1958

 

Láttuk

A cannes-i filmfesztivál nagydíját méltán ítélték oda a Szállnak a darvak című szovjet filmnek. A néző örömmel állapítja meg, hogy ezzel a filmkölteménnyel a szovjet film az orosz filmművészet legszebb hagyományait követi. Kalatozov rendező nemcsak színes, eleven, megrázó jeleneteket tud adni, hanem ki tudja fejezni a szereplők szívét, lelkét, benső élményeiket is. Háborús film? Igen, de semmi szokványos háborúskodás, semmi hősködés. Reális a film minden kockája, jelenetei mégis át vannak szellemesítve. A keletbalti szépségű Tatjana Szamojlova (Veronika szerepében), Alekszej Batalov (Borisz alakítója), de a többi szereplők is valamennyien olyan szenvedéllyel és átéléssel játszanak, hogy a nézők szinte a történet együttélőivé válnak. El tudjuk képzelni, hogy az egzisztencialista és nihilista szellemű filmek közt milyen feltűnést kelthetett a Szállnak a darvak, már csak a benne lepergő balladai erejű szerelmi történet tisztasága és az egész film egyszerű és igaz embersége miatt is.

 

Jegyzet

Ünnep és áldozat

A napokban részt vettem egy aranymise megindító szertartásán. Az esti templomot zsúfolásig megtöltötték a hívek, az ünnepi nagymisén számos pap és ministráns segédkezett.

Szeretném az egyszerű hívő szavával röviden elmondani, mi is rendített meg olyan mélységesen ezen a hasonlíthatatlanul fölemelő szertartáson.

Minden egyéb személyes ünnepségbe keveredik valami az emberi gyarlóságból. Itt a szertartás áhítatos rendje – valaki mennyei koreográfiának nevezte – kizár minden esendőt, minden személyest. A szentélyrács, a ministránsok és szerpapok hármas gyűrűjében csak a miséző pap áll, személytelenül az oltár fölé hajolva, amint az isteni áldozatot bemutatja. A szerpapok gyengéd áhítata sem neki, hanem egyedül az Istennek szól. S épp ez, az isteni áldozat fényében megsemmisülő emberi személyiség megrendítő ténye vet fényt a pap – minden pap – tulajdonképpeni emberi áldozatára. Az ünnepi szertartás nagyszerűségében ezt érzi meg leginkább a hívő. Hogy ötven évvel ezelőtt valaki közülünk, természetre, vágyakra hozzánk nagyon is hasonló, rendkívüli elhatározással fölajánlotta önmagát és életét Istennek, s azóta – hűségesen elhatározásához, saját áldozatát is feledve – egyedül hivatásának, Jézus Krisztus megújuló keresztáldozatának szolgálatában él.

Megrendítő ünnepség, s a hívőnek lehetetlen egy pillanatra valamilyen formában nem arra gondolni, hogy egy emberi élet megünneplésében éppen annak negatívuma, a tulajdonképpeni emberi életnek hiánya a legmegragadóbb. Hogy annak, aki most az ünnepi áldozatot bemutatja, nem volt öncélú élete, ami volt, az szinte nyomtalanul fölszívódott az isteni áldozat sugárzó erejében. Hogy e „megsemmisült életnek” egyúttal legszebb, legméltóbb önigazolása is e „megsemmisülés”. Hogy a fehér, aranydíszes ornátus alatt a törődött emberi test is inkább csak jelzés, mint ahogy pályájának állomásai is inkább csak jelzései az életében megnyilvánuló isteni akaratnak. Itt, az ünnepi mise fényében csak még szembeötlőbb az áldozat bemutatójának magányossága. Mert aki Istennek áldozta életét, annak nincs többé más szerepe az emberek között, mint az, hogy szolgálata és szeretete válogatás nélkül mindannyiunké legyen.

 

Jegyzet

Vasárnap Esztergomban

– A csomagokat tessék a poggyásztartóba tenni!

A szemközt ülő bácsi azonban nem válik meg a csomagjától. Sőt, még inkább magához szorítja, mint akit eleve, már a rendelet kiagyalói megsértettek. A tájra se figyel. Ezek után nem is ő utazik, ő csak kísérője a csomagjának.

Pedig milyen üdítő képek az autóbusz ablakában! Már eltűntek az emeletes házak, már az apró földszintes házacskák következnek, homlokukon kék fülkében kis Mária-szobor, vagy monogram – A. D., M. E., O. P. –, vagy fehérre meszelt három betű: I. H. S. – Már szántóföldek! Már villák, villasorok! Már Visegrádot is elhagytuk, már csak fél órára van Esztergom!

 

*

 

A bazilikánál szállunk le. Fél nyolckor indultunk Pestről, most tíz óra van. Kényelmesen elérjük a fél tizenegyes misét.

Nem hoztam magammal semmi csomagot, csak pulóvert és esőkabátot egy oldalzsákban. Könnyű léptekkel elsőnek érek fel a hegyre.

A hatalmas bazilika sarkába húzódom, István vértanú oltárához. Aranyrács mögött gyönyörű XV. századi Úrkoporsó. A templomhajó fénye messziről világítja meg az apostolok és a sír alsó szegélyén alvó három katona alakját. Kezükben még ott a dárda, de már csak erőtlenül, álmukban tartják.

Jézus már nem a foglyuk többé.

