A tapintatos város

Pausztovszkijnak olvastam régen egy nagyon szép meséjét, vagy talán nem is mese volt, inkább novella, utópisztikus elbeszélés. Egy kisfiúról szólt, aki megbetegedett, s egy városról, mely mikor álomra, nyugalomra volt szüksége a betegnek, minden lakosával egyetemben úgy elcsendesedett, hogy sehol az egész városban egyetlen durva zajt nem lehetett hallani. Feledhetetlen kép számomra ez a tapintatos város. Az erénye, tapintata teszi széppé, hasonlatossá egy óriási, csendesen ragyogó kristályhoz. Közepében a kristálynak fekszik a beteg kisfiú, mint a világ bármelyik kis betege, fejét oldalvást a párnán nyugtatva, körülötte szétszórt képeskönyvek, az éjjeliasztalkán címkés üvegek, hideg tea, kanalas orvosság. Így fekszik a kisfiú az elnémult kristályváros közepében, hűs borogatással a homlokán. A városban mindenki zajtalanul jár, a villamosok csak picit csengetnek, a hajók nem dudálnak, az autók hangtalanul suhannak az úttesten. Csendesek az utcák és a sugárutak. Az iskolákban elmarad az énekóra, a gyerekek tízpercben is a padban maradnak. Az egész város lábujjhegyen jár, s vigyázva teszi be az ajtót, mert egy kisfiú nagyon beteg, s nagyon nagy csendre van szüksége.

Hogy miért jutott eszembe ez a gyönyörű mese vagy utópia? Mert szeretném kicsit megdicsérni a mi városunkat. S itt nem is a csendre gondolok, hanem annak mesebeli lelkére, a tapintatra. Lehetetlen észre nem vennünk, hogy az utóbbi esztendőkben tapintatosabbak lettünk egymáshoz. Mintha Pausztovszkij kristályvárosának csendjéből valamit megtanultunk volna. Levelet kell feladnunk a postán, idegenbe kell telefonálnunk? A telefonos kisasszonyok kedvesebbek és halkabbak, mint valaha. Hivatalban kérvényt kell benyújtanunk a titokzatos üvegablak mögé? Egyre több előzékenység könnyíti dolgunkat. Igen, mintha az adminisztratív eksztázis, amiről már Dosztojevszkij beszélt, egyre inkább udvariassággá csillapulna. S ez nagyon jó, hiszen valamennyiünknek égető szükségünk van erre a csenddel oly rokon tapintatra! Igen, egy kicsit illő megdicsérnünk magunkat és városunkat.

Persze, Pausztovszkij figyelmes városától még messze vagyunk! De ki tudja? Talán eljön az idő, amikor a hivatal packázásairól már csak a Hamlet-monológból fog értesülni az utókor. Akkor ügyes-bajos dolgainkat – jegyirodákban és adóhivatalban, postán és vasúton – oly csendben és oly tapintattal intézik el és intézzük el mi magunk is, mintha közben valóban egy nagybeteg kisfiú álmára kellene vigyáznunk.

Igen, meg kell dicsérni városunkat. Egy keveset már tanultunk Pausztovszkij városától. Lehetséges, hogy egyszer valóra válna a tapintat utópiája?

 

Jegyzet