Ünnep és áldozat

A napokban részt vettem egy aranymise megindító szertartásán. Az esti templomot zsúfolásig megtöltötték a hívek, az ünnepi nagymisén számos pap és ministráns segédkezett.

Szeretném az egyszerű hívő szavával röviden elmondani, mi is rendített meg olyan mélységesen ezen a hasonlíthatatlanul fölemelő szertartáson.

Minden egyéb személyes ünnepségbe keveredik valami az emberi gyarlóságból. Itt a szertartás áhítatos rendje – valaki mennyei koreográfiának nevezte – kizár minden esendőt, minden személyest. A szentélyrács, a ministránsok és szerpapok hármas gyűrűjében csak a miséző pap áll, személytelenül az oltár fölé hajolva, amint az isteni áldozatot bemutatja. A szerpapok gyengéd áhítata sem neki, hanem egyedül az Istennek szól. S épp ez, az isteni áldozat fényében megsemmisülő emberi személyiség megrendítő ténye vet fényt a pap – minden pap – tulajdonképpeni emberi áldozatára. Az ünnepi szertartás nagyszerűségében ezt érzi meg leginkább a hívő. Hogy ötven évvel ezelőtt valaki közülünk, természetre, vágyakra hozzánk nagyon is hasonló, rendkívüli elhatározással fölajánlotta önmagát és életét Istennek, s azóta – hűségesen elhatározásához, saját áldozatát is feledve – egyedül hivatásának, Jézus Krisztus megújuló keresztáldozatának szolgálatában él.

Megrendítő ünnepség, s a hívőnek lehetetlen egy pillanatra valamilyen formában nem arra gondolni, hogy egy emberi élet megünneplésében éppen annak negatívuma, a tulajdonképpeni emberi életnek hiánya a legmegragadóbb. Hogy annak, aki most az ünnepi áldozatot bemutatja, nem volt öncélú élete, ami volt, az szinte nyomtalanul fölszívódott az isteni áldozat sugárzó erejében. Hogy e „megsemmisült életnek” egyúttal legszebb, legméltóbb önigazolása is e „megsemmisülés”. Hogy a fehér, aranydíszes ornátus alatt a törődött emberi test is inkább csak jelzés, mint ahogy pályájának állomásai is inkább csak jelzései az életében megnyilvánuló isteni akaratnak. Itt, az ünnepi mise fényében csak még szembeötlőbb az áldozat bemutatójának magányossága. Mert aki Istennek áldozta életét, annak nincs többé más szerepe az emberek között, mint az, hogy szolgálata és szeretete válogatás nélkül mindannyiunké legyen.

 

Jegyzet