 

*

 

A bazilika alatti kriptában hideg van, mintha a halál lehelete csapna meg. A bejáratnál két hatalmas angyal: a Végítélet és az Öröklét angyala. Ez Gazda Péter kriptaköve 1400-ból, ez Csáky Ugriné 1204-ből, ez Széchy Dénes érseké 1465-ből…

Már fölfelé jövök, mikor a lépcső tetején kisgyerek kapaszkodik az anyai szoknyába:

– Itt egészen le kell menni?

– Igen, itt egészen le kell menni – hallom a biztató, s akaratlanul is jelképes választ.

 

*

 

Odafenn lángoló nyár, de csak annyi időre, amíg átérünk a szomszédos ásatásokhoz. Ez volt valaha Beatrix királyné szobája. Fönn, a bástyán: innét védelmezték három éven át a támadó törökkel szemben. Ez itt XV. századi freskórészlet (egy kisfiú megérinti a maradék oroszlánt), ez itt török golyó (egy felnőtt férfi fölemeli a földről az épen maradt kőgolyót). Ez meg itten még a Szent István alapította, XII. századi márvány bazilika timpanonjának darabja…

Egy ablakfülkébe szorulok: alattam a Duna, kétágú karjában a szigettel. Vajon mennyit változott azóta a táj?

 

*

 

A Keresztény Múzeumban csak folytatódik a múlt – és a nyári délelőtt varázsa. Az első terem áll szívünkhöz a legközelebb: Kolozsvári Tamás oltárképei a XV., és M. S. mester csodálatos alkotásai a XVI. századból. Jézus az Olajfák hegyén, Jézus a kereszt súlya alatt, Jézus a kereszt magasában!

A következő három teremben a régi olasz, majd a holland művészet remekei. Stilizált tornyok és háztetők aranyfalú kapujában glóriás férfiú: „Joachim elhagyja a várost”. Az öröklétből ideplántált erdő előtt fiatal nő a mélyzöld fűben, egy különös, zsemleszínű állattal: „Leány az egyszarvúval”. Újra és újra meg kell állni az időtlen bűvöletben.

Az utolsó teremben régi magyar, és magyar tulajdonban volt francia, olasz kódexek a vitrinek üvege alatt. Az üvegen kapaszkodó gyerekfejek és egy jegyespár tükörképe: a jelen idő gyönyörködik a múlt idő felett.

 

*

 

Sietek a fürdőbe. Jó volna még úszni egyet ebéd előtt!

A pénztárnál elolvasom a gépelt tájékoztatót, s nagyon tetszik: a 140 centinél magasabb gyerekeknek már teljes árat kell fizetniük a belépőért.

A strand vize kitűnő, és kékebb a Genfi-tó vizénél. A kabinok, az emeletes kabinsor is kék, s könnyű övként hullámzik körülötte – a fenti s lenti kék között – a párkányokon végigfutó virágsor.

Utolsó képem: kezében kulccsal az elmaradhatatlan csecsemő az elmaradhatatlan frottírköpenyben, amint épp sírni készül, az óceánnyi víz mélyéről, hogy visszahívja szüleit.

 

*

 

Állva iszom egy feketét, s máris girbe-gurba utcákon kapaszkodom fölfele a Tamás-hegyi kálváriához. Nem tudom, miért, hajdani parasztlány jut az eszembe, aki kapcsos imakönyvvel a kezében hajnali misére siet, hogy annak az útját ismétlem a szelíd gazokkal benőtt köveken.

A tetőn ünnepi csend. A kálvária hét kőfülkéje után meszelt kő-Krisztus, átlyukasztott lábaival csak egy lépésnyi magasságban, vagy még annyival se, a dombon felszabadultan hullámzó zöld felett.

Két oldalán Mária és Szent János már a gazos, falusi fűben állanak.

 

*

 

Lenn a Vízivárosban újjáépül a régi kéttornyú plébániatemplom, Esztergom legszebb barokk temploma. 44-ben omlott be, s csak a belsejéből 824 szekér törmeléket kellett kihordani a tavasszal, hogy az újjáépítési munkálatok megkezdődtek.

Újrafestik a szentgyörgymezei templom belsejét is, s most már csak a hívek áldozatkészségén múlik, hogy a munka idejekorán meglegyen.

Áhítatos boldogság az újjászületést érezni az augusztusi ragyogásban.

 

*

 

Vak Bottyán háza előtt a Szentháromság-szobor körül, sokszínű, merev virágok, s a délutáni szellőben meg-meginduló, szelíden lebegő szirmúak. Csak egy pillantást vetek az árkádos, szép rokokó épületre, s oldalt a műemlék házakkal teli Vak Bottyán utcába, mert még el szeretnék jutni a nagy magyar katolikus költőnek, Babits Mihálynak a nyaralójába is. De nem jutok be. Csak kintről, az utca felől láthatom a lapos, szinte földbe kapaszkodó keskeny tetőt, mely alatt úgy szeretett élni, s oly megrendítően viaskodott a halállal. S egyszerre verssorok zsonganak körül, halhatatlan sorok a teraszos hegyoldalról, Esztergom fénylő kupolájáról, az esteledő Dunáról, s az elmúlásról, a könyörületes Istenbe vetett emberi hit halhatatlan vallomásai.

