A zsebóra négyszáz esztendeje

Négyszáz éve annak, hogy az emberiség zsebébe csúszott az idő: megszületett az első zsebóra. Azóta az eddig zajtalanul kisikló pillanatokat nyugodtan tenyerünkbe foghatjuk, akkor hallgatjuk ki a mulandóság szívverését, amikor éppen eszünkbe jut. Egy kicsit talán el is kényeztetett minket ez a csodálatos műszer, érzéketlen közönnyel viseljük, élünk vele, akár a levegővel. Csak ha kihagy szorgalmas körforgása, eszmélünk rá zavartan, micsoda fontos szerepet játszik életünkben, milyen tétován, bizonytalanul puhatolózunk nélküle a világban, akár a magára maradt vak egy belvárosi utca forgatagában. Egyszeriben nem tudunk élni óra nélkül, mintha szívünk állt volna el, vagy mintha nem kapnánk levegőt. Idáig észre sem vettük, mint a legtöbb csodát – az eget, a földet meg a csillagokat –, s most mintha egy zavartalan szerelem szakadt volna meg, fegyvertelenül kerülünk szembe a múló idővel. Mikor azonban a hűséges mutató rövid szünet után ismét szolgálatunkba szegődik, megkezdi lassú szemléjét az óralap feszesen fölsorakozó számjegyei felett, újra csak elfeledjük, legfeljebb egy-egy gépies pillantást vetünk rá napközben, lefekvés előtt foglalkozunk vele egy keveset. Hálátlanok vagyunk, s ha csodáltuk is, csak gyerekkorunkban csodáltuk, hajoltunk föléje ámuló tisztelettel, csak addig volt rejtély, míg ki nem lestük aranyló fogaskerekeibe zárt titkát, hogy azután végleg száműzzük képzeletünkből.

Pedig nemcsak ő maga érdekes, története is fölér bármelyik híresség pályafutásával. Zsebórák már ezerötszáz esztendővel ezelőtt is voltak, az előkelőbb rómaiak utazásaik alkalmával nyakukba akasztva vitték arany, ezüst vagy réztokba foglalt napórájukat, de mihez kezdhettek vele éjszaka, felhős időben? Az új találmány születéséig az ég önkényes közléseinek volt kiszolgáltatva a föld vándora, s hosszú időnek kellett eltelnie, míg egy szép napon markába szoríthatta a mulandóságot.

De milyen is volt az első zsebóra? Alakra tojásdad szabású, akár egy dohányos szelence, mutatóit nem védte üveglap, s így a sötétben is ki lehetett tapogatni az idő állását. Mint a hagyomány följegyzi, mestere és alkotója, a haldokló Henlein Péter, mikor kiejtette elgyengült kezei közül, így kiáltott hozzátartozóira: „Hagyjátok csak gurulni, Nürnbergtől végig az egész világon!”

S valóban, Henlein halála után a szomszéd városok sorra vették át a zsebóra szabadalmát, s rövidesen alig akadt előkelő hölgy vagy úr, aki ne dicsekedhetett volna el a váratlan kinccsel. A mű kész volt és meghódította a világot. Érdekes azonban nyomon követni, hogy fogadta a kimért modorú kis műszert a korról korra változó divat és ízlés.

Az aranyművesek szinte az első pillanatban fölfedezték a gazdag lehetőséget és éltek a kínálkozó alkalommal. Arany és ezüst cirádákkal, virágmintákkal és stilizált bibliai jelenetekkel díszítették foglalatát: a műszer ékszer lett. A barokk korban a papok keresztbe foglaltatták órájukat, vagy mint „menento mori”-t kis koporsóba zárva hordták reverendájuk alatt. A Napkirálynál az udvari előírásos öltözékhez tartozott, de, akár manapság, udvariatlanság volt társaságban rápillantani.

A fényűzés nemegyszer különcködéssé vált. Nemcsak briliánsokkal, s egyéb drágakövekkel rakták ki az órák fedelét, de kettészelt igazgyöngybe is behelyezték magát a szerkezetet is. A harangjátékhoz hasonlóan kecses ütemben mozgó figurákkal töltötték ki a számlap középső tisztását, Pierrot-val és Pierrette-tel, amint szüntelen bókolással halmozzák el egymást az idők végtelenjéig, vagy épp egy vadász tévedt a szoros üveg alá, honnan talán azóta is fújja kürtjén egy titokzatos vadászat kifogyhatatlan riadóját. Az ártalmatlan vadász néha azonban fegyverét is használta – ha az óra éppen ébresztőórának készült – vékonyka tűhegyét az alvó csuklójába szúrva.

A barokk kora után a zsebóra használata egyre több tért hódított. A vallásos lelkület sokáig átérezte benne a fentebb már említett „memento mori” gondolatot, hiszen mi emlékeztetne jobban a halálra, mint az idő? S egyáltalában: van-e halandóbb fogalom az időnél? Elkerült a „zsebben hordott elmúlás” divatja Magyarországra is. Egy sereg történelmi szereplőnknek ismerjük zsebóráját, köztük egyike a legszebbeknek Pázmány Péter, a nagy bíboros híres, tojás alakú zsebórája, melyet a Nemzeti Múzeum régiségosztályának tárlóiban őriznek. Egy nagy egyéniség egész karaktere benne van ebben a díszes, de mégsem hivalkodó műremekben. Puritán célszerűség és finom ötvösmunka a magyar „memento mori” jellemzője.

A modern világban a párizsi nők túlszárnyaltak minden elképzelést. Órájukat ismeretlen gyakorlati okokból nem karjukra, nem is nyakukra, hanem egyenesen bokájuk köré csatolták föl, mint mások a korcsolyaszíjat. Az órával különben a mai technika is eljátszadozott. 1909-ben egy svájci órás elkészítette a földkerekség leglaposabb zsebóráját, amely foglalatával együtt mindössze három milliméter vastag és teljes pontossággal kerek huszonnégy óráig jár. Viszont a világ legkisebb és legnagyobb zsebórája természetesen Amerikáé. Az egyik olyan kicsi, hogy egy borsószembe is belefér, a másik olyan nagy, hogy toronyórának is beillene. Amerika – Amerika arányokban!

Ezzel el is érkeztünk a bölcsőtől a négyszáz esztendős évfordulóig, pedig a versenyórákról, a másodperc-, meg a századmásodperc-mutatókról nem is beszéltünk! Szelíden kezünkbe vesszük zsebóránkat, és elnézzük munkájában. Vajon valóban tenyerünkben tartjuk az időt, akár a forrás fölfogott vizét? Mert ha igen, miért hogy elmúlunk, s velünk együtt ez a bűvös műszerünk is?