1947

 

A mű születése

Rettentően rossz előadó vagyok, szabad előadásra nem vállalkozhattam. Tegnap este és ma reggel sikerült összeírnom valamit, de csak most jöttem rá, mennyire lehetetlen az embernek magamagáról beszélnie, legalábbis prózában s kivált olyan kényes tevékenykedéséről, amilyen a versírás.

Mindenesetre elmondom a magamét, s ha valakit még tovább érdekelne valami, amennyiben tudok, örömmel válaszolok a kérdéseire.

A vers anyaga a nyelv. Mit jelent ez? Hogy a nyelv ellenében kell megvalósulnia, a nyelv konvencionális jelentése ellenében kell kimondania valamiképpen az egyszerit. Bergson azt tanítja, hogy az alászálló anyag ellenében ható életlendület szervezője az organikus világnak. A vers lényegében ellentétes anyagával, a nyelvvel, s mégis egyedül általa, vagy pontosabban ellenére tud csak megszületni. Ezért a költői ihletnek tökéletesen ismernie kell az ellenálló fél minden fortélyát, hogy végül is kétvállra fektethesse. A jó vers mindenkor diadal, győzelem, a teremtő, eleven élet győzelme az élettelen ellenálláson. Ebből szorosan következik, hogy ennek a diadalnak nem szabad könnyű diadalnak lennie, egy kihalt város ellen kár fölvonultatni egy hadsereget. Itt mindjárt egy lényeges momentumra szeretném fölhívni a figyelmet. Ti., hogy a költői képesség éppenséggel nem velünk született különleges nyelvi készség. Ez jó, ha megvan, de ugyanakkor, merem állítani, rengeteg veszélye is van. Ti. egykönnyen félrenevelheti az ihletet. Játékosan könnyűnek tüntetheti föl azt, ami végelemzésben halálosan komoly: a nyelv, vagy ami a tulajdonképpeni nyelv mögött lappang, aminek a nyelv adott esetben csak fedőszerve, a sematikusan elmerevült világ és az ihlet összecsapását. A merő formai és nyelvi bravúr ilyen esetekben, hogy úgy mondjam: jogtalan. Szótár-ihlet. Békebeli katonai parádé és nem győzelmi felvonulás. A költő könnyen elpuhul benne. A magam részéről épp ezért inkább kedvelem azokat a költőket, akik valamiképpen nem született formaművészek, hanem formaművészekké váltak: azaz megtalálták, mert bátrak voltak megkeresni a saját problematikájukat és csakis az igazi, végzetszerűen számukra megadott ellenállások ellenében játszották ki a költői és formai bravúrjaikat. Természetesen ez nem erősíti a másik végletet sem, a manapság annyira elharapózott fölfogást, amely gyanakodva fogad minden költőt, aki épkézláb verset ír, és tiszteletben tartja a nyelvet és a költészet eredményeit. (Értsük meg, hogy vannak kijátszhatatlan törvények, és aki röpülni akar, annak számolnia kell a nehézkedés törvényével, különben csak a karjait fogja lóbálni a levegőben, és csak a hozzá hasonlókkal fogja elhitetni, hogy repül is.)

Azonkívül épp az igazi költő becsüli is azt, amit legyőzött, aminek ellenállásán keresztül sikerült megörökítenie ihletét, ami másképp füstbe ment volna. Akik oktalanul lábbal tiporják a költői nyelvhasználatot, lovagiatlanok és rendszerint egyáltalán nem költők, s távolról sincsenek tisztában az alkotás lélektanával. A formai problémák egy költő számára azok a csodálatos kapaszkodók, amik nélkül soha nem pillanthatná meg a világ panorámáját. A kialakított költői formavilág is egy ilyen kapaszkodó – még sok más ellenállás mellett –, tessék megmászni. De elsöpörni: kontármunka. Formalizmus és nyers, akadályokat kikerülő ihlet: íme két hibás véglet. Mindkettőnek megvannak a leleményes jelszavai és gyógyíthatatlan dilettánsai, az egyik az akadémikusság, a másik az újszerűség ma már valóban démodée mámorában él. Könnyű és vigasztalan út mind a kettő. Az igazi költészet – szerintem – valamiféleképp ezt a két végletet szabadítja egymásra pártatlan hidegvérrel és komolysággal. Valahogyan a kettő összecsapásából születik a mű, s tulajdonképpen erről kellene beszélnem, azaz szemérmetlenebbül egyes számban arról, hogy én hogy is írok verseket.

