Két könnycsepp

Délben még szó sem volt róla, hogy őt is magukkal viszik, s estére már a készülődés lázában égett. A vendégek mondták, a kedélyes nagybácsi, hogy már Klári is nagylány, maholnap tizenöt éves, és akkor apja magához húzta és megcsókolta. Most ott vannak a hosszú holdfényes úton. Elől a nagybácsi és Eszter, mögöttük lázasan apába és anyába karolva, Klári. Eszter, Klára nővére most is gyönyörű, s ahogy a világos holdfényben hátra-hátra néz, hogy jönnek-e már, Klári szeretne hozzáfutni, átölelni őt, erőre kapva és elnémulva az ölelésben. Szíve időnként hevesen elszorult, hisz oly gyönyörű volt a készülődés láza, oly hihetetlen az est és a délután, hogy most már csak valami nagyon-nagyon szomorú következhet. De ez csak egy pillanatig tart, ez a félelem a szíve táján, nem is szól róla senkinek, csak sóhajt egyet a kora nyári éjszakából.

A vendéglő előtt megriad. Fény és zeneszó süt ki a fák közül a sötét országútra, mely sötétben marad, s oly köznapian csendes, mintha ügyet se vetve a vigasságra, egyedül a maga dolgával törődne. Az asztalok közt, a simára döngölt vöröses salakon, úgy érzi Klári, mintha most tanulna járni, s kérdéses, nem botlik-e fel valami láthatatlan akadályban. Az asztalnál szorosan odaül apa mellé, szeretne szép lenni, s egyszerre láthatatlanná válni az oldalán. A többiek bort isznak, ő málnaszörpöt. De nem is bánja, legalább megnyugszik egy kicsit. Eszter – a lámpafény bő fátyolban hull a vállára, hajára – Eszter szebb, mint valaha, s most Klári is megigazítja vállán a kölcsönkendőt s először mer – nagy elhatározással – a táncolók felé nézni.

Ez volt az utolsó boldog perce. Ezután csak arra emlékszik, hogy Eszter elérhetetlen nyugalommal leveszi válláról a kendőt, elúszik az asztalok között, s mint valami mesebeli királylány lebeg táncosai karján, a sokszínű lampionok alatt. Aztán megint visszajön a helyére, megmártja nyelvét poharában, megint leereszti válláról a kendőt, s megindul újra a táncba, egyre szépségesebben és hűvösebben.

– Apa – suttogja Klári éjfél után vállára hajolva – menjünk haza, nagyon fáradt vagyok.

De apa észre se veszi, hogy valóban mennyire fáradt, rá se néz, csak magához húzza, mint egy gyereket, ahogy otthon is szokta, vagy a strandon, ha fürödni mennek.

Késő éjjel, mikor végre lefekhet, Klári kis tükröt visz magával az ágyba és sokáig nézi magát, a napfénytől duzzadt félig gyerek-, félig nagylányarcot, szigorúan, mintha tükörképétől valami halaszthatatlan feleletet várna. Aztán hirtelen abbahagyja ezt is. Lámpát olt, s vállig takarózik a sötétben.

– Nem táncolt velem senki. – És kis idő múlva: – Gyerek vagyok és nem is vagyok szép, mint Eszter. – Majd elszántan: – Csúnya vagyok. – És még egyszer: Csúnya vagyok – suttogja maga elé a sötétben.

Vigasztalhatatlan. Percekig, órákig vigasztalhatatlan, amíg végre megjelenik szemében a két forró könnycsepp, legördül kétfele, s két hosszú csíkja kihűl az arcán. És akkor úgy tűnik neki, mintha sok-sok szobán vándorolt volna keresztül, sok-sok hűvös szobán, mikben mindenféle bűbájjal ámították. Mindegyik szoba tüzes volt és falai telve káprázattal. Az egyikben megfésülték, a másikban tükröt raktak elébe, a harmadikban fényes ruhát adtak rá, a negyedikben csak suttogtak a fülébe, megint egy másikban megcsodálták, s nagyon-nagyon egyedül volt a következőben, s nagyon szomorú az utolsóban. De most, hogy végre elsírta magát, mintha kijutott volna ezekből a lázas, egymásba nyíló szobákból, s egyetlen ajtónyitással a szabadba érne. – Itt kellene élni mindig – suttogja, vagy inkább csak érzi szívében – itt, ebben az éjféli, ebben a szíve legmélyén lakozó nyugalomban. – Milyen jó is most, hogy kisírta magát, milyen tiszta is ez a csend. Együtt vannak benne a gyerekkor játékai, s a gyönyörű iskola utáni séták a barátnőivel. S benne van nemcsak a múlt, de valahol a jövő csendje is, amit hányszor fog még elhagyni s ahová hányszor fog még visszajárni. Imádkozni és mosolytalanul mosolyognia kell a sötétben, ahol most semmi se számít, ami előbb még olyan kínzónak, olyan fontosnak tűnt előtte.

Így alszik el szépen békésen aztán, a gyerekek mély, erős álmával, és szemében a felnőttkor első, felszáradt könnyeivel.