Publicisztikai írások

1942–1981

 

 

 

 

1942

 

 

 

 

Írás a homokban

François Mauriac

Mauriacot nem kívülről jött felismerés vezette el a katolicizmushoz, egyszerűen és föloldozhatatlanul beleszületett. Hőseinek hite sokszor nem más, mint örök nyugtalanság, állandó, gyötrő bűntudat, mely legalább annyira hozzátapad, együtt lélegzik ösztöneikkel, a vér indulataival, mint maga a bűnük. Aki a kereszt jele alatt született, nem tud szabadulni a kereszttől: bűn és bűntudat, az eredeti bűn bélyege és a keresztség jegye szorosan összeég az ő fekete angyalainak lelkében. Katolikusnak lenni kikerülhetetlen ajándék szerinte, és ugyanakkor lerázhatatlan teher. Örök nyugtalanság, mit elfojthat vagy esztelen tévelygésre kényszeríthet az ösztönök sűrűje, de soha végleg ki nem olthat.

Alapjában két világ izgatja írói ösztönét: az előítéletek, az eliszaposodott életformák és ezzel szemben az önmaguk és környezetük ellen lázadók világa. Mauriac hajlandó a legkészebb, a legelfogadottabb elvekkel is leszámolni, ha kendőzött veszélyt szimatol mögöttük; éleslátása néha megdöbbentő vallomásokat, vádakat ébreszt szereplőiben: ez az író maga is vergődve ír. A titkos szenvedélyben élő Hervé anyjára gondolok itt, a jámbor asszonyra, ki önző szeretetében még vallásossága mellett sem borzad vissza semmitől, hogy a gazdag és művelt lelkű Irént megnyerje a fiának. Csak a reményvesztett asszony öngyilkossága ajándékozza meg az önvád kérlelhetetlen villámfényével: nem elég, hogy a kiszolgáltatott lányt fiához láncolta, tehetetlen vallásosságával még el is undorította menyét az igazságtól, mindannyiunk egyedüli menedékétől!

Mauriac kérlelhetetlen. Szerkesztésében, mondataiban gubancos és darabos, jelenetezéseiben szűkre szabott és nehézkes. A csomók érdeklik, a görcsös csomók, miket szét kell bogoznia vagy akár szakítania – a sima szálakat kiengedi kezéből. Mohó kíváncsisággal kutatja a szenvedélyek és a még bűnösebb közöny pusztító természetrajzát, alakjai következetes végzetszerűséggel jutnak el a végső összeomlásig – vagy a megvilágosodás kegyelméig. Így kerül vissza a „tűzfolyam” sodrából a szülőfalu templomába Giséle de Plailly; sejt meg valami kimondhatatlan békét a méregkeverő Teréz, túl élete éjszakáján; enyhül meg a Viperafészek gyűlölködő családapja, s fogadja magába a szomjúhozott, megnevezhetetlen igazságot eszmélete utolsó pillanatában az öngyilkos Irén.

„Mert azért jött az Emberfia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett” – idézi egy helyütt az Evangéliumot Giséle de Plailly, Desqueyroux Teréz és mind a többiek, a Fekete angyalok Andres-ja és a Ce qui était perdu Hervéje, mind-mind bujkáló lelkek, kik azonban mégsem akadályozhatják meg, hogy az Emberfia folyvást keresse, ha nem is engedik, hogy megtalálja őket. Környezetüknek és önmaguknak kiszolgáltatott rabok, s a megtérés talán épp azok számára a legnehezebb, kik nem is érzik, jóllakott önteltségben viselik rabságukat. A kispolgári életforma spanyolfala mögött ők Mauriac legkétségbeejtőbb szörnyetegei.

Szándékosan kispolgári életformát mondtam, mert Mauriac a kispolgár, a mindennapi életek, a közhellyé kocsonyásodott, sőt számtalanszor erénynek nyilvánított bűnök, borzalmak írója. A magabiztosság, a család, a munka szeretete ijesztő fogalmakká válhatnak írásaiban. Ezek a korlátolt, végső fokon önző emberek, kik szeretetüket is másokon takarítják meg, a szentesített előítéletek vagy jelszavak bábjai, egytől-egyig reménytelen kispolgárai a léleknek, s környezetükben kilátástalanul vergődik a másik mauriaci hős: a lázadó. Mauriac szemével az ember nemcsak önmagában, de a többi emberrel, a társadalommal való viszonyában is reménytelen. De talán a közönyösekben és a haszontalanul elpazarolt szívekben is feldereng egyszer a vágy az osztatlan és maradéktalan szeretet után?

Ilyenkor érkezik el a reménytelen sorsokat föloldó pillanat, a kegyelem pillanata. A Mauriac pillanata. Akár Dosztojevszkij, Mauriac is itt a legmeggyőzőbb, ellenőrizhetetlenül mesteri és fölszabadító. Sodró, kozmikus boldogság, amit kifejez, de ez a kozmikusság nem valami személytelen panteizmust jelent, hanem a szűkkörűen önző személyes élet vigasztalódását a végtelen személyiségben.

Ha hiábavalónak látná, letenné a tollat. Erről az íróról mindig beszélni kell, amint ő is kényszernek érzi, hogy írjon. Kegyetlen szerző, de a szeretete fájdalmasan nagy, mint a legnagyobbaké, kik az írást mindenkor hivatásnak érezték. Mauriac az az ember, aki sohasem nyughat meg az emberi sorsok hálóinak szövevényében, az a lélek, aki választott áldozata és „mindenkor könnyű prédája Istennek”. Róla szólva kötelességünk felelni az önként jelentkező kérdésre: mi lesz Mauriac könyveivel, miket már ma kezd elejteni az irodalmi divat? Erre a kérdésre csak egy másik kérdés válaszolhat. És mi lett János jeleivel, miket Patmosz-szigetén magánosan rajzolt a tengerpart homokjába?

 

(Piarista Öregdiák, 1942. december)

Jegyzet

 

 

 

Misszió a hadifoglyokért

Franciaország 1940 tavaszán befejezte háborúját, és minden oka megvan rá, hogy felejteni próbáljon. Elég volna egy vállrándítás, egyetlen lemondó, beletörődő mozdulat, de erre a mozdulatra csak a köznapok történelme vállalkozhat, a személyes, egyéni fájdalom soha. Az otthoniak százezrei aggódnak a hadifogságba került Paulokért és déliesen kreol Jeanokért, s ezt az aggódó féltést nem mérsékli semmiféle fegyverszünet, nemzetközi egyezmény, nem meríti ki semmiféle áldozat vagy megpróbáltatás. Franciaország ma újra elgondolkoztatóan sokat imádkozik, és Párizsból szokatlan teherrel futnak ki az elsötétített vonatok az északi Németország felé. Eddig több mint 2500 templomi oltárt, 47 000 liter áldozáshoz való bort, 185 000 bibliát és 450 000 imakönyvet, valamint több mázsa kereszttel jelölt ostyát és számtalan miseruhát küldött a francia otthon a német fogságban élő francia papok és foglyok számára.

A különböző szanaszét szórt fogolytelepeken pillanatnyilag még 28 000 tiszt és 1 200 000 közkatona sínylődik, s ezek között 2800 a pap. A hazai talajtól és a melegebb ég alól elszakadt Jeanok és Paulok a munka sűrű, kimért egyhangúságában élik napjaikat bányákban, gyárakban és megművelésre váró mezőkön, vigyázó drótsövények és őrködő katonák éber közelében. Igazi megpróbáltatás azonban számukra az este, a pihenés órái: ilyenkor eszmélhetnek csak rá igazán gazdátlan sorsukra, a szülőföld vigasztalan hiányára, valahol a Szajna partján hirtelen abbamaradt életükre. Ezért a szokatlan szállítások, a hazai katolikusság megindító, hősies erőfeszítése, hogy elszakadt testvéreik édes anyanyelvükön vigasztalódhassanak az imádságban, s a soraikban élő francia papok kezéből vehessék magukhoz hajnalonként az áldozati ostyát.

Az Aumônerie Générale des Prisonniers de Guerre, ez a nagyszerű katolikus szervezet Rhodain abbé vezetésével hónapok óta működik a megszállott Párizsban, s a foglyoknak nemcsak testi, hanem elsősorban lelki épségére őrködik. Országszerte folyik gyűjtés, a kolostorokban gondos kezű apácák fejtik palackokba a misebort, sütik és csomagolják a tengernyi ostyát, szabják az egyszerű miseruhákat, és festik be a könnyen hordozható kis oltárokat.

A munka másik részét a francia gyerekek vállalták. Nemes ügyhöz méltó buzgalommal kiáltványt intéztek a nemzeti ifjúsághoz, hogy amit lehet, jó szívvel takarítsák meg saját szűkös élelmükből: cukrot, süteményt, konzerveket ajándékozzanak a szenvedő foglyoknak.

A siker minden várakozást felülmúlt. Alig jelent meg a lelkes kiáltvány, az „Aumônerie” autói sorra járták a francia városokat, és a mozgósított fiatalság valósággal megrohamozta a gyűjtőket. Ezer meg ezer kockacukor, számtalan doboz keksz, konzerv került elő a jótékony kis kezekből; a francia katolikus gyerekek feledhetetlen tanúságot tettek hazaszeretetük mellett.

Ma a katolikus Franciaország vállain nyugszik a francia foglyok jóléte és ellátása. Hirtelen tűnt fel Rhodain abbé mozgalma, szinte a föld alól, mint a katakombák mélyéből az első keresztények hite. Segíteni és hitet adni, ez a jelszavuk, annyi vigasztalan jelszó után. Példájuk futótűzként terjed, ma már minden egyházközség gyűjtést kezdett, és a foglyok tömegesen kapják a „Stalag” feliratú csomagokat. Munkájuk igazi érdemét és értelmét azonban csak maguk a foglyok tudhatják. Egyedül ők vallhatnak a reménytelenül kopár telek és egy helyben topogó őszök valószínűtlenül lassú múlásáról, a barakkok végeérhetetlen éjszakáiról, s egyedül ők árulhatnák el, mekkora örömöt okoz egy hajnali mise és könyvük lapjain az otthon, a drága Franciaország kezének jegye.

Jeanne d’Arc népének a háború már nem jelent harcot többé, csak a szeretet adósságát a vesztett ügy áldozataival szemben.

 

(Élet, 1942. november 15.)

Jegyzet

 

 

 

December

Földek és kertek lassan kisimulnak. A város állig gombolt házai beljebb húzódnak az út mellől, bokrok és fák önző várakozásban engedik el egymás kezét, s mintha valami rendkívüli hírre készülnének, kíméletlenül vetik le minden emléküket a múltból. Egy madár rebben fel az üres levegőbe, az ég felé puhatol, mint tó vizébe dobott kavics, majd egy kisdiák kapaszkodik fel a kiürült Gellérthegy oldalán, szája körül ezüstlő lehelettel. Ennyi az egész, amit följegyezhetsz. Egy este pedig a körúton csatangolva is meghallod, amint a tetőkre süppedt ég alatt elszorul a város lélegzete. És másnap reggelre lehull az első hó.

Észrevétlenül érkezett az éjjel, mintha valaki lopva fehér krétával rajzolta volna körül a házakat, a fákat, a sötétből elváló ablakpárkányokat. A Halászbástya körbefutó tornyai szikrázva állnak a hamuszín ég peremén, s a hidak mintha megereszkednének súlyuktól az ólomszínű Duna felett. Puha köd tömi el az utcákat, a távolságok megenyhülnek, úgy hiszed, hogy a szobádban járkálsz. A pálosok kolostorából nehezen emelkedik fel a harangszó és kurtán belefagy a levegőbe; a villamosok sűrűket csöngetnek, s a szomszédos jégpályán már kora reggel megindul a korcsolyázók eleven körhintája.

 

*

 

Ismerkedsz a téllel, mintha egy nagy képeskönyv lapjait nézegetnéd, kutatgatsz a hófehér lapok közt, elszédülsz és újabb látványokra ocsúdsz föl, álmosság környékez, legszívesebben lehajtanád fejed a nyitott, vakító képekre! Az idő megáll, szétfoszlik körülötted, súlytalanul libeg a pillanat mozdulatlan sodrában, mint az utas, aki nem tudja, honnan és hová érkezik, mint az olvasó, aki nem tudja könyvét letenni öléből.

Délre a levegő fémes burájában fölgyullad a nap is. A hegytetőn ingujjra vetkőződik a síelő, botját a hóba szúrja, s mintha a nyári strand homokjában időzne, arcát a szemcsés fényességnek fordítja. Haját kisimítja homlokából, messze a menedékháztól, csukott szemekkel szívja tüdőre a sugárzó, éles magányosságot. Azután már csúszik is lefelé az érintetlen hegyoldalon, derekát figyelmesen előrehajlítva az elébe ugró fák közt. Sietni kell, mert korán sötétedik. Fáradtan száll le az autóbuszról, karcsú szerszámait vállára veszi, s ahogy lassú, izmos lépteivel megindul a zajtalan járdán, fiatal, tűnődő katonához hasonló, aki magas várából ereszkedett alá.

Közben ismét megered a hó, de most már némi széllel keverten. Estére a sarki gesztenyeárus acetilénlámpása is fölgyullad, orrodat megcsapja a fényes láng savanykás illata, és szorongva akaratlanul a gyerekkor ünnepeire gondolsz, mikor búcsúkor ugyanez az ezüstös világosság és tapadós szag lepte el a mutatványosok lefüggönyözött, titokzatos bódéinak környékét. A gyerekkori havazásokra emlékezel, a sötét udvaron hosszú szálakban áthulló pelyhekre, mikor még székre kellett állnod, hogy kiláthass a párás konyhaablakon. Melletted vad csatakiáltások közt az utcai hajtóvadászatok mesterei vágtatnak el épp, hogy biztos sáncaik mögül sortűz alá vehessék az ártatlan járókelőket, jeges hólabdát csúsztassanak a cselédlányok nyakába, s méterekre bemerészkedve a jégtáblás Dunára, fittyet hányjanak a parton méltatlankodó öregekre. Valamiféle jófajta vállalkozásba, hangos hócsatába, szertelen futkározásba kezdenél te is! Régi szenvedélyek villannak meg benned, önkénytelenül is elmosolyodsz, azután lassított léptekkel rövid kerülőt teszel hazáig.

Otthon a könyvállvány háta mögül előveszed a csillagtérképet, és a többi bolygó útja közt kíváncsi ujjal keresed meg a Föld menetrendjét. Mintha fölfedezésekre indulna, csillagunk egyre jobban beletűnik a mindenségbe; a veszély büszkesége önt el, te is segítenél mind messzebbre szállni a tilosba, egyszeriben kitágul a világ, mint a gyerekes, képzeletbeli utazások világa, s úgy érzed, káprázatosan csillogó, tündéri ünnepségre érkeztél. Nyitott ablakodon át kihajolsz a parttalan hullámverésbe, elvakítva, kifogyhatatlanul bámulsz a havas éjszakába, mind beljebb sodródsz, öntudatlanul és fölszabadultan, egy veszélyes titok jegesen izzó magja felé; csillogó foszlányai, ismeretlen égövek megfejthetetlen, konokul ismétlődő üzenetei. Sokára tudsz csak megválni az éjszakai látványtól, s mikor hátat fordítasz az ablaknak, szinte büntetés viszontlátnod szobád falait, ágyadat a sarokban és a széket, hová levetkőzöl, és elalvás előtt kirakod az órádat.

 

(Élet, 1942. december 27.)

 

 

 

1943

 

 

 

 

A zsebóra négyszáz esztendeje

Négyszáz éve annak, hogy az emberiség zsebébe csúszott az idő: megszületett az első zsebóra. Azóta az eddig zajtalanul kisikló pillanatokat nyugodtan tenyerünkbe foghatjuk, akkor hallgatjuk ki a mulandóság szívverését, amikor éppen eszünkbe jut. Egy kicsit talán el is kényeztetett minket ez a csodálatos műszer, érzéketlen közönnyel viseljük, élünk vele, akár a levegővel. Csak ha kihagy szorgalmas körforgása, eszmélünk rá zavartan, micsoda fontos szerepet játszik életünkben, milyen tétován, bizonytalanul puhatolózunk nélküle a világban, akár a magára maradt vak egy belvárosi utca forgatagában. Egyszeriben nem tudunk élni óra nélkül, mintha szívünk állt volna el, vagy mintha nem kapnánk levegőt. Idáig észre sem vettük, mint a legtöbb csodát – az eget, a földet meg a csillagokat –, s most mintha egy zavartalan szerelem szakadt volna meg, fegyvertelenül kerülünk szembe a múló idővel. Mikor azonban a hűséges mutató rövid szünet után ismét szolgálatunkba szegődik, megkezdi lassú szemléjét az óralap feszesen fölsorakozó számjegyei felett, újra csak elfeledjük, legfeljebb egy-egy gépies pillantást vetünk rá napközben, lefekvés előtt foglalkozunk vele egy keveset. Hálátlanok vagyunk, s ha csodáltuk is, csak gyerekkorunkban csodáltuk, hajoltunk föléje ámuló tisztelettel, csak addig volt rejtély, míg ki nem lestük aranyló fogaskerekeibe zárt titkát, hogy azután végleg száműzzük képzeletünkből.

Pedig nemcsak ő maga érdekes, története is fölér bármelyik híresség pályafutásával. Zsebórák már ezerötszáz esztendővel ezelőtt is voltak, az előkelőbb rómaiak utazásaik alkalmával nyakukba akasztva vitték arany, ezüst vagy réztokba foglalt napórájukat, de mihez kezdhettek vele éjszaka, felhős időben? Az új találmány születéséig az ég önkényes közléseinek volt kiszolgáltatva a föld vándora, s hosszú időnek kellett eltelnie, míg egy szép napon markába szoríthatta a mulandóságot.

De milyen is volt az első zsebóra? Alakra tojásdad szabású, akár egy dohányos szelence, mutatóit nem védte üveglap, s így a sötétben is ki lehetett tapogatni az idő állását. Mint a hagyomány följegyzi, mestere és alkotója, a haldokló Henlein Péter, mikor kiejtette elgyengült kezei közül, így kiáltott hozzátartozóira: „Hagyjátok csak gurulni, Nürnbergtől végig az egész világon!”

S valóban, Henlein halála után a szomszéd városok sorra vették át a zsebóra szabadalmát, s rövidesen alig akadt előkelő hölgy vagy úr, aki ne dicsekedhetett volna el a váratlan kinccsel. A mű kész volt és meghódította a világot. Érdekes azonban nyomon követni, hogy fogadta a kimért modorú kis műszert a korról korra változó divat és ízlés.

Az aranyművesek szinte az első pillanatban fölfedezték a gazdag lehetőséget és éltek a kínálkozó alkalommal. Arany és ezüst cirádákkal, virágmintákkal és stilizált bibliai jelenetekkel díszítették foglalatát: a műszer ékszer lett. A barokk korban a papok keresztbe foglaltatták órájukat, vagy mint „menento mori”-t kis koporsóba zárva hordták reverendájuk alatt. A Napkirálynál az udvari előírásos öltözékhez tartozott, de, akár manapság, udvariatlanság volt társaságban rápillantani.

A fényűzés nemegyszer különcködéssé vált. Nemcsak briliánsokkal, s egyéb drágakövekkel rakták ki az órák fedelét, de kettészelt igazgyöngybe is behelyezték magát a szerkezetet is. A harangjátékhoz hasonlóan kecses ütemben mozgó figurákkal töltötték ki a számlap középső tisztását, Pierrot-val és Pierrette-tel, amint szüntelen bókolással halmozzák el egymást az idők végtelenjéig, vagy épp egy vadász tévedt a szoros üveg alá, honnan talán azóta is fújja kürtjén egy titokzatos vadászat kifogyhatatlan riadóját. Az ártalmatlan vadász néha azonban fegyverét is használta – ha az óra éppen ébresztőórának készült – vékonyka tűhegyét az alvó csuklójába szúrva.

A barokk kora után a zsebóra használata egyre több tért hódított. A vallásos lelkület sokáig átérezte benne a fentebb már említett „memento mori” gondolatot, hiszen mi emlékeztetne jobban a halálra, mint az idő? S egyáltalában: van-e halandóbb fogalom az időnél? Elkerült a „zsebben hordott elmúlás” divatja Magyarországra is. Egy sereg történelmi szereplőnknek ismerjük zsebóráját, köztük egyike a legszebbeknek Pázmány Péter, a nagy bíboros híres, tojás alakú zsebórája, melyet a Nemzeti Múzeum régiségosztályának tárlóiban őriznek. Egy nagy egyéniség egész karaktere benne van ebben a díszes, de mégsem hivalkodó műremekben. Puritán célszerűség és finom ötvösmunka a magyar „memento mori” jellemzője.

A modern világban a párizsi nők túlszárnyaltak minden elképzelést. Órájukat ismeretlen gyakorlati okokból nem karjukra, nem is nyakukra, hanem egyenesen bokájuk köré csatolták föl, mint mások a korcsolyaszíjat. Az órával különben a mai technika is eljátszadozott. 1909-ben egy svájci órás elkészítette a földkerekség leglaposabb zsebóráját, amely foglalatával együtt mindössze három milliméter vastag és teljes pontossággal kerek huszonnégy óráig jár. Viszont a világ legkisebb és legnagyobb zsebórája természetesen Amerikáé. Az egyik olyan kicsi, hogy egy borsószembe is belefér, a másik olyan nagy, hogy toronyórának is beillene. Amerika – Amerika arányokban!

Ezzel el is érkeztünk a bölcsőtől a négyszáz esztendős évfordulóig, pedig a versenyórákról, a másodperc-, meg a századmásodperc-mutatókról nem is beszéltünk! Szelíden kezünkbe vesszük zsebóránkat, és elnézzük munkájában. Vajon valóban tenyerünkben tartjuk az időt, akár a forrás fölfogott vizét? Mert ha igen, miért hogy elmúlunk, s velünk együtt ez a bűvös műszerünk is?

 

(Élet, 1943. január 31.)

 

 

 

Szeszélyes április

A hónapok közt ő az enfant terrible, a rettenetes, kiismerhetetlen kölyök, hajadonfővel, sállal a nyakában. Ő a naptár réme, de benne van a legtöbb humor, a legszemtelenebb és a legvidámabb. Zsebredugott kézzel, fölényesen fütyörészve érkezik, napfényt és meleget ígér, s mikor látja, hittél neki, tiszteletlenül szemedbe vihog és fügét mutat. Soha kalaplevéve nem köszön, vagy ha megteszi, annál rosszabb, elkészülhetsz rá, hogy nyomban hátba is vág érte. Mégsem lehet komolyan haragudni rá, úgy kell elfogadni, amilyen, tréfáiért csak a nyárspolgár orrol meg, aki következetesen sírt már a bölcsőben is.

De egészen soha ne higgy neki, megtanulhattad, hogy hajthatatlan a szép szóra, soha egy percig ne vedd komolyan, így is marad még bosszankodni valód. Ne oktasd, ne vitatkozz vele, hiszen semmit se vesz kevesebbe, mint a körgalléros, ünnepélyes szónoklatokat. Egyik fülén be, a másikon ki. Inkább légy te az okosabb. Megtréfált, kigúnyolt, a bolondját járatta veled? Intézd el egyetlen vállrándítással. Legyints, mint a sztoikus bölcsek: szeszélyes április!

Csak ne nagyképűsködj! Bizonyára veled is megesett, hogy az utcán csatangolva a szemközti járókelőről hirtelenében nem tudtad, feléd közelít, vagy éppen ellenkező irányban halad? Valahogy így vagyunk az áprilissal is. Néha szentül hisszük, hogy nyílegyenesen a nyárnak rohan, s a következő szempillantásban máris visszapártol a télhez, hideg szélvészeivel már-már ismét februárt jósol.

Szeszélyes.

Ha le kellene rajzolnom, felemás bohócnak rajzolnám. Egyik szeme sírna, másik nevetne, mint a mesebeli öreg királynak. Napsütést és didergő záport pingálnék egymás mellé felemás ruhájára, arányosan megosztanám rajta a téli meg a tavaszi kabátom. Rettenetes kölyök. Hol féktelenül tombol, bőg, és öklével gyanútlanul csitítgató arcunkba csap, hol tág, angyali szemeket mereszt ránk, mint élelmesebb gyerekek a nádpálca árnyékában. Hol ilyen, hol olyan. Hol egyszerre mind a kettő.

