Találkozás az olasz költőnővel

A csodálatos találkozást háromnapos kínos-keserves utazás előzte meg. Genfből indultunk este tíz körül, s úgy gondoltuk, másnap délben már Rómában leszünk. A menetrendet meg se néztük. Bőröndökön várakozva sokkal inkább bíztunk ösztönös találgatásainkban, a kalauzok, jegypénztárosok szíves jóindulatában, mint a kiakasztott térképek, nyilak és számoszlopok pontos nyelvtudást és szakmai képzettséget igénylő tanulmányozásában. Esettségünkben mégis bizalomkeltőek lehettünk, mert alig foglaltuk el helyünket a forgalmas előcsarnokban, nyílt a bejárat, s egy szeles, hatalmas fiatalember tartott felénk, futva, mintha megbeszélt találkára, s épp az utolsó pillanatban érkezett volna. Szerencséjére azon a nyelven szólított meg, melyet valahogy mégiscsak beszéltünk. Megkért, őrizzük a bőröndjét, s nagy cserép virágát, amíg jegyet vált és visszajön. Ez volt az a cserép virág, melyet aztán egész Franciaországon keresztül minden egyes állomásnál lázasan kicsomagolt, és végigszáguldva vele a többnyire zsúfolt peronon, friss vízzel meglocsolt, majd diadalmasan visszaérve közénk, hogy mégse maradt le a vonatról, az idióták felhőtlen, gyermeteg mosolyával újra beöltöztetett zörgő, rengeteg burkaiba.

Így tevékenykedett szegény Michel egész éjszaka, s csak reggel, mikor fölragyogott a nap, bágyadt el hirtelen, s aludt el, teljes súlyával a vállamra borulva. Ha jól emlékszem, Toulonba igyekezett apjához karácsonyi szabadságra. Genfben kertészetet tanult, a virágot is ott nevelte, amit most ajándékba hozott magával. Hozott más ajándékot is, csokoládét és szivarokat, de ezeket még éjszaka szétosztotta Franciaország vasutasai és dohányos pályamunkásai között. Rettenetesen izgatott volt szegény, a vonat se ment elég gyorsan neki, s többször próbált telefonálni kis állomások tantuszos telefonfülkéjéből egyenesen Toulonba, hogy már úton van, ajándékok jönnek! Aztán, mintha főpróbát tartana, nekem akarta adni tornazsákját, s melléről az aranykeresztet egy finom, szivarozó párizsi úrnak igyekezett mindenáron a nyakába akasztani. Csodálatos volt az előkelő párizsi jólnevelt, tartózkodó dulakodása, s a fiú hatalmas rajongó ereje. Sehogy se értette, hogy a két almán kívül, amit azonnal meg akart etetni velünk, s végül a zsebünkbe csúsztatott, egyikünk se volt hajlandó bármit is elfogadni tőle.

Annál jobban örült, mikor barátommal sikerült pénzt cserélnie, szerencsétlenségünkre, s az egész fülke szerencsétlenségére, mert a kapott forintot pillanatok alatt elvesztette, aztán megint megtalálta és megint elvesztette. Közben kiforgatta zsebeit, a mi zsebeinket, megfeledkezett a virágról, és kétségbeesett a virágon, és megint fel kellett állnunk, hogy nem csúszott-e a forintja valahová az ülések párnái közé. Alvó feje most végre elnehezedett, mint egy óriásgyermeké, hogy alig tudtam kicsúszni alóla.

Mi viszont már nem tudtunk elaludni a vakító nappali világosságban, s átlógtunk az étkezőbe egy csésze feketére. Barátom kint a folyosón látott életében először négereket. Katonák voltak, francia egyenruhában, a vastag takaróikba burkolózva láthatóan fáztak a hűvös virradatban. Nem is olyan feketék, ijedezett barátom, s valósággal megrémítette, hogy tenyerük sárga meg rózsaszín, akárcsak az övé. A kávé viszont kitűnő volt, erős és ismerős, pontosan olyan, mint az otthoni.

Michel virágával együtt örökre eltűnt Toulonban, s mi álmosan utaztunk tovább Marseilles felé. Nagyon álmosak voltunk, de azért kiálltunk az ablakba integetni. Michel azonban már nem törődött velünk. Lázasan loholhatott egy touloni utcán egy touloni otthon irányába.

Marseilles, a háború utáni Marseilles szegényes volt és üres, mint egy elhajított cipősdoboz. Poros üvegkalitkában sovány, magas hátú székek sorakoztak, miket egy bukott francia filmes kölcsönözhetett a tengerparti kávéháznak. Szerettem volna itt, Marseilles-ben, egy cipőt vásárolni magamnak, de a főnök kiparancsolt az üzletből, mert nem tudtam elég gyorsan és érthetően kidadogni a kért cipőszámot. Így mégis inkább könyvet vettem a sarki könyvesboltban, mert francia pénzünket mindenképp el kellett költenünk, mielőtt átértünk a határon. Csakhogy Franciaországban vasutassztrájk volt, s azt hiszem, különben is rossz vonatra szálltunk. Így jutottunk el estére Róma helyett Nizzába.