Hát ha már a vers születéséről beszélünk, semmiképp se hanyagolhatjuk el azt az előzetes állapotot, mondhatnám a fogantatásnak azt az örökös állapotát, amiben a költő örökösen él. Ha valaki megkérdezné tőlem, mikor lettem költővé, nem tudnék rá becsületesen felelni. Pedig volt már rá példa. Egyes költők megvilágosító eseményekre, fordulatokra emlékeznek vissza, a dilettánsok rendszerint valami nagyon költői eseményre, mint pl. mikor először meglátták a tengert, vagy az anyjuk halálára. Már közelebb jár a kérdéshez az, aki úgy teszi föl: mi tett költővé? Talán a legszembetűnőbb, legállandóbb jele a költői alkatnak az örök figyelem, a lankadatlan, ugrásra kész éberség. Költőnek lenni föltétlenül kimerítő és emésztő állapot. A legtöbb költő látszatra tétlenül él. Mivel a szakadatlan munkálkodás közben nem jut ideje a munkás polgárt mímelnie. Bármire is emlékszem vissza az életemben, minden emlékemet túlexponálja az éber, már-már személytelen figyelem. Aki magának él, nem így figyel. Ez már a mi szorosan vett életünkön kívül eső kíváncsiság. A költőnek mint embernek épp ezért mostoha az élete. Azokat az élményeket, melyek szervesen beépülnek mások életébe, s másokat felnőttekké nevelnek, a költő mohón elrántja tulajdon emberi fele elől, s emberi része épp ezért valamiféleképp lemarad, sohasem tud igazán felnőni, holott a költő mindent tud az életről, amivel mégsem tud más, teli embereket csak megközelítő biztonsággal sem élni. Ez az örökös éber figyelem bizonyos értelemben megkeseríti a költő életét, bár ugyanakkor semmitől sem irtózik jobban, mint ennek az elvesztésétől. Az úgynevezett fejvesztett pillanatoktól senki sem retteg jobban, mint maguk a költők. Ennél nincs megalázóbb, s egy-egy vers sokszor nem más, mint egy-egy ilyen üresen maradt, kiégett pillanatnak a kiütése, a költői világkép, a költői ellenőrzés folytonosságának a helyreállítása. A tétlen költő olyan abszurdum, mint az életművész gályarab.

Tehát a költő számára két kihívó ellenállásról beszéltünk idáig: első volt a nyelv, második az élet, túlexponált emlékeknek formátlan, állandóan születő és szaporodó tömege, ami valóságosan megfekszi, rárakódik, elnehezíti őt.

Ezzel szemben dolgozik – és ez már szorosabban a mű születéséhez tartozik – a kiválasztás, az elrendezés, a megformálás igénye. Természetesen ahol a valóság, az élmények szorítása a legélesebb, a legfeszélyezőbb – épp azokon a pontokon sűrűsödik, fokozódik (hogy úgy mondjam, lokalizálódik) a tulajdonképpeni költői tevékenység. Ezek az érintkezési pontok jelzik, mint holmi határzászlók, a költő problémakörét, a költő világát. Tehát a valóság szorításával szemben fölvonuló és mintegy fölszabadulást, a fölszabadító kifejezést, megformálást kierőszakoló ihlet lappangó formában tulajdonképpen állandó előcsatározásban áll saját nyersanyagával. A birkózóhoz merném hasonlítani, aki csak alkalmas pillanatra vár, hogy ellenfelét torkon ragadja. És ez már a tulajdonképpeni „ihlet”, a mű születésének a pillanata. Valamiféleképpen egy réges-régi erőfeszítés termi meg gyümölcsét, legtöbbször kiszámíthatatlanul – hisz az előjáték szövevénye oly dús és ellenőrizhetetlen!