Nem véletlen az érzésed, hogy vázlatkönyvben lapozgatsz, egy nyugtalan rajzoló próbálgatja színeit, és törli le újra meg újra könyökével a készülő képet. Hol van még a majálisok telt ege, a májusi délutánok nyugodt derűje? Ha jól megnézed, ennek az áprilisi égnek a kékje sem hiteles kék, mezőinek a zöldje sem hiteles zöld. A virágok már kinyíltak, de még maradt bennük valami félelem, tartásukban némi bátortalanság. A levegő is hígabb a kelleténél, a fák karjaiból nemrég szökött ki a nyújtózkodás első öröme, a halak karcsú soványsággal cikáznak a Duna ezüstjében. Semmi sem végleges, s néha megzavarodottan, akaratlanul is arra gondolsz, hogy körülötted minden csak káprázat, a nők lenge szoknyája, a sziget fölé fölúszó sétahajó, az ébredező liget sebes körhintái, a barnára sült evezősök a vízen: mind csak hetykén odavetett zseniális ötletek.

Április! Valljuk meg egymás közt őszintén, hiszen emberek vagyunk, mindannyiunkat megtévesztett ártatlan, angyali ábrázatával. Én is emlékszem rá és te is emlékezel, mikor ragyogó napsütésben elindultál hazulról s már a saroknál vissza kellett fordulnod az esernyőért. Visszaszaladtál s utána sértett gőgben sétáltál egyet nyitott esernyő alatt a már-már nyári verőfényben. Ki vette volna észre, hogy az április közben pillanatok alatt meggondolta magát? Vagy talán kirándulni mentél a hegyek közé vasárnap délelőtt, könyökig gyűrt ingben, nyitott gallérban, mikor megleckéztetett. Mert újra csak ki hitte volna, hogy a sima fű közül fölrebbenő és a virágokon hosszan megpihenő szellő egyszer súlyos, tömött felhőket is hozhat? Újra megtörtént, mint annyi ápriliskor, hogy későn eszméltél, késve menekültél fedezék alá. Hallanod kellett, amint futtodban mögötted csörtet, füledbe rikoltozva vizet önt a nyakadba: te bölcs, már megint okosabb voltál!

Áprilisban alázatosak leszünk, mint mindennel szemben, ami ellen tehetetlenek vagyunk. Alázatra nevel ő, a megnevezhetetlen, bár maradéktalanul sohasem tudjuk elfogadni garabonciás természetét, jámbor falusiak maradunk az ő ördöngős, tiszteletlen varázslatai között. Az első szerelmek kapkodó, keserédes íze kísért a levegőben, s talán nem véletlen, hogy igazában egyedül a költők békülnek ki vele, becézgetik egy-egy önfeledt, könnyű szívű pillanatukban.

A polgár azonban nem azonosulhat a költővel, s ha mosolyog is, legfeljebb a kabátja hajtókája mögött. Bölcsen mosolyog, és észre sem veszi közben, hogy április már el is hagyta őt, hogy ismét kevesebb lett egy hónappal és gazdagabb egy örök, kifogyhatatlan tanulsággal.

 

(Élet, 1943. április 4.)

 

 

 

Őszi csendélet

Ha az őszt egybe kellene vetnem valamivel, egy hosszú ének befejező utolsó sorához hasonlítanám. A dallam elakad, de még nincs vége teljesen, átcsúszik az utolsó ponton, kitárt szárnyakkal tovább lebeg az emlékezetünkben. A gyümölcs megért, csak kosárba kell gyűjteni a fákról, a szőlőtőke roskad a fürtöktől, csak szüretre vár, a mezőről is elkívánkozik a széna. Kertekből és földekről pincékbe és kamrákba szorul a termés. A táj kifosztva, könnyes és ideges, egy-egy szakállas rózsatő tűnődik, mosolyog magában, aztán hátraveti fejét, rázza a sírás. Valahogyan kényelmetlenül érzi magát a gyümölcs, ha még kinn felejtették a fán, de ez a szorongás egyszeriben megenyhül, ha tálba kerül az asztalon.

Nézd, már mosolyog is! Igen, csak az emlékeinek szeretne élni, mint a nagy színész, ki elérte leghangosabb sikerét, s most emlékiratait rendezi, mint az öregedő szerelmes, ki nem akar már semmit, mert mindent megkapott, amit csak kívánhatott. Érdemes meglesni a kamrában egy halom almát. Szelíd, nyugdíjas mosollyal ismerkednek egymással, végtelenszer ismételgetve szokásos, egyszerű történetüket, mindig ugyanúgy és ugyanazt, akár valami kaszinóban. A körték valamivel tartózkodóbbak, ők az öregedő asszonyok, kik továbbra is megtartják derekuk karcsúságát, s csaknem mindent fiatalságuk tündéri illatából. Az asztalon, a tálban kényesen elrendeződnek, az almák fölé furakodnak, egy ismeretlen, titkos megállapodás jogán. Nem is tudják talán, hogy mindez tulajdonképpen szomorú. Utolsót illatoznak, tündökölnek a mulandóság máglyáján.

Kint nyugtalanul és hidegen váltakoznak nappalok és éjszakák, ellenségesen egymás sarkába marva. A levegő tiszta és üveges, valami nyers tisztaság szorult tágas üregeibe. Hallgatagon, kifosztva ellenőrzik egymás félelmét a magányos fák, mint megrabolt szülők, kik nem mernek tudni, hallani elveszett gyermekük sorsáról. Gyászolnak és hiú reménykedéssel csalják magukat. Igen, a gyümölcsök eltűntek a nyárral, s ki tudja, mi lett a sorsuk? Talán zsúfolt városi piacok csarnokaiban szoronganak, mint a vágóhíd bárdja előtt összeverődő kis borjak? De erre jobb nem is gondolni. Ők a gyümölcstársadalom elesettjei, szegények rokonai, kik menedékházakba szorulva tengetik elárvult életüket. Ne beszéljünk róluk, aludjon csak a lelkiismeretünk!

Nem ilyen nemes, de egyszerűbb és meghatóbb a paprika, a szakállas kukorica, a repeső paradicsom sorsa. Parasztsors az övék, egyszerűbb az életük és alkonyuk is. Nem foglalkoznak annyit magukkal, nekünk sem olyan kedvesek, szűk helyen is megférnek egymással. Egyenesen föl kell fedeznünk szerény szépségüket, formátlan testük esendő kedvességét. Félszegek, de azért jól érzik magukat a védett pincében, mint a falusiak, ha vendégségben vannak. Ha az almák szelídek és kényesek a körték, a kukoricát és a paprikát az esetlen jóság, valami bujkáló, humoros mosoly jellemzi, s még halálukban, a kés alatt is engedelmesek. A gazda javát akarják.

Nem így a must és a virág. A virág éppúgy haldokol, igényes fejezetekben, mint az emberek. A szoba levegője pillanatra még szebb, még színesebb, mint a kertben volt, kibomlik, mint halála előtt a tüdőbeteg lány, de éjjel fázik, és kirázza a köhögés. Figyeli magát, néha túlzottan hiszékeny, máskor meg egy-egy pillanatra tökéletesen elereszti magát. Gőgös és segélyt kérő, megható és kiszámíthatatlan. Tanulhatna a paprikától.

A szőlő vagy a must meg egyenesen halhatatlan. Halála csak átváltozás, így adta vérét népéért a hajdani barbár törzsek fejedelme, hogy ereje alattvalóiban éljen tovább. A szőlőből must lesz, és a mustból bor. A szőlő ereje velünk marad, halálával kellett bevennie az időtlenséget. Ha körülnézel a pincében, vajon gondolsz arra, hogy isteneket őrzöl hordóidba zárva? Minden borospince a halhatatlanság szigete.

Gyümölcsök és virágok, boroshordók és józan vetemények: mintha emberi sorsokról lenne szó. Megadással élnek kedvünk és étvágyunk árnyékában, mint pogányok a párkák kezében. Hasonlatosak hozzánk. Különösen így ősszel, életük magaslatán és haláluk tövében. Megraboltuk velük a nyarat, de ők nem tiltakoztak a szöktetés ellen, valami titkos sorsközösség felénk húzza a szívüket. Bejöttek utánunk a házba, nincs bennük semmi ellenségeskedés, csöndesek és példaadóak.

Mi lesz velük, ha rájuk szabadít az éhség? Mi lesz a csendélettel? Az, ami tavaly és tavalyelőtt. Szép lassan, egyik napról a másikra fölesszük az ősz költészetét.

 

(Élet, 1943. október 31.)

 

 

 

1947

 

 

 

 

A mű születése

Rettentően rossz előadó vagyok, szabad előadásra nem vállalkozhattam. Tegnap este és ma reggel sikerült összeírnom valamit, de csak most jöttem rá, mennyire lehetetlen az embernek magamagáról beszélnie, legalábbis prózában s kivált olyan kényes tevékenykedéséről, amilyen a versírás.

Mindenesetre elmondom a magamét, s ha valakit még tovább érdekelne valami, amennyiben tudok, örömmel válaszolok a kérdéseire.

A vers anyaga a nyelv. Mit jelent ez? Hogy a nyelv ellenében kell megvalósulnia, a nyelv konvencionális jelentése ellenében kell kimondania valamiképpen az egyszerit. Bergson azt tanítja, hogy az alászálló anyag ellenében ható életlendület szervezője az organikus világnak. A vers lényegében ellentétes anyagával, a nyelvvel, s mégis egyedül általa, vagy pontosabban ellenére tud csak megszületni. Ezért a költői ihletnek tökéletesen ismernie kell az ellenálló fél minden fortélyát, hogy végül is kétvállra fektethesse. A jó vers mindenkor diadal, győzelem, a teremtő, eleven élet győzelme az élettelen ellenálláson. Ebből szorosan következik, hogy ennek a diadalnak nem szabad könnyű diadalnak lennie, egy kihalt város ellen kár fölvonultatni egy hadsereget. Itt mindjárt egy lényeges momentumra szeretném fölhívni a figyelmet. Ti., hogy a költői képesség éppenséggel nem velünk született különleges nyelvi készség. Ez jó, ha megvan, de ugyanakkor, merem állítani, rengeteg veszélye is van. Ti. egykönnyen félrenevelheti az ihletet. Játékosan könnyűnek tüntetheti föl azt, ami végelemzésben halálosan komoly: a nyelv, vagy ami a tulajdonképpeni nyelv mögött lappang, aminek a nyelv adott esetben csak fedőszerve, a sematikusan elmerevült világ és az ihlet összecsapását. A merő formai és nyelvi bravúr ilyen esetekben, hogy úgy mondjam: jogtalan. Szótár-ihlet. Békebeli katonai parádé és nem győzelmi felvonulás. A költő könnyen elpuhul benne. A magam részéről épp ezért inkább kedvelem azokat a költőket, akik valamiképpen nem született formaművészek, hanem formaművészekké váltak: azaz megtalálták, mert bátrak voltak megkeresni a saját problematikájukat és csakis az igazi, végzetszerűen számukra megadott ellenállások ellenében játszották ki a költői és formai bravúrjaikat. Természetesen ez nem erősíti a másik végletet sem, a manapság annyira elharapózott fölfogást, amely gyanakodva fogad minden költőt, aki épkézláb verset ír, és tiszteletben tartja a nyelvet és a költészet eredményeit. (Értsük meg, hogy vannak kijátszhatatlan törvények, és aki röpülni akar, annak számolnia kell a nehézkedés törvényével, különben csak a karjait fogja lóbálni a levegőben, és csak a hozzá hasonlókkal fogja elhitetni, hogy repül is.)

Azonkívül épp az igazi költő becsüli is azt, amit legyőzött, aminek ellenállásán keresztül sikerült megörökítenie ihletét, ami másképp füstbe ment volna. Akik oktalanul lábbal tiporják a költői nyelvhasználatot, lovagiatlanok és rendszerint egyáltalán nem költők, s távolról sincsenek tisztában az alkotás lélektanával. A formai problémák egy költő számára azok a csodálatos kapaszkodók, amik nélkül soha nem pillanthatná meg a világ panorámáját. A kialakított költői formavilág is egy ilyen kapaszkodó – még sok más ellenállás mellett –, tessék megmászni. De elsöpörni: kontármunka. Formalizmus és nyers, akadályokat kikerülő ihlet: íme két hibás véglet. Mindkettőnek megvannak a leleményes jelszavai és gyógyíthatatlan dilettánsai, az egyik az akadémikusság, a másik az újszerűség ma már valóban démodée mámorában él. Könnyű és vigasztalan út mind a kettő. Az igazi költészet – szerintem – valamiféleképp ezt a két végletet szabadítja egymásra pártatlan hidegvérrel és komolysággal. Valahogyan a kettő összecsapásából születik a mű, s tulajdonképpen erről kellene beszélnem, azaz szemérmetlenebbül egyes számban arról, hogy én hogy is írok verseket.

Hát ha már a vers születéséről beszélünk, semmiképp se hanyagolhatjuk el azt az előzetes állapotot, mondhatnám a fogantatásnak azt az örökös állapotát, amiben a költő örökösen él. Ha valaki megkérdezné tőlem, mikor lettem költővé, nem tudnék rá becsületesen felelni. Pedig volt már rá példa. Egyes költők megvilágosító eseményekre, fordulatokra emlékeznek vissza, a dilettánsok rendszerint valami nagyon költői eseményre, mint pl. mikor először meglátták a tengert, vagy az anyjuk halálára. Már közelebb jár a kérdéshez az, aki úgy teszi föl: mi tett költővé? Talán a legszembetűnőbb, legállandóbb jele a költői alkatnak az örök figyelem, a lankadatlan, ugrásra kész éberség. Költőnek lenni föltétlenül kimerítő és emésztő állapot. A legtöbb költő látszatra tétlenül él. Mivel a szakadatlan munkálkodás közben nem jut ideje a munkás polgárt mímelnie. Bármire is emlékszem vissza az életemben, minden emlékemet túlexponálja az éber, már-már személytelen figyelem. Aki magának él, nem így figyel. Ez már a mi szorosan vett életünkön kívül eső kíváncsiság. A költőnek mint embernek épp ezért mostoha az élete. Azokat az élményeket, melyek szervesen beépülnek mások életébe, s másokat felnőttekké nevelnek, a költő mohón elrántja tulajdon emberi fele elől, s emberi része épp ezért valamiféleképp lemarad, sohasem tud igazán felnőni, holott a költő mindent tud az életről, amivel mégsem tud más, teli embereket csak megközelítő biztonsággal sem élni. Ez az örökös éber figyelem bizonyos értelemben megkeseríti a költő életét, bár ugyanakkor semmitől sem irtózik jobban, mint ennek az elvesztésétől. Az úgynevezett fejvesztett pillanatoktól senki sem retteg jobban, mint maguk a költők. Ennél nincs megalázóbb, s egy-egy vers sokszor nem más, mint egy-egy ilyen üresen maradt, kiégett pillanatnak a kiütése, a költői világkép, a költői ellenőrzés folytonosságának a helyreállítása. A tétlen költő olyan abszurdum, mint az életművész gályarab.

Tehát a költő számára két kihívó ellenállásról beszéltünk idáig: első volt a nyelv, második az élet, túlexponált emlékeknek formátlan, állandóan születő és szaporodó tömege, ami valóságosan megfekszi, rárakódik, elnehezíti őt.

Ezzel szemben dolgozik – és ez már szorosabban a mű születéséhez tartozik – a kiválasztás, az elrendezés, a megformálás igénye. Természetesen ahol a valóság, az élmények szorítása a legélesebb, a legfeszélyezőbb – épp azokon a pontokon sűrűsödik, fokozódik (hogy úgy mondjam, lokalizálódik) a tulajdonképpeni költői tevékenység. Ezek az érintkezési pontok jelzik, mint holmi határzászlók, a költő problémakörét, a költő világát. Tehát a valóság szorításával szemben fölvonuló és mintegy fölszabadulást, a fölszabadító kifejezést, megformálást kierőszakoló ihlet lappangó formában tulajdonképpen állandó előcsatározásban áll saját nyersanyagával. A birkózóhoz merném hasonlítani, aki csak alkalmas pillanatra vár, hogy ellenfelét torkon ragadja. És ez már a tulajdonképpeni „ihlet”, a mű születésének a pillanata. Valamiféleképpen egy réges-régi erőfeszítés termi meg gyümölcsét, legtöbbször kiszámíthatatlanul – hisz az előjáték szövevénye oly dús és ellenőrizhetetlen!

A születő művet megelőzi egy indokolatlan biztonságtudat, valamiféle olyasmi, hogy „megvan, megtaláltam, egészen világos előttem!” Nehéz lenne megmondani, hogy mi. Lehet, hogy már van egy sorom, vagy még az se, egyszerűen valamiféle biztonságos helyzetérzésem, egyetlen szilárd pontom, pozícióm, ahonnét azonban egész világomat mozgásba hozhatom, mint egy fordított előjelű földrengés.

Tehát bármilyen élmény adja is a végső elhatározó lökést egy vers megszületéséhez, maga az indulás sikere és magának a versnek a sikere kiszámíthatatlan és meglepő. A szerelmes, megalázott vagy megelégedett költő nemcsak azt mondja el, ami pillanatnyilag a szívén fekszik; a jelzők, a zene, a hasonlatok és szókapcsolások ürügyén egy egész, már automatikusnak mondható világ valósítja meg magát. A rest súlyok, nyomasztó szenvedélyek és zsúfoltan tolongó emlékek egy épkézláb szerkezetben, élő és megnyugtatóan formás műben rendeződnek.

De maradjunk talán és időzzünk el egy kissé annál a határvonalnál, amelyen a mű tulajdonképpen megszületik. Nálam az alakuló vers rendszerint egy igen erős szituáció-érzésben jelentkezik. Hogy úgy mondjam, egy alapállásban, honnét mindenfele ki tudok lépni, ahonnét kitekintve az élményekkel való zűrzavaros viszonyom egyszeriben világossá válik. Ezt nyomon követi ennek az alapvető szituációnak éles, képszerű megfogalmazódása, aminek feszültsége aztán a legkülönbözőbb mozgásokban oldódik föl, de csaknem kivételesen (kivétel nélkül?) mindig mozgásban. A mozgás számomra mindig színt is jelent, a legélesebb és legtisztább színeket. A mozgás az, amely fölold, és ugyanakkor végsőkig, számos alakban megindokol egy álló viszonyt. Valamiféleképp egy megpörgetett csillagtérképhez hasonlóan a dolgok, élmények, emberek egymáshoz való szigorú viszonya biztosítja a zavartalan összjátékot, az egyetlen igaz fölszabadulást. A látszólagos zavarban a rendező szigor s a determináltságban a felszabadító működés megpillantása: számomra ez jelenti a mű születésének pillanatát.

Szemléltető példaként talán elmondom egyik versemet:

 

Trapéz és korlát

 

Az első sor nálam rendszerint első sor marad, s ebben a már említett alapvető szituációt rendszerint valami éles kép rögzíti. Mozgás még alig-alig van benne, de hogy úgy mondjam, mozgással terhes. Van, aki inkább a szívével, van, aki inkább az értelmével ír, én valamiképpen a testemmel. A testemben érzem leginkább egy-egy viszony feszültségét, az ebből kibomló, hirtelen megtorpanó, reflexszerűen átváltó mozgást. Ez a fajta mozgás nem ismeri az el-elábrándozó mozdulatot, türelmetlen, éles és célratörő, torony iránt halad. Nem papiroson írok, hanem fejben, s amit írok, a fizikumommal ellenőrzöm. Ő súg, ő segít át a nehézségeken, ha megtorpanok. Zenében szintén ezeket a mozgást szolgáló: elhatározott, éles sorokat kedvelem. Ennek a mozgásnak az állandóan alkalmazott képek az ellenpróbái. Ha találó, tömör a kép, szinte a levegőben állítja meg a leghevesebb mozdulatot is, biztosítva a vers egyensúlyát, lezártságát, nehogy üresen kifusson saját magából. A költészetnek, ha költészet, úgy gondolom, nincs szüksége a túlzott költőiségre. Itt elsősorban a rímekre gondolok. A túl éles rímeket felesleges és zavaró kitérőnek érzem. Úgy gondolom, a franciáknak igazuk volt, amikor megszerkesztették a maguk rímszótárát. Ezzel is jelezve, hogy milyen fontos (hiszen szótárba kellett szedni) s milyen lényegtelen (hiszen szótárba lehetett szedni) a rím.

A vers, vagy mondjuk úgy, az ihlet izgalma az indítás pillanataiban a startvonalra kuporodó futó izgalmához hasonló nálam, s az első megtalált kép indítása oly erős, mint a felcsattanó startpisztoly hangja: a pálya, a vers pályája szinte magától húz előre, csak arra kell vigyáznom, hogy el ne vétsem a lépést, a vers fölszabadító örömét s a szigorú versenyszabályokat egy közös élményben élem át, szinte – mint már mondottam – az egész fizikumommal.

Többet, sajnos, nagyon nehéz lenne elmondanom magamról. Esetleg van valakinek kérdeznivalója?

Körülbelül ez az, amit röviden a mű születéséről objektíve és szubjektíve elmondhatok. Általánosítottam ott, ahol csak lehetett, első személyben írtam ott, ahol csakis magamért vállalhatok felelősséget. Ez a felemás állapot talán megmagyaráz valamit e rövid írás nehézségeiből és tátongó hézagaiból.

 

(Előadás egyetemistáknak)

 

Jegyzet

 

 

 

A test költészete

Testi és lelki szerelem? A költők mindenkor tudták, hogy a kettő egy, hogy a leglégiesebb szerelem se vetheti el a test szótárát, az egyetlen szótárt, mellyel a szeretők egymással és testetlen elragadtatásukkal társaloghatnak. Az Énekek Énekének túlcsorduló dekoratív költészetétől József Attila racionalista extázisáig ugyanaz a szenvedély, ismeretre szomjas elvakultság ismétli meg a lehetetlent, mondja meg a maga nyelvén megcáfolhatatlanul világos híreit az emberi test Afrikájáról, csak éppen az utak mások, melyeken az emberi szív e kiirthatatlan rengeteget bebolyongja. Az egyik a puszta látvánnyal is beéri, madártávlatból pillantva meg a legtestibb formákat és arányokat, másokat a titkon tevékenykedő létezés milliónyi finom zöreje, íze és illata kalauzol, megint másokat az élő szervezet alkímiája, megrendítő realitása részesít valamiféle végső felismerésben a költői remeklés jogán. Egyben valamennyien megegyeznek. Az egy test, a szeretett, az egyetlen és hasonlíthatatlanul kedves test menthetetlenül kitanítja őket a világ valamennyi hasonlatára, a szerelem görcsös önzése a fékezhetetlen adakozásra. A legintimebb, legszemélyesebb és szemérmesebb indulat így válik a mindenség közügyévé, s a kivételes és kivételező szenvedély így torkollik valamennyi test közös szerelmébe, boldogságba vagy boldogtalanságba, mintha a kedves teste a mindenség egyetlen igaz ismeretlenje volna, ami nélkül azonban minden más megfejthetetlen rejtély marad.

Így vall a szerelem. De a szerelmen kívül még mennyi minden más, betegség és halál, iszonyat és köznapian könnyelmű erotika, a létezés hányféle öröme és rémülete vonulna föl, ha egyszer tanúskodni kellene az emberi test örökös pörében! Beszélni a testről, valóságos földi purgatórium-járás. De kezdjük talán a legelején, a legmagasabbról, a zavartalan boldogság, a szerelem hangján.

 

Babits Mihály: Énekek Éneke

 

De vajon nem boldogabb-e a költő, ha csak pillanatnyi feledést keres a csillapíthatatlan vágyra, a boldogság helyett a könnyebb örömöt, egy percként meglopható külön kis mennyországot? Ennek az elcsábított paradicsomnak gyönyöreiről vall Rimbaud egy légiesen romlott és elragadóan könnyed versben.

 

Rimbaud: Komédia három csókban

 

Ez a frivol játék azonban csak mélységes szorongást, gyötrő nyugtalanságot takar, s a hús görögtüzét kereső szív egyszerre szemközt találja magát az ítélet lángoszlopaival.

 

Toldalaghy Pál: Végítélet ablaka

 

És mégis, a megdöbbent szív ki máshoz menekülhetne, mint a kedveshez, hol melegedne meg másutt, ha nem az ő eleven ölelésében? A megkövesült világ, a város hideg kőtengerében egymásra utalt, egymást gyötrő és boldogító, a hús minden kínján túl is valamennyi élő örök egyességének igazságát hirdeti és vállalja Babits Mihály.

 

Babits Mihály: Hús-szigetek a kő-tengerben

 

Hasonlóan kozmikus, szerelmében a természetet, és a természetben szerelmét föllelő elragadtatásnak ad hangot József Attila Ódá-ja. Az elítélt szív és a megtalált mindenség találkozásának már-már elviselhetetlen boldogságáról vall ez a vers, az elfulladó önkívület s a fölismerés gyönyörű szabatosságával.

