Bűnök és gyerekek

A napokban olasz képesújság volt a kezemben. A szövegből, bárhogy igyekeztem is, csak annyi vált nyilvánvalóvá, hogy akit a fényképen magam előtt látok, bűnöző gyerek, de hogy mit is követett el, azt nem sikerült megfejtenem. Ez az értelmi homály azonban csak fokozta a bűn riasztó homályát. A felső sarokban sírástól meggörbült asszony – valószínűleg a „tettes” édesanyja – detektívarcok pergőtüzében. A lepedőnyi riport közepén seszínű ház. A ház idomtalanul nagy, s apró ablakaival leginkább egy magtárra emlékeztet. Az egyik ablak fehér festékkel bekarikázva: itt, e mögött a setét nyílás mögött történhetett az a „valami”, amit soha többé nem lehet meg nem történtté tenni. Végül a lap alján, fonott irodaszékben ülve – a „tettes”.

Alig több tízévesnél. A felvétel éles, élesebb a valóságnál. A gyerek alakja egy montázs erejével üt el a széktől, az asztaltól, és a háttér üres falától; engedetlen haja mintha a homlokába fagyott volna; pillantása tág és vak gödör.

Nincs megrendítőbb, mint a gyerekek kapcsolata a bűnnel. Ez a botrány a bűn legszomorúbb és legriasztóbb botránya a földön. A bűnöző gyerek olyan, mint a száműzött angyal: tekintete minden más lényénél fenyegetőbb és üresebb, árnyéka minden más vétkesénél feketébb és monstruózusabb. A bűnöző gyerekbandák, kik autókat gyújtanak fel, bankokat fosztanak ki és hidegvérrel gyilkolnak: akár a poklok mélyéről lépnének elő.

De a vétkek vétke mégse a gyerekeké, hanem a gyerekeken elkövetett bűn. Így valljuk, s így tanítja az európai irodalom számtalan műve és vallomása. Dosztojevszkij vádaskodó gyerekhőseinek lázas, tépett kis arcát, néma panaszát, vagy zavaros, örökre kusza monológjait ki tudná elfelejteni?

Ezek a szomorú könyv- és újságemlékek jutottak eszembe, mikor a napokban lelketlen felnőttek szenvedő kis áldozatával hozott össze a véletlen. Soha nem láttam ehhez a kislányhoz hasonló kislányt. Csontjai, mint a madáré; szeme aggodalmasan komoly és merev; mozgása, mint az örök fagy birodalmában tengődő, lebegő lényeké. Egy labdát emelt a kezében, de mintha a földgömb súlyát emelte volna. És nem is dobta el magától: a labda felett mint fagyott nap állt szomorú tekintete. Hatéves volt ez a kislány, és nyolc kiló.

A története? Szinte hihetetlen. Az éhhalál szélén vették csecsemőkorában állami gondozásba, mert anyja nem volt hajlandó szoptatni. Innét került ki később vidékre, de nevelőszülei se voltak jobbak a valódiaknál. A végképp leromlott kis testen már az újabb nevelőszülők szeretete se segíthetett. Kórházba kellett hozni. Most úgy él itt, az egyik pesti gyermekklinikán, mint valami csodálatosan szép és jó mesevilágban. De az élet hajnalán szerzett sebek félő, hogy gyógyíthatatlanok. A szervezet legmélyebb biológiai gyökereit támadta meg az irtózat, hogy minden, ami kívülről jön, csak rossz, mostoha és kegyetlen lehet. Lélekben már felengedne, tapadna a szerető emberi kezekre, felkapná és elhajítaná messze-messze a piros-kerek gumilabdát. De a teste nem hajlandó felejteni. Annyi éhezés után most már ő veti ki magából a táplálékot, mint síkos úton, a túlzott terhelés alatt visszafelé forgó kocsikerekek.

Pszichológusok és orvosok szívós élethalálharcot vívnak életéért. Vajon sikerül-e jóvátenni a bűnt, mit elkövettek a szerencsétlenen? Ha valaki kétkednék a bűn földi jelenlétében, súlyos valóságában: ez az árnyékszerű kis élet is épp elegendő cáfolata lehetne kételyének. Mert ez a bűn megtörtént, s most szeretetnek és tudásnak közös erőfeszítésére van szükség, hogy jóvátehessük: én, te, ő, mi mindannyian, mert a bűn, egyetlen bűn se magányos, s végtelen, kinyomozhatatlan áttételekkel valamennyien felelősek vagyunk érte. Felelősek az olasz kisfiúért, kiről a döbbenetes fényképet láttam, s a kislányért is, kivel a kórházban találkoztam, a rajta elkövetett vétekért is felelősek. Mert a mi vétkünk, hogy bűnökkel hálózzuk be a földet, s a bűn roncsoló árnyékait vetjük a védtelenekre.

Igen, titokzatosan felelősek vagyunk azért az egyetlen mozdulatért is, mellyel ez az élettelenné halványított kislány a klinika késői paradicsomában még magához emelte a labdát, de már nem volt ereje elhajítani.

 

Jegyzet