Éhség

Ebéd után már alig akadt munkánk. A garázs mellett heverésztünk, napoztunk hanyatt fekve a száraz fűben. Délután öt fele vitték el autón a szemetet, de én erre a munkára sose vállalkoztam, és a többiek nem is vittek volna magukkal. Zajos szertelenséggel rakták fel a teherautóra a hulladékkal megrakott, hatalmas bádogkannákat, de én oda se figyeltem rájuk, vártam, hogy egyedül maradjak.

A nap már lemenőben volt, és sugarait mintha visszavonta volna az égről: tömörebb lett, sárgább és kerekebb. A garázs ajtaja nyitva állt, s forróságot lehelt. Emlékszem, a kert csendjében rajzosabbak s illatosabbak voltak a virágok.

Így történt ez azon az emlékezetes napon, amely késő estig úgy folyt le, akár a többi napunk a háború utáni Frankfurtban. Összeszedtem a szanaszét heverő szerszámokat, és elmostam a benzines kannában. Jött egy dzsip, fényesre tisztítottam a szélvédőüvegét, miközben az amerikai katona mozdulatlan arccal lóbálta a lábát és cigarettázott. Aztán rövidesen megjöttek a társaim is az üres kannákkal, amiket szép sorjában ismét felállítottak a kertkapu két oldalán.

Vacsoráztunk és indulhattunk haza a táborba. A teherautóban mindig állva tettük meg az utat: az arcunkba vágó szélben kétszeresen éreztük a robogást. Nem néztem semmire: a romutcákat már észre se vettem. Talán emlékeimmel voltam elfoglalva, de valószínűbb, hogy valami testi jóérzésben föloldódva egyáltalán nem gondoltam semmire.

Még világos volt, mikor megérkeztünk a táborba, világos szürkület. A futballpályán még döngött a labda, de már el-elveszett a sötét salakon a játékosok elől.

– Van valami?

Barátom a szobája ablakában üldögélt és angolul tanult. Ő nem járt ki velünk munkára, beérte a lágerkoszttal s az angol nyelvtannal.

– Gyere be, új ember jött a szobátokba.

Az udvarról hosszú folyosó vezetett az épület belsejébe. Barátom akkorra már lejött az ablakból, s meggyújtotta a villanyt. Fáradt voltam, ruhástól végigdőltem az ágyán.

– Valami süketnéma, légnyomást kaphatott, nem is beszél. Csak sejtjük, hogy magyar, mert magyar katonasapka van rajta.

Hallgattam a beszédét s alig figyeltem oda. Az ablakon át a szomszéd épületre láttam, ahol lengyelek laktak. Bámultam a kivilágosodó szobákat, a messziségben kigyulladó emeleti folyosókat.

– Ki süketnéma?

– Az új lakó, akit beraktak a szobátokba.

A „szobánkba” csak éjfélre mentem át lefeküdni. Huszonnyolcan laktunk itt, emeletes ágyakon összezsúfolva.

Az „új lakó” az egyik emeletes ágyon feküdt, eltorzult arccal, szótlanul hánykolódva. Sovány, színtelen arca volt, orrán keret nélküli szemüveg. Magyar katonazubbony volt rajta, lábán német utászcsizma. Rövidnadrágot viselt, s kitűntek alóla gyermekien sovány térdei.

– Rosszul van, annyit evett. Megette az egész szoba levesét.

A táborlevest akkor már senki se ette közülünk. Aki megette, az éhes lehetett, embertelenül éhes. Hallgattam a Varga bácsi beszámolóját, aki ágyszomszédom volt, s közben vetkőztem a lefekvéshez. Rossz ágy volt az ágyam, a szalmazsákból irgalmatlanul hullott a szalmapor, térképekkel kellett a fenekét kibélelni, ami is hangosan zörgött minden egyes mozdulatomra.

A háborúnak vége volt, Németország romokban hevert. De a táborok még zsúfoltak voltak, s a legkülönbözőbb nációk milliói várták a hazaszállítást. Köztük én is. Egy kimerült, halálosan éhező, a poklokkal rokon földről – a napokat számlálva – lestük a szabadulást. Afféle purgatórium volt a miénk, a tábori élet, volt ennivalónk, volt fekhelyünk és reményünk a mielőbbi hazatérésre – csupán az égbolt volt idegen felettünk, s az idő múlása kivárhatatlanul hosszadalmas.

Nem tudom, mikor aludtam el, hányadik cigaretta után. Mikor fölébredtem s hirtelen fölültem ágyamon, már sötét volt a szobában, jóval lámpaoltás után lehetett, s mindenki mélyen aludt az ágyában. A sötétségben nem láttam semmit. De dermedten, halálfélelemmel a szívemben tudtam, hogy valaki kiáltott, arra ébredtem fel. Óvatosan visszaereszkedtem a hátamra, amire a térképek hangosan megreccsentek alattam. Tudtam, hogy a kiáltás németül hangzott, hogy az új lakó nem süketnéma magyar, hanem német, aki az éhhalál elől menekült a táborba. Nem láttam, de valósággal éreztem őt a sötétben, gyilkosan éber jelenlétét az emeletes ágyon. A leleplezés pánikja mintha a meztelen szívverésünket kapcsolta volna össze egy örökkévalóságra.

Reggel kimerülten ébredtem, s egy pillanatig csodálkoztam azon, hogy a jövevénynek nyoma veszett. Ragyogó júliusi reggel volt, s az éjjeli rettegés fáradtsága is rövidesen eltűnt belőlem. Pár nap múlva a megüresedett helynek is akadt gazdája, egy öreg paraszt, aki rövid francia fogságból szabadulva került a nemzetközi táborba.

Tovább folyt rendes életünk. Továbbra is kijártunk dolgozni a városba: reggel mentünk s késő délután érkeztünk haza. A német szökése óta eltelhetett vagy egy hónap. Augusztus lehetett, augusztus közepe. A nyár még most se engedett hevességéből. Száraz napot száraz követett. Ekkor történt, hogy valaki beteg lett közülünk, öt helyett négyünknek kellett ellátni a munkát. Ez lényegében semmi különösebb változást nem jelentett, kivéve azt, hogy délután ötkor, amikor a nagy teherkocsi előállt, nekem is segédkeznem kellett a rakodásnál.

Az út a szeméttelepig az aránylag sértetlen villasoron át vezetett, olyasféle vidéken, mint a mi Városligetünk környéke. Innét értünk ki – szinte átmenet nélkül – a város határába, a csupasz műútra. Aztán – lapos, üres mező után – hirtelen emelkedő következett. De ma se tudom pontosan, hogy mi volt. Gigantikus salakrakás, vagy természetes domb természetellenesen lapos tetővel. S ez a salakhegy mintha belülről örökösen égett volna, gyapjas, mocskos füst ereszkedett le oldaláról, mint egy alvilági birkanyáj.

Még semmit se láttam, mikor már tudtam, hogy ilyet még sose láttam. A teherautó motorja bőgve és rázkódva vette az emelkedőt. Fölértünk, s a mozdulatlan fennsík megelevenedett. Ládákon gubbasztó emberek álltak fel helyükről s futottak felénk vakon előrenyújtott karokkal.

De mi ismét teljes sebességgel vágtattunk befelé, valami iszonyatos felé, az éhség centrumába.

Frankfurti szeméttelep 1945 nyarán. Voltak ott asszonyok és gyerekek, öregek és fiatalok, civilek és katonák. A kannákhoz hozzá se kellett nyúlnunk. Még meg se állt az autó, már többen felmásztak rá, hogy elsőnek ehessenek bele a moslékba. A gyengébbek lent maradtak, s a földre öntött maradékot válogatták. Eszméletlenül ettek, észre se vették, hogy fejükre dől a szemét. Az egyikük, mikor felemelkedett egy pillanatra, láttam, hogy utászcsizmát visel, és keret nélküli szemüveget. A férfiak csaknem meztelenek voltak, de az asszonyok szinte kiöltözöttek, mintha a délutáni ruhájukat vették volna fel. Egy kislányon kötény volt, s szalag a hajában.

Akkor az amerikai sofőr leemelt a kocsi tetejéről egy kanna benzint, leöntötte a friss hulladékot és meggyújtotta. A levegőtlen fennsíkot széles gyapjúfüst lepte el.

Menekültünk innen; én legalábbis menekültem. Sokáig nem emlékszem semmire, csak már a villákra. Akkor rosszul lettem. Kihajoltam a szélbe, a száguldó autó karfájának dőltem. Rázott a rosszullét, mint valami feneketlen, pusztító sírás.

 

Jegyzet