Névtelen dicsőség

„Szépek a fiatalok, de az öregek szebbek” – írta Walt Whitman arról a különös, belső szépségről, mely az öregasszonyok töredezett alakját beragyogja. Kosztolányi e kissé különös, szinte prózaian egyszerű sort a világirodalom egyik legszebb sorának tartotta. Ugyan miért? Mert valami nagyon bonyolultnak nagyon egyszerű megfogalmazása. Merészen állítja egymás mellé a fiatalság tündöklését és az öregkor ráncait, s egy még merészebb mozdulattal az öregkornak nyújtja a pálmát, a fehér hajnak, a ráncoknak, a reszketésnek.

Hamisítás ez, vagy tévedés? Se egyik, se másik. Sőt, nagyon nagy és szép igazságot mond ki, csakhogy nem a felszín igazságát. A vers nyilván a szív szépségéről beszél, mely szinte láthatatlanul lengi be az öregkor csuparom álarcát. Mert az évek nemcsak elgyűrik, elhasználják, megtörik a testet, de le is bontják, s a ráncokon, mint megannyi repedésen át, mintha a lélek közvetlenül ragyogna keresztül. Csendes és bensőséges szépség ez, melynek jóság a neve.

A világ telve ilyen nagyon csendes szépséggel. Néha az az érzésem, hogy szinte egyedül ez a csendes jóság tartja fenn szívós és szolgálatos munkájával a fiatalság harsány és zavaros életét. A nagyvárosok árnyékában és lármájában, észrevétlen, öregasszonyok élnek, fáradhatatlan türelemben és munkában; csendes tevékenység az övék, mint a gépek között a szövőszéké. Ha egy nap abbahagynák, először meg se hallanánk, másnapra, harmadnapra mégis belebénulna a világ. Ők alkotják azt az észrevétlen, titokzatos hálót, mely finom erejével felszínen tart és mindent megemel. S mindezt szinte névtelenül teljesítik, minden dicséret és dicsőség nélkül. Dolgoznak, imádkoznak és szeretnek: innét szépségük, melyről Walt Whitman hírt adott.

S erről jut eszembe egy másik vers, Rilke verse, az öregedő nők sorsáról. Valaha övék volt az élet gazdagsága, de hogy levették a menyasszonyi fátylat, a sorsuk egyre mostohább lett, s egyre hátrább szorítják őket a családban. Fiatalok kerülnek helyükbe, s ők nemcsak az életből szorulnak kifelé, de még tulajdon házukban is egyre szegényesebb helyre jutnak, egyre hátrább, s egy alkóv mélyén végül is „úgy halnak meg, akár egy koldusasszony”. Könyörtelen vers, könyörtelen kép, s valljuk be, számtalan esetben igaz. S ha előbb az öregedő nők, anyák, nővérek titokzatos jóságáról és szépségéről beszéltünk, ez a második idézet alkalmas arra, hogy sorsukon is eltűnődjünk. Telve velük, észrevétlen szépségükkel a föld, s ha fiatalon ők szültek minket a világra, öregségükben ők őrzik, védik leghívebben az életünket. Kórházak, templomok és otthonok csendjében ők virrasztanak érettünk, s talán senki se gondol arra, hogy tűntükkel pótolhatatlan kincset vesztenénk el. Pedig nagy kincsei ők a földnek, s szépségük fölér a fiatalokéval, szépségük, melyre méltó módon egyedül szeretetük válaszolhat. Árnyékban állva ők dajkálják a világot.

 

Jegyzet