot már össze is hozták, ott áll fölhalmozva a templomkertben, s bizonyára éppily áldozatosan megszereznék a további két szakaszhoz szükséges téglát, betont és cserepet is.

Nem szomorúság, nem az enyészet levegője lengi hát be a kertet, nem az őszies temetők hangulata, hanem épp a föltámadásé! A szem és a képzelet akaratlanul is kiegészíti, továbbrajzolja azt, ami van, azzá, ami volt és ami lenni szeretne: az üres, a hajdani tornyot és falakat.

Szerte az országban a háború utolsó sebei is begyógyulnak. S itt, ebben a szelíd őszben csak még inkább érezni, hogy a csendes elmúlás mennyire nem érvényes a pusztító erőszakra, mennyire nem szentesíti azt. Élő ima és áhítat veszi itt körül a valóság és képzelet, halál és élet közt lebegő templomot. S mint az ország többi, háború pusztította háza és temploma, ez a Szent Imrének szentelt Rákóczi-ligeti templom is – érezni – élni akar.

 

Jegyzet