„Miképpen mennyben, azonképpen itt a földön is”

A negyvenötben összeomló Németországban elemi erővel született meg bennem a felismerés: ez az a föld, amit Isten elhagyott. Itt valóra vált Babits Mihály modern próféciája: az emberek elhagyták Istent, most Isten hagyja el a világot.

A kulisszák közül még állt néhány. Időnként hűvös, hatalmas fenyvesek közelítették meg a marhavagonokból egybefűzött vonatot; faházas falvak tünedeztek fel a távolban; állomásokon ácsorogtunk, hol induláskor egyenruhás vasutas szalutált. De már ez is, ezek a kulisszák is inkább elhagyatott szobákhoz, félbemaradt vacsorához voltak hasonlatosak. A lámpa még ég, étel, teríték, abrosz az asztalon – de sehol senki, aki körülülje, sehol senki, aki befejezze a megkezdett falatot. Minden a helyén. Földek, utak, csillagok szinte görcsösen a helyükön, de valami közelgő felismerés vihar előtti szélcsendjében. És akkor – igen, ez az. Egy porig égett város hamuerdeje, fölötte nincs is égbolt, csak harsány, vakító némaság. Az előtérben deszkabódé, innét lép elő az egyenruhás vasutas, és indítja a vonatot. Szalutál. És cementmezőben sok száz bombatölcsér, a Hold krátereinél brutálisabban. És emberek, csíkos ruhába bújtatott krétafehér vázak, akikben a pillantás örökre elfagyott. Majd ismét a díszletek: utak és fenyvesek, és falvak az utazás tompa ritmusában. De ezek a díszletek semmit se jelentenek többé. Nincs értelme a fenyvesek közül kivillanó háznak, fedele alatt az eresznek, falaiban a kőnek. És nincs értelme, hogy épen áll, s ha rom lenne, annak se volna. És nincs értelme többé az égboltnak. Csillagok sincsenek ezután, csak kövek a légben, és madarak sincsenek, csak felszabadult tollcsomók. Mert semmi sincs többé: egyedül a pótolhatatlan Hiány van, mint egy pokoljáró misztikus negatív istenélménye. Mert az emberek elhagyták Őt, és most Ő hagyta el a világot.

Soha sehol nem éreztem oly vakító világossággal, hogy földünk a nagy isteni és emberi dráma színhelye, mint éppen itt, ebben a „sötétben”. Igaz, Isten valódi szállása az emberi szívben van, de ha ezt elhagyta, mintha még egy lépése volna hátra, amit ha megtesz: kilép Isten a történelemből, és szinte térbelileg, szinte föltérképezhetően is elhagyja a Földet. Mert más az Istentől elhagyatott Föld, és megint más a „tiszta anyag”. Ez még puszta mechanizmusában is „égi rendet” utánoz, nem is szólva a mai tudásunkkal megközelített anyagról, mely egyenesen úgy tűnik, mint egy végtelen intelligencia személyes jelenlétének és erejének teremtő jelzése. De nem ilyen képet mutat a tisztán anyagi és tisztán szellemi világ közé eső Föld, ez a közbülső tér, az ember lakhelye. Forrón ellentmondásos ez a nekünk szánt föld, akár maga az emberi szív, s egyedül ez a „közbülső színpad” tud igazán elárvulni.

És ez elől a nagyon is antropomorf veszély elől imádkozzuk a Miatyánkban: „Legyen meg a Te akaratod, miképpen a mennyben, azonképpen itt a földön is”. Így hívjuk, így könyörögjük Földünkre a mennyek országának világosságát, az isteni akarat sugarait. „La sua voluntate è nostra pace” („Az Ő akarata a mi békénk”) – e gyönyörű dantei sornak, mely tulajdonképpen a Miatyánk mondatának magyarázó továbbfejlesztése, más-más érvénye, jelentése van a teremtés különböző szféráiban. A mennyekben üdvösséget, a csillagvilágban, a „tiszta anyag” világában harmóniát jelent egy kozmikus partitúrában, míg itt, a Földön, az ember számára: gyermeki könyörgést, a reményt és a hitet, egy titokzatos és nehéz küzdelem feloldásának a vágyát fejezi ki. Mert Isten akarata a maga különleges kegyelmi jeleivel nemcsak bennünk, de itt, magán a Földön is megjelenik.

Isten a szívek csatornáján át érkezik, mint termékenyítő tavaszi zápor, de szeretetének esőjével magát a Földet, küzdelmünk színterét, ezt az egyedül számunkra rendelt, ránk méretezett szigetet is megszenteli és megáldja.

„Legyen meg a Te akaratod, miképpen mennyben, azonképpen itt a Földön is.” E könyörgésnek nemcsak elvont, szívünket érintő jelentése van, de szó szerinti is, betű szerinti is. S talán ismét a nagy bűnösök és nagy vezeklők gyakori forró és külön gesztusa, midőn töredelmes bánatuk és megindultságuk jeléül önkéntelenül megcsókolják az Isten lábnyomait őrző anyaföldet.

 

Jegyzet