 

*

 

Búcsúzóul betérek még egy csésze feketére a kávéházba. A teraszra ülök, ki a főtérre. Szomszédomban, anyja ölében, kedélyes csecsemő bókol és motyog az asztal márványa felett. Jobbomon komoly turisták töltik ki a levlapokat, mintha valamit kérvényeznének, mielőtt még beesteledne.

A téren ekkor szürke ló vágtat keresztül, tízesztendős fiúcskával a hátán, mint egy látomás. Aztán egy komoly apa megható gyerekkocsit tol át a színen, s ezzel véget is ér számomra az előadás.

 

*

 

Hét óra, mikor a vonatunk megindul hazafelé. Fáradt és boldog kislány ül mellettem az elsötétedő ablakban. Rám-rám ejti fejét, majd végképp elalszik az oldalamon. Mamája bocsánatkérő, anyás pillantást vet felém, s én úgy fordulok, hogy a gyereknek kényelmes legyen.

Békés félálomban távolodunk Esztergomtól.

 

Jegyzet

A tizedes

Az első nap hihetetlennek tűnő gyaloglással indult, sáros kertek közt vezető utakon, fantáziátlan dróthálók tövében. Eleinte oszlopban meneteltünk, később libasorban, végül már egyenként tántorogtunk mázsás erővel ránk nőtt málháink alatt. Ez az út, idegen házacskáival és veteményeskertjeivel, lett azután hosszú időre utolsó emlékem a külvilágról.

Állomáshelyünk, a poros kis Pest vidéki falucska, már az örökös jelenbe tartozott. Bakancsaink zaja itt megállt, és olyan csend lett, mint a földre rázott gyümölcsök után. Pár perc múlva már zsúfoltan egymásba gabalyodva próbáltunk elaludni egy sárga parasztház szeles folyosóján.

Ebbe a házba később sose tértünk vissza, s bár gyakorlatozás közben gyakran láttam azután is, mégse kérdeztem meg senkitől, s ma sem tudom, kocsma volt-e, vagy iskola? Hajnalban egy sovány kis mezőn sorakoztunk; a reggelit megint máshol kaptuk, egy kőoszlopos ház hátsó udvarán, ahová énekszóval kellett bevonulnunk. A kávét csajkából szürcsöltük az udvaron, s jó volt az arcba szálló forró gőz, meg a hangos hörpölgetés, mely gyermekkoromra emlékeztetett, anélkül hogy tudtam volna, mire gondolok.

Az őrmester felállította és széttaposta a sorokat, azután hangos énekszó mellett bevezényelt végleges szállásunkra. A hosszú barakk üres volt, a tisztesek és öregkatonák kint őgyelegtek a homokos töltésen, a bálványsima ágyúk körül. Ez lesz hát az otthonunk. S már a helyemet is tudom, fekhelyemet a hosszú sor egyberakott szalmán, ahová majd levetkőzöm éjszakára.

De milyen éjszaka volt ez! Percenként zavartak fel a tisztesek, hogy hozzak vizet a kulacsba, amit úgy nyújtottak oda kártyázás közben a hátuk mögül. S én szaladtam a vizeshordóhoz és vissza a barakkba, hogy szót se szólhassanak, s legalább egy kicsit hagyjanak megpihenni a helyemen, úgy, ahogy máskor aludni szoktam.

Már a hangom se volt az enyém, mikor a tizedes szólított. Ott állt meg az ágyam lábánál, s hogy felpattantam, arca valósággal az arcomon, de nem folytatta tovább. Csak szólított, s hogy jelentkeztem, magamra hagyott a várakozásban.

Másnap megint szólított. Ivott és nem eresztett el a szemeivel ivás közben sem. Éreztem, fokozatosan elfáradok, s már nincs mivel védekeznem. Ebben a pillanatban olyasmit akart, amit józan ésszel maga sem akarhatott. Leeresztette hát a karját és visszaengedett a helyemre.

Idáig valami jóságfélét éreztem magamban, ezután csak lázas szárazságot. A harmadik este már olyan örök volt, mint a purgatórium lépcsője. Ez az este is a szokásos vízhordással kezdődött, rövid pihenőkkel a hordónál, és rövid pihenővel a szalmazsákon.

Tétova arccal adta ide a kulacsot, mint aki nem tudja, mire is szánta el magát, s hogy egyáltalán akarja-e? S ahogy töltöm a vizet az edénybe, egyszerre tódulni kezd a víz a hordóból. Köpenyemmel, puszta kezemmel próbálom visszatartani a roppant zuhogást, de valójában már nem védekezem. Kétségbeesve várom, hogy értem jöjjenek.

Az ajtóból nagy sokára árnyékok kúsznak elő, valamennyien a tizedes bizonytalan másai.

De ő maga nem jött ki a barakkból. Előszörre meg épp hogy csak fölnevetett, szinte kedvesen, mint aki maga sem hiszi el, milyen jól mulat mostan, s fog még csak mulatni ezután, valahányszor eszébe jut az eset. Nem, a legapróbb részletet se szabad elrontania, a legkisebb szóra is vigyáznia kell. De már érezte, hogy arca elszakad, s már nem lesz ereje a további késleltetésre.

Látszatra azonban még tette, mintha bizonytalankodna, haladékot adjon-e, vagy pedig keltse az őrmestert?

