A Te akaratod

Az utca forgatagából hirtelen kihagyott a zaj. Semmi se változott, csak elnémult. Az autók és villamosok hangtalanul közeledtek feléje, és álomszerű gyorsasággal hagyták oda. Lehetetlen volt fölfognia, mi történt vele.

Csönd volt, tökéletes csönd körülötte, mintha az áradó tömeg puha gumiszőnyegen lépkedne, s neki is csak rá kellett bíznia magát a forgatagra, minden cél és minden fáradozás nélkül. A veszteségből egyelőre csak ennyit érzett: ezt az álomszerű, mindent kiürítő csöndességet.

De a képek nagyító alá kerültek, a tárgyaknak szinte pórusait látta. Ezen el is ámult, el is szórakozott egy kicsit. Még nem érezte, hogy elhagyták, sőt kárpótlásul mintha az egész világ szemébe tolult volna, némán, de hihetetlen közvetlenséggel. Mintha annak az egy valakinek a helyét, akit szeretett, s akivel szakítania kellett, mint sebet a vér, érzékeit most az egész világ öntené el puha, különös melegével. Most még a kövekről is úgy érezte, hogy törődnek vele, s csodálkozva fedezte fel, mennyire közös melegből gyúrták a világot.

Az utcán járt, s a teremtés tengerének medrében lépkedett. Körülfonták a zajok és csönd volt mindenütt, mint a legelső hajnalon. Elhagyta, akit szeretett, s a veszteség első, elviselhetetlen pillanatában segítségére siettek a gyerekkor csillagai.

De a moziban, ahová betévedt, azon kapta magát, hogy nem érti, nem is nézi a filmet. Ismét kijött az utcára, mely akkorra már zajos és üres volt, a fájdalom iszonyú és elviselhetetlen józanságával. Most már tudta, mi történt vele, s nemcsak tudta, de úgy érezte, soha többé nem is fog mást megtudni ezen az egyetlen tudáson kívül. Ennek az egyetlen hiánynak a tengelyében kell ezentúl forgolódnia, neki is, napjainak is, éveinek is, egész életének! A veszteség megállította: soha többé nem tud leszállni róla, mint fölszúrt bogár nem léphet le a tű hegyéről.

Bolyongott a házuk körül, sokáig nem bírt hazamenni. Rettegett, hogy észreveszik rajta a változást. De senki nem vett észre rajta semmit. Az előszobában megigazította a haját: először szeretett, és először csalódott életében. Szép lánynak tartották, s most nem értette, miért is szép? A konyhában megmelegítette a levest, s bevitte. A tálból fölszálló forró gőzön át olyan valószínűtlen volt a családi asztal: apja, anyja s kisöccse a sugárzó abrosz, a fehér porcelántányérok fölé hajolva. Hát senki se lát rajta semmit? Hirtelen kimondhatatlanul egyedül lett.

S mint minden elhagyatott, most már ő maga kívánta az egyedüllétet, mintha minden reménye az éjfél sötétségében lett volna. De a sötétség se segített, az imádság se segített rajta. Akkor megrémült: a veszteség mint valami rettenetes súly nehezedett rá, nem és nem mozdult el róla. Már nemcsak szenvedett, egészen egyedül maradt, s félelem szállta meg ebben az ember nem lakta egyedüllétben.

Legyen meg a Te akaratod, susogta, s újra és újra csak ezt ismételte, s már nem várt semmire, vagy tán csak arra, hogy engedelmesen meginog, és eltűnik a teher alatt. S ekkor történt valami, amin később, hónapok múlva is elgondolkozott. A súly egy pillanatra se mozdult el róla, de mintha valaki megigazította, helyére rakta volna, mint régi gyerekkirándulásokon a megcsúszott hátizsákot. „Kösz” – mondta ilyenkor, s rámosolygott a barátnőjére, s lehetett újra továbbmenni, fáradtan is megnyugodott léptekkel az emelkedő országúton. Valami ilyen történt vele most is, az éjféli sötétségben. De hogy valóban ez történt, azt bizonyosan csak hónapok múlva tudta meg, mikorra már az idegen teher csodálatosképp eggyé vált vele, fölszívódott, és pótolhatatlan békévé változott benne.

 

(Új Ember, 1960. március 20.)

Jegyzet

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]