Menekülők

A műtét után azt mondták az orvosok, meghal a gyerek, mégis életben maradt. Aztán meg azt, hogy nem halt meg ugyan, de a veszély továbbra is fenyeget, kövessen el mindent, utazzon el vele, történtek már csodálatos gyógyulások. Készüljön fel azonban a legrosszabbra: a kisfiú állapota nemhogy súlyos, de reménytelen.

Most kint vannak a pályaudvaron, a szeles, nagy üvegcsarnokban. Mindketten izgatottak és bátortalanok. A kisfiú a bőröndökön ül, törékenyen és távolian a tolongásban, az asszony meg mellette áll, s valahányszor a gyerek fölé hajol, szétnyílik rajta a kabát. Mikor beáll a vonat, ők is megindulnak, de nem mint a többi utas, nyugodtan vagy tolakodóan, inkább olyanféle erőtlen mohósággal, akár a menekülők.

Párnás kocsiban utaznak, a kisfiú az ablak mellé kerül, az asszony meg melléje, miután sikerült felraknia a bőröndöket. Mikor a vonat elindult, a gyerek fölragyog, s az asszony is fölragyog mellette. Mindketten sápadtak és álmatlanok, s mindketten tündökölnek a boldogságban.

Az ablaküvegben megindulnak a sínpárok, a salakos utak, a vöröstéglás házfalak. Föltűnnek az első kertecskék, s a kifosztott és színes őszi kertecskékben az első kutyaólak. Alagúton futnak át, s fellélegeznek, amikor ismét kiérnek a napfényre: utaznak, hát végre mégis utaznak! Milyen hihetetlen!

A gyerek szótlanul az asszony vállára hajtja a fejét. Ő nem tudja, amit az anyjának egyszerre lehetetlen tudnia és nem tudnia, hogy egy halálraítélttel utazik. Fegyverszünet ez, amiből nem lehet béke. A napfény egyre vakítóbban tűz be az ablakon.

Az asszony arca most akár egy halotté. Fehér és telve mozdulatlan repedésekkel. Magához húzza a kisfiút, s nem tudja, mellette van-e még, vagy már csak emlékszik rá talán?

A kertecskék után mezők és tarlók következnek, aztán megint házak és kertecskék. A földeken emberek dolgoznak, magányos parasztnők egyenesednek fel és integetnek az eltűnő vonat után. Vajon visszajön vele, a gyerekkel, vajon van visszafelé egyáltalán?

Képeslapokat nézegetnek, megeszik a sonkás zsemlyét, úgy tesznek, mintha bóbiskolnának. A kisfiú az ablakba áll, aztán elfárad, s végigfekszik az ülésen. Az asszony betakarja, s a gyerek el is alszik kis idő múltán.

Az asszony most egyedül van. Kimegy a folyosóra, és az ablakba áll. Itt is ugyanazok a képek, mint a túloldalon. Nagy mezők, füvek, és köztük apró, részletekig kirajzolt, éles árnyékocskák. Beleszédül a mező forgóiba. Alig tudja megtalálni, föltépni visszafelé az ajtót. Egy pillanatra azt érezte, a folyosón állva, hogy máris elvesztette, hogy meg se találja többé az üres fülkében!

Föl kellene sírnia a boldogságtól, hiszen itt van, itt lélegzik szép szabályosan a feje alá gyűrt kispárnán, az asszony mégsem érez boldogságot! Leül a gyereke mellé, legszívesebben felébresztené, de csak a kezét teszi oda végtelen gyengédséggel az alvó közelébe. Védekezni próbál, s mégis végig kell gondolnia, újra és újra át kell élnie az egészet. Élet? – kérdezi magától öregesen és tompán, de csak szeretetet érez. Halál? – de csak a szeretet az, mely még mélyebben hatol beléje. Viszontlátás, örökkévalóság? – egyedül a szeretet szorongatja megfélemlített szívét.

Hanyatt dől, mint egy sebesült. Elviselhetetlen, amit érez, s még sincs elege belőle. A kisfiú is felébred, felkönyököl a párnáról, s apró mozdulattal megfogja az anyja vértelenül lüktető kezét. Most minden a valószínűtlenségig van: a fülke békéje, a kinti sugárzó táj, a fák ablakig futó koronája. És semmi sincs: se a fülke, se a táj, se az ablak a vágtató fákkal. Se reménység, se félelem nincsen. Semmi sincs, egyedül a szeretet halhatatlan szorítása.