A születő művet megelőzi egy indokolatlan biztonságtudat, valamiféle olyasmi, hogy „megvan, megtaláltam, egészen világos előttem!” Nehéz lenne megmondani, hogy mi. Lehet, hogy már van egy sorom, vagy még az se, egyszerűen valamiféle biztonságos helyzetérzésem, egyetlen szilárd pontom, pozícióm, ahonnét azonban egész világomat mozgásba hozhatom, mint egy fordított előjelű földrengés.

Tehát bármilyen élmény adja is a végső elhatározó lökést egy vers megszületéséhez, maga az indulás sikere és magának a versnek a sikere kiszámíthatatlan és meglepő. A szerelmes, megalázott vagy megelégedett költő nemcsak azt mondja el, ami pillanatnyilag a szívén fekszik; a jelzők, a zene, a hasonlatok és szókapcsolások ürügyén egy egész, már automatikusnak mondható világ valósítja meg magát. A rest súlyok, nyomasztó szenvedélyek és zsúfoltan tolongó emlékek egy épkézláb szerkezetben, élő és megnyugtatóan formás műben rendeződnek.

De maradjunk talán és időzzünk el egy kissé annál a határvonalnál, amelyen a mű tulajdonképpen megszületik. Nálam az alakuló vers rendszerint egy igen erős szituáció-érzésben jelentkezik. Hogy úgy mondjam, egy alapállásban, honnét mindenfele ki tudok lépni, ahonnét kitekintve az élményekkel való zűrzavaros viszonyom egyszeriben világossá válik. Ezt nyomon követi ennek az alapvető szituációnak éles, képszerű megfogalmazódása, aminek feszültsége aztán a legkülönbözőbb mozgásokban oldódik föl, de csaknem kivételesen (kivétel nélkül?) mindig mozgásban. A mozgás számomra mindig színt is jelent, a legélesebb és legtisztább színeket. A mozgás az, amely fölold, és ugyanakkor végsőkig, számos alakban megindokol egy álló viszonyt. Valamiféleképp egy megpörgetett csillagtérképhez hasonlóan a dolgok, élmények, emberek egymáshoz való szigorú viszonya biztosítja a zavartalan összjátékot, az egyetlen igaz fölszabadulást. A látszólagos zavarban a rendező szigor s a determináltságban a felszabadító működés megpillantása: számomra ez jelenti a mű születésének pillanatát.

Szemléltető példaként talán elmondom egyik versemet:

 

 

Jegyzet

A test költészete

Testi és lelki szerelem? A költők mindenkor tudták, hogy a kettő egy, hogy a leglégiesebb szerelem se vetheti el a test szótárát, az egyetlen szótárt, mellyel a szeretők egymással és testetlen elragadtatásukkal társaloghatnak. Az Énekek Énekének túlcsorduló dekoratív költészetétől József Attila racionalista extázisáig ugyanaz a szenvedély, ismeretre szomjas elvakultság ismétli meg a lehetetlent, mondja meg a maga nyelvén megcáfolhatatlanul világos híreit az emberi test Afrikájáról, csak éppen az utak mások, melyeken az emberi szív e kiirthatatlan rengeteget bebolyongja. Az egyik a puszta látvánnyal is beéri, madártávlatból pillantva meg a legtestibb formákat és arányokat, másokat a titkon tevékenykedő létezés milliónyi finom zöreje, íze és illata kalauzol, megint másokat az élő szervezet alkímiája, megrendítő realitása részesít valamiféle végső felismerésben a költői remeklés jogán. Egyben valamennyien megegyeznek. Az egy test, a szeretett, az egyetlen és hasonlíthatatlanul kedves test menthetetlenül kitanítja őket a világ valamennyi hasonlatára, a szerelem görcsös önzése a fékezhetetlen adakozásra. A legintimebb, legszemélyesebb és szemérmesebb indulat így válik a mindenség közügyévé, s a kivételes és kivételező szenvedély így torkollik valamennyi test közös szerelmébe, boldogságba vagy boldogtalanságba, mintha a kedves teste a mindenség egyetlen igaz ismeretlenje volna, ami nélkül azonban minden más megfejthetetlen rejtély marad.

Így vall a szerelem. De a szerelmen kívül még mennyi minden más, betegség és halál, iszonyat és köznapian könnyelmű erotika, a létezés hányféle öröme és rémülete vonulna föl, ha egyszer tanúskodni kellene az emberi test örökös pörében! Beszélni a testről, valóságos földi purgatórium-járás. De kezdjük talán a legelején, a legmagasabbról, a zavartalan boldogság, a szerelem hangján.

 

Babits Mihály: Énekek Éneke

 

De vajon nem boldogabb-e a költő, ha csak pillanatnyi feledést keres a csillapíthatatlan vágyra, a boldogság helyett a könnyebb örömöt, egy percként meglopható külön kis mennyországot? Ennek az elcsábított paradicsomnak gyönyöreiről vall Rimbaud egy légiesen romlott és elragadóan könnyed versben.

 

Rimbaud: Komédia három csókban

 

Ez a frivol játék azonban csak mélységes szorongást, gyötrő nyugtalanságot takar, s a hús görögtüzét kereső szív egyszerre szemközt találja magát az ítélet lángoszlopaival.

 

Toldalaghy Pál: Végítélet ablaka

 

És mégis, a megdöbbent szív ki máshoz menekülhetne, mint a kedveshez, hol melegedne meg másutt, ha nem az ő eleven ölelésében? A megkövesült világ, a város hideg kőtengerében egymásra utalt, egymást gyötrő és boldogító, a hús minden kínján túl is valamennyi élő örök egyességének igazságát hirdeti és vállalja Babits Mihály.

 

Babits Mihály: Hús-szigetek a kő-tengerben

 

Hasonlóan kozmikus, szerelmében a természetet, és a természetben szerelmét föllelő elragadtatásnak ad hangot József Attila Ódá-ja. Az elítélt szív és a megtalált mindenség találkozásának már-már elviselhetetlen boldogságáról vall ez a vers, az elfulladó önkívület s a fölismerés gyönyörű szabatosságával.

 

József Attila: Óda

 

De vajon nem romlandó a testi szépség? S végül is mivé lesz a halál, a mohón lakmározó pusztulás? Hallgassuk meg Baudelaire milyen példát talál erre kedvese számára.

 

Baudelaire: Egy dög

 

A romló, meglazuló test, a betegség önzővé nevel, mígnem a halál végképp magukba nem fordítja a kifelé élő érzékeket. Mint lázas detektív fülel magába a beteg szervezet, lesi a közeli gyilkost, aki nem más, mint saját maga. Szerelem és szépség, milyen messze van már! A magányos ember monologizál növekvő halálával.

 

Kosztolányi Dezső: Száz sor a testi szenvedésről

 

Szerelem és önvád, menekvés és halál: ezek a test gondolatai. Vajon el lehet-e felejteni őket? S ha igen, vajon a harcot, saját magunknak, s a többi, egymásból élősködő teremtménynek kegyetlen önzését, a puszta lét iszonyatát ugyan ki törli le emlékezetünkről? Ezek a test és a költő utolsó kérdései.

 

Weöres Sándor: De profundis

 

 

Jegyzet