 

József Attila: Óda

 

De vajon nem romlandó a testi szépség? S végül is mivé lesz a halál, a mohón lakmározó pusztulás? Hallgassuk meg Baudelaire milyen példát talál erre kedvese számára.

 

Baudelaire: Egy dög

 

A romló, meglazuló test, a betegség önzővé nevel, mígnem a halál végképp magukba nem fordítja a kifelé élő érzékeket. Mint lázas detektív fülel magába a beteg szervezet, lesi a közeli gyilkost, aki nem más, mint saját maga. Szerelem és szépség, milyen messze van már! A magányos ember monologizál növekvő halálával.

 

Kosztolányi Dezső: Száz sor a testi szenvedésről

 

Szerelem és önvád, menekvés és halál: ezek a test gondolatai. Vajon el lehet-e felejteni őket? S ha igen, vajon a harcot, saját magunknak, s a többi, egymásból élősködő teremtménynek kegyetlen önzését, a puszta lét iszonyatát ugyan ki törli le emlékezetünkről? Ezek a test és a költő utolsó kérdései.

 

Weöres Sándor: De profundis

 

 

(Irodalmi összeállítás a Magyar Rádió számára.)

Jegyzet

 

 

 

1948

 

 

 

 

Vasszobor

Darázs Endre versei

Az elmúlt esztendőből aligha emlékszünk még egy ilyen friss, varázsos hangú kötetre. Szinte minden képe, minden egyes lélegzetvétele külön meglepetés: csupa talpraesett képtelenség, balesetből kikerekedő mutatvány, csupa hazugságnak induló elemi igazmondás. De hogyan? Ennyi valódi ellentétet végül is mi olvaszthat egyetlen vers egyetlen sorában is hiteles remekké?

Az írásművek legtöbbje stílusával és szerkezetével, erejével és eleganciájával, nyelvezetével és képeivel győz meg, Darázs költészetének természete van. Ezeknek a verseknek nincs lejtésük és nincs sodrásuk, nem kifejeznek és nem közvetítenek, egyszerűen: viselkednek. Verseiben egy rendkívülien erős, szinte állatian találékony természet játékainak, elámulásának és pillanatnyi elszánásainak vagyunk elbűvölt szemlélői.

A vizualitását, a képeit szokásos emlegetni, pedig valójában a reflexeiben él. Sőt: a reflexeivel szerkeszt is, mielőtt még a világ az idegeiben mélyebben beérhetne, érzelemmé, vagy valami állandóbb elvvé szerveződhetne. A szemébe ötlő képektől, érzéki fölhívásoktól szinte pillanatonként hökken meg, de ugyanakkor ösztönző lökést is kap, a meglepő élmény tovább is repíti, valami hallatlan, szökellő aktivitást kölcsönözve minden benyomás számára kiszolgáltatott érzékenységének. És ez a szép, ahogy mindenkor kivágja magát és egyre veszélyesebben belebonyolódik „mondanivalójába”, mint a túlfeszített szervezet tulajdon természete megzavaró és egyedül vezérlő útvesztőibe.

De innét költészetének hiányossága, valamiféle embertelensége is. Mint természet, varázsos, azonban túlontúl csak természet. Friss és érzékletes, de nincsenek mélyebb élményei, mintha az elébe kerülő látvány, a tájékozódás minden igénye nélkül, túlontúl kielégítené, s a világ fönnakadna a rendkívüli idegzet szúnyoghálóján, mielőtt bármi is a szívbe-agyba érne. A „dolgokra” tapad, de ez a tapadás, ez a páratlanul vitális mimikri, épp ez akadályozza meg a világgal és saját magával való mélyebb azonosulását, ami egy szellemibben emberi szótárban hol bukást, hol erkölcsöt, hol katarzist, hol pedig sorsot jelenthetne.

Persze ez a perifériára kitolt élet, mely a felszínen kénytelen megvalósítani mindazt, ami a mélységet illetné, érzékletességben a valószínűtlenségig duzzad, s mivel bensőségesebb igények nem zavarják, ijesztő biztonsággal végzi mítoszba illő vak kapcsolásait. Elvontabb igények nem zavarják, de az „emberinek”, vagy inkább „szelleminek” ez az aránytalan adagolása ugyanakkor állandó fölborulással is fenyegeti ezt a működést, szélsőséges feszültséget teremtve a csak érzékletesben, hogy a szinte merő életösztönből lereagált világ egyszeriben izgatott, maga alá kerített teremtéssé, önzetlen költészetté váljék. S valójában, legszebb versei szemünk láttára kerekednek ki az egyoldalú érzékelésből fölényes-mitikus alkotássá, mint a Hideg idő, Szilaj csorda, Csipkerózsika, Cirkuszosok és a Vértes. Hibái viszont az úgynevezett elvi, tematikus verseiben legszembetűnőbbek, s a Berzsenyi-féle, múltat idéző nosztalgiákban, ahol is őslénytermészetét jó néhány lépéssel összetéveszti az elődkereső poétikus ellágyulással.

Hogy hová vezet költői fejlődése? Ez a kitűnő, maga nemében páratlan líra? A kritikusi kíváncsiságot mindenekelőtt paradicsomi világának magára ébredése: a pazar vegetálásból maga és valamennyiünk sorsára rádöbbenő metamorfózisa izgatná. De ki jósolná meg előre a szelek járását?

 

(Vigilia, 1948. november)

Jegyzet

 

 

 

1957

 

 

 

 

Szécsi Margit: Köszönet a boldogságért

– Szerkesztői jelentés –

Csak elragadtatással írhatok erről a kötetről: a fiatal költőgeneráció talán legértékesebb, legtehetségesebb kötete, s már most, mint ígéret is telve kész, érett versekkel. A népdalok hangja, s a modern élet képei keverednek benne, idáig ismeretlen villamossággal. Eszközei, legszebb képei is valamiféleképp önkínzó eszközök, s a nyomukban kiserkenő vér és igazság a költő legigazabb sajátja. Mint egy kínlódó lélek, ki beveszi magát a vásárok zsivajába, hogy minél tisztábban megismerje bánatát, és bánatában önmagát, és önmagában a világ titkát és bánatát – így veszti el képei forgatagában és keresi, kutatja arcát ez a gyermekien rafinált költő. Hangvétele időnként még emlékeztet Weöres Sándorra, asszociálása, erkölcsi példálódzása József Attilára, verseinek vajákos képfuttatása Lorca cigányrománcaira de már ez a tanult anyag is saját vérévé vált, s egyre inkább elhalványul tulajdon hangjának, költészetének szélesedő folyamában. Ha ilyen kitűnő költőnek szabadna tanácsot adni, nagyobb türelemre, lélekjelenlétre biztatnám, elmélyültebb, hűvösebb szerkesztésre, hogy még forróbb, mélyebb egészet, igen, részek helyett egészet leljen a világban!

Okvetlenül kiadásra javasolom.

(Kézirat)

Jegyzet

 

 

 

Thomas Mann: Ének a kisgyermekről

– Szerkesztői jelentés –

Világlíra címmel új sorozatot indít a Magvető. Készülő köteteiből (Eliot, Rilke, Jimenez, Paszternák stb.) már ebben az évben megjelenik néhány kötet, mely először a modern világlíra nagy mestereit mutatja be kétnyelvű kiadásban a magyar közönségnek. Thomas Mann hexameteres költeményének megjelentetése ebben a sorozatban inkább kuriózum (mindenesetre igényes kuriózum!), de egyúttal a sorozat széles kereteit is jelzi. A hosszú hexameteres elbeszélő költemény bevezetőjében Thomas Mann maga tisztázza viszonyát a költészethez, s költeménye helyét a kényelmes próza és a lírai elragadtatás közös határára helyezi. A polgári világ első nagy krízisének idején írta, egy világforduló és saját művészi-emberi fordulójának pillanatában. Modern költemény, melybe Homérosz ihlete jár haza, egy apa gyöngéd pihenője újszülött gyermeke bölcsőjénél, egy halódó és egy születő világ küszöbén. A maga nemében páratlan költeményt Hegedűs Géza szinte maradéktalan szöveghűséggel és művészi hűséggel fordította magyarra.

A művet föltétlenül kiadásra ajánlom.

(Kézirat)

Jegyzet

 

 

 

1958

 

 

 

 

Láttuk

A cannes-i filmfesztivál nagydíját méltán ítélték oda a Szállnak a darvak című szovjet filmnek. A néző örömmel állapítja meg, hogy ezzel a filmkölteménnyel a szovjet film az orosz filmművészet legszebb hagyományait követi. Kalatozov rendező nemcsak színes, eleven, megrázó jeleneteket tud adni, hanem ki tudja fejezni a szereplők szívét, lelkét, benső élményeiket is. Háborús film? Igen, de semmi szokványos háborúskodás, semmi hősködés. Reális a film minden kockája, jelenetei mégis át vannak szellemesítve. A keletbalti szépségű Tatjana Szamojlova (Veronika szerepében), Alekszej Batalov (Borisz alakítója), de a többi szereplők is valamennyien olyan szenvedéllyel és átéléssel játszanak, hogy a nézők szinte a történet együttélőivé válnak. El tudjuk képzelni, hogy az egzisztencialista és nihilista szellemű filmek közt milyen feltűnést kelthetett a Szállnak a darvak, már csak a benne lepergő balladai erejű szerelmi történet tisztasága és az egész film egyszerű és igaz embersége miatt is.

 

(Új Ember, 1958. június 22.)

Jegyzet

 

 

 

Ünnep és áldozat

A napokban részt vettem egy aranymise megindító szertartásán. Az esti templomot zsúfolásig megtöltötték a hívek, az ünnepi nagymisén számos pap és ministráns segédkezett.

Szeretném az egyszerű hívő szavával röviden elmondani, mi is rendített meg olyan mélységesen ezen a hasonlíthatatlanul fölemelő szertartáson.

Minden egyéb személyes ünnepségbe keveredik valami az emberi gyarlóságból. Itt a szertartás áhítatos rendje – valaki mennyei koreográfiának nevezte – kizár minden esendőt, minden személyest. A szentélyrács, a ministránsok és szerpapok hármas gyűrűjében csak a miséző pap áll, személytelenül az oltár fölé hajolva, amint az isteni áldozatot bemutatja. A szerpapok gyengéd áhítata sem neki, hanem egyedül az Istennek szól. S épp ez, az isteni áldozat fényében megsemmisülő emberi személyiség megrendítő ténye vet fényt a pap – minden pap – tulajdonképpeni emberi áldozatára. Az ünnepi szertartás nagyszerűségében ezt érzi meg leginkább a hívő. Hogy ötven évvel ezelőtt valaki közülünk, természetre, vágyakra hozzánk nagyon is hasonló, rendkívüli elhatározással fölajánlotta önmagát és életét Istennek, s azóta – hűségesen elhatározásához, saját áldozatát is feledve – egyedül hivatásának, Jézus Krisztus megújuló keresztáldozatának szolgálatában él.

Megrendítő ünnepség, s a hívőnek lehetetlen egy pillanatra valamilyen formában nem arra gondolni, hogy egy emberi élet megünneplésében éppen annak negatívuma, a tulajdonképpeni emberi életnek hiánya a legmegragadóbb. Hogy annak, aki most az ünnepi áldozatot bemutatja, nem volt öncélú élete, ami volt, az szinte nyomtalanul fölszívódott az isteni áldozat sugárzó erejében. Hogy e „megsemmisült életnek” egyúttal legszebb, legméltóbb önigazolása is e „megsemmisülés”. Hogy a fehér, aranydíszes ornátus alatt a törődött emberi test is inkább csak jelzés, mint ahogy pályájának állomásai is inkább csak jelzései az életében megnyilvánuló isteni akaratnak. Itt, az ünnepi mise fényében csak még szembeötlőbb az áldozat bemutatójának magányossága. Mert aki Istennek áldozta életét, annak nincs többé más szerepe az emberek között, mint az, hogy szolgálata és szeretete válogatás nélkül mindannyiunké legyen.

 

(Új Ember, 1958. augusztus 3.)

Jegyzet

 

 

 

Vasárnap Esztergomban

Egy kirándulás pillanatfelvételei

– A csomagokat tessék a poggyásztartóba tenni!

A szemközt ülő bácsi azonban nem válik meg a csomagjától. Sőt, még inkább magához szorítja, mint akit eleve, már a rendelet kiagyalói megsértettek. A tájra se figyel. Ezek után nem is ő utazik, ő csak kísérője a csomagjának.

Pedig milyen üdítő képek az autóbusz ablakában! Már eltűntek az emeletes házak, már az apró földszintes házacskák következnek, homlokukon kék fülkében kis Mária-szobor, vagy monogram – A. D., M. E., O. P. –, vagy fehérre meszelt három betű: I. H. S. – Már szántóföldek! Már villák, villasorok! Már Visegrádot is elhagytuk, már csak fél órára van Esztergom!

 

*

 

A bazilikánál szállunk le. Fél nyolckor indultunk Pestről, most tíz óra van. Kényelmesen elérjük a fél tizenegyes misét.

Nem hoztam magammal semmi csomagot, csak pulóvert és esőkabátot egy oldalzsákban. Könnyű léptekkel elsőnek érek fel a hegyre.

A hatalmas bazilika sarkába húzódom, István vértanú oltárához. Aranyrács mögött gyönyörű XV. századi Úrkoporsó. A templomhajó fénye messziről világítja meg az apostolok és a sír alsó szegélyén alvó három katona alakját. Kezükben még ott a dárda, de már csak erőtlenül, álmukban tartják.

Jézus már nem a foglyuk többé.

 

*

 

A bazilika alatti kriptában hideg van, mintha a halál lehelete csapna meg. A bejáratnál két hatalmas angyal: a Végítélet és az Öröklét angyala. Ez Gazda Péter kriptaköve 1400-ból, ez Csáky Ugriné 1204-ből, ez Széchy Dénes érseké 1465-ből…

Már fölfelé jövök, mikor a lépcső tetején kisgyerek kapaszkodik az anyai szoknyába:

– Itt egészen le kell menni?

– Igen, itt egészen le kell menni – hallom a biztató, s akaratlanul is jelképes választ.

 

*

 

Odafenn lángoló nyár, de csak annyi időre, amíg átérünk a szomszédos ásatásokhoz. Ez volt valaha Beatrix királyné szobája. Fönn, a bástyán: innét védelmezték három éven át a támadó törökkel szemben. Ez itt XV. századi freskórészlet (egy kisfiú megérinti a maradék oroszlánt), ez itt török golyó (egy felnőtt férfi fölemeli a földről az épen maradt kőgolyót). Ez meg itten még a Szent István alapította, XII. századi márvány bazilika timpanonjának darabja…

Egy ablakfülkébe szorulok: alattam a Duna, kétágú karjában a szigettel. Vajon mennyit változott azóta a táj?

 

*

 

A Keresztény Múzeumban csak folytatódik a múlt – és a nyári délelőtt varázsa. Az első terem áll szívünkhöz a legközelebb: Kolozsvári Tamás oltárképei a XV., és M. S. mester csodálatos alkotásai a XVI. századból. Jézus az Olajfák hegyén, Jézus a kereszt súlya alatt, Jézus a kereszt magasában!

A következő három teremben a régi olasz, majd a holland művészet remekei. Stilizált tornyok és háztetők aranyfalú kapujában glóriás férfiú: „Joachim elhagyja a várost”. Az öröklétből ideplántált erdő előtt fiatal nő a mélyzöld fűben, egy különös, zsemleszínű állattal: „Leány az egyszarvúval”. Újra és újra meg kell állni az időtlen bűvöletben.

Az utolsó teremben régi magyar, és magyar tulajdonban volt francia, olasz kódexek a vitrinek üvege alatt. Az üvegen kapaszkodó gyerekfejek és egy jegyespár tükörképe: a jelen idő gyönyörködik a múlt idő felett.

 

*

 

Sietek a fürdőbe. Jó volna még úszni egyet ebéd előtt!

A pénztárnál elolvasom a gépelt tájékoztatót, s nagyon tetszik: a 140 centinél magasabb gyerekeknek már teljes árat kell fizetniük a belépőért.

A strand vize kitűnő, és kékebb a Genfi-tó vizénél. A kabinok, az emeletes kabinsor is kék, s könnyű övként hullámzik körülötte – a fenti s lenti kék között – a párkányokon végigfutó virágsor.

Utolsó képem: kezében kulccsal az elmaradhatatlan csecsemő az elmaradhatatlan frottírköpenyben, amint épp sírni készül, az óceánnyi víz mélyéről, hogy visszahívja szüleit.

 

*

 

Állva iszom egy feketét, s máris girbe-gurba utcákon kapaszkodom fölfele a Tamás-hegyi kálváriához. Nem tudom, miért, hajdani parasztlány jut az eszembe, aki kapcsos imakönyvvel a kezében hajnali misére siet, hogy annak az útját ismétlem a szelíd gazokkal benőtt köveken.

A tetőn ünnepi csend. A kálvária hét kőfülkéje után meszelt kő-Krisztus, átlyukasztott lábaival csak egy lépésnyi magasságban, vagy még annyival se, a dombon felszabadultan hullámzó zöld felett.

Két oldalán Mária és Szent János már a gazos, falusi fűben állanak.

 

*

 

Lenn a Vízivárosban újjáépül a régi kéttornyú plébániatemplom, Esztergom legszebb barokk temploma. 44-ben omlott be, s csak a belsejéből 824 szekér törmeléket kellett kihordani a tavasszal, hogy az újjáépítési munkálatok megkezdődtek.

Újrafestik a szentgyörgymezei templom belsejét is, s most már csak a hívek áldozatkészségén múlik, hogy a munka idejekorán meglegyen.

Áhítatos boldogság az újjászületést érezni az augusztusi ragyogásban.

 

*

 

Vak Bottyán háza előtt a Szentháromság-szobor körül, sokszínű, merev virágok, s a délutáni szellőben meg-meginduló, szelíden lebegő szirmúak. Csak egy pillantást vetek az árkádos, szép rokokó épületre, s oldalt a műemlék házakkal teli Vak Bottyán utcába, mert még el szeretnék jutni a nagy magyar katolikus költőnek, Babits Mihálynak a nyaralójába is. De nem jutok be. Csak kintről, az utca felől láthatom a lapos, szinte földbe kapaszkodó keskeny tetőt, mely alatt úgy szeretett élni, s oly megrendítően viaskodott a halállal. S egyszerre verssorok zsonganak körül, halhatatlan sorok a teraszos hegyoldalról, Esztergom fénylő kupolájáról, az esteledő Dunáról, s az elmúlásról, a könyörületes Istenbe vetett emberi hit halhatatlan vallomásai.

 

*

 

Búcsúzóul betérek még egy csésze feketére a kávéházba. A teraszra ülök, ki a főtérre. Szomszédomban, anyja ölében, kedélyes csecsemő bókol és motyog az asztal márványa felett. Jobbomon komoly turisták töltik ki a levlapokat, mintha valamit kérvényeznének, mielőtt még beesteledne.

A téren ekkor szürke ló vágtat keresztül, tízesztendős fiúcskával a hátán, mint egy látomás. Aztán egy komoly apa megható gyerekkocsit tol át a színen, s ezzel véget is ér számomra az előadás.

 

*

 

Hét óra, mikor a vonatunk megindul hazafelé. Fáradt és boldog kislány ül mellettem az elsötétedő ablakban. Rám-rám ejti fejét, majd végképp elalszik az oldalamon. Mamája bocsánatkérő, anyás pillantást vet felém, s én úgy fordulok, hogy a gyereknek kényelmes legyen.

Békés félálomban távolodunk Esztergomtól.

 

(Új Ember, 1958. augusztus 17–24.)

Jegyzet

 

 

 

A tizedes

Az első nap hihetetlennek tűnő gyaloglással indult, sáros kertek közt vezető utakon, fantáziátlan dróthálók tövében. Eleinte oszlopban meneteltünk, később libasorban, végül már egyenként tántorogtunk mázsás erővel ránk nőtt málháink alatt. Ez az út, idegen házacskáival és veteményeskertjeivel, lett azután hosszú időre utolsó emlékem a külvilágról.

Állomáshelyünk, a poros kis Pest vidéki falucska, már az örökös jelenbe tartozott. Bakancsaink zaja itt megállt, és olyan csend lett, mint a földre rázott gyümölcsök után. Pár perc múlva már zsúfoltan egymásba gabalyodva próbáltunk elaludni egy sárga parasztház szeles folyosóján.

Ebbe a házba később sose tértünk vissza, s bár gyakorlatozás közben gyakran láttam azután is, mégse kérdeztem meg senkitől, s ma sem tudom, kocsma volt-e, vagy iskola? Hajnalban egy sovány kis mezőn sorakoztunk; a reggelit megint máshol kaptuk, egy kőoszlopos ház hátsó udvarán, ahová énekszóval kellett bevonulnunk. A kávét csajkából szürcsöltük az udvaron, s jó volt az arcba szálló forró gőz, meg a hangos hörpölgetés, mely gyermekkoromra emlékeztetett, anélkül hogy tudtam volna, mire gondolok.

Az őrmester felállította és széttaposta a sorokat, azután hangos énekszó mellett bevezényelt végleges szállásunkra. A hosszú barakk üres volt, a tisztesek és öregkatonák kint őgyelegtek a homokos töltésen, a bálványsima ágyúk körül. Ez lesz hát az otthonunk. S már a helyemet is tudom, fekhelyemet a hosszú sor egyberakott szalmán, ahová majd levetkőzöm éjszakára.

De milyen éjszaka volt ez! Percenként zavartak fel a tisztesek, hogy hozzak vizet a kulacsba, amit úgy nyújtottak oda kártyázás közben a hátuk mögül. S én szaladtam a vizeshordóhoz és vissza a barakkba, hogy szót se szólhassanak, s legalább egy kicsit hagyjanak megpihenni a helyemen, úgy, ahogy máskor aludni szoktam.

Már a hangom se volt az enyém, mikor a tizedes szólított. Ott állt meg az ágyam lábánál, s hogy felpattantam, arca valósággal az arcomon, de nem folytatta tovább. Csak szólított, s hogy jelentkeztem, magamra hagyott a várakozásban.

Másnap megint szólított. Ivott és nem eresztett el a szemeivel ivás közben sem. Éreztem, fokozatosan elfáradok, s már nincs mivel védekeznem. Ebben a pillanatban olyasmit akart, amit józan ésszel maga sem akarhatott. Leeresztette hát a karját és visszaengedett a helyemre.

Idáig valami jóságfélét éreztem magamban, ezután csak lázas szárazságot. A harmadik este már olyan örök volt, mint a purgatórium lépcsője. Ez az este is a szokásos vízhordással kezdődött, rövid pihenőkkel a hordónál, és rövid pihenővel a szalmazsákon.

Tétova arccal adta ide a kulacsot, mint aki nem tudja, mire is szánta el magát, s hogy egyáltalán akarja-e? S ahogy töltöm a vizet az edénybe, egyszerre tódulni kezd a víz a hordóból. Köpenyemmel, puszta kezemmel próbálom visszatartani a roppant zuhogást, de valójában már nem védekezem. Kétségbeesve várom, hogy értem jöjjenek.

Az ajtóból nagy sokára árnyékok kúsznak elő, valamennyien a tizedes bizonytalan másai.

De ő maga nem jött ki a barakkból. Előszörre meg épp hogy csak fölnevetett, szinte kedvesen, mint aki maga sem hiszi el, milyen jól mulat mostan, s fog még csak mulatni ezután, valahányszor eszébe jut az eset. Nem, a legapróbb részletet se szabad elrontania, a legkisebb szóra is vigyáznia kell. De már érezte, hogy arca elszakad, s már nem lesz ereje a további késleltetésre.

Látszatra azonban még tette, mintha bizonytalankodna, haladékot adjon-e, vagy pedig keltse az őrmestert?

– Nézze, ember, én nem akarok magának rosszat. Adok egy fél órát, azalatt lemegy a faluba, kerít két lovat, befog a kocsiba, leviszi a hordót, megtölti és visszahozza a hegyre. Ha nem, majd megnézheti magát. Megértette?

Végigvágódtam a szalmán, és görcsösen sírni kezdtem. Már nem is én sírtam, ez már nem emlékeztetett semmire.

Aztán arra ébredtem, hogy valaki a vállamat rázza. A vállamat böködte, az arcomhoz hajolva a tizedes susogott hozzám.

Csak világítsak neki, csak a lámpást emeljem; a vödröket ő maga cipeli. A kútnál erőszakkal akartam a vizet húzni, de a vödröket se engedte, a kútkereket is elvette tőlem. S én világítottam a lámpással előtte és mögötte.

Háromszor fordultunk, akkor azt mondta, most már elég lesz a víz éjszakára, ideje, hogy lefeküdjem. A barakkban egész éjjel égett egy villany az őrségnek; hátat kellett neki fordítanom, hogy ne lásson, miközben vetkőzöm. De az ágyamon újra elfogott a sírás, s föl kellett kelnem, hogy odamenjek hozzá.

