Bébi

Négyen voltak nővérek, korban Bébi volt a második. Azt mondják, fürge eszű, eleven mozgású gyerek volt. A katasztrófa ötéves korában történt vele: meglazult alatta a padláslétra foka, s Bébi eszméletlenül terült el a földön. Néhány napra ágyba fektették, s úgy látszott, az ijedelmen kívül nem esett semmi bántódása. Csak mintha szótlanabb lett volna ezután, lassúbb a játékban, bizonytalanabb a beszédben.

S ebből a lassúbb, szótlanabb világból nem is került ki többé. Itt megfeneklett, mint egy zátonyra futott hajó, amit a folyó vize nem érint, nem mozdít el többé. Ez először és végérvényesen az iskolában derült ki róla. A legjobb magaviseletű volt a gyerekek között, de mikor az ábécéből kellett felelnie, csak állt és reszketett.

Kivették az iskolából, s ő egyetlen szóval se kérdezte, miért? Ősszel még nem lehetett volna semmi erővel se visszatartani. De attól a naptól kezdve, hogy a félelemtől megsemmisülten álldogált a fekete tábla előtt, soha többé még csak elő se vette keménytáblás könyvét, melyben pedig szép, színes képek voltak, olyan színdús gyümölcsök, állatok és tájak, amilyenek a valóságban nem is léteznek.

Otthon maradt hát, s reggelenként iskola helyett kiment játszadozni a kertbe. Hűvösödött már, s mivel játékai csaknem csendesek, mozdulatlanok voltak, már kora ősszel nagy kendőt kellett adni rá, hogy meg ne fázzék. Sokszor látták őt így a többi iskolába igyekvő gyerekek béketűrően álldogálva a sárguló-kopaszodó fák között, az egyre élesebben és feketébben kirajzolódó gyümölcsösben.

De ha benne meg is állt az idő, a gyerekkor senki számára nem tarthat örökké. Az ácsorgó játszadozás ideje is véget ért, s észrevétlenül alakult át csendes munkává. Ő, az örök gyerek, előbb vált felnőtté, mint bármelyik nővére. Először csak a könnyebb, ház körüli munkákat bízták rá, később, mert erős volt és munkabíró, már ő végezte a nagymosást is, fejszével ő hasogatta fel a fát az udvaron.

Attól a naptól kezdve, hogy kimaradt az iskolából, önként kivált a gyerekek társaságából. A templomban se állt közéjük, hátul maradt a padban a szülei közt. Tudta az Üdvözlégyet és a Miatyánkot. Volt rózsafüzére is, de ezt nem használta. A szentmisét mindig végigtérdepelte, hosszan elbámészkodva a színes ablakokon, s a gyertyákkal megrakott oltáron, s ha közelében valaki elsírta magát, ő is sírni kezdett, kicsit személytelenül, szinte az évszakok bánatával.

Élesen tudta, mi a jó, és mi a rossz. A plébános úr külön foglalkozott vele, s érdemesnek találta a szentáldozásra. A bűneit nem tudta összeszedni, de a kérdésekre világosan és készségesen felelt. Nem volt különösen izgatott, de vigasztalanul boldogtalan lett volna, ha nem kapja meg az elsőáldozók fehér fátylát és művirágból font mirtuszkoszorúját. Gyertyája egyenletes sugárzással égett kezében, s csengetésre előírásosan ő is odatérdelt az áldoztatórácshoz.

Arra, hogy férjhez adják, mulatságba vigyék, sose gondoltak. Egyszer a kocsmában mégis megtörtént, hogy valaki apja mellől táncra kérte. Lehetett akkor vagy tizenhat éves. A világ kialudt körülötte; ment a képtelen hívás után s minden ízében reszketett. Alig tett néhány lépést, eszméletlenül vágódott el a terem padlóján, mint akkor, amikor a létráról a földre zuhant.

Mikor szülei meghaltak, testvéreivel együtt ő is fölkerült a fővárosba. S hogy idősebb húga férjhez ment, és megszülte első gyermekét, úgy döntöttek, hogy Bébinek ezentúl mellette a helye.

Húgának két esztendő múlva született egy második gyermeke is, a kislány mellé egy kisfiú. Ez a két gyerek lett Bébi mindene: félig anyjuk volt, félig játszótársuk.

Különös viszonyban éltek hárman. A két gyerek mindenkinél jobban szerette Bébit, de valahogy kíméletlenek is voltak hozzá, egy kissé szolgájuknak tekintették.

A kisfiú éjjelente félt elaludni a sötétben, de Bébi mellé sose kéredzkedett át. Úgy érezte, Bébi nem elegendő hatalom ahhoz, hogy megvédje a rémképek ellen. Egyszer, mikor egyedül voltak otthon, mégis átfutott hozzá. Bébi mintha öröktől ébren várta volna jöttét a sötétben, kérdezés nélkül kitárta a takarót és beeresztette maga mellé az ágyba. A kisfiú átkarolta a nyakát, s döbbenten érezte a sötétben, hogy Bébi arca csuromvizes, mintha patakzó zápor verte volna.

– Bébi, te sírsz!

Így tudták meg, hogy Bébi minden este sír, mint aki magára vette a világ szomorúságát.

Teltek az évek, s Bébi mellől a két gyerek is eltűnt, hűtlen felnőtté váltak. De ő, mint egy titokzatos állóképen, mintha továbbra is ott ragadt volna változatlanul a gyerekkori őszies gyümölcsösben. Bár ez se egészen igaz. Évek során a sötét, homályos bura alatt mintha különös, „víz alatti” tulajdonságai fejlődtek volna. Megnevezhetetlen finomsággal érezte meg a bajt, s szegődött a mellé, aki bajba került. Nem értette a világot, de biztos döntéssel érezte meg, ki mellé kell odaállnia, ki a vesztes, ki az, aki alul maradt. A minden eszközétől megfosztott szeretet zsenialitásával egy kallódó, irányavesztett hajóhoz vált hasonlatossá, mely sehová, egyedül a végső nagy kikötőbe fog eltalálni.

Az igazság az, hogy egyedül maradt. Örök gyerekségében nem maradtak társai. Az igazság az, hogy még húga gyerekei is felnőttek mellőle. Tétován él egy szétzilálódott családban. A „dolgok lényegéből” mindmáig csak kettőt tudott megtanulni: a szeretet ösvényét és azt a keskeny utat, mely Istenhez vezet. Se az ábécét, se az egyszeregyet. Csak a titokzatos keskeny utat, mely meredeken és látatlanul, sziklák és bozótok közé bújva kanyarog az ismeretlen fennsík felé.

Ha egyszer meghal, öreg, összeomlott testén kívül csak egy gyermek emlékét hagyja maga után, néhány agyongyötört szentképet és fotográfiát, s egy titokzatos áldozat hamuját.

 

Jegyzet