– Nézze, ember, én nem akarok magának rosszat. Adok egy fél órát, azalatt lemegy a faluba, kerít két lovat, befog a kocsiba, leviszi a hordót, megtölti és visszahozza a hegyre. Ha nem, majd megnézheti magát. Megértette?

Végigvágódtam a szalmán, és görcsösen sírni kezdtem. Már nem is én sírtam, ez már nem emlékeztetett semmire.

Aztán arra ébredtem, hogy valaki a vállamat rázza. A vállamat böködte, az arcomhoz hajolva a tizedes susogott hozzám.

Csak világítsak neki, csak a lámpást emeljem; a vödröket ő maga cipeli. A kútnál erőszakkal akartam a vizet húzni, de a vödröket se engedte, a kútkereket is elvette tőlem. S én világítottam a lámpással előtte és mögötte.

Háromszor fordultunk, akkor azt mondta, most már elég lesz a víz éjszakára, ideje, hogy lefeküdjem. A barakkban egész éjjel égett egy villany az őrségnek; hátat kellett neki fordítanom, hogy ne lásson, miközben vetkőzöm. De az ágyamon újra elfogott a sírás, s föl kellett kelnem, hogy odamenjek hozzá.

Volt a ládámban egy üveg konyak, háromszor kellett az ágyhoz vinnem, amíg elfogadta. Közben meg-megérintettük a kezünkkel egymást, de magunk se értettük, mi történik velünk, csak azt, hogy valami rendkívüli és befejezhetetlen.

Már aludtam és ismét felébredtem, de ez a befejezhetetlen tovább folytatódott bennem, s tudtam, hogy benne is folytatódik akkor is, amikor már elaludt, amikor már rég aludtunk mind a ketten. Reggel is megvárt a konyha mellett, közölte, hogy ha bárki belémkötne, csak szóljak neki, ő majd megvédelmez. S odajött este is, de már nem volt mit mondania. Ettől zavarba jött és szótlanul fölfeküdt a helyére.

Mikor átvezényeltek a domb túlsó oldalára, épp annyi időm maradt, hogy odafussak hozzá. Akkor már hetek óta nem beszéltünk egymással, de ez nem jelentett semmit sem. S hogy búcsúzóul megkértem, ha bármire szüksége volna, csak mondja meg, s én a föld alól is előkerítem, s hogy ő csak bólintott erre, közöttünk ez is valami egészen mást jelentett már.

Egy délután mégis megkeresett szállásomon, hogy ha tudok, jó volna neki tűzkövet szereznem. De siessek vele, mert hét végén viszik őket a frontra.

Ha a föld alól is, írtam haza, de szerezzenek nekem tűzkövet. A barakkjuk előtt adtam aztán oda neki, s ő mindjárt bele is rakta egy kis bádogdobozba, de még csak meg se köszönte.

Már túl jártam a dombháton, mikor utolért. Ennyi időre, ekkora szünetre volt szüksége. Átfogta a vállamat, s beszélt hozzám. A fűben szél fújt és tücskök ciripeltek. Gyengéden és szertelenül megölelt, s szólt újra valamit, amikor eleresztett. Aztán futni kezdett visszafelé, s meg-megfordulva hatalmasakat integetett. Már eltűnt a domb hajlatában, de megint csak visszajött a tetőre, és megint csak integetett.

Ebben a pillanatban biztosan tudtam, hogy nem éli túl a háborút.

 

Jegyzet

Vasárnap Szentendrén

Mindjárt a villamosmegálló mellett van a temető. Egy pillantás a temetőbe. Mint egy vázába zsúfolt nagy virágcsokor: tele még nyíló és sárgára száradt virágokkal. A sírok: szanaszét szórt apró kavicsok a fűben. Némelyikük már alig nagyobb egy fej alá való füves buckánál. Az egyik kis sír egészen kijön a kerítés mellé, mintha társai közül kiválva, magányos útra igyekezne. Élt 3 napot, látom a fehér írást az elsötétedett bádogon.

 

*

 

A városba vezető utat lassú vízű, mocsaras patak szeli át. A patak felett kőhíd vezet, ez a híd jelképezi képzeletünkben – mely bizonyára mindannyiunkban gyermeki – a hajdani városkaput a függőhíddal. Ez persze a valóságban nem így van, mégis – itt is, mint mindenütt – a városba vezető hídon érezzük először, hogy megérkeztünk.

 

*

 

A kanyargó főúton haladunk a városba befelé. Kétoldalt frissen festett földszintes házacskák; állvány, a kertekben frissen ásott meszesgödör. A városka mindenfele szépül és virágzik. A serény hétköznapi utcán csak még teljesebb az ünnep nyugalma. A vasárnapi trafikban ráérő férfiak álldogálnak.

 

*

 

A város közepén, a dombon, emelkedik a katolikus templom. A magaslatot emelkedő gyűrűben veszik körül a házacskák, az apró körutak, miket meredeken szelnek át az egyenesen fölfelé kapaszkodó lépcsők, kövezett kis sikátorok. A városka szívében – meredeken vagy kanyarogva – minden utcácska a templomhegyre vezet. A tetőn, a templom körül, széles udvar, körös-körül mellvédszerűen kiképzett kőkerítéssel. Néhány öreg fa, a templom széles, sárga oldala, s a templom udvarának áhítatos, füves csendje, ez van közelemben és mögöttem. S a párkányon túl – Itália? Dalmácia? – egymás fölé és egymásba torlódott házacskák és kövezett udvarok, tornácok függőleges nyugalma. Egy fehérre meszelt levegős falív alatt kőkorsó és sárga gyümölcs kerek cseréptálban. Nyitott udvarpadló, felülről alig nagyobb, mint egy sakktábla, fehér-fekete kőkockákkal. Amerre nézek, mintha modern reprodukciós könyvet lapoznék, s áhítatos középkori művek egy-egy fölnagyított, csodálatos részletét, képsarkát látnám. Az egész: a tetőn magasodó templom körül, az időtlenül örökös szellőcskékben megbújó város – a részletek: vasárnapi készülődés az udvarokon, egy zöld füvekkel tele vesszőkosár. Homlokzatukkal a házak a város fele fordulnak, de befele, a templom fele nincs mit rejtegetniük: csupa udvar, csupa emberi béke, apró gond, vasárnapi csend.

 

*

 

A főtér közepén cirill betűs márványoszlop, mit még az egykori horvát telepesek állíthattak. A tér körül, tündéri háromszögben apró, emeletes házacskák, frissen festett, sokszínű kis rokokó épületek. Többjük az 1700-as évek végéről való műemlék. Így a különösen díszesen mintázott sörház, ahol majd délben megebédelünk és megpihenhetünk. Homlokzatán, a csúcsos tető alatt festett söröshordó, körülötte olyan díszítéssel, amilyet csak régi hímzéseken látni. A szerte nyíló utcákban igyekvő emberek és forgolódó turisták. Ugyan milyen is lehet egy ilyen kis üvegezett erkélyen üldögélni télen, lámpagyújtáskor, egy méterre a behavazott tér felett?

 

*

 

A főtérről nyílik a Ferenczy Károly Múzeum. Egyetlen földszinti szobájában régészeti kiállítás Szentendre őskoráról. Csak ketten vagyunk a kis szobában, mely két kis ablakával nem nagyobb egy tágas parasztszobánál. A kiállított tárgyak ettől egészen közeliek lesznek, mint nyaralók számára a jámbor parasztbútorok. „Ceson lánya, Verodubena, élt 30 évet, a sírkövet állította Cucus fia, Maius.” S a magyar szöveg mellett, a falon, ott a különös sírkő, a hajdani kelta lány kétezer éves sírköve. Mellszobrát megtépázta a föld és az idő, s a lány kőarca ettől fátyolossá vált és álomszerűvé, csonkaságában csak teljesebbé és anyagánál is hallgatagabbá. A tábla alján lovas fogat: hitük szerint a halott ezen a fogaton kocsizott át a túlvilágba.

Az ablak alatt medvét ábrázoló istenszobor. Aztán üvegvitrinekben kelta kardok és kerámiák.

Néhány évszázaddal később: római korból való sarló, kapa, kolomp és baltafoszlány, majd még későbbről kilincs, finom kis kulcsok és hatalmas hosszú-hosszú vasszegek. A sarokban félig elpusztult, hatalmas római mérföldkő, s egy másik kő, a falat építő rabszolga töredékes nevével: MUS…

 

*

 

S megint néhány évszázad, s már avar övveretek az utolsó vitrinben…

Kinn az utcán különös érzés látni a mai mesterek apró kézműveit a boltokban, a borbélycégért a kapu felett, s a latin feliratos tégelyeket a patika kirakatában.

Mellettem tituszfrizurás lányok kerékpáros őrjárata húz el a főtéren.

 

*

 

Ebéd után végre lejutok a Dunához. Motoros csónak visz át a szigetre, a vasárnapi strandolók szabad paradicsomába. A sziget partján véges-végig fák és bokrok zöld szalagja: jó hűsölője a családoknak, s a fürdőzők leveles kabinsora. Csodálatos nyugalom. A külvilággal csak az oda-vissza pöfékelő motoros zaja köt össze – és délután, a Duna ezüstös vezetékén lezúduló harangszó.

 

Jegyzet

Találkozás az olasz költőnővel

A csodálatos találkozást háromnapos kínos-keserves utazás előzte meg. Genfből indultunk este tíz körül, s úgy gondoltuk, másnap délben már Rómában leszünk. A menetrendet meg se néztük. Bőröndökön várakozva sokkal inkább bíztunk ösztönös találgatásainkban, a kalauzok, jegypénztárosok szíves jóindulatában, mint a kiakasztott térképek, nyilak és számoszlopok pontos nyelvtudást és szakmai képzettséget igénylő tanulmányozásában. Esettségünkben mégis bizalomkeltőek lehettünk, mert alig foglaltuk el helyünket a forgalmas előcsarnokban, nyílt a bejárat, s egy szeles, hatalmas fiatalember tartott felénk, futva, mintha megbeszélt találkára, s épp az utolsó pillanatban érkezett volna. Szerencséjére azon a nyelven szólított meg, melyet valahogy mégiscsak beszéltünk. Megkért, őrizzük a bőröndjét, s nagy cserép virágát, amíg jegyet vált és visszajön. Ez volt az a cserép virág, melyet aztán egész Franciaországon keresztül minden egyes állomásnál lázasan kicsomagolt, és végigszáguldva vele a többnyire zsúfolt peronon, friss vízzel meglocsolt, majd diadalmasan visszaérve közénk, hogy mégse maradt le a vonatról, az idióták felhőtlen, gyermeteg mosolyával újra beöltöztetett zörgő, rengeteg burkaiba.

Így tevékenykedett szegény Michel egész éjszaka, s csak reggel, mikor fölragyogott a nap, bágyadt el hirtelen, s aludt el, teljes súlyával a vállamra borulva. Ha jól emlékszem, Toulonba igyekezett apjához karácsonyi szabadságra. Genfben kertészetet tanult, a virágot is ott nevelte, amit most ajándékba hozott magával. Hozott más ajándékot is, csokoládét és szivarokat, de ezeket még éjszaka szétosztotta Franciaország vasutasai és dohányos pályamunkásai között. Rettenetesen izgatott volt szegény, a vonat se ment elég gyorsan neki, s többször próbált telefonálni kis állomások tantuszos telefonfülkéjéből egyenesen Toulonba, hogy már úton van, ajándékok jönnek! Aztán, mintha főpróbát tartana, nekem akarta adni tornazsákját, s melléről az aranykeresztet egy finom, szivarozó párizsi úrnak igyekezett mindenáron a nyakába akasztani. Csodálatos volt az előkelő párizsi jólnevelt, tartózkodó dulakodása, s a fiú hatalmas rajongó ereje. Sehogy se értette, hogy a két almán kívül, amit azonnal meg akart etetni velünk, s végül a zsebünkbe csúsztatott, egyikünk se volt hajlandó bármit is elfogadni tőle.

Annál jobban örült, mikor barátommal sikerült pénzt cserélnie, szerencsétlenségünkre, s az egész fülke szerencsétlenségére, mert a kapott forintot pillanatok alatt elvesztette, aztán megint megtalálta és megint elvesztette. Közben kiforgatta zsebeit, a mi zsebeinket, megfeledkezett a virágról, és kétségbeesett a virágon, és megint fel kellett állnunk, hogy nem csúszott-e a forintja valahová az ülések párnái közé. Alvó feje most végre elnehezedett, mint egy óriásgyermeké, hogy alig tudtam kicsúszni alóla.

Mi viszont már nem tudtunk elaludni a vakító nappali világosságban, s átlógtunk az étkezőbe egy csésze feketére. Barátom kint a folyosón látott életében először négereket. Katonák voltak, francia egyenruhában, a vastag takaróikba burkolózva láthatóan fáztak a hűvös virradatban. Nem is olyan feketék, ijedezett barátom, s valósággal megrémítette, hogy tenyerük sárga meg rózsaszín, akárcsak az övé. A kávé viszont kitűnő volt, erős és ismerős, pontosan olyan, mint az otthoni.

Michel virágával együtt örökre eltűnt Toulonban, s mi álmosan utaztunk tovább Marseilles felé. Nagyon álmosak voltunk, de azért kiálltunk az ablakba integetni. Michel azonban már nem törődött velünk. Lázasan loholhatott egy touloni utcán egy touloni otthon irányába.

Marseilles, a háború utáni Marseilles szegényes volt és üres, mint egy elhajított cipősdoboz. Poros üvegkalitkában sovány, magas hátú székek sorakoztak, miket egy bukott francia filmes kölcsönözhetett a tengerparti kávéháznak. Szerettem volna itt, Marseilles-ben, egy cipőt vásárolni magamnak, de a főnök kiparancsolt az üzletből, mert nem tudtam elég gyorsan és érthetően kidadogni a kért cipőszámot. Így mégis inkább könyvet vettem a sarki könyvesboltban, mert francia pénzünket mindenképp el kellett költenünk, mielőtt átértünk a határon. Csakhogy Franciaországban vasutassztrájk volt, s azt hiszem, különben is rossz vonatra szálltunk. Így jutottunk el estére Róma helyett Nizzába.

Zsebemben csak annyi frank volt, amennyit a marseilles-i könyvestől visszakaptam, s csak annyi udvariasság a franciákban, hogy valaki mégis akadt, aki a vaksötét városon át elvezetett minket egy szállodába. Pénzünkért szobát kaptunk, de ennivalót már nem. Sötétben mentünk föl az emeletre, s mikor a szállodás fölcsavarta a villanyt, teljes pompájában megpillantottuk a szobát. Egész Nizzából ezt az egyetlen szobát láttuk; hajnalban is koromsötétben mentünk vissza az állomásra. Két hófehér, arany girlandos ágy (ezekben az ágyakban ettük meg hosszas éjszakai keresgélés után Michel csodálatos almáit), két hófehér szék, egy jéghideg mosdó, ez volt Nizza, s a padlón, beborítva a szoba padozatát, egy bíborvörös plüssszőnyeg.

A határon vámvizsgálat és romok. Az első nyugat-európai háborús rom, amit láttunk. Egy híd romja, meg egy villa romjai. Kettőjük közül a fűbe roskadt modern villa volt az ostobább. 1947-et írtunk, két évvel voltunk a háború után.

A római vonat csak este indult tovább, de éjjel Milánóban ismét megálltunk, mert a vasutasok itt is sztrájkoltak. Akkor már két napja nem ettünk mást, mint egy csésze feketét és két almát. Már két napja fáztunk, két napja nem mosdottunk, s legalább három napja nem borotválkoztunk. A milánói pályaudvar sötét volt, a vonat még sötétebb, s attól, hogy állt, még hidegebb.

Ilyen körülmények között találkoztunk az olasz költőnővel.

Télikabátunk gallérját föltűrve gubbasztottunk a sötétben, kötött sapkánkat, mint holmi vívósisakot, egészen a nyakunkba húzva. Tapintásom, mint a selyempapír. Ezt a poros, didergő szárazságot még a zsebembe süllyesztett, görcsösen összeszorított öklömben is ott éreztem. Nem törődtünk mi már senkivel és semmivel. Meg se mozdultunk. Csak kötött sapkám kitágult szemein át láttam, mikor a fülkénkbe új utasok szálltak, jöttek-mentek, helyezkedtek és búcsúzkodtak a sötétben. Beszállt egy fiatal jegyespár is, de a fiú induláskor otthon maradt Milánóban. A búcsújukból nyilvánvaló volt, hogy jegyesek; a lány húga ki is ment addig a folyosóra.

Hajnalban indultunk, s a világosban már illett fölfedni arcunkat, s mi is jobban szemügyre vehettük útitársainkat. A menyasszony gyönyörű volt, a húga meg egészen fiatal, alig több tizenöt esztendősnél. Barátomat ez az éjszaka tökéletesen átalakította. Szeme dermedt volt és üveges, arcán a fáradtság és útipor éles pókhálója. Láttam, hogy ő is elcsodálkozik rajtam.

Fél órával az első világosság után már az egész kocsi tudta, hogy honnan jövünk és hova megyünk, hogy mi a véleményünk Franciaországról és Olaszországról, amit még nem is láttunk, s hogy a határon a jegyváltásnál alaposan becsaptak minket. Bántuk is mi már, csak még ebben az életben érjünk Rómába!

De nem kegyelmeztek. Félájultan, papírral a térdemen kellett előttük kiszámítanom és főleg megértenem, mennyi károsodás is ért, s hol, milyen vián, melyik hivatalban, kikre hivatkozva kell majd kártérítést követelnem, ismeretlenül egy ismeretlen városban. Majd a zavaros szöveget ismeretlen nevekkel és címekkel többen is aláírták.

E választott pillanatban kérdezte meg valaki, hogy tulajdonképpen kik is vagyunk mi?

Ekkorra már olyan hihetetlenül kavargott minden körülöttem, hogy habozás nélkül így válaszoltam: – Költők. Költők vagyunk mind a ketten.

Nem tudom, hogy mi, a csalódás vagy a csodálat, de válaszom lehűtötte egyszerre a kedélyeket. Csak a szép olasz lány figyelt fel érdeklődően, aki pedig idáig meg se szólalt, s húgára mutatva csak ennyit mondott olaszul, de mi rögtön megértettük: – A húgom is. Ő is költő.

A fiatal, tizenöt esztendős lány mélyen elpirult erre, s most láttuk csak: észrevétlenségében még a nővérénél is szebb. Hihettük volna, hogy versei iskolás próbálkozások, s ő is hihette volna, hogy csapnivaló fűzfapoéták vagyunk, hiszen amit közölhettünk volna magunkról, az még a dadogásnál is kevesebb lett volna. De meg se próbáltuk. E perctől kezdve ismertük és szemérmesen becsültük egymást. Nem beszéltünk később sem, csak időnként, ritmikusan mosolyogtunk egymásra, mint az üdvözültek, végig a hosszú úton, csodálatos tájakon keresztül, egészen Rómáig.

A pályaudvaron megvárták, amíg nehezebb csomagjainkkal mi is lekászálódunk a vonatról, s mi sem volt természetesebb, mint az, hogy megvárnak, s hogy kézfogással búcsúzunk egymástól.

Először a nővérével fogtunk kezet. Azután magával a költőnővel.

Azóta is ő az egyetlen olasz költőnő, akit ismerek.

 

Jegyzet

Alkonyati látogatás

Nyaralásunk utolsó napján elhatároztuk, hogy végre bejárjuk a szőlőhegyet. A zsúfolt kis faluból nemsokára kiértünk a szabadba, s mintha tágas körszínpad dobogójára léptünk volna. Közelünkben gyümölcsfák és iskolások módjára sorakozó szőlőtőkék, alattunk – a Balaton kéklő széléig – csodálatosan áramló lapály. A présházak hűvöséből egy-egy kis falusi kutya futott ki a homokos útra, amint hármasban – egy fiatal házaspár meg én – tovább sétáltunk a hegy oldalán. Körsétánkra – mintha bűvös kulcsot forgatnánk meg zárjában – varázsos körkép bontakozott ki a messzeségben. A szellős lapály, fűzfáival, rétjeivel, katonás jegenyéivel még szélesebbre tárult, majd – fokozva a fokozhatatlant – a Balaton hatalmas teknője ragyogott fel, s fölötte az égbolt teljessége. A hegyen kis kápolna, mintha valaki a gyümölcsösök közül hirtelenül emelte volna a szemünk elé. Azután ég és Balaton ismét eltűntek a szőlőhegy dimbes-dombos hullámai mögött.

Megéheztünk és megszomjaztunk. A közeli kertben idős parasztasszony kapált a tőkék között. Elmerülten dolgozott, fel se nézett a kapálásból.

Először köszöntünk, halkan, majd hangosabban, csak azután kérdeztük a szőlő árát. Leszakított egy fürtöt és kinyújtotta a kerítésen.

– Sok a munka?

– Sok, de már megszoktam. Egyedül kapálom az egészet – és fölnézett, egészen a dombtetőig.

Magam sem tudom, hogy kerültünk beljebb, de néhány szó után már ott ültünk a ház előtt egy szilvafa árnyékában. Előttünk tál gyümölcs – szilva meg szőlő –, kezünkben régi fotográfiák, miket az asszony hozott ki a házból, s adott a kezünkbe. Már nem voltunk vevők, vendégek voltunk. – És mikor halt meg? – hajoltunk közösen egy meghatóan merev fénykép fölé: fiókos asztal előtt fiatal parasztgazda, fekete ruhában, nyakára gombolt fehér ingben.

– Ő szegény még az első világháborúba veszett oda. Féléves házasok se voltunk, s már meghalt. Én meg, hogy az Alföldről kerültem ide, nagyon nehezen szoktam meg itt a hegyen, egyedül, ember nélkül. Meg fiatal is voltam, nagyon fiatal még akkor.

– De azóta már megszokta itt a néni?

– Meg, meg én, már el se mennék innen. – S beszélt a hegyről, a hegyi munkáról, s a síkságról, ahol gyerek volt valamikor. Aztán a házasságáról, halott uráról, akit ő alig ismert, mégis hű maradt hozzá, mint ehhez a darab szőlőhöz is hű maradt egész életén át, akár egy élő emberhez.

És lassanként mi is beszéltünk. Magunkról, egymásról és megint róla, meg hogy mit és hogyan is tud élete során elviselni az ember. S ő csupa öreges gyöngédség lett, fáradhatatlanul tevékeny, nagyon öreg és nagyon kedves.

Így sötétedett ránk aztán, s már a part menti erdőn haladtunk hazafelé, mikor eszembe jutott Rilke oroszországi naplója. A költő világvégi, elhagyatott kis falucskán utazott keresztül, mikor az utolsó házacskánál megállította kocsiját. Öreg, kilencvenesztendős nénikét talált a konyhában, ki a vendéget orosz szokás szerint szeretettel fogadta. Úgy emlékszem, nem is beszélgettek, az öregasszony csak nézte és kiszolgálta őt. Mikor aztán Rilke rövid pihenő után búcsút vett tőle, az asszony a küszöbig kísérte, s ott mélyen meghajolva így szólt hozzá:

– Köszönöm uram a Mindenhatónak, hogy mielőtt meghalok, utoljára még egy vendéget küldött házamba.

Igen, ez a csodálatos történet jutott eszembe az erdőn, hogy a Balatont se láttuk, csak a hullámok zaja után tájékozódtunk a sötétben. Mert valahogy úgy van az örök történetekkel, hogy azok örökké meg is ismétlődnek.

 

Igen és nem

Még utolsó este is vakon reméltem, hogy nem kerül sor rá, hogy az utolsó éjszaka annyira kitágul, mint valami nagy-nagy tenger, amin senki élő át nem gázolhat. S úgy is éreztem, hogy szobánk holmi kis kunyhó meleg belseje a jeges Óperenciás tenger partján, de ez az éjféli sötétből és csillagokból kirakott végtelen most jónak is, kedvesnek is tűnt előttem, mert hittem, örökre bezár a négy fal közé, a bátortalan gyermekkorba. Bíztam az éjszakában, ami elválasztja tőlem s késlelteti, örökre távol tartja a fenyegető reggelt. Pedig ágyam mellé a székre már ki volt készítve iskolaruhám, s hátán kantárszerű szíjakkal a csatos iskolatáska. Idegennek, most egészen idegennek tűnt ez a táska, amint éjszakára mellém települt, s fémcsatjával úgy lesett rám, mint egy gonosz egyszemű állat, melyet lehetetlenség lesz valaha is szeretnem!

Aztán arra ébredtem, hogy keltenek, hogy arcomat, kezemet mossák a hajnali derengésben, hogy már rajtam a ruha, a sapka, a kabát, hogy már hátamon a táska, s anyám kézen fogva vezet az ismeretlen, néptelen kora reggelben. Az iskola óriási, széles lépcsőjére emlékszem még, mihez hasonlóan hatalmas lépcsősoron azóta sem jártam, s a pillanatra, amikor anyám végképp elereszt, s magamra hagy a gyerekektől nyüzsgő teremben. Egy örökkévalóságra maradtam egyedül, amilyent csak gyerekek és haldoklók ismernek, aztán minden átmenet nélkül látom magamat, de egészen messziről és idegenül, amint meredeken futok lefele a tengermély lépcsősoron, vissza, haza a hosszú-hosszú utcákon, hol idáig még sohasem jártam egyedül. Akkor azt hittem, a poklokon vágtam át magam, s hogy soha, soha többé nem vihetnek vissza oda, ahonnét életem kockáztatásával megszöktem.

Később megszerettem az iskolát, a gyerekeket, a tanítómat. De ma is, ha megkérdem magam, vajon azóta egészen megszoktam-e az emberek között, becsületesen valahogy így kellene felelnem: igen. De szívem mélyén él egy titokzatos nem is. Mert az őzeket egészen sohasem lehet megszelídíteni.

 

Jegyzet