Volt a ládámban egy üveg konyak, háromszor kellett az ágyhoz vinnem, amíg elfogadta. Közben meg-megérintettük a kezünkkel egymást, de magunk se értettük, mi történik velünk, csak azt, hogy valami rendkívüli és befejezhetetlen.

Már aludtam és ismét felébredtem, de ez a befejezhetetlen tovább folytatódott bennem, s tudtam, hogy benne is folytatódik akkor is, amikor már elaludt, amikor már rég aludtunk mind a ketten. Reggel is megvárt a konyha mellett, közölte, hogy ha bárki belémkötne, csak szóljak neki, ő majd megvédelmez. S odajött este is, de már nem volt mit mondania. Ettől zavarba jött és szótlanul fölfeküdt a helyére.

Mikor átvezényeltek a domb túlsó oldalára, épp annyi időm maradt, hogy odafussak hozzá. Akkor már hetek óta nem beszéltünk egymással, de ez nem jelentett semmit sem. S hogy búcsúzóul megkértem, ha bármire szüksége volna, csak mondja meg, s én a föld alól is előkerítem, s hogy ő csak bólintott erre, közöttünk ez is valami egészen mást jelentett már.

Egy délután mégis megkeresett szállásomon, hogy ha tudok, jó volna neki tűzkövet szereznem. De siessek vele, mert hét végén viszik őket a frontra.

Ha a föld alól is, írtam haza, de szerezzenek nekem tűzkövet. A barakkjuk előtt adtam aztán oda neki, s ő mindjárt bele is rakta egy kis bádogdobozba, de még csak meg se köszönte.

Már túl jártam a dombháton, mikor utolért. Ennyi időre, ekkora szünetre volt szüksége. Átfogta a vállamat, s beszélt hozzám. A fűben szél fújt és tücskök ciripeltek. Gyengéden és szertelenül megölelt, s szólt újra valamit, amikor eleresztett. Aztán futni kezdett visszafelé, s meg-megfordulva hatalmasakat integetett. Már eltűnt a domb hajlatában, de megint csak visszajött a tetőre, és megint csak integetett.

Ebben a pillanatban biztosan tudtam, hogy nem éli túl a háborút.

 

(Új Ember, 1958. szeptember 7. Második, javított közlés: Nők Lapja, 1974. augusztus 24.)

Jegyzet

 

 

 

Vasárnap Szentendrén

Mindjárt a villamosmegálló mellett van a temető. Egy pillantás a temetőbe. Mint egy vázába zsúfolt nagy virágcsokor: tele még nyíló és sárgára száradt virágokkal. A sírok: szanaszét szórt apró kavicsok a fűben. Némelyikük már alig nagyobb egy fej alá való füves buckánál. Az egyik kis sír egészen kijön a kerítés mellé, mintha társai közül kiválva, magányos útra igyekezne. Élt 3 napot, látom a fehér írást az elsötétedett bádogon.

 

*

 

A városba vezető utat lassú vízű, mocsaras patak szeli át. A patak felett kőhíd vezet, ez a híd jelképezi képzeletünkben – mely bizonyára mindannyiunkban gyermeki – a hajdani városkaput a függőhíddal. Ez persze a valóságban nem így van, mégis – itt is, mint mindenütt – a városba vezető hídon érezzük először, hogy megérkeztünk.

 

*

 

A kanyargó főúton haladunk a városba befelé. Kétoldalt frissen festett földszintes házacskák; állvány, a kertekben frissen ásott meszesgödör. A városka mindenfele szépül és virágzik. A serény hétköznapi utcán csak még teljesebb az ünnep nyugalma. A vasárnapi trafikban ráérő férfiak álldogálnak.

 

*

 

A város közepén, a dombon, emelkedik a katolikus templom. A magaslatot emelkedő gyűrűben veszik körül a házacskák, az apró körutak, miket meredeken szelnek át az egyenesen fölfelé kapaszkodó lépcsők, kövezett kis sikátorok. A városka szívében – meredeken vagy kanyarogva – minden utcácska a templomhegyre vezet. A tetőn, a templom körül, széles udvar, körös-körül mellvédszerűen kiképzett kőkerítéssel. Néhány öreg fa, a templom széles, sárga oldala, s a templom udvarának áhítatos, füves csendje, ez van közelemben és mögöttem. S a párkányon túl – Itália? Dalmácia? – egymás fölé és egymásba torlódott házacskák és kövezett udvarok, tornácok függőleges nyugalma. Egy fehérre meszelt levegős falív alatt kőkorsó és sárga gyümölcs kerek cseréptálban. Nyitott udvarpadló, felülről alig nagyobb, mint egy sakktábla, fehér-fekete kőkockákkal. Amerre nézek, mintha modern reprodukciós könyvet lapoznék, s áhítatos középkori művek egy-egy fölnagyított, csodálatos részletét, képsarkát látnám. Az egész: a tetőn magasodó templom körül, az időtlenül örökös szellőcskékben megbújó város – a részletek: vasárnapi készülődés az udvarokon, egy zöld füvekkel tele vesszőkosár. Homlokzatukkal a házak a város fele fordulnak, de befele, a templom fele nincs mit rejtegetniük: csupa udvar, csupa emberi béke, apró gond, vasárnapi csend.

 

*

 

A főtér közepén cirill betűs márványoszlop, mit még az egykori horvát telepesek állíthattak. A tér körül, tündéri háromszögben apró, emeletes házacskák, frissen festett, sokszínű kis rokokó épületek. Többjük az 1700-as évek végéről való műemlék. Így a különösen díszesen mintázott sörház, ahol majd délben megebédelünk és megpihenhetünk. Homlokzatán, a csúcsos tető alatt festett söröshordó, körülötte olyan díszítéssel, amilyet csak régi hímzéseken látni. A szerte nyíló utcákban igyekvő emberek és forgolódó turisták. Ugyan milyen is lehet egy ilyen kis üvegezett erkélyen üldögélni télen, lámpagyújtáskor, egy méterre a behavazott tér felett?

 

*

 

A főtérről nyílik a Ferenczy Károly Múzeum. Egyetlen földszinti szobájában régészeti kiállítás Szentendre őskoráról. Csak ketten vagyunk a kis szobában, mely két kis ablakával nem nagyobb egy tágas parasztszobánál. A kiállított tárgyak ettől egészen közeliek lesznek, mint nyaralók számára a jámbor parasztbútorok. „Ceson lánya, Verodubena, élt 30 évet, a sírkövet állította Cucus fia, Maius.” S a magyar szöveg mellett, a falon, ott a különös sírkő, a hajdani kelta lány kétezer éves sírköve. Mellszobrát megtépázta a föld és az idő, s a lány kőarca ettől fátyolossá vált és álomszerűvé, csonkaságában csak teljesebbé és anyagánál is hallgatagabbá. A tábla alján lovas fogat: hitük szerint a halott ezen a fogaton kocsizott át a túlvilágba.

Az ablak alatt medvét ábrázoló istenszobor. Aztán üvegvitrinekben kelta kardok és kerámiák.

Néhány évszázaddal később: római korból való sarló, kapa, kolomp és baltafoszlány, majd még későbbről kilincs, finom kis kulcsok és hatalmas hosszú-hosszú vasszegek. A sarokban félig elpusztult, hatalmas római mérföldkő, s egy másik kő, a falat építő rabszolga töredékes nevével: MUS…

 

*

 

S megint néhány évszázad, s már avar övveretek az utolsó vitrinben…

Kinn az utcán különös érzés látni a mai mesterek apró kézműveit a boltokban, a borbélycégért a kapu felett, s a latin feliratos tégelyeket a patika kirakatában.

Mellettem tituszfrizurás lányok kerékpáros őrjárata húz el a főtéren.

 

*

 

Ebéd után végre lejutok a Dunához. Motoros csónak visz át a szigetre, a vasárnapi strandolók szabad paradicsomába. A sziget partján véges-végig fák és bokrok zöld szalagja: jó hűsölője a családoknak, s a fürdőzők leveles kabinsora. Csodálatos nyugalom. A külvilággal csak az oda-vissza pöfékelő motoros zaja köt össze – és délután, a Duna ezüstös vezetékén lezúduló harangszó.

 

(Új Ember, 1958. szeptember 28.)

Jegyzet

 

 

 

Találkozás az olasz költőnővel

A csodálatos találkozást háromnapos kínos-keserves utazás előzte meg. Genfből indultunk este tíz körül, s úgy gondoltuk, másnap délben már Rómában leszünk. A menetrendet meg se néztük. Bőröndökön várakozva sokkal inkább bíztunk ösztönös találgatásainkban, a kalauzok, jegypénztárosok szíves jóindulatában, mint a kiakasztott térképek, nyilak és számoszlopok pontos nyelvtudást és szakmai képzettséget igénylő tanulmányozásában. Esettségünkben mégis bizalomkeltőek lehettünk, mert alig foglaltuk el helyünket a forgalmas előcsarnokban, nyílt a bejárat, s egy szeles, hatalmas fiatalember tartott felénk, futva, mintha megbeszélt találkára, s épp az utolsó pillanatban érkezett volna. Szerencséjére azon a nyelven szólított meg, melyet valahogy mégiscsak beszéltünk. Megkért, őrizzük a bőröndjét, s nagy cserép virágát, amíg jegyet vált és visszajön. Ez volt az a cserép virág, melyet aztán egész Franciaországon keresztül minden egyes állomásnál lázasan kicsomagolt, és végigszáguldva vele a többnyire zsúfolt peronon, friss vízzel meglocsolt, majd diadalmasan visszaérve közénk, hogy mégse maradt le a vonatról, az idióták felhőtlen, gyermeteg mosolyával újra beöltöztetett zörgő, rengeteg burkaiba.

Így tevékenykedett szegény Michel egész éjszaka, s csak reggel, mikor fölragyogott a nap, bágyadt el hirtelen, s aludt el, teljes súlyával a vállamra borulva. Ha jól emlékszem, Toulonba igyekezett apjához karácsonyi szabadságra. Genfben kertészetet tanult, a virágot is ott nevelte, amit most ajándékba hozott magával. Hozott más ajándékot is, csokoládét és szivarokat, de ezeket még éjszaka szétosztotta Franciaország vasutasai és dohányos pályamunkásai között. Rettenetesen izgatott volt szegény, a vonat se ment elég gyorsan neki, s többször próbált telefonálni kis állomások tantuszos telefonfülkéjéből egyenesen Toulonba, hogy már úton van, ajándékok jönnek! Aztán, mintha főpróbát tartana, nekem akarta adni tornazsákját, s melléről az aranykeresztet egy finom, szivarozó párizsi úrnak igyekezett mindenáron a nyakába akasztani. Csodálatos volt az előkelő párizsi jólnevelt, tartózkodó dulakodása, s a fiú hatalmas rajongó ereje. Sehogy se értette, hogy a két almán kívül, amit azonnal meg akart etetni velünk, s végül a zsebünkbe csúsztatott, egyikünk se volt hajlandó bármit is elfogadni tőle.

Annál jobban örült, mikor barátommal sikerült pénzt cserélnie, szerencsétlenségünkre, s az egész fülke szerencsétlenségére, mert a kapott forintot pillanatok alatt elvesztette, aztán megint megtalálta és megint elvesztette. Közben kiforgatta zsebeit, a mi zsebeinket, megfeledkezett a virágról, és kétségbeesett a virágon, és megint fel kellett állnunk, hogy nem csúszott-e a forintja valahová az ülések párnái közé. Alvó feje most végre elnehezedett, mint egy óriásgyermeké, hogy alig tudtam kicsúszni alóla.

Mi viszont már nem tudtunk elaludni a vakító nappali világosságban, s átlógtunk az étkezőbe egy csésze feketére. Barátom kint a folyosón látott életében először négereket. Katonák voltak, francia egyenruhában, a vastag takaróikba burkolózva láthatóan fáztak a hűvös virradatban. Nem is olyan feketék, ijedezett barátom, s valósággal megrémítette, hogy tenyerük sárga meg rózsaszín, akárcsak az övé. A kávé viszont kitűnő volt, erős és ismerős, pontosan olyan, mint az otthoni.

Michel virágával együtt örökre eltűnt Toulonban, s mi álmosan utaztunk tovább Marseilles felé. Nagyon álmosak voltunk, de azért kiálltunk az ablakba integetni. Michel azonban már nem törődött velünk. Lázasan loholhatott egy touloni utcán egy touloni otthon irányába.

Marseilles, a háború utáni Marseilles szegényes volt és üres, mint egy elhajított cipősdoboz. Poros üvegkalitkában sovány, magas hátú székek sorakoztak, miket egy bukott francia filmes kölcsönözhetett a tengerparti kávéháznak. Szerettem volna itt, Marseilles-ben, egy cipőt vásárolni magamnak, de a főnök kiparancsolt az üzletből, mert nem tudtam elég gyorsan és érthetően kidadogni a kért cipőszámot. Így mégis inkább könyvet vettem a sarki könyvesboltban, mert francia pénzünket mindenképp el kellett költenünk, mielőtt átértünk a határon. Csakhogy Franciaországban vasutassztrájk volt, s azt hiszem, különben is rossz vonatra szálltunk. Így jutottunk el estére Róma helyett Nizzába.

Zsebemben csak annyi frank volt, amennyit a marseilles-i könyvestől visszakaptam, s csak annyi udvariasság a franciákban, hogy valaki mégis akadt, aki a vaksötét városon át elvezetett minket egy szállodába. Pénzünkért szobát kaptunk, de ennivalót már nem. Sötétben mentünk föl az emeletre, s mikor a szállodás fölcsavarta a villanyt, teljes pompájában megpillantottuk a szobát. Egész Nizzából ezt az egyetlen szobát láttuk; hajnalban is koromsötétben mentünk vissza az állomásra. Két hófehér, arany girlandos ágy (ezekben az ágyakban ettük meg hosszas éjszakai keresgélés után Michel csodálatos almáit), két hófehér szék, egy jéghideg mosdó, ez volt Nizza, s a padlón, beborítva a szoba padozatát, egy bíborvörös plüssszőnyeg.

A határon vámvizsgálat és romok. Az első nyugat-európai háborús rom, amit láttunk. Egy híd romja, meg egy villa romjai. Kettőjük közül a fűbe roskadt modern villa volt az ostobább. 1947-et írtunk, két évvel voltunk a háború után.

A római vonat csak este indult tovább, de éjjel Milánóban ismét megálltunk, mert a vasutasok itt is sztrájkoltak. Akkor már két napja nem ettünk mást, mint egy csésze feketét és két almát. Már két napja fáztunk, két napja nem mosdottunk, s legalább három napja nem borotválkoztunk. A milánói pályaudvar sötét volt, a vonat még sötétebb, s attól, hogy állt, még hidegebb.

Ilyen körülmények között találkoztunk az olasz költőnővel.

Télikabátunk gallérját föltűrve gubbasztottunk a sötétben, kötött sapkánkat, mint holmi vívósisakot, egészen a nyakunkba húzva. Tapintásom, mint a selyempapír. Ezt a poros, didergő szárazságot még a zsebembe süllyesztett, görcsösen összeszorított öklömben is ott éreztem. Nem törődtünk mi már senkivel és semmivel. Meg se mozdultunk. Csak kötött sapkám kitágult szemein át láttam, mikor a fülkénkbe új utasok szálltak, jöttek-mentek, helyezkedtek és búcsúzkodtak a sötétben. Beszállt egy fiatal jegyespár is, de a fiú induláskor otthon maradt Milánóban. A búcsújukból nyilvánvaló volt, hogy jegyesek; a lány húga ki is ment addig a folyosóra.

Hajnalban indultunk, s a világosban már illett fölfedni arcunkat, s mi is jobban szemügyre vehettük útitársainkat. A menyasszony gyönyörű volt, a húga meg egészen fiatal, alig több tizenöt esztendősnél. Barátomat ez az éjszaka tökéletesen átalakította. Szeme dermedt volt és üveges, arcán a fáradtság és útipor éles pókhálója. Láttam, hogy ő is elcsodálkozik rajtam.

Fél órával az első világosság után már az egész kocsi tudta, hogy honnan jövünk és hova megyünk, hogy mi a véleményünk Franciaországról és Olaszországról, amit még nem is láttunk, s hogy a határon a jegyváltásnál alaposan becsaptak minket. Bántuk is mi már, csak még ebben az életben érjünk Rómába!

De nem kegyelmeztek. Félájultan, papírral a térdemen kellett előttük kiszámítanom és főleg megértenem, mennyi károsodás is ért, s hol, milyen vián, melyik hivatalban, kikre hivatkozva kell majd kártérítést követelnem, ismeretlenül egy ismeretlen városban. Majd a zavaros szöveget ismeretlen nevekkel és címekkel többen is aláírták.

E választott pillanatban kérdezte meg valaki, hogy tulajdonképpen kik is vagyunk mi?

Ekkorra már olyan hihetetlenül kavargott minden körülöttem, hogy habozás nélkül így válaszoltam: – Költők. Költők vagyunk mind a ketten.

Nem tudom, hogy mi, a csalódás vagy a csodálat, de válaszom lehűtötte egyszerre a kedélyeket. Csak a szép olasz lány figyelt fel érdeklődően, aki pedig idáig meg se szólalt, s húgára mutatva csak ennyit mondott olaszul, de mi rögtön megértettük: – A húgom is. Ő is költő.

A fiatal, tizenöt esztendős lány mélyen elpirult erre, s most láttuk csak: észrevétlenségében még a nővérénél is szebb. Hihettük volna, hogy versei iskolás próbálkozások, s ő is hihette volna, hogy csapnivaló fűzfapoéták vagyunk, hiszen amit közölhettünk volna magunkról, az még a dadogásnál is kevesebb lett volna. De meg se próbáltuk. E perctől kezdve ismertük és szemérmesen becsültük egymást. Nem beszéltünk később sem, csak időnként, ritmikusan mosolyogtunk egymásra, mint az üdvözültek, végig a hosszú úton, csodálatos tájakon keresztül, egészen Rómáig.

A pályaudvaron megvárták, amíg nehezebb csomagjainkkal mi is lekászálódunk a vonatról, s mi sem volt természetesebb, mint az, hogy megvárnak, s hogy kézfogással búcsúzunk egymástól.

Először a nővérével fogtunk kezet. Azután magával a költőnővel.

Azóta is ő az egyetlen olasz költőnő, akit ismerek.

 

(Vigilia, 1958. október)

Jegyzet

 

 

 

Alkonyati látogatás

Nyaralásunk utolsó napján elhatároztuk, hogy végre bejárjuk a szőlőhegyet. A zsúfolt kis faluból nemsokára kiértünk a szabadba, s mintha tágas körszínpad dobogójára léptünk volna. Közelünkben gyümölcsfák és iskolások módjára sorakozó szőlőtőkék, alattunk – a Balaton kéklő széléig – csodálatosan áramló lapály. A présházak hűvöséből egy-egy kis falusi kutya futott ki a homokos útra, amint hármasban – egy fiatal házaspár meg én – tovább sétáltunk a hegy oldalán. Körsétánkra – mintha bűvös kulcsot forgatnánk meg zárjában – varázsos körkép bontakozott ki a messzeségben. A szellős lapály, fűzfáival, rétjeivel, katonás jegenyéivel még szélesebbre tárult, majd – fokozva a fokozhatatlant – a Balaton hatalmas teknője ragyogott fel, s fölötte az égbolt teljessége. A hegyen kis kápolna, mintha valaki a gyümölcsösök közül hirtelenül emelte volna a szemünk elé. Azután ég és Balaton ismét eltűntek a szőlőhegy dimbes-dombos hullámai mögött.

Megéheztünk és megszomjaztunk. A közeli kertben idős parasztasszony kapált a tőkék között. Elmerülten dolgozott, fel se nézett a kapálásból.

Először köszöntünk, halkan, majd hangosabban, csak azután kérdeztük a szőlő árát. Leszakított egy fürtöt és kinyújtotta a kerítésen.

– Sok a munka?

– Sok, de már megszoktam. Egyedül kapálom az egészet – és fölnézett, egészen a dombtetőig.

Magam sem tudom, hogy kerültünk beljebb, de néhány szó után már ott ültünk a ház előtt egy szilvafa árnyékában. Előttünk tál gyümölcs – szilva meg szőlő –, kezünkben régi fotográfiák, miket az asszony hozott ki a házból, s adott a kezünkbe. Már nem voltunk vevők, vendégek voltunk. – És mikor halt meg? – hajoltunk közösen egy meghatóan merev fénykép fölé: fiókos asztal előtt fiatal parasztgazda, fekete ruhában, nyakára gombolt fehér ingben.

– Ő szegény még az első világháborúba veszett oda. Féléves házasok se voltunk, s már meghalt. Én meg, hogy az Alföldről kerültem ide, nagyon nehezen szoktam meg itt a hegyen, egyedül, ember nélkül. Meg fiatal is voltam, nagyon fiatal még akkor.

– De azóta már megszokta itt a néni?

– Meg, meg én, már el se mennék innen. – S beszélt a hegyről, a hegyi munkáról, s a síkságról, ahol gyerek volt valamikor. Aztán a házasságáról, halott uráról, akit ő alig ismert, mégis hű maradt hozzá, mint ehhez a darab szőlőhöz is hű maradt egész életén át, akár egy élő emberhez.

És lassanként mi is beszéltünk. Magunkról, egymásról és megint róla, meg hogy mit és hogyan is tud élete során elviselni az ember. S ő csupa öreges gyöngédség lett, fáradhatatlanul tevékeny, nagyon öreg és nagyon kedves.

Így sötétedett ránk aztán, s már a part menti erdőn haladtunk hazafelé, mikor eszembe jutott Rilke oroszországi naplója. A költő világvégi, elhagyatott kis falucskán utazott keresztül, mikor az utolsó házacskánál megállította kocsiját. Öreg, kilencvenesztendős nénikét talált a konyhában, ki a vendéget orosz szokás szerint szeretettel fogadta. Úgy emlékszem, nem is beszélgettek, az öregasszony csak nézte és kiszolgálta őt. Mikor aztán Rilke rövid pihenő után búcsút vett tőle, az asszony a küszöbig kísérte, s ott mélyen meghajolva így szólt hozzá:

– Köszönöm uram a Mindenhatónak, hogy mielőtt meghalok, utoljára még egy vendéget küldött házamba.

Igen, ez a csodálatos történet jutott eszembe az erdőn, hogy a Balatont se láttuk, csak a hullámok zaja után tájékozódtunk a sötétben. Mert valahogy úgy van az örök történetekkel, hogy azok örökké meg is ismétlődnek.

 

(Új Ember, 1958. október 12.)

 

 

 

Igen és nem

Még utolsó este is vakon reméltem, hogy nem kerül sor rá, hogy az utolsó éjszaka annyira kitágul, mint valami nagy-nagy tenger, amin senki élő át nem gázolhat. S úgy is éreztem, hogy szobánk holmi kis kunyhó meleg belseje a jeges Óperenciás tenger partján, de ez az éjféli sötétből és csillagokból kirakott végtelen most jónak is, kedvesnek is tűnt előttem, mert hittem, örökre bezár a négy fal közé, a bátortalan gyermekkorba. Bíztam az éjszakában, ami elválasztja tőlem s késlelteti, örökre távol tartja a fenyegető reggelt. Pedig ágyam mellé a székre már ki volt készítve iskolaruhám, s hátán kantárszerű szíjakkal a csatos iskolatáska. Idegennek, most egészen idegennek tűnt ez a táska, amint éjszakára mellém települt, s fémcsatjával úgy lesett rám, mint egy gonosz egyszemű állat, melyet lehetetlenség lesz valaha is szeretnem!

Aztán arra ébredtem, hogy keltenek, hogy arcomat, kezemet mossák a hajnali derengésben, hogy már rajtam a ruha, a sapka, a kabát, hogy már hátamon a táska, s anyám kézen fogva vezet az ismeretlen, néptelen kora reggelben. Az iskola óriási, széles lépcsőjére emlékszem még, mihez hasonlóan hatalmas lépcsősoron azóta sem jártam, s a pillanatra, amikor anyám végképp elereszt, s magamra hagy a gyerekektől nyüzsgő teremben. Egy örökkévalóságra maradtam egyedül, amilyent csak gyerekek és haldoklók ismernek, aztán minden átmenet nélkül látom magamat, de egészen messziről és idegenül, amint meredeken futok lefele a tengermély lépcsősoron, vissza, haza a hosszú-hosszú utcákon, hol idáig még sohasem jártam egyedül. Akkor azt hittem, a poklokon vágtam át magam, s hogy soha, soha többé nem vihetnek vissza oda, ahonnét életem kockáztatásával megszöktem.