Zsebemben csak annyi frank volt, amennyit a marseilles-i könyvestől visszakaptam, s csak annyi udvariasság a franciákban, hogy valaki mégis akadt, aki a vaksötét városon át elvezetett minket egy szállodába. Pénzünkért szobát kaptunk, de ennivalót már nem. Sötétben mentünk föl az emeletre, s mikor a szállodás fölcsavarta a villanyt, teljes pompájában megpillantottuk a szobát. Egész Nizzából ezt az egyetlen szobát láttuk; hajnalban is koromsötétben mentünk vissza az állomásra. Két hófehér, arany girlandos ágy (ezekben az ágyakban ettük meg hosszas éjszakai keresgélés után Michel csodálatos almáit), két hófehér szék, egy jéghideg mosdó, ez volt Nizza, s a padlón, beborítva a szoba padozatát, egy bíborvörös plüssszőnyeg.

A határon vámvizsgálat és romok. Az első nyugat-európai háborús rom, amit láttunk. Egy híd romja, meg egy villa romjai. Kettőjük közül a fűbe roskadt modern villa volt az ostobább. 1947-et írtunk, két évvel voltunk a háború után.

A római vonat csak este indult tovább, de éjjel Milánóban ismét megálltunk, mert a vasutasok itt is sztrájkoltak. Akkor már két napja nem ettünk mást, mint egy csésze feketét és két almát. Már két napja fáztunk, két napja nem mosdottunk, s legalább három napja nem borotválkoztunk. A milánói pályaudvar sötét volt, a vonat még sötétebb, s attól, hogy állt, még hidegebb.

Ilyen körülmények között találkoztunk az olasz költőnővel.

Télikabátunk gallérját föltűrve gubbasztottunk a sötétben, kötött sapkánkat, mint holmi vívósisakot, egészen a nyakunkba húzva. Tapintásom, mint a selyempapír. Ezt a poros, didergő szárazságot még a zsebembe süllyesztett, görcsösen összeszorított öklömben is ott éreztem. Nem törődtünk mi már senkivel és semmivel. Meg se mozdultunk. Csak kötött sapkám kitágult szemein át láttam, mikor a fülkénkbe új utasok szálltak, jöttek-mentek, helyezkedtek és búcsúzkodtak a sötétben. Beszállt egy fiatal jegyespár is, de a fiú induláskor otthon maradt Milánóban. A búcsújukból nyilvánvaló volt, hogy jegyesek; a lány húga ki is ment addig a folyosóra.

Hajnalban indultunk, s a világosban már illett fölfedni arcunkat, s mi is jobban szemügyre vehettük útitársainkat. A menyasszony gyönyörű volt, a húga meg egészen fiatal, alig több tizenöt esztendősnél. Barátomat ez az éjszaka tökéletesen átalakította. Szeme dermedt volt és üveges, arcán a fáradtság és útipor éles pókhálója. Láttam, hogy ő is elcsodálkozik rajtam.

Fél órával az első világosság után már az egész kocsi tudta, hogy honnan jövünk és hova megyünk, hogy mi a véleményünk Franciaországról és Olaszországról, amit még nem is láttunk, s hogy a határon a jegyváltásnál alaposan becsaptak minket. Bántuk is mi már, csak még ebben az életben érjünk Rómába!

De nem kegyelmeztek. Félájultan, papírral a térdemen kellett előttük kiszámítanom és főleg megértenem, mennyi károsodás is ért, s hol, milyen vián, melyik hivatalban, kikre hivatkozva kell majd kártérítést követelnem, ismeretlenül egy ismeretlen városban. Majd a zavaros szöveget ismeretlen nevekkel és címekkel többen is aláírták.

E választott pillanatban kérdezte meg valaki, hogy tulajdonképpen kik is vagyunk mi?

Ekkorra már olyan hihetetlenül kavargott minden körülöttem, hogy habozás nélkül így válaszoltam: – Költők. Költők vagyunk mind a ketten.

Nem tudom, hogy mi, a csalódás vagy a csodálat, de válaszom lehűtötte egyszerre a kedélyeket. Csak a szép olasz lány figyelt fel érdeklődően, aki pedig idáig meg se szólalt, s húgára mutatva csak ennyit mondott olaszul, de mi rögtön megértettük: – A húgom is. Ő is költő.

A fiatal, tizenöt esztendős lány mélyen elpirult erre, s most láttuk csak: észrevétlenségében még a nővérénél is szebb. Hihettük volna, hogy versei iskolás próbálkozások, s ő is hihette volna, hogy csapnivaló fűzfapoéták vagyunk, hiszen amit közölhettünk volna magunkról, az még a dadogásnál is kevesebb lett volna. De meg se próbáltuk. E perctől kezdve ismertük és szemérmesen becsültük egymást. Nem beszéltünk később sem, csak időnként, ritmikusan mosolyogtunk egymásra, mint az üdvözültek, végig a hosszú úton, csodálatos tájakon keresztül, egészen Rómáig.

A pályaudvaron megvárták, amíg nehezebb csomagjainkkal mi is lekászálódunk a vonatról, s mi sem volt természetesebb, mint az, hogy megvárnak, s hogy kézfogással búcsúzunk egymástól.

Először a nővérével fogtunk kezet. Azután magával a költőnővel.

Azóta is ő az egyetlen olasz költőnő, akit ismerek.

 

Jegyzet