Később megszerettem az iskolát, a gyerekeket, a tanítómat. De ma is, ha megkérdem magam, vajon azóta egészen megszoktam-e az emberek között, becsületesen valahogy így kellene felelnem: igen. De szívem mélyén él egy titokzatos nem is. Mert az őzeket egészen sohasem lehet megszelídíteni.

 

(Új Ember, 1958. december 14.)

Jegyzet

 

 

 

1959

 

 

 

 

Bántalom

Megbántottak! Hihetetlen a sértés és hihetetlen a sértegető arca. Mintha nagyítóüveg mögül sértegetne: akár egy természeti katasztrófa, akkorára nőnek vonásai. Úgy is bámulok rá: elképedve és megsemmisülve, s már nem is értem, amit mond, csak a szavai mögött tomboló indulatot látom, szemeinek viharát, vonásainak hegyomlását. Eszembe se jut, hogy védekezzem. Gyermekkoromban se verekedtem senkivel, olyan hihetetlennek tűnt, hogy valaki rám veti magát, földre veri a sapkámat. Szemei, mint a viharos tó tükre, mikor szél és eső mossa el a víz határát. Mit is remélhetnék ekkora indulattól? S szívem mélyén már nem is azt kérdem szorongva, hogy mit is akarhat tőlem? Sokkal inkább azt, hogy ugyan mit is akarhat velem ez az elemi harag? Tudja-e vajon, kit bánt? Hogy mennyi valódi baj és bánat nyomaszt amúgy is? S ő maga, életének milyen távoli, titkos sérelmeiért kíván most bosszút állni rajtam, aki nem támadok, és aki nem védekezem?

Arcát egész nap nem tudom elfelejteni. Jövök-megyek az utcán, egy ismerőssel beszélgetek a zsúfolt villamoson: indulata szüntelen parázsként égeti mellemet. El akarom felejteni, szabadulni akarok tőle, de bántása elkísér mindenhová. Hiába próbálok dolgozni, hiába igyekszem elmerülni egy most megjelent verskötetbe, haragja átsüt a híradó képein, átég a figyelmetlenül olvasott verssorokon.

Holtfáradt vagyok, mire hazafelé indulok. És ekkor történik velem a csöndes és csodálatos változás. Pontosan akkor, amikor befordulok az utcánkba.

A fordulóban utcánk, ez a szürke és öreg utca, már ezerszer és ezerszer jött elébem, de máskor valahogy alig vettem észre… Most határozottan érzem, hogy szól hozzám. Különös gyöngédséggel szól, idáig alig észrevett szavakkal. Hogy mik ezek a szavak? Nem lehet ezeket a szavakat emberi beszédre lefordítani, ahogy a sértések villámait sem! De az utcánk szavai egészen másféle, nagyon csendes és kimondhatatlanul békességes szavak, s valami ilyesfélét mondanak: „Nézd, milyen kis meghitt erkélye van a sarki háznak, s milyen tündéri kőminták nyújtóznak ez alatt a szürke tető alatt! Vagy nézd, milyen szelíd növények suhognak a templomfalon! Nem vagy egyedül. Lám, gyermekek indulnak feléd az utca mélyéről az alkonyat szürke világosságában! S az ismerős kövek és kopások a falakon most mind-mind észrevesznek. Ne légy szomorú! Látod, még a kövek is törődnek bánatoddal.”

S a csöndes „csoda”, ha szabad így neveznem, otthon is folytatódik. A lámpa fénye meghittebb, mint máskor, s az ágy ezerszerte nyugalmasabb. S az ágy mellett a fal, mit nappal tarka párnák takarnak, most úgy tűnik elő, mint nagyon távoli, gyermekkori kert kőfala, s rajta a csúnya kopások: csupa messzi, rég elfeledett emlék.

Észre se veszem, most oldódik bennem a bántalom. Valami nagyon jó, sírás utáni nyugalmat érzek. A vánkosnak is puha, a paplannak is szinte „személyhez szóló” az érintése. Bármire esik pillantásom, a falra, a lámpára, kezemben a könyvre, beszél hozzám, mint a sorról sorra megfejtett titkosírás, beszél és vigasztal. S az imádság is sokkalta erősebb és tisztább és forróbb lámpaoltás után a sötétben.

Az álomban pedig úgy tűnök el, mint egy régi kertben, mit egy régi fénykép őriz.

 

(Új Ember, 1959. január 11.)

Jegyzet

 

 

 

Mint egy fiatal anya arca…

A férje rég meghalt, a fia is évek óta messze él tőle a városban, s tulajdonképp azt se tudja, mi lett belőle. Eleinte még jött egy-egy levele, s ezek a levelek telve voltak reménykedő dicsekvéssel, de hogy nem tudott pénzt küldeni a gyereknek, lassan még ezek a híradások is elmaradoztak, s most már esztendők óta tökéletes az öregasszony magánya.

Háza a templomhegy oldalába tapad, ott szorong magas kőkerítés mögé rejtőzve a többi templomhegyi ház között. De mindannyiuk közt a legnémább. Apró, kőkockás udvarán sokszor napokig nem mozdul semmi, még maguk a törpe fák sem, csak árnyékuk szalad, ugrik meg olykor a széllel.

Ugyan ki tudja, micsoda várakozás lakik a mozdulatlan tetszhalott házban? Ugyan ki tartja számon egy öreg szív nappalait és éjszakáit? Az öregasszony ül a szobában, a szoba ajtajában, úgy, hogy a templomhegyet lássa, a templomhegy oldalában mozgolódó fákat, s mintha valami szégyellnivalója volna, meghúzódik a homályban. S mintha azon múlna minden: egy pillanatra sem hagyja el őrhelyét, álmában is éberen várakozó szívvel fekszik ágyában.

A napok és a hónapok összemosódnak benne, s lassan már az évek változásának sincs értelme, csak múlása, csak szédülete van.

„Meghalok, mielőtt még egyszer láthatnálak, drágám!” Hosszú idő után ez az első gondolata, s ez oly forrón és véglegesen születik meg benne, hogy meg kell kapaszkodnia, hogy el ne essék. Egyszerre érez fájdalmat és boldogságot, mint aki végre a döntő szót kimondta, a végső szót, amire lehetetlen, hogy ne jöjjön felelet.

Ettől kezdve titkos és szelíd derűben él. Úgy érzi, nem várakozott hiába, s szinte megfiatalodik, mint egy menyasszony a titkos álmodozásban.

És így éri őt a fiú, az elcsatangolt, a várva várt fiú halálhíre. Először nem is érti, nem is hiszi el. Bénultan ácsorog a déli napsütésben, valamit igazgat magán, egy földre hullt gereblyét támaszt vissza a házfalnak. Aztán mint valami nagy-nagy szégyennel, megemésztetlen botránnyal szinte rémülten zárkózik be házába. Egy korty italt, egy falat ételt nem vesz magához. Szürke, poros tagokkal ül a konyhaszéken, a nyári szoba sivár kalitkamelegében, mint egy halálra dermedt madár. A sürgönyt leeresztve tartja, mintha nem bírná földre ejteni, mintha odatapadt volna a tenyeréhez. Csak éjjel, az ágyában kezd először imádkozni, kezd valamit megérteni az egészből. De mindjárt abba is hagyja. Oly képtelenség az, hogy egyes-egyedül legyen a világ sivatagában, hanyatt az ágyban, vagy akár fölülve egy ágyon, s csak sírjon és maga elé beszéljen.

Hajnal felé aztán irtóztató ütést érez. De csak egy pillanatra. A következőben már mintha forró vér öntené el a sebet, a fájdalom nyomán különös édesség szivárog. Boldogság ez, hogy szinte lát tőle, s utánakap a kezével. Nem is utána, csak a melléhez. A fiát érzi ott, mint életében sose, egészen közel magához.

„Új életet kezdünk, édesem” – susogja, s az élettelen, öreg arc csupa reménykedés a párnán, az áttetsző homályban. Mint egy fiatal anya arca, aki újszülött gyermekét szorítja a szívére.

 

(Új Ember, 1959. március 29.)

Jegyzet

 

 

 

„Miképpen mennyben, azonképpen itt a földön is”

A negyvenötben összeomló Németországban elemi erővel született meg bennem a felismerés: ez az a föld, amit Isten elhagyott. Itt valóra vált Babits Mihály modern próféciája: az emberek elhagyták Istent, most Isten hagyja el a világot.

A kulisszák közül még állt néhány. Időnként hűvös, hatalmas fenyvesek közelítették meg a marhavagonokból egybefűzött vonatot; faházas falvak tünedeztek fel a távolban; állomásokon ácsorogtunk, hol induláskor egyenruhás vasutas szalutált. De már ez is, ezek a kulisszák is inkább elhagyatott szobákhoz, félbemaradt vacsorához voltak hasonlatosak. A lámpa még ég, étel, teríték, abrosz az asztalon – de sehol senki, aki körülülje, sehol senki, aki befejezze a megkezdett falatot. Minden a helyén. Földek, utak, csillagok szinte görcsösen a helyükön, de valami közelgő felismerés vihar előtti szélcsendjében. És akkor – igen, ez az. Egy porig égett város hamuerdeje, fölötte nincs is égbolt, csak harsány, vakító némaság. Az előtérben deszkabódé, innét lép elő az egyenruhás vasutas, és indítja a vonatot. Szalutál. És cementmezőben sok száz bombatölcsér, a Hold krátereinél brutálisabban. És emberek, csíkos ruhába bújtatott krétafehér vázak, akikben a pillantás örökre elfagyott. Majd ismét a díszletek: utak és fenyvesek, és falvak az utazás tompa ritmusában. De ezek a díszletek semmit se jelentenek többé. Nincs értelme a fenyvesek közül kivillanó háznak, fedele alatt az eresznek, falaiban a kőnek. És nincs értelme, hogy épen áll, s ha rom lenne, annak se volna. És nincs értelme többé az égboltnak. Csillagok sincsenek ezután, csak kövek a légben, és madarak sincsenek, csak felszabadult tollcsomók. Mert semmi sincs többé: egyedül a pótolhatatlan Hiány van, mint egy pokoljáró misztikus negatív istenélménye. Mert az emberek elhagyták Őt, és most Ő hagyta el a világot.

Soha sehol nem éreztem oly vakító világossággal, hogy földünk a nagy isteni és emberi dráma színhelye, mint éppen itt, ebben a „sötétben”. Igaz, Isten valódi szállása az emberi szívben van, de ha ezt elhagyta, mintha még egy lépése volna hátra, amit ha megtesz: kilép Isten a történelemből, és szinte térbelileg, szinte föltérképezhetően is elhagyja a Földet. Mert más az Istentől elhagyatott Föld, és megint más a „tiszta anyag”. Ez még puszta mechanizmusában is „égi rendet” utánoz, nem is szólva a mai tudásunkkal megközelített anyagról, mely egyenesen úgy tűnik, mint egy végtelen intelligencia személyes jelenlétének és erejének teremtő jelzése. De nem ilyen képet mutat a tisztán anyagi és tisztán szellemi világ közé eső Föld, ez a közbülső tér, az ember lakhelye. Forrón ellentmondásos ez a nekünk szánt föld, akár maga az emberi szív, s egyedül ez a „közbülső színpad” tud igazán elárvulni.

És ez elől a nagyon is antropomorf veszély elől imádkozzuk a Miatyánkban: „Legyen meg a Te akaratod, miképpen a mennyben, azonképpen itt a földön is”. Így hívjuk, így könyörögjük Földünkre a mennyek országának világosságát, az isteni akarat sugarait. „La sua voluntate è nostra pace” („Az Ő akarata a mi békénk”) – e gyönyörű dantei sornak, mely tulajdonképpen a Miatyánk mondatának magyarázó továbbfejlesztése, más-más érvénye, jelentése van a teremtés különböző szféráiban. A mennyekben üdvösséget, a csillagvilágban, a „tiszta anyag” világában harmóniát jelent egy kozmikus partitúrában, míg itt, a Földön, az ember számára: gyermeki könyörgést, a reményt és a hitet, egy titokzatos és nehéz küzdelem feloldásának a vágyát fejezi ki. Mert Isten akarata a maga különleges kegyelmi jeleivel nemcsak bennünk, de itt, magán a Földön is megjelenik.

Isten a szívek csatornáján át érkezik, mint termékenyítő tavaszi zápor, de szeretetének esőjével magát a Földet, küzdelmünk színterét, ezt az egyedül számunkra rendelt, ránk méretezett szigetet is megszenteli és megáldja.

„Legyen meg a Te akaratod, miképpen mennyben, azonképpen itt a Földön is.” E könyörgésnek nemcsak elvont, szívünket érintő jelentése van, de szó szerinti is, betű szerinti is. S talán ismét a nagy bűnösök és nagy vezeklők gyakori forró és külön gesztusa, midőn töredelmes bánatuk és megindultságuk jeléül önkéntelenül megcsókolják az Isten lábnyomait őrző anyaföldet.

 

(Új Ember, 1959. április 12.)

Jegyzet

 

 

 

Két könnycsepp

Délben még szó sem volt róla, hogy őt is magukkal viszik, s estére már a készülődés lázában égett. A vendégek mondták, a kedélyes nagybácsi, hogy már Klári is nagylány, maholnap tizenöt éves, és akkor apja magához húzta és megcsókolta. Most ott vannak a hosszú holdfényes úton. Elől a nagybácsi és Eszter, mögöttük lázasan apába és anyába karolva, Klári. Eszter, Klára nővére most is gyönyörű, s ahogy a világos holdfényben hátra-hátra néz, hogy jönnek-e már, Klári szeretne hozzáfutni, átölelni őt, erőre kapva és elnémulva az ölelésben. Szíve időnként hevesen elszorult, hisz oly gyönyörű volt a készülődés láza, oly hihetetlen az est és a délután, hogy most már csak valami nagyon-nagyon szomorú következhet. De ez csak egy pillanatig tart, ez a félelem a szíve táján, nem is szól róla senkinek, csak sóhajt egyet a kora nyári éjszakából.

A vendéglő előtt megriad. Fény és zeneszó süt ki a fák közül a sötét országútra, mely sötétben marad, s oly köznapian csendes, mintha ügyet se vetve a vigasságra, egyedül a maga dolgával törődne. Az asztalok közt, a simára döngölt vöröses salakon, úgy érzi Klári, mintha most tanulna járni, s kérdéses, nem botlik-e fel valami láthatatlan akadályban. Az asztalnál szorosan odaül apa mellé, szeretne szép lenni, s egyszerre láthatatlanná válni az oldalán. A többiek bort isznak, ő málnaszörpöt. De nem is bánja, legalább megnyugszik egy kicsit. Eszter – a lámpafény bő fátyolban hull a vállára, hajára – Eszter szebb, mint valaha, s most Klári is megigazítja vállán a kölcsönkendőt s először mer – nagy elhatározással – a táncolók felé nézni.

Ez volt az utolsó boldog perce. Ezután csak arra emlékszik, hogy Eszter elérhetetlen nyugalommal leveszi válláról a kendőt, elúszik az asztalok között, s mint valami mesebeli királylány lebeg táncosai karján, a sokszínű lampionok alatt. Aztán megint visszajön a helyére, megmártja nyelvét poharában, megint leereszti válláról a kendőt, s megindul újra a táncba, egyre szépségesebben és hűvösebben.

– Apa – suttogja Klári éjfél után vállára hajolva – menjünk haza, nagyon fáradt vagyok.

De apa észre se veszi, hogy valóban mennyire fáradt, rá se néz, csak magához húzza, mint egy gyereket, ahogy otthon is szokta, vagy a strandon, ha fürödni mennek.

Késő éjjel, mikor végre lefekhet, Klári kis tükröt visz magával az ágyba és sokáig nézi magát, a napfénytől duzzadt félig gyerek-, félig nagylányarcot, szigorúan, mintha tükörképétől valami halaszthatatlan feleletet várna. Aztán hirtelen abbahagyja ezt is. Lámpát olt, s vállig takarózik a sötétben.

– Nem táncolt velem senki. – És kis idő múlva: – Gyerek vagyok és nem is vagyok szép, mint Eszter. – Majd elszántan: – Csúnya vagyok. – És még egyszer: Csúnya vagyok – suttogja maga elé a sötétben.

Vigasztalhatatlan. Percekig, órákig vigasztalhatatlan, amíg végre megjelenik szemében a két forró könnycsepp, legördül kétfele, s két hosszú csíkja kihűl az arcán. És akkor úgy tűnik neki, mintha sok-sok szobán vándorolt volna keresztül, sok-sok hűvös szobán, mikben mindenféle bűbájjal ámították. Mindegyik szoba tüzes volt és falai telve káprázattal. Az egyikben megfésülték, a másikban tükröt raktak elébe, a harmadikban fényes ruhát adtak rá, a negyedikben csak suttogtak a fülébe, megint egy másikban megcsodálták, s nagyon-nagyon egyedül volt a következőben, s nagyon szomorú az utolsóban. De most, hogy végre elsírta magát, mintha kijutott volna ezekből a lázas, egymásba nyíló szobákból, s egyetlen ajtónyitással a szabadba érne. – Itt kellene élni mindig – suttogja, vagy inkább csak érzi szívében – itt, ebben az éjféli, ebben a szíve legmélyén lakozó nyugalomban. – Milyen jó is most, hogy kisírta magát, milyen tiszta is ez a csend. Együtt vannak benne a gyerekkor játékai, s a gyönyörű iskola utáni séták a barátnőivel. S benne van nemcsak a múlt, de valahol a jövő csendje is, amit hányszor fog még elhagyni s ahová hányszor fog még visszajárni. Imádkozni és mosolytalanul mosolyognia kell a sötétben, ahol most semmi se számít, ami előbb még olyan kínzónak, olyan fontosnak tűnt előtte.

Így alszik el szépen békésen aztán, a gyerekek mély, erős álmával, és szemében a felnőttkor első, felszáradt könnyeivel.

 

(Új Ember, 1959. május 3.)

 

 

 

Katolikus szemmel (I.)

Az elmúlt időben a külföldi újdonságok közül messze kitűnt Max Frisch drámája, És a holtak újra énekelnek. Szerzője, mint az utószóból kitűnik, rendkívül széles érdeklődésű, s korunk legmagasabb szellemi színvonalán álló író. Drámája, mely nyersen fogalmazva a múlt háborúról, gyilkosok és áldozatok egymáshoz fonódó vétkeiről, majd haláláról szól, merész és nagyszerű válasz korunk esztétikai problémáira is. A halál utáni negyedik szín bár nem valódi túlvilág, s nem is kíván az lenni, de igenis olyan morális, vallásos közegbe vezet, ahol a földi, immanens világ törvényei tökéletesen átértékelődnek és föltisztulnak. A modern színpad régóta próbálkozik második síkban is ábrázolni a történéseket, de többnyire csak formai, logikai kényszerből, s játékosan. Ez a dráma az immanens világ esztétikai, társadalmi, erkölcsi problémáiból nyíltan vállalja a vallásos és morális kivezető utat, mint egyetlen formai megoldást is, mely a modern művészet zűrzavarában valamiféle „új-komolyság” nevében egy tisztultabb, emberibb és szabadabb világot ígér.

 

(Új Ember, 1959. május 17.)

Jegyzet

 

 

 

Pünkösd egy új templom falai között

Szép ünnep volt Pünkösdvasárnap a Vecsés-Andrássy-telep híveinek. A templom építkezése 1949–56 között szünetelt s csak a hívek rendkívüli áldozata tette lehetővé, hogy a falak fölépüljenek, s a templom tető alá kerüljön. Végeérhetetlenül lehetne sorolnunk e nagyszerű áldozatosság példáit, de elég talán csak egyet említenünk. Az egyik hívő felajánlásának hiányzó összegét a Vöröskeresztnek nyújtott véradás díjából pótolta. Tette jelképes erővel világítja meg a telep valamennyi adományozójának templomépítő hitét. Az ünnepélyes szentmisét Várkonyi Imre prépost, az Actio Catholica országos igazgatója mutatta be nagy papi segédlettel. Mise közben ő mondotta a szentbeszédet is. Az ünnepélyes szentmisén a segédkezők között jelen volt dr. Radó Polikárp akadémiai tanár is. A fényes asszisztencia kíséretében érkező főpapot a templom kapujában virágcsokros kislányok és a vecsési egyházközség világi elnöke köszöntötte. Az üdvözlések elhangzása után a celebráns a hatalmas templomhajót zsúfolásig megtöltő hívek sorfala közt vonult az oltárhoz és kezdetét vette az ünnepélyes szentmise.

Az országos igazgató szentbeszédében azt emelte ki, hogy a Szentlélek Úristen eljövetele vihar és tűz. Vihar, amely elseper minden értéktelent, minden kétséget, minden sötétséget az emberből, s amely világosságot gyújt az emberi lélekben. Felnyitja az emberi szemet, hogy ne csak alkotni tudjon, hanem valóban boldog legyen és az Isten útján tudjon járni. Szent Pál a galatabeliekhez írt levelében leírja, hogy az emberi lélek a Szentlélek vihara és tüze nélkül csak mire képes. Azt mondja az apostol: „Lélek szerint éljetek, akkor nem fogjátok teljesíteni a test kívánságait. A test a lélek ellen tusakodik, a lélek pedig a test ellen…”

Tűz a Szentlélek Isten eljövetele. Az isteni szeretet az ember lelkét feltüzesíti, hogy ne csak szájjal, de tettekkel is szeresse az Istent. Erre kell a Szentlélek tüze és ezt kapták az apostolok Pünkösd ünnepén. Azóta jár körül és tüzesíti a mi lelkünket is a nagy parancsban: a felebaráti szeretetben.

A vecsési templom valóban a vecsésieké, s minden téglája valóságosan őrzi az építők keze nyomát. Falai még csupaszon állnak, de már ezeket a csupasz falakat is a szeretet, az odaadás láthatatlan, megható freskói népesítik be. És nem zavaró a sarokban álló hatalmas vaskályha, sem a burkolat nélküli mennyezet. Aki itt térdepelhet, nem azt látja, hogy félig kész templomban van, hanem valamiképp az alkotó szeretet műhelyében érzi magát.

Az új vecsési templomot a hit és a szeretet emelte s ennek a hitnek és szeretetnek a jelenléte a templomlátogató legszebb és legmaradandóbb élménye.

 

(Új Ember, 1959. május 24.)

Jegyzet

 

 

 

Templomtornyok árnyékában

Kiskunfélegyháza

A Kiskunságban szélesen terpeszkedő város Kiskunfélegyháza.

Az egytornyú ótemplomot, vagy ahogyan a félegyháziak mondják, az „egycsövű” templomot még Petőfi is látta. És nyilván ismerte a templomkertben üldögélő Búsuló Krisztus-szobrot is, melynél aligha ismerek kedvesebbet, meghatóbbat. A délután már hűvösre fordul, a templomfal is lúdbőrös a hanyatló napsütésben, mikor belépünk az „egycsövű” templomba. Benn, a hajóban sötét van, és eleinte alig látok a szűkös napfényben. De hallani tiszta gyerekhangokat, mint láthatatlan madárfiókákat a fészek mélyéről.

A félegyházi gyerekek készülnek az első szentáldozásra.

 

*

 

Az ótemplomot nemrég restaurálták. A lebontott állványok mögül világos színekben bontakoznak ki a művészi freskók. A hívek, jobbára dolgozó parasztok fillérei tették lehetővé az eddigi munkák befejezését. Most még a kétszáz esztendős, erősen töredezett padozatot kellene fölszedni, s újjal, modernebbel pótolni. S végül hátravan még a főoltár aranyozása, a prédikálószék s a szobrok kijavítása. Sok munka ez még, sok áldozatot, fáradságot követel, de nem kétséges, hogy ez is meglesz, s az egész ótemplom rövidesen ismét új fényében ékesedhet.

 

*

 

„Ez itt a Petőfi-ház”, „Itt lakott Móra Ferenc” – mutogatja barátom, de sajnos, mindkét házat csak kívülről láthatom. Egyszerűek, vidékiesek, kedvesek. A Hattyúház a város főterén áll, itt bérelt Petőfi édesapja mészárszéket. A ház homlokzatán hattyúcímer, a ház sarkában márvány emléktábla.

 

*

 

A „kétcsövű”, vagyis kéttornyú templom újabb kori építkezés. A homályban áhítatos tisztasággal ragyognak Mária kék-fehér szobra körül a villanyégők; egy másik oszlopnál kivilágított vitrinben a Fájdalmas Istenanya, vállán nehéz aranypalást, ölében halott Jézusa. Letérdelek egy Üdvözlégyre, s a félegyháziak gyönyörű márciusi Mária-ájtatosságára gondolok, az „ezer Üdvözlégyre”, amit egymást felváltva mondanak el a félegyházi hívek. Az imádság, a szűnni nem akaró áhítat, s a test természetes fáradtsága egyetlen könyörgő nyájjá mossa egybe e különös, egy helyben térdeplő zarándoklatot. Csodálatos élmény, vallják azok, akik látták, s maguk is részt vettek benne. A mozdulatlan zarándokok térden állva is mintha haladnának valamiféle, a földi időből az időtlenség tengerére kiúszó égi bárka mélyében.

 

*

 

A múzeum másnap délelőttre marad. Ez az egyemeletes, sárgára festett épület – úgy mondják – Félegyháza legszebb műemléke. Pincéjében valaha betyárok raboskodtak, köztük a leghíresebb betyár, Rózsa Sándor. A földszinten, egy deszkapadlójú szobácskában különös gyűjtemény, hóhéroló szerszámokból. Fából ácsolt deres, nehéz láb- és kézbilincsek, hüvelykszorító vasak. Kint a folyosón betyárok képei.

Az emeleten néprajzi múzeum. Az egyik szobában halászóeszközök, mindenféle hálók, köztük egy hatalmas, pók formájú merítőháló a sarokban, mint valami modern, fantasztikus szobadísz. A másik szobában eredeti szélmalom szerkezete, melynek csodálatos árboca, csavaros tengelye egyszerre emlékeztet egy vitorlás kalózhajó titokzatos belsejére, s Verne Gyula ritka alkotmányaira. A harmadik részben régi félegyházi szobák, faragott parasztbútorok, kerek búboskemence. A szobák falán tükrös szentképek, a néphit és a gyermeki áhítat remekei. Ilyen, tükörbe festett, színes képeket sose láttam ezelőtt, most mégis úgy érzem, mindig is egy ilyen képet szerettem volna a szobámba.

 

(Új Ember, 1959. június 14.)

Jegyzet

 

 

 

Láz

A lopott kulcs nehéz volt és tüzes, anélkül, hogy a kezét megégette volna. S az is olyan titokzatos volt, hogy bár a kezében tartotta, mégis a szíve lüktetett tőle, oly hevesen, hogy a kulcs is megérezte, s ő is remegni kezdett. Meg kellett hát válnia tőle, de elveszíteni se akarta. Bezárta egy skatulyába, mint egy elejtett szarvasbogarat.

Délben egyedül maradt a lakásban, akkor újra előszedte a kulcsot és beleillesztette a fiókos szekrény zárjába. Nem mert hátranézni, pedig hátra kellett volna néznie, de nem mert, nem tudott. A szoba bútorai elmozdultak a faltól, s odanyomultak a háta mögé, hogy lássák, mit is csinál. A nagy falióra állt hozzá legközelebb, vadul tiktakolt mögötte, egyenesen a hátában. Nem lehetett ezt kibírni. Vagy elhajítja a kulcsot, vagy kinyitja a zárat.

Egy szem csokoládét lopott, azt is eltörte, miközben kibontotta az ezüstös sztaniolból. Később, mikor visszagondolt rá, sehogy se emlékezett a csokoládé ízére, mintha a máskor oly édes íz egyszerűen kilyukadt volna. Az üres sztaniolt jól összegyűrte aztán, és kidobta az ablakon. Mikor pedig a kulcsot is visszarakta a helyére, ismét barátságos dél volt odakint, mint takarítás után, szelíd rend a szobában.

Hogy anya meg Éva megjöttek az iskolából, a kisfiú mégis – mintha a világ végéről érkeztek volna – úgy fogadta őket. Csakhogy itthon vannak! Az asztalhoz hármasban ültek le, apa ilyenkor sose volt otthon, s ettől az ebéd elvesztette komolyságát. Főzőcske volt egy életnagyságú babaszobában.

A kisfiú az asztallapra támasztotta állát, s alulról leste a vizeskancsót. A kancsó óriási volt innét alulról, s akár egy nagyméretű akvárium, úgy fénylett. Akkor anya telemerte a tányérját, s a forró gőz a gyerek arcába csapott.

De nem tudott enni. Később már nem is akart, s végül még el is sírta magát. Ebéd után csüggedten ült játékai között, mint katonái közt egy elaggott hadvezér. A nővérét nézte. Éva matrózruhában, fölfésült hajjal görnyedt a kis asztalnál az ablak előtt és tanult. Komoly volt, megközelíthetetlen, s oly távoli, mint egy idegen csillag lakója. Aztán lassan az alkonyati ablak is idegen lett, a szoba is, s az egész világ mintha iszonyatosan kihűlt volna. A kisfiú észre se vette, hogy fázni kezdett.

– Ez a gyerek lázas – hallotta nagyon messziről anya hangját, s érezte végre a közelségét, kezét a homlokán, de ezt is csak mintegy félálomban.

„Talán az ágyban – gondolta – talán ott jó lesz” – és hagyta, hogy a fázós ruhát lefejtsék róla. De az ágyban is csak tovább didergett. Hirtelen elhatározással fölült, s átfogta anya nyakát. De nem jött hang a szájára. – A kulcsot – akarta mondani, de csak a szeme tágult kerekre.

Mikor egyedül maradt, csak egy kis lámpás virrasztott vele, meg egy régi szentkép a szemközti ágyfalon. Az üveg mögött Mária állt fehérben és kékben, csigás felhőkön, karján a gyermek Jézussal. Mindkettőjük fejében arany korona fénylett, s a kezükben arany jogar. A kisfiú elalvás előtt mindig őt nézte, s többet látta őket, mint bárki mást életében. De hogy mit is művelt a kulccsal, azt nekik se tudta megmondani.

Hogy éjjel fölriadt, egyenesen őket kereste. Úgy képzelte, hogy a sötétben a kép világítani fog a falban, hogy fényleni fog az üveg mögött, s a Kisded is élni fog, s iszonyú vágyat érzett, hogy beszéljen hozzá. De a képet nem találta sehol, s helyén a fal mintha még sötétebb, az üresség még üresebb lett volna. – A kulcsot – zokogta, s hogy anya kijött, s vigasztalni próbálta a láztól tüzes gyereket, azt hihette, álmában beszél, s fölcsavarta a villanyt, hogy ne féljen.

A szentkép ismét ott lógott a falon, s a nyugodt, mozdulatlan felhőn ismét ott állott Mária, karján a koronás gyermek Jézussal.

– Soha többet – szipogta a kisfiú, s úgy aludt el, szemét a csöpp arany koronán feledve.

Két hétig volt beteg. Mikor újra felkelhetett, megnőtt rajta a ruha, s ha lépett, mintha lebegett volna. A délután szép volt, nyugodt és derűs, mint azelőtt. Nem volt rajta egyetlen árva repedés sem, hacsak a tükörképén nem, valami nagyon távoli, nagyon tiszta tükörben, amit nem is a szemünkkel látunk.

 

(Új Ember, 1959. június 21.)

 

 

 

Szeretetben és hűségben

Ritka szertartásnak lehettünk tanúi az elmúlt vasárnap Kókán: harminckét hűséges házaspár járult az oltár elé, hogy megismételje házastársi esküjét.

Az ünnepség délelőtt 10 órakor kezdődött. Az ezüst-, arany- és gyémántlakodalmas párok ekkorra már fölsorakoztak a plébániakertben, s menetük megindult a templom felé. Elöl díszbe öltözött ministránsok, mögöttük templomi zászlókat vivő kislányok haladtak. Jobbról és balról az idős párok mindegyikét egy-egy elsőáldozós kisfiú, illetőleg kisleány kísérte.

Harminckét pár… Java részük ezüstlakodalmas, de akadt köztük két hatvanöt, s két hatvanéves pár is, kik több mint félszáz esztendőt éltek le egymás mellett keresztényi szeretetben és hűségben. Ők néhányan külön ültek az oltár jobb oldalán, a menetben se vettek részt, s ide is lovas kocsin tették meg az utat. Némelyikük alig tud járni, törődött és öreg, csak szeretetük és hitük erős, amely segítette őket, hogy a házasság szentségében vállalt kötelességüket egy hosszú életen át megtartsák.

A jubilánsokat fiatal kislány köszöntötte, majd Falvai József esperes plébános, ki áldozatos odaadással közel harminc esztendeje lelkipásztora a színkatolikus községnek, intézett hozzájuk ünnepi szentbeszédet. Példaképül állította őket a fiatalság elé, s Isten áldását kérte további életükre. Szentáldozáskor valamennyien magukhoz vették az Úr szent testét, tanulságul Istenben való együvétartozásuknak egy örökérvényű kánai menyegzőn.

Kevés szem maradt száraz, amikor házastársi esküjük megújítására került sor. Pillanatra mintha életük alkonya és hajnala ért volna egybe, tengernyi emléket, örömöt és bánatot sűrítve a fogadalmi szavakba. Úgy hangzottak e szavak, mint egy mennyei szépségű, egy egész élet árán kiteljesített himnusz záró refrénje. És Te Deum volt a Te Deum valóban: hálaadás Istennek az ünnepi pillanatért, a régiért és az újért, a mostaniért.

 

(Új Ember, 1959. július 12.)

Jegyzet

 

 

 

A kifosztott fa gazdagsága

A sásdi aranymise csak délután négykor kezdődik. Addig átmegyünk a szomszédos községbe, Baranyajenőre. A kis falusi templom dombtetőn áll, s hogy tegnap nagy eső volt, a csúszós talajon csak óvatosan lépkedünk fölfelé. Itt is ünnep van: a falucska plébánosa mondja ezüstmiséjét. A szentély felől megható látvány, a templomot színültig megtöltő hívek serege, s hogy az ajtó sarkig nyitva áll, mintha a nyári ég, az egész dimbes-dombos vidék is betért volna, itt lenne a templomban. A Te Deum hangjaiba a kinti madarak zaja is belevegyül.

 

*

 

Ebéd után ismét megered az eső. Ernyők alatt ereszkedünk le a domboldalról, a víztől patakzó téglalépcsőkön. De amint leérünk a kocsiútról, hirtelen a zápor is eláll, az ernyőket is becsukhatjuk, s mire Sásdra visszaérünk, derült ég, ragyogó napsütés fogad.

Az úton sok mindent megtudok az aranymisés Gratzl Gyuláról. Az egész környék legpéldaadóbb, legfeddhetetlenebb életű lelkipásztora volt, akit rajongva szerettek hívei és paptársai. Öt esztendeje vak, öt esztendeje nem mutathatott be szentmisét, de a mai napig legodaadóbb gyóntatója övéinek. Aranymiséjét eredetileg Pécsett kívánta bemutatni az ottani kórházkápolnában, távol mindenfajta ünnepléstől. Erőszakkal kellett rávenni, hogy itthon maradjon. A szeretet erőszakával.

Körülbelül ez az, amit előzetesen megtudok róla. Meg még azt, hogy öt esztendő óta ma misézik először, tegnap egész nap a legszigorúbban böjtölt, s hogy a mára virradó éjszakát véges-végig ébren töltötte.

 

*

 

Első pillantásra nem a vaksága ragad meg, hanem csodálatos nyíltsága, szálas termete, férfias vonásai. Semmit se tétova, semmit se gátlásos: mindenki számára szabadon, tárva-nyitva áll. Nagyon szerethet, érzem már attól a pillanattól fogva, hogy belépek hozzá, s ez az érzés idővel csak fokozódik, a megrendülésig fokozódik bennem. A szedett fa kifosztott gazdagsága, csodálatos derűje árad belőle. Csupa közvetlenség, csupa angyali távolság. Mikorra szeme világát elvesztette, az emberek világát már réges-rég a szeretet valóságosabb szemével nézhette.

Közben gyerekek érkeznek az egyik községből, meghatóan szép paraszttortákkal, miket talpas tálakon hoztak a kezükben kilométereken keresztül. Az egyik kislány köszöntőt mond, s közben az asszonyok sírni kezdenek a háta megett. De az ősz pap ezalatt is csupa mosolygás marad, s nekem úgy tűnik, mintha vaksága könnyeit egyedül azok sírnák el, akiket egész életén át annyira szeretett, s oly odaadóan szolgált.

 

*

 

Pontban négy órakor megszólal a harang, s a plébánia felől a gyepes úton át, ahol az öreg pap mindenkor járni szokott, lassan megindul a menet a templom felé. Elöl az egyházközség emberei, mögöttük jön a család, nővérek, kik hűséges Mártaként szolgálták, azután a ministránsok következnek, majd a papság menete zárja a sort. Legvégül öt esztendő óta először, miseruhába öltözötten, bottal kezében az aranymisés. Most látni való, hogy vak. Rövidre nyírt őszes haja kissé csapzott, mint a gyerekeké, s az olyan embereké, akik valamilyen okból messzire távolodtak önmaguktól. Az ő élete már réges-régen valamilyen tökéletesen más közegben játszódik, mint a fogható-látható világ. S egyszer csak föltarthatatlan sírás söpör végig a híveken, sírás, amelynek csak erejét, tisztaságát érezni, de amiről nehéz lenne megmondani, hogy kinek is szól.

Az aranymisés jubilánsnak hűséges barátja, Tiborcz Benő döbröki esperes plébános, a kézvezetője és segítője az oltárnál, a szentbeszédet pedig volt tanítványa, Uhl Antal mondja. Beszédének legszebb, s a jubilánsra különös súllyal vonatkozó gondolata, hogy Isten papja nemcsak áldozatot mutat be, hanem önmagát, saját életét is föláldozza a Mennyei Atyának. S e kettős áldozatnak nyilvánvaló ténye a katarzis erejével érinti a híveket. Akik ezen az aranymisén jelen lehettünk ebben a kis falusi templomban, minden szóval közölhető tanításnál mélyebbet, többet tudhatunk meg Isten, a pap s a hívek közös, a szeretet áldozatában megváltódó drámájáról.

 

*

 

Szentmise végén az ünnepelt néhány perces beszédben válaszol a püspöki levél emelkedett és meghatóan emberi, s a hívek odaadó szavaira. Az oltártól szól hozzánk, attól az oltártól, amit láthatólag el kellett hagynia, de amelyhez valójában eltéphetetlen kötelék fűzi mindhalálig. S ez a látszólagos ellentmondás megszázszorozza szavait. Öreg prófétához hasonló, ki teljesítette küldetését, s a csapások, amik érik, éppenséggel nem csapások, hanem Isten látogatásának, különös szeretetének sebei.

Szava csupa erőt és odaadást sugároz. Sírni egyedül mi sírunk: a csetlő-botló ember nagyon is emberi bánatával s egy nagyszerű példa jótékony csodájával a szívünkben.

 

(Új Ember, 1959. július 19.)

Jegyzet

 

 

 

Anci

Anci más volt, mint a többi javítóslány.

Egyszerre volt szigorú kismama, készséges kis cseléd, s rajongva szeretett nővérke. Akkoriban egyedül vele szerettem játszani, sétálni is egyedül vele szerettem. Később már elaludni is csak akkor voltam hajlandó, ha Anci fogta a kezemet és mesélt nekem. Kamaszos, szélpiros volt az övé, valóságos felnőtt kéz az enyém mellett, mégis törékeny és gyerekes, ha a nagyokéra gondoltam. Később már nem is igen mesélt, csak ült az ágyam szélén és a kezemet fogta.

Vad játékokat sohase játszottunk, de idővel – anélkül, hogy észrevettük volna – játékainkból csendes együttlétek lettek, üldögélés a padon és a fűben, amiben csak annyi volt a változás, hogy a fejemet hol a vállára, hol az ölébe fektettem. Ilyenkor felszökött mellőlem a világ, a fák koronája felköltözött az égre, Anci eltűnt mellőlem, s az égbolt mintha kéken folydogált volna alattam, arra várva, hogy a közepébe lépek.

Anci később betakart nagy intézeti kendőjével, mert hűvösödni kezdett – s én felnéztem rá. Gyerekes öle volt, de már elég puha ahhoz, hogy biztonságos legyen. Szenvedélyesen lehúztam, s az arcomhoz szorítottam az arcát:

– Téged szeretlek legjobban! – Aztán hirtelen rábuktam a kezére, hogy megcsókoljam. Sokszor játszottuk ezt, de sose engedte, csak az arcát hagyta, azt is csak szelíden ellenkezve.

Komoly lány volt, és szép. Nagyon szép. Nálam öt-hat évvel lehetett idősebb, de így se volt több tizenkét-tizenhárom évesnél. Akkor még nem tudtam, hogy fején a nagy szőke konty mennyire nem illett a korához. Büntetés volt ez rajta, ez a szigorú hajviselet, mitől ha mosolygott, csak még világosabb, ha hallgatott, csak még figyelmesebb lett a tekintete.

– Takarj be a kendődbe, egészen takarj be! – Ez meg azt jelentette, csináljon sötétet, olyat, mintha éjszaka volna, aztán meg ébresszen, költögessen.

Volt aztán egy titkos, ritka szórakozásunk is. Anci nagyon szépen énekelte a dalt az elhagyott gyermekről. Halkan, épp hogy dúdolta, egyedül kettőnk számára. Én már az első szavakra sírni kezdtem, de ő még győzte egy darabig, aztán ő is sírva fakadt. Akkor ráborultam és együtt sírdogáltunk, s hogy végre megnyugodtunk, továbbra is még sokáig csendben átölelve tartottuk egymást.

Az egyik este még ő vetkőztetett, de ruhámat épp csak elkezdte rendbe rakni, mikor hirtelen kiment a szobából, s többé már nem is jött vissza. Másnap reggel és egész délelőtt nem engedtek hozzá, csak késő délután, amikor már elaludt.

Bátortalanul léptem az ismeretlen, befüggönyözött szobába. Anci hosszú-hosszú vaságyon feküdt, csíkos huzatú párnán, szürke takaró alatt. Életemben most láttam először feküdni és aludni őt. Nem szólhattam hozzá, ezt előzetesen megígértették velem, mégis, mikor kifelé vezettek, úgy éreztem, örökre elveszítettem, ha így hagyom őt ebben az idegen mozdulatlanságban.

– Anci! – sikoltottam, s kitépve magamat az idegen kezekből, odafutottam az ágyához. Nagyon messziről, csodálkozón nyitotta rám a szemét. Tiszta pillantása most olyan fényes volt, és olyan csodálkozó öröm volt benne, hogy sietve beszélni kezdtem. De elfordult tőlem és vizet kért.

Ezután hetekig nem lehetett bemenni hozzá. Egyedül kószáltam az udvaron, unatkoztam, s a falat rugdaltam hosszan és elmélázva.

Kora délután volt, közvetlen ebéd után, mikor vékonyka csengettyűszót hallottam közeledni a porta felől, s röviddel rá megpillantottam az öreg papot, s előtte a fehér karinges ministránsfiút. Nem tudtam, honnan, de tudtam, hogy Ancihoz jönnek, s tudtam, hogy rövidesen nekem is be kell mennem hozzá. De ott maradtam a ház mögött, megbújva, hogy keressenek, s talán kívánva is, hogy ne találjanak rám.

Mikor az ágyához léptem, első pillanatban meg sem ismertem, s nem éreztem semmit, ha csak döbbenetet és félelmet nem. Olyan öreg lett, olyan felismerhetetlenül sovány. Szóltam hozzá, de a szemét se nyitotta ki. Csak a nevemet mondta, s mindjárt utána elhallgatott. Az egészből semmit se értettem, s hirtelen mohó vágy fogott el, hogy kimeneküljek a szabadba.

– Nyúljon a párna alá, az ott a magáé.

Valaki benyúlt helyettem a feje alá, s egy kis bábut húzott ki onnét, s a kezembe adta. Anci sokszor csinált ilyet azelőtt vesszőből, dugóból, rongyocskából, de ilyen kedveset, mint ez volt itt a kezemben, soha.

Meg akartam csókolni, de a rám nyíló tekintete megállított. Kicsit, egészen kicsit mozdult végre az arca, s az elidegenedett vonások alól, mint egy léken át, csodálatos tisztasággal felderengett a mosoly, az, hogy valamikor mennyire is szerettük egymást!

– Édesem…

Soha ezt Anci még nem mondta, soha ezelőtt, hogy a magáénak érez, az övének. De többet se szólt, csak szelíden és csendesen feküdt azután, mint egy hűvös kerti dombocska.

A bábut, mit tőle kaptam, még aznap elhagytam a nagy sírás-rívásban, s másnap már hiába kutattam utána. És hiába kerestem Ancit is, soha többé nem találtam rá az emberek között.

 

(Új Ember, 1959. augusztus 30.)

Jegyzet

 

 

 

Két filmről

A boldogság vasárnap jön (Színes csehszlovák vígjáték) – Szerelem és totó: kettős szerencsejátéka a film. De nem igazán vígjáték: a mese, a szereplők is valahogy műanyagból vannak, mint a film mesterségesen színes képei. A három fiú egy kalauz, egy diák s egy kissé szélhámos szaxofonista: nem valódi triász, ahogy duó volt Stan és Pan. Pedig ők is bolondoznak, de mértékkel s ezért inkább operettbe illenének. A filmben morálisan nincs semmi elítélni való. Amiről szól: még a totónak se csinál igazában propagandát.

 

*

 

A kis hazug (Keletnémet film) – Egy fiatal lelenclány (Trude) megszökik a javítóból, így indul a történet, s két fiatalember pártfogásába kerül. Az egyik rendőr, a másik tanító. A lány múltjáról csak annyit tud, hogy édesanyja a ravensbrücki koncentrációs táborban halt meg, a többi sötét folt és kínzó ismeretlen. A kis csavargóban számos mulatságos kaland közepette a fiatal rendőr fölfedezi az elmúlt háború szomorú áldozatát, s mikorra a lányra fonódó rosszindulat hálóját sikerül széttépnie, akkorra már Trude múltja is tisztázódik. A rendőr, ki azelőtt szabó volt, ismét szabó lesz, mivel szabálytalanságot követett el a lány (a film végére már szerelme) érdekében, de megvigasztalja őt Trude viszontszerelme. A tragikusat a vígjátékival elegyítő mese nem tud igazi művészi élményt nyújtani, aminek a színészek gyenge játéka, s a szövegkönyv felszínessége lehet a legfőbb oka.

 

(Kézirat)

Jegyzet

 

 

 

Ferenczy Béniről

Ha sorrendet kellene felállítanunk, mi az, ami számunkra alkotásaiból a legfontosabb, legmodernebb, elsőnek művészi és emberi erkölcsét említeném, azt a bátorságot és erőt, mely alkotótevékenysége legbensőbb értelmének az erkölcsi jót merte választani. Hogy mit jelent ez egy szobrász számára? Gondolom, annak a felismerését – a felismerés időtlenségében –, ami egy emberi test, egy-egy emberi arc jelentőségét, igazát, egyszeri sorsának rejtőző értelmét és életét szolgálja.

Ferenczy Bénit mindig, minden alkotásában ennek a felismerésnek látványa és megrendültsége vezette. Ebből az áhítatos felismerésből sohase engedett, innét szobrainak ereje és ökonómiája.

Alkotásainak másik csodája a végtelen gyengédség, amellyel fölismeréseit – sokszor szinte tapogatózva – egy igazi látó vak áhítatával nyomon követte. Felületei fokozhatatlan érzékeny vallomások, egy szemérmes élet legszemélyesebb megnyilatkozásai. Pusztán formai vonzásnak sohasem engedett. Inkább hibázott, inkább vált tétovává, hogy aztán – híven az alkotás belső igazához – szobrainak épp ezek a belső megrendüléstől elbizonytalanodott vonásai épüljenek be legtitokzatosabb, legintimebb tökéllyel az egészbe, olyan előkelőséggel, amilyenre pusztán művészi vonzásoknak engedő formaművész sohase képes.

S valahol itt gyökeredzik Ferenczy Béni modernsége is. Átélte és ismerte korának minden szélsőséges művészi és szellemi hívását; érzékenysége, nyitottsága, lázas érdeklődése, a fiatalok iránti örök vonzalma, csillapíthatatlan intellektuális érdeklődése mindent szinte kivétel nélkül felfogott és megemésztett. Merészelt örök gyermek és örök tanítvány lenni, hogy mindvégig mester lehessen.

S talán épp ezért mert vállalkozni a szinte lehetetlen feladatra, hogy a kor szélsőséges vonzásait biztonsággá és egyensúllyá, szélsőséges hívásait a szeretet derűjévé és bátorságává szelídítse. Zűrzavaros időben, tiszta nyelven ezért merhetett és tudott is szólni egy új komolyság nyelvén a jelen és a jövő gyermekeihez. Szeretete tette éretté, érettsége merésszé, merészsége komollyá s komolysága valóban modernné. Azt az utat választotta, amit mai művészek között csak kevesen: a formai zűrzavar korában az összes hívást hallva és kihallgatva, döntéseiben mindig az erkölcs, a jóság, a szeretet elvitathatatlan előjoga vezérelte. S ha ezek után még szükséges volna meghatározni művészetét, realistának nevezném a szónak talán legnemesebb, legidőtlenebb értelmében: megadta a természetnek, ami a természeté – és a léleknek, ami a léleké.

 

(Jelenkor, 1963. június)

Jegyzet

 

 

 

Háború után

A Harmadik Birodalom oly zajtalanul omlott össze, mint egy ponyvasátor. Pedig az előző éjszaka nem ezt jósolta. Az égbolt hatalmas volt, és üreges, mint egy kimerült, leszakadni készülő bánya belseje, s mint egy megrendült csillár üvegfüggői, elhagyatottak és fenyegetőek a csillagai.

A föld puszta volt, és érett a pusztulásra. A házak, mintha termeszek rágták volna ki őket belülről, annyit se értek, mint festett díszletek. Az országút mészfehéren és kiúttalanul világított egy-egy autó reflektorfényében.

Tudtam, hogy holnap vége a háborúnak. Tudtam, de miként a heves fájdalom végét, ezt se bírtam elképzelni. Szerettem volna elébe szaladni, s ehelyett csak üresen várakoztam. Beteg voltam, és katona voltam. Idegen földön, egy világomlás díszletei közt úgy állt rajtam a bakaruha, mint valami jelmez, mint egy világbotrány egyenruhája. Nem is én, egy szomorú, vitaminhiánytól felpüffedt, elkínzott kreatúra ácsorgott ott a kora tavaszi éjszakában, a kis bajor kertben a gigantikus pusztulás szakadozott falanszteröltönyében.

Ebben az éjszakában minden értelmét veszítette. Tettem a dolgomat, de csak úgy, mint egy világűrben elszabadult, tovább ketyegő szerkezet. Kinyitottam az ólajtót, és betettem magam után. Lefeküdtem a szalmára, s a takarót magamra húztam. Imádkoztam, de a szavak a számban maradtak. S hallgattam a szívem lüktetését.

Másnap hajnalban az ég peremét, mintha csak a fénnyel együtt emelkedett volna, nehézkes zümmögés töltötte be. Nincs az a műtőasztal, amelyen élő úgy elárvul, mint én ebben a virradatban. A tüdőmben éreztem az égbolt remegését.

Délben, mintha a föld alól tűntek volna elő, németek futottak át gyalog, autón, a várakozástól üres főutcán. Aztán olyan csend lett, hogy a legkisebb zaj is hamisan hatott, mint vidéki színielőadáson, mikor a főhős bejövetelekor meginog a díszlet. Németek futottak át a falun? Mit jelentett ez akkor, amikor egy közönséges fa is úgy hatott már, mint valami fokozhatatlan látomás?

Pedig a birodalom oly zajtalanul omlott össze, mint egy ponyvasátor.

Voltunk vagy százan magyar katonák abban a faluban, de a világ végén se sorakozhattunk volna tanácstalanabbul, mint mi ott a főutca két oldalán.

– Talán a hadifogság? – gondoltam magamban. – Talán az valamiféle otthont ad ebben az elátkozott világban, annyi sok hontalan bolyongás után?

De szakadt katonaruhánkban oly esettek voltunk, hogy még fogolynak se kellettünk. A háború véget ért, most már végképp nem tudtuk, mik is vagyunk és mit keresünk itten? Régi életem messzire került, mint elkárhozott lélek számára hajdani kisfiúkora.

Ekkor jutott barátomnak az eszébe, hogy hiszen húsvét van, nagyszombat. Ettől pillanatra csak még tanácstalanabbak, még árvábbak lettünk az áttetsző alkonyatban, mint az árnyékunk, mint két tussal megrajzolt kép, vagy még annál is árvábbak. De aztán, mint aki szétnéz a pusztában, s talál valamit a szemével: elmosolyodtam. S már indultam is a dombon felfelé.

A kis kápolnát a dombtetőn időtlen idők óta nem használták. Az ajtaja beszögezve, a tornya félig a mohazöld tetőre roskadva. Az eresz alól, akár a markunkból, madár surrant ki az ürességbe.

– Segítsek?

De barátom igen erős volt, egymaga lefeszítette a kapura szegzett léceket, s beléptünk a kápolnába. Hosszú évek óta először mi ketten.

Mint egy víz alá merült hajó belsejében, úgy mozogtunk, mint tengerfenékre süllyedt kabinba, úgy léptünk be a padba.

Végre letérdepeltem – s mintha évek óta először ereszkedhettem volna térdre. Imádkoztam – s mintha évek óta most imádkozhattam volna először.

Ebben a pillanatban – hihetetlen világossággal emlékszem rá – ért véget a háború. S a világ fokról fokra, először lassan, aztán egyre sebesebben, mint kiszikkadt medence a beáradó folyóval, ismét megtelt élettel.

Igen, vége volt a háborúnak. Egy szót nem szóltam, egy hangot nem hallottam, szemem is csukva volt. Még csak egy árva harang se hirdette Jézus föltámadását.

 

(Új Ember, 1959. szeptember 27.)

Jegyzet

 

 

 

Restaurálják a pásztói középkori templomot

Nagy múltú, a magyar történelemben sokat szenvedett nagyközség Pásztó. Zsigmond király idejében szabad királyi várossá lett, s egyenlő jogokat élvezett Buda városával. A török porig égette, majd újkori fejlődésében végleg visszavetette az 1880-as pusztító filoxéra. A gyáripar korában az egykori híres céhváros fokozatosan visszahanyatlott, s másodrendű mezőgazdasági nagyközség lett.

Fényes történelmi múltjából szinte egyetlen műemléke maradt, a helység közepén magasló plébániatemplom. Persze a török ezt is fölégette, s a maradékot befedték a későbbi templomépítők. A századfordulón már tiszta barokk templommá vált, s az 1912-es buzgó, de hozzá nem értő restaurátorok a templom gyönyörű, gótikus lábát is vastag betonövvel vették körül. A legutolsó időben Pásztó hívei ügybuzgó adakozással ismét lehetővé tették a templom felújítását, de ekkor még a középkori eredetű templom műértő restaurálására nem is gondoltak.

A műemlékvédelmi bizottság új, műértő elképzelései pillanatnyi zavart támasztottak a lelkekben: ők apáik és nagyapáik templomát kívánták régi fényében viszontlátni. Arra nem gondoltak, hogy a közvetlen múlt mellett és mögött egy sokkalta mélyebb, az egész magyarság és az egész magyar katolicizmus szempontjából is jelentős emléket őriznek a templom beépült kövei. Román és gótikus ívek, falrészek, s csodálatosan szép és értékes gótikus ablakok kerültek napvilágra a műértő kezek óvatos vésői alól. Természetesen ez csak töredék, s a templom egészét nem érinti. A templomból a barokk változatlanul barokk marad, csupán a toronylábról, s az ősi gótikus oldalkápolna faláról kerül le a remekművet fedő értéktelen cement és vakolat, mint azt a pesti Belvárosi templom példás restaurálási munkálataiban is láthattuk.

Pásztó híveinek pillanatnyi megtorpanását nyilván az a lelkes, együttműködésre és áldozatokra kész felismerés fogja rövidesen felváltani, hogy hiszen templomuk kövei élő krónikáját őrzik nemcsak apáik és nagyapáik, de hajdani századok történelmének is. Az egyszerű és szép falusi templom ma már történelmi múltunk gyönyörű műremekévé lépett elő, mit Pásztó hívei méltán érezhetnek ősi keresztény kultúrájuk kőbe vésett bizonyítékának. Mert a látvány valóban megrendítő. A rárakódó cementtel és vakolattal a pusztuló és pusztító idő, évszázadok fátyola hull le a falakról, bemeszelt ablakokról, s feltündökölnek mögüle – töredékesen is töretlenül – a középkori gótika halhatatlan ívei és kőrózsái.

Az országos méretű műemlékvédelem jegyében a munkálatok a legjobb úton haladnak, s ma már egyedül Pásztó katolikus híveinek odaadásán áll vagy bukik, hogy templomuk az egész ország közkincse s ősi katolikus múltunk élő tanúsága legyen.

 

(Új Ember, 1959. október 11.)

Jegyzet

 

 

 

Akit nem lehet elfelejtenünk

Még egy utolsó lehetőséget kapott.

Mi, az osztály, s a tanár a katedrán, mi mindannyian tudtuk, hogy ez az „utolsó lehetőség” is reménytelen. De vajon ő tudta-e?

Mikor kiszólították felelni, minden fej feléje fordult. Én oldalvást ültem mögötte, s épp oda láttam a padjára. Könyve, táskája úgy maradt utána, mint fuldokló mögött a mentőöve.

A fekete tábla előtt sápadt arca öregesen fehér lett; a hozzá intézett kérdést alig értette, s már első szavával elárulta, hogy képtelen mindenfajta önvédelemre.

Ezen a pár pillanaton múlott minden. Hogy hány pillanat volt ez a pár pillanat? Tizenkét évesek voltunk: ő is, mi is. Egy súgás, egyetlen segítő szó megmenthette volna. Bár sohase kellett volna átélnünk azt a néhány pillanatot!

Nagyon, nagyon korán megérünk a gonoszra. Két évet jártunk együtt vele, s ennyi idő se volt elegendő a szánalmunkra. Pedig tudtuk a nevét, ismertük a szokásait. Ismertük ruháit, s észrevettük, ha újat kapott. Megszoktuk, hogy köztünk van, hogy saját helyén ül a padban, s megvan a maga megszokott ablakmélyedése tízperckor a folyosón. Vajon miért is hagytuk el?

Mikor helyére rakta a krétát, már végérvényesen elveszett, s mi is túljutottunk az izgalmon, hogy nem segítettünk. De neki még tennie, törődnie kellett: letörölni s visszatolni a táblát. Megtörülni a kezét, s helyre rakni a szivacsot, mint áldozatnak a kínzóeszközöket. Mint operáltnak a sebészkést.

Szántszándékkal nem jellemzem őt. Szántszándékkal nem írom le az arcát. Ült a helyén: egy apával, egy anyával, kínosan áttanult esztendőkkel és álmatlan éjszakákkal a háta mögött. Nem nézett senkire. Gyerekarca időtlen fehérséggel világított, mint egy nagyon messzi és nagyon öreg állócsillag.

Bukásának sokáig nem volt semmiféle története: bűntudatunk fagyasztotta egybe a részleteket. De később annál élesebben rajzolódott elő: ahogy felállt, ahogy kiment felelni, ahogy az osztálynak fordulva nyelt egyet, ahogy tétován a táblának koccantotta a krétát, s megindult vele, a vacogó fehér vonalkával a falitábla fekete mezején a feneketlen sötétség mélysége felé.

Nem sírt. Ez is olyan elviselhetetlennek tűnt később. Mikor helyére küldték, pillanatig se mentegetődzött, erőszakoskodott tovább. Elfogadta a csapást – bár tudta, mindenki tudta, hogy tanult – , szemérmesen fogadta el, és szótlanul. Padjába visszaülve mozgolódott még egy kicsit, mint egy megzavart metronóm, aztán – mintha máris csak emlékkép volna – úgy eltestetlenedett.

Tízperckor – ez volt az egyetlen változás – nem hozott ki többé könyvet magával. A járókelőket leste az ablakmélyedésből az ólomszürke aluljáróban, összehúzott szemmel és elmerült pillantással, mintha láthatatlan részleteket kívánt volna megjegyezni. Senki közülünk nem törődött vele, nem gondolt arra, hogy ma van velünk utoljára.

Huszonöt év telt el azóta, hogy nem segítettünk, hogy nem segítettem neki. Sokaknak arcát, kik továbbra is együtt jártak velem, elfelejtettem. S elfelejtettem azt is javarészt, amit nyolc esztendő alatt tanultam. Földrajz, matematika, fizika: ez is volt egyszer? Hová lettek az irkák, a könyvek, a tengernyi irkalap? Az emlékezet mélyén telelnek, vagy már ott sem. Csak az ő arca világít feledhetetlenül az üres teremben, az elfelejtett padok közt, az eltűnt épületben. Csak az ő krétájának koccanását hallani egyre élesebben.

Igen, ma teljes éberséggel látom, amit akkor alig láttam: azt, hogy nem sírt. Mert a fizikát és matematikát el lehet, de egy kisfiút, aki – miközben mi öreg felnőttekké lettünk – még mindig ott áll a táblánál, akit elárultunk, és ő nem sírt – őt nem lehet többé elfelejtenünk.

 

(Új Ember, 1959. november 1. Újraközlés: Nők Lapja, 1974. augusztus 24.)

Jegyzet

 

 

 

Bűnök és gyerekek

A napokban olasz képesújság volt a kezemben. A szövegből, bárhogy igyekeztem is, csak annyi vált nyilvánvalóvá, hogy akit a fényképen magam előtt látok, bűnöző gyerek, de hogy mit is követett el, azt nem sikerült megfejtenem. Ez az értelmi homály azonban csak fokozta a bűn riasztó homályát. A felső sarokban sírástól meggörbült asszony – valószínűleg a „tettes” édesanyja – detektívarcok pergőtüzében. A lepedőnyi riport közepén seszínű ház. A ház idomtalanul nagy, s apró ablakaival leginkább egy magtárra emlékeztet. Az egyik ablak fehér festékkel bekarikázva: itt, e mögött a setét nyílás mögött történhetett az a „valami”, amit soha többé nem lehet meg nem történtté tenni. Végül a lap alján, fonott irodaszékben ülve – a „tettes”.

Alig több tízévesnél. A felvétel éles, élesebb a valóságnál. A gyerek alakja egy montázs erejével üt el a széktől, az asztaltól, és a háttér üres falától; engedetlen haja mintha a homlokába fagyott volna; pillantása tág és vak gödör.

Nincs megrendítőbb, mint a gyerekek kapcsolata a bűnnel. Ez a botrány a bűn legszomorúbb és legriasztóbb botránya a földön. A bűnöző gyerek olyan, mint a száműzött angyal: tekintete minden más lényénél fenyegetőbb és üresebb, árnyéka minden más vétkesénél feketébb és monstruózusabb. A bűnöző gyerekbandák, kik autókat gyújtanak fel, bankokat fosztanak ki és hidegvérrel gyilkolnak: akár a poklok mélyéről lépnének elő.

De a vétkek vétke mégse a gyerekeké, hanem a gyerekeken elkövetett bűn. Így valljuk, s így tanítja az európai irodalom számtalan műve és vallomása. Dosztojevszkij vádaskodó gyerekhőseinek lázas, tépett kis arcát, néma panaszát, vagy zavaros, örökre kusza monológjait ki tudná elfelejteni?

Ezek a szomorú könyv- és újságemlékek jutottak eszembe, mikor a napokban lelketlen felnőttek szenvedő kis áldozatával hozott össze a véletlen. Soha nem láttam ehhez a kislányhoz hasonló kislányt. Csontjai, mint a madáré; szeme aggodalmasan komoly és merev; mozgása, mint az örök fagy birodalmában tengődő, lebegő lényeké. Egy labdát emelt a kezében, de mintha a földgömb súlyát emelte volna. És nem is dobta el magától: a labda felett mint fagyott nap állt szomorú tekintete. Hatéves volt ez a kislány, és nyolc kiló.

A története? Szinte hihetetlen. Az éhhalál szélén vették csecsemőkorában állami gondozásba, mert anyja nem volt hajlandó szoptatni. Innét került ki később vidékre, de nevelőszülei se voltak jobbak a valódiaknál. A végképp leromlott kis testen már az újabb nevelőszülők szeretete se segíthetett. Kórházba kellett hozni. Most úgy él itt, az egyik pesti gyermekklinikán, mint valami csodálatosan szép és jó mesevilágban. De az élet hajnalán szerzett sebek félő, hogy gyógyíthatatlanok. A szervezet legmélyebb biológiai gyökereit támadta meg az irtózat, hogy minden, ami kívülről jön, csak rossz, mostoha és kegyetlen lehet. Lélekben már felengedne, tapadna a szerető emberi kezekre, felkapná és elhajítaná messze-messze a piros-kerek gumilabdát. De a teste nem hajlandó felejteni. Annyi éhezés után most már ő veti ki magából a táplálékot, mint síkos úton, a túlzott terhelés alatt visszafelé forgó kocsikerekek.

Pszichológusok és orvosok szívós élethalálharcot vívnak életéért. Vajon sikerül-e jóvátenni a bűnt, mit elkövettek a szerencsétlenen? Ha valaki kétkednék a bűn földi jelenlétében, súlyos valóságában: ez az árnyékszerű kis élet is épp elegendő cáfolata lehetne kételyének. Mert ez a bűn megtörtént, s most szeretetnek és tudásnak közös erőfeszítésére van szükség, hogy jóvátehessük: én, te, ő, mi mindannyian, mert a bűn, egyetlen bűn se magányos, s végtelen, kinyomozhatatlan áttételekkel valamennyien felelősek vagyunk érte. Felelősek az olasz kisfiúért, kiről a döbbenetes fényképet láttam, s a kislányért is, kivel a kórházban találkoztam, a rajta elkövetett vétekért is felelősek. Mert a mi vétkünk, hogy bűnökkel hálózzuk be a földet, s a bűn roncsoló árnyékait vetjük a védtelenekre.

Igen, titokzatosan felelősek vagyunk azért az egyetlen mozdulatért is, mellyel ez az élettelenné halványított kislány a klinika késői paradicsomában még magához emelte a labdát, de már nem volt ereje elhajítani.

 

(Új Ember, 1959. november 8.)

Jegyzet

 

 

 

Nincs egyedül

Megy az öregasszony a temetőbe. Más utat már alig ismer a városból, örökös jövés-menésével valóságos medret vágott a házak közé szobája és a fia sírja között. Szürke, egyhangú bérházak álldogálnak ennek a medernek két partján, s omló vakolatukkal mintha mállékony hegylábak lennének. De ő már mit se lát belőlük, inkább csak érzi őket, mint szálló madár az alatta elterülő tájat. Ha élne a fia, s meglátná most az utcán, bizonyára aggodalom fogná el: vajon átér-e a túlsó oldalra, bizonytalan erejével fönnmarad-e a forgatagban?

De nem látja senki. Az alvajárók ihlete emeli föl az autóbuszba, vezérli el az ablakig. Az üvegen túl puhán és zajtalanul emelkedik a táj, világít bele és vet árnyékot az arcába. Ugyan kié is ez a nagyon öreg arc az üveg mögött? Gazdátlan arc ez, mely már csak félig az övé magáé.

A temetőkapun úgy lép be, akár egy régi, elmosódott fényképről érkezne meg a jelenbe. A síron szellő mozdítja a füvet, amitől kicsit olyan lesz a földje, mintha élne. Az öregasszony előbb leszedegeti a száraz leveleket, elrendezi a szétbontott fenyőcsokrot, s végül meggyújtja a síron a gyertyát.

Most teljes szívéből a halottra gondol, a fiára, aki esztendőkkel ezelőtt halt meg tüdővészben. Mindig rá gondol, de most egészen erősen, egészen tisztán maga előtt látja, ahogy élőt soha, csak halottat tudunk felidézni. Meghalt, mondaná magában, de még mielőtt kimondhatná, elsöprő forróságot érez, mely elnémít benne minden boldogtalanságot. Lehunyja a szemét, és lassú, és egyenletes sírással sírni kezd.

 

*

 

Lobognak a temetőben a halottak napi gyertyák, a sírok megvilágosodnak, szinte áttüzesednek, s az öregasszony úgy érzi, mintha minden életereje a szívébe húzódott volna. Halottak, valóban halottak, akik itt pihennek ebben a fenyőillatú kertben? Ahány láng, annyi jelenlét. Élők így soha be nem lakják, ennyi melegséggel, ennyi titokzatos szelídséggel a földet. Mintha az örök karácsony költözött volna ki a temetőbe, különös közelséget érez, minden és mindenki közelségét a gyertyák fénykörében.

Szeretet járja át, melynek nincs ideje, csak heve van, és jelenléte.

 

*

 

Élők? Halottak? Nem tud közöttük különbséget tenni. De amit érez, nem zavar, inkább biztonság és béke.

– Örök világosság… – imádkozza, s a fiára gondol, de ő maga is megtelik e világosság átható, szelíd erejével. Élettel telik meg ez a gazdátlan arc, mely nemrég még oly idegenül és távolian tükröződött az autóbusz ablaküvegében.

Most már haza is indulhat. Nincs egyedül.

 

(Új Ember, 1959. november 15.)

Jegyzet

 

 

 

Elhagyatva

Reggel tompán ébredt. A tegnap kapott sebnek percekre volt szüksége, hogy megteljék vérrel, és fájni kezdjen. Akkor éles, tűrhetetlen fájdalmat érzett, s azt, hogy ezzel a sérüléssel lehetetlen lesz egyetlen nappal is tovább élnie.

Szobája, a megszokott tárgyak se segítették. Mikor a mosdóban megnyitotta a csapot: mintha tulajdon vére csorgott, ficánkolt volna a porcelánon. Arcát a hideg vízbe mártotta, s úgy maradt állva, tenyerébe temetett arccal a mosdó felett.

Alig volt ereje befejezni az öltözködést. Ágyát nyitva hagyta, még a hamutartót se ürítette ki. A hosszú évek alatt összegyűjtött emlékek helyüket és értelmüket vesztve állták körül, mint egy seszínű rommező különc darabjai. A legkedvesebbekből, legmeghittebbekből is kiköltözött az élet, valami ismeretlen helyre, elérhetetlen távolságba.

– Egyedül – gondolta, de nem volt ereje kimondani, valójában még rágondolni sem. Kifelé menet az előszoba falán megigazgatott egy félrecsúszott képet, s ez a mozdulat újból szíve mélyéig megzavarta. Miféle rend, amibe óvatos gépiességgel visszabillentette a képet? Micsoda felesleges egyensúly?

Az ajtót is lopva tette be. Ugyan, mit csukott be maga mögött, mit hagyott oda? Hát el lehet hagyni az ürességet, az egyedüllétet? Ki lehet lépni belőle és kulcsra lehet zárni?

Ment lefele a lépcsőn. – Hát van az elhagyatottság birodalmában lefele és fölfele? Fokokra lehet tagolni az árvaságot?

Céltalanul csak állt volna az utcán, de nem mert megállni. Arrafele indult, amerre a legkönnyebbnek tűnt a járás, erőtlen, nagyon könnyű lábakkal, mint egy eltévedt állat, akit minden szellő megindít, mintha az életet már csak utánozná.

Délelőtt egy játszótéren találta magát, s akár egy álomból riasztotta a vasgolyóként hozzá csapódó labda. Délután egy padon ült, s a felhőket bámulta.

Poros és értéktelen aranyból volt az ég karimája, teteje meg áttetsző, híg kékségnek látszott. A felhők nem mozdultak rajta, csak csüngtek alá meredeken, mint óriási papírmasé sziklák. Nem lehetett elviselni, és nem lehetett nem elviselni többé ezt a könyörtelenül kivilágított ürességet.

Így érkezett el végre az este, mely egyszerre hozott fokozott fájdalmat és enyhítő sötétséget. Először érzett éhséget és fáradtságot. Először érezte, hogy megindult valamerre.

Végre megállhatott. A templom üres volt, s már csak a gyertyák lobogtak az aranyrácsos oldalfülkében. Fáradtságtól forró és fáradtságtól hideg arcát úgy szorította oda ehhez az aranyrácshoz, azzal a szinte testies áhítattal, mint a hajdani jászol falához a betlehemi bárány. Először mert rágondolni arra, hogy elhagyták.

Most már kicsit vágyott is hazamenni, s hogy ágya fölött fölcsavarta a villanyt, s körülötte kivilágosodott a szoba, mintha valami édességet is érzett volna, a birtoklás minden vágya nélkül, mintha valaki helyette kimondta volna – a szobájára? az életére? –, nagyon közelről csak ennyit szólt volna: a tiéd. És ettől kisimult az ágya, és a fényképek a falon, s a bútorok, s maguk a falak is újra az övéi lettek.

Megint volt ereje tükörbe nézni, s az üvegből, mint többnapos utazás után, fáradt, poros arc nézett vissza rá, s valaki ismét megszólalt benne: a tiéd, a te arcod néz vissza rád. S valami hasonló ismétlődött meg vele akkor is, mikor levetkezve ruháit, ráfektette a szék karfájára. Az én ruháim – gondolta. S nem elhagyatottságot érzett, inkább olyasfélét, mint a bibliai mezők lilioma. S mikor ágyába feküdt, takarója alá bújva, s beburkolózva a sötétbe – ezt a sötétséget is, ezt is magáénak érezte.

Nagyon fáradt volt, gyorsan elnyomta hát az álom. Sokkalta gyorsabban, mint remélhette. De éjszaka különös álom riasztotta.

Azt álmodta, hogy valami nagyon népes ünnepély, csodálatos karácsony után volt, amikor már mindenki lefeküdt a házban, s ő – ki tudja, ki volt ő ebben az álomban, ebben az alvó házban? – még egyszer végigjárta a fenyőillatú szobákat, még egyszer rendet rakott bennük, összehajtogatta az alvók puha, viaszfoltos ruháit. Hogy kik voltak ezek az alvók? Akkor álmában mintha tudta volna, mintha nagyon is tudta volna!

Senki se hiányzott – ezt határozottan érezte –, senki se! Lecsavarta a lámpákat, végig az egész házban, s elment aludni a szobájába. Itt – ezzel a hiánytalan békével a szívében –, ekkor riadt fel, ült fel az ágyában.

Egyedül ült a sötétben, az éjfél utáni lakásban. Tudta, hogy egyedül van. Az álom is kiszállt belőle, mégse érezte többé az ürességet. Alvókat érzett maga körül, élőket, olyan közelségben, hogy egyetlen kis mozdulatával bármelyiket elérte, felkölthette volna. És ekkor, mint valami hatalmas, erős folyam, csodálatos békesség jött el érte, melynek földöntúli sodrában többé nem lehet egyedül maradni.

 

(Új Ember, 1959. december 27.)

 

 

 

Törőcsik Mari a színpadon

A színészek túlnyomó többsége alakító művész, megformálja a figurát. Törőcsik Mari ritka kivétel, ő nem alakítja, ő táplálja szerepét, lázas ihlettel és folyamatosan. A színpadi alak számára nem kész ruha, mit estéről estére magára ölt: szemünk láttára, pillanatról pillanatra emeli ki szerepét önmagából és szövegéből, a teremtés forrón csupasz és kockázatos gesztusával.

Sugallatos művész. Nem eszközeiből él, hanem eszköztelenségéből. Mer szabadon érintkezni közönségével, s a kor legbensőbb sugallataival, innét tehetségének korszerűsége, hogy a modernek közt is a leginkább huszadik századi képesség az övé. Legnagyobb pillanataiban valósággal leég róla a szerep, levetkezi magát az alakítást is, hogy épp ezzel juttassa diadalra. Más közegben mozog, mint a többiek: az álom, az ihlet, a sugalmazottság légkörében. Amit csinál, az oly végzetes és kikerülhetetlen, s oly szeszélyes, oly kiszámíthatatlan is, akár az álom, telve a zseniális rögtönzések csalhatatlan mintáival. Kivételes közvetítő, Jeanne d’Arc-i alkat, ha színészi képességgel kapcsolatosan ezt egyáltalán el lehet mondani.

De távolról sem alvajáró, inkább nagyon is tudatos művész, csupán biztonsága az éber álmodóé. Szerepét egyszerre éli át közvetlenül és közvetve, a színén és a fonákján, ami ritka lélekjelenlétet, sőt józanságot követel. Megoldásai előre mindig kiszámíthatatlanok, s utólag mindig halálosan pontosak. Utánozhatatlan ütemérzékkel lép ki-be az alakítás alapritmusából, minden mosolya, kitörése, ellágyulása meglepő és mélységesen evidens: hangjai és ellenhangjai finom variánsokban találkoznak, felelnek és feleselnek alakításának álomszerű dallamában.

Józan és sugallatos egyszerre. Ezt a szélsőséges és nagyszerű ellentmondást csak zseniális művész tudja elviselni és megvalósítani. Kivételes lélek, ki egyszerre senkié és mindenkié. Évekkel ezelőtt láttam Greta Garbóról egy feledhetetlen felvételt. Repülőtéren, fotóriporterek pergőtüzében jön a kijárat felé, nyitott kabátja nehéz redőket vet, mint fáradt katonák, hadvezérek köpenye. Nem védekezik, nem fedi el magát. S döbbenetes a csupaszon hagyott arc, mely valamikor szerepeit, magát a tündöklő Garbo-arcot táplálta. Ez a mostani tragikus, magányos és súlyos, olyan súlyos, mintha urániumból volna. S mégis, ez a mostani a valódi, ez a kihűlt, csupasz mag tehetségének leghitelesebb, legbensőbb bizonyítéka. És nem véletlen, hogy ez a fotó jutott eszembe a Tánya előadásának egyik tragikus zárójelenetéről, mikor Törőcsik Mari – jelképes jelenet – egy vidám álarcot tép le magáról. Ami a maszk mögül kitűnik, nemcsak egy síró, elmaszatolt arcocska, hanem valami, amivel alig lehet szembe nézni. Törőcsik Mari arca. Életének, szerepeinek, tehetségének örökös, mezítelen tápláléka.

Páratlan tehetségét esztendők óta ismerjük a mozivászonról. Mostani Tánya-alakításával alaposan rácáfolt arra a henye és alaptalan hiedelemre, hogy tehetsége nem érvényesülhet a színpadon. Hogy eszköztelenségében ott ragad a kulisszák között, s végtelenül finom árnyalatossága nem tudja a színház terét betölteni. A Tányában most olyat alakított, hogy szinte partnerek nélkül maradt a színen.

Jeanne d’Arc-i alkat, írtam róla portrém elején. S milyen csodálatos lenne látni őt akár Claudel, akár Shaw Szent Johannájában! Milyen csodálatos! Jutott eszébe már valaki rendezőnek?

 

(Gépirat, autográf javításokkal)

Jegyzet

 

 

 

„In illo tempore…”

A frankfurti táborban együtt volt a világ valamennyi nációja: magyarok, szlávok, franciák, görögök, sőt akadt még finn meg kínai is. Tavasz volt, s a félig romos épületeken, az omladékokon kizöldült a fű. Négy esztendei háború, rettenetes erőfeszítés és elgyötörtség után végre ismét béke! A romokon szelíden és zavartalanul ragyogott a napfény.

Eleinte csodálatos és hiánytalanul szép volt ez a tavaszi derű, az életnek ez a zűrzavarosan áradó újrakezdése. A futballpályán örökösen döngött a labda, az udvaron örökösen szólt a rádió, s égett az örök-máglya, amelynek tövénél szalonnát pirított török és bolgár, belga és francia. Esténként a volt tankszerelő csarnokban táncoltunk, mint valami nagyon boldog, mindenét elvesztett és mindenét újra megtalált kolduskongresszus. De a nap ezzel se ért véget. Ott folytatódott valamelyik náció épületének kis emeleti szobájában, hosszas, fölszabadult beszélgetésben és sűrű cigarettafüstben. Boldogok voltunk, s kivált ilyenkor, hajnal felé mélységesen hittünk is ebben a közös boldogságban.

Frankfurtnak több mint fele romokban hevert. Az alkonyatban, amikor elsúlyosodva kétszeres erővel kerülnek helyükre a tárgyak, ijesztően jelentőseknek tűntek a rommezők, s az ép házak is játékosan esetlegesnek. Barátommal ilyenkor indultunk a városba sétálni. Könnyűek voltunk, s a leverő díszletek közt is csak nehezen vettük észre a szomorúságot, a különös hiányt, mely már ott készülődött a szívünkben.

– Talán a dómot nézzük meg? – S hosszú, hallgatag sétában átballagtunk a szellős hídon, a néma, nagyon néma dómtérre. A teret az elpusztult házak sivár szegélye csak még inkább kitárta, s elcsendesítette. Bakancsunk szinte illetlenül kopogott a kövezeten, lépteinket fölfokozta a némaság. A sértetlen, hatalmas torony körül lágyan vibrált a levegő.

– Gyere, igyunk egy kávét. – Ezt is én mondtam, s elgondolkozva belekaroltam barátomba.

A kávézó üvegverandája csöpp kertre nyílott, szerettünk odaülni az ablakba, kibámulni az éledő bokrokra, színes üveggömbökre. A kávé híg volt, de jó forró, s egyáltalán az, hogy terített asztalnál ülhetünk, hogy vendégek lehetünk egy kávézóban: ez maga élvezet, csendes gyönyörűség volt a szívünknek. Pedig alig beszéltünk valamit, alig gondoltunk valamire. Emelgettük poharunkat, simítottunk az abroszon, s kilestünk a sötétedő kertre.

Egy este kerülő úton indultunk hazafelé, amikor hirtelen gyökeret vert a lábam. – Te – ragadtam meg a barátom karját –, ez épp olyan, mint otthon. – Az ápolt utcán kettős sorban már ragyogtak a lámpák, de még nem kaptak igazi erőre az este utolsó, talaj menti fényességében. – Akár a Rózsadombon – suttogtam a téglaszínű villák fele, akár egy látomás előtt. De csak egy pillanatig tartott a varázslat. Gyönyörű volt, de csak egy pillanatig tartott. Aztán az egyik kapu felett megpillantottam egy gótbetűs cégtáblát, s a varázslat eltűnt, mintha ott se lett volna. Idegen utca lett ismét az utca, s a házak csak amolyan közönséges frankfurti házak.

Este korán lefeküdtem, s mint valami nehéz altatótól, oly mélyen elaludtam a szomorúságtól.

Így köszöntött rám az első frankfurti vasárnap. Tiszta inget öltöttem, kifényesítettem a cipőmet, a hajamat is lesimítottam a nedves kefével. A reggel ragyogóan tiszta volt, s én is súlytalan a könnyű ragyogásban.

Most – úgy éreztem – nem zavar az idegenség. Árnyékom frissen, acélos tisztasággal ugrált előttem, s vitt előre a sima úton, a templom irányába.

Már a fák a templomkertben, már a bokrok meggyőztek de nem akartam hinni nekik a tegnapi csalódás után. Föllépkedtem a lépcsőn, beléptem a kapun, s mintha… – de még mindig nem mertem kimondani magamban. Beléptem a padba és letérdeltem. A szememet is lehunytam, úgy vártam a mise kezdetére. Akkor megszólalt a csengő, és én végre fölnéztem.

A miséző arcába belevilágított a gyertyafény, testével kissé hozzáért az oltár hófehér terítőjéhez, s a csendben egészen tisztán hallhattam a suttogását. Elmondhatatlan enyheséget és közelséget éreztem, s most már tudtam, hogy nem csalódtam. Végre elereszthettem magamat, végre ami vagyok, az lehettem. A latin szavak, a latin órák szavai, értetlenül és csodálatos értelemmel visszhangoztak bennem, mint az örömök érthető szavakra úgyis lefordíthatatlan igéi.

S mikor magasan a fejem felett, fönn a toronyban megkondult a harang, mintha érkezésemet hirdette volna meg. Végre nem Frankfurtban voltam.

– „In illo tempore…”

Végre otthon voltam.

 

(Kézirat)

Jegyzet

 

 

 

1960

 

 

 

 

Michelangelo Buonarroti versei

Michelangelo verseit most először nem válogatásban, hanem hiánytalan egészében kapja kezébe az olvasó. A szobrász Michelangelo első diadalmas alkotása híres Dávid-szobra volt, s pályájának további története – mint Rónay György nagyszerű utószavában írja – ennek a diadalmas Dávidnak megtöretése. Dávidtól a nyersen megformált csodálatos Pietà-ig: pontosan ez az útja a költő Michelangelónak is. Tematikában szűkös költészete szerelem-, művészet-, Isten- és haláltémáit variálja egyre tágulóbb, egyre megrendítőbb körökben. A kezdeti versek Petrarcán nevelkedett fordulatait levetkezve, nyelve mindinkább nehézkes és tagolatlan szobrásznyelv, mint kései alkotásainak kőben és homályban maradt részletei. Valami fenséges monotónia, konok és szenvedélyes üdvösségharc jellemzi költészetének részleteit és egészét. Ezért a fordító többet végzett, mint puszta műfordítói remeklést, mikor a kor kötelező simaságát s Michelangelo zseniális göcsörtösségét hiánytalanul és egyszerre közvetítette, mint e nagy líra szinte stilárisan kitapintható drámáját. Rónay Györgynek, túl a művészi munkán, sikerült e nagy lélek üdvösségharcának, tragikumának és katarzisának részesévé tenni az olvasót.

 

(Új Ember, 1960. január 10.)

Jegyzet

 

 

 

Hajnalban történt

Este tízkor úgy döntött, hogy mégis elmegy. Sietve fölkelt és pillanatra megállt a szoba közepén, mintha álomsújtottan tétovázna még, aztán éppoly hirtelen leült a tükör elé, és fésülködni kezdett.

Hangtalanul öltözködött. Közben figyelte magát, messziről és hidegen, mint utcán vizsgálják egymást az emberek. Mióta anyja meghalt, Eszter hozzászokott a rideg, magányos tárgyilagossághoz.

Az egyik fiú autóval jött érte, de a lány nem ült be melléje. Rosszkedvű volt. Elhúzódott a kocsi legtávolabbi sarkába, onnan figyelte az utat, a némán fölébe úszó huzalokat és lámpákat.

Valahol a Rózsadombon álltak meg.

Ezen a helyen most járt először. Ismerős volt minden, és ismeretlen. Megtalálta a tükröt az előszobában, s a szobában az üresen várakozó fotelt. Mint egy ismétlődő álomban, leült az árnyékba. Egy állólámpa a halványzöld karfára világított, s a kezére.

Idegességet érzett, és kemény józanságot. Látta a táncoló párokat és nem látta őket. Egyszer, mikor lemezt váltottak, fiatal lány jött keresztül a kiürült parketten szabályos, holtsápadt arccal, mintha kimondhatatlanul szomorú hírt hozna az elcsendesült forgatag mélyéről. De nem szólt egy szót sem. Körül a falakon csak az üres keretek ragyogtak, a képek eltűntek belőlük a bizonytalan homályban.

Éjfélkor Eszter fölkelt, kisietett az előszobába, fölvette a kabátját, s csöndesen betette maga után az előszobaajtót.

Lány létére is úgy érezte most magát, mint a szökevény katonák. A gallérját is föltűrte, a lépteit is megnyújtotta, s az éjszaka fagyát úgy szívta be, mint ama menekülők, amikor végre csillagok alá érnek.

A kávézó a hídon túl még nyitva volt, megszokásból bement egy feketére. A lépcsőn fölfelé pillanatra látta magát az állótükörben: hosszú haja nedvesen tapadt az arcához, s kabátja is szenvtelen ráncokat vetett, akár a fiúké.

Rágyújtott egy cigarettára, kiitta a kávéját, s az üres poharat nem tette le a kezéből.

De valamit mintha még most se intézett volna el.

Háromnegyed egy. Negyed kettő.

Mikor végre ágyba került, úgy hitte, nagyon fáradt, s tüstént elnyomja az álom. De a fáradtság, akár a fájdalom, már önállósult benne, s kényszerítette, hogy vele virrasszon. Számolt magában, s megpróbált imádkozni is, de semmi se segített. Próbált hát úgy imádkozni, mint régen, áhítattal, a szavak jelentőségét figyelve. A régi szavak azonban nem indultak el senki és semmi fele.

 

*

 

Így érte a hajnal, cigarettától és álmatlanságtól kimerülten kuporogva az ágyában. Hallotta lent a kapunyitást, aztán a közeli harangszót, mintha a torony ott dördült volna meg közvetlenül az ablaka alatt, s hirtelen vágyat érzett, hogy lássa a hajnalt, amit oly régóta nem látott.

Fázott.

A levegő éles volt, s az égbolt hősiesen tiszta, mintha a teremtést készült volna megismételni. A házakon a gyerekkor szépsége és fájdalma ült, s az üres falak, kivénhedt terek, mintha minden történet, előzmény nélkül tündököltek volna a közelítő nap ragyogásában. Most már fáradt, valóban fáradt volt, s legszívesebben elsírta volna magát. Egyszerűen össze akart esni, meg akart szűnni, elaludni végre valahol. Akárhol.

A templomba bemenet védekezőn hátrasimította haját, meghúzta az övet kabátján. Először csak a mélységes csöndet hallotta, majd a csönd távoli magját is: a miséző pap hangjának átható, személytelen melegét. Valami szégyenfélét érzett, és különös zavart. És térdepelni vágyott, nem ülni, hanem térdepelni, és nem is a térdeplőn, hanem a földön, hogy fölébredjen, vagy végképp megszűnjön talán?

 

*

 

Mikor gyónását befejezte, fölnézett. A gyóntatórács sötéten világított szemébe, mint tömör kapu, mit eleven kezek és sóhajok lyuggattak, törtek át meg át. Látta a fiatal pap arcát, s nem hallotta, hogy mit beszél. Előrehajolt és megismételtette. Minden erejét összeszedte, hogy megértse.

– Magát Isten nagyon szeretheti, hogy ennyit szenvedett.

Egész súlyával odatapadt a rácsra.

– Magát Isten nagyon szeretheti, hogy ennyit szenvedett.

Ebben a pillanatban fájdalom tört rá, messziről és közvetlen közelből, mint egy kiáltás. Kezét önkéntelenül is arcára tapasztotta, akár egy kisgyerek, egész szorosan az arcára, mint egy olyan ember, aki végül is megkönyörül önmagán.

Az idő megállt vele, s ő – akár egy álomba, mit hiába hajszolt idáig – oly ernyedten, oly oldottan hullott a mélyére.

 

*

 

Hogy a templomból kilépett, kint már nappal volt, közönséges nappal. Bátortalan volt, s meglepett: pillanatra meg kellett kapaszkodnia a kapuoszlopban. Ami történt vele, váratlanul történt, mégis mintha hosszú évek óta készülődött volna rá. Csodálkozás szállta meg, s meghatottság, s valami veszteségtől való félelem. Elegendő volna ez egy új élet kezdetéhez?

A kabát meg mintha megnőtt volna rajta, kislányos, gyermekmódra kicsinyke lett benne. Tétován vált el a kaputól és lépett ki az utcazajba.

 

(Új Ember, 1960. január 31.)

Jegyzet

 

 

 

Varjak

A többiek, az egészségesek sorra odahagyták – de ez az egy, ez soha. Ágyhoz, székhez szögezve élt vele, elválaszthatatlan rabságban és valószínűtlen boldogságban. Igaz lehet ez? Sokszor maga is kételkedett benne, az örömükben, hogy valóban olyan jól élnek ők ketten? De mindjárt meg is riadt önmagától, a kételyétől, hogy még bajt hoz rájuk.

Múltkor is, amikor valami gyerekes vágyból beült egy moziba, alig kezdődött az előadás, máris ki kellett jönnie. Örökkévalóság volt, míg kiszabadult a sorból, míg végigjött a hosszú, álomhosszúságú folyosón. Ilyen későn már évek óta nem járt az utcán. Az eső nemrég állhatott el, hideg és mozdulatlan volt a levegő, a házak meg sötétek és fényesek, s kissé mintha megdőltek volna előkelő ívben, mint egy palotasor. Akkor megriadt. Igaz volna, hogy a tűzfal melletti szobában, ott fenn a harmadik emeleten? Hogy az a sötét pici szoba ott, tócsák és lámpák kristálya felett? Hogy ott, hogy még megvan a boldogsága?

Egy pillanatra mindent elveszített. És mintha minden útjába állt volna: az úttest, amin át kellett kelnie, az udvar, amin keresztülsietett, igen, mintha saját sietsége is útjába állt volna, az újrázó lépcsők is csak akadályozták.

Aztán végre kinyithatta az ajtót. Lacika ott ült a karosszékben, az állólámpa puha fényében, és olvasott. Mikor belépett, már leeresztette a könyvet az ölébe, és kíváncsian rálesett.

– Édesem, megkéstem, nagyon vártál?

Most olyan volt a szobájuk, mint valami boldogságos sziget. A falakon sűrűn egymás mellett Lacika rajzai fényeskedtek, festménykék olyan tájakról, amiket sose látott, csak könyvekből ismert. Egy egész sarok tele volt ezekkel a képekkel, egy egész szobasarok, Lacika birodalma, akár egy szélesre tárt bélyegalbum lapjai. Itt állt a karosszéke meg a fekhelye, itt sorakoztak a könyvei egy széles, lapos állványon, hogy csak a kezét kellett kinyújtania értük.

Mennyi mindent olvastak! És Lacika, aki sose hagyhatta el a szobát, milyen megdöbbentően sokat tudott a világról! De nemcsak a világról, az emberekről is. Lacika mellett vén fejjel különös könyvekkel kellett megismerkednie, csodálatos regényekkel és fantasztikus költőkkel. Ki hitte volna, hogy ez a gyerek, ez a rabocska fogja még tanítani az anyját! De persze gyerek is maradt, szinte érintetlenül az, akár egy vatta közt megőrzött játékszer.

Titkuk sose volt egymás előtt. Akkor is, hogy moziba ment, lámpaoltás után be kellett vallania:

– Lacikám, moziban voltam.

Hallotta, hogy Lacika fölül a sötétben és kétszeresen fölébred:

– Na és mit láttál?

Nem volt a hangjában semmi szemrehányás, semmi irigység. Ez a tisztaság, ez volt ebben a gyerekben a legcsodálatosabb. Keskeny, kissé megnyúlt feje lehetett volna fakó is, de a fényesség, valami, szinte a semmiből táplálkozó világosság még a csontjait is átragyogta. Akármilyen hihetetlen, mindketten vidámak voltak, olykor szinte féktelenül boldogok.

Fékevesztetten boldogok! Persze ez nem igaz. Mert hiszen mondhatta volna azt is, hogy fájdalmasan. Ami megint nem volt baj, mert az az örömük alatt hallgató fájdalom, mely mintha a nagy folyók és az éjszaka nyugalma lett volna, ez a fájdalom nem zavarta, inkább erősítette, sőt olykor úgy tűnt, mérhetetlen szelídségével mintha egyedül ez tartotta volna fönn a vidámságukat.

S ennek lett volna most vége? S mindörökre?

Éjszaka arra ébredt, hogy Lacika félelmetesen zihál a közelében. Lámpát se gyújtott, nem találta, nem is kereste a kapcsolót. De hát mit is kellett volna látnia? Csak ölelte, rázta, szorította magához a gyereket, s egyre hangtalanabbul, mintha ő maga is fuldoklott volna.

– Lacikám, édesem, szólj már!

Mire ez a kiáltás kiszakadt belőle, tudhatta, tudta már, hogy az a másik – tulajdon, édes, fölfoghatatlan része –, hogy az már nincs is, hiába emeli, szorítja, elvált róla egész súlyával, minden melegével. Eleresztette hát, és szíve mélyéig elcsodálkozott.

Hajnalban megverték az ablaküveget, először gyengéden, aztán követelőbben. Varjak topogtak a párkányon, fekete varjak a fehér hidegben.

Meghalt. Most értette meg, hogy meghalt. Kinyitotta az ablakot, és lassan tépegetni kezdte a kenyeret. Mint egy állóképen. Ezeket a madarakat még ő szoktatta ide – nem tudta egészen végiggondolni, hogy kicsoda is –, s most újra itt vannak, éhesen és követelően, mintha mi se történt volna.

Nézte a varjakat. Valaki szerette őket: ezeknek semmi se változott. S valamit iszonyú élességgel megértett, valami elveszíthetetlen és kimondhatatlan forróságot. Az utcán még égtek a lámpák, de mögötte sötét volt a szoba. Hogyan is hihette, hogy ebben a nyomorult kalitkában megőrizheti: hálóban a világosságot, pókhálóban az elveszíthetetlent. A szeretetet, ami egyedül van! Mindezt megértette, de mindjárt el is felejtette. Igen, mindjárt el is veszítette, hogy aztán később majd megint megtalálja, újra és újra, egyre mélyebben és egyre teljesebben.

De most még sírt. Állt az ablakban, és sírt. Elöntötték a halál mulandó könnyei.

 

(Új Ember, 1960. február 28.)

 

 

 

Tolsztoj emlékezete

Ötven esztendeje, hogy Tolsztoj Leó halálának híre bejárta a világot. A megrendülés jóval felülmúlt egy nagy írónak kijáró gyászt.

Távozása nem egyszerűen egy élet végét jelentette, hanem egy erkölcsi dráma utolsó felvonását. Naplójából, leveleiből, regényeiből e dráma szinte minden mozzanatát nyomon követhetjük egészen a megrendítő végkifejletig. Erkölcsi ereje, igazságkereső bátorsága regényírói zsenialitásának is legmélyebb mozgatója. Ha van ilyen: Tolsztojt a szükség, az igazság lázas keresése nevelte pszichológussá és a lelki folyamatok mesteri ábrázolójává. Az erkölcsi fejlődés útján kora felszínes társasági életéből való kijózanodása indította el, de igazán naggyá a valóság későbbi közegellenállása nevelte.

Már első elszánása a magasabb rendű életre magán viseli a valódi döntés visszavonhatatlan komolyságát, a lélek készségét, hogy a keskenyebb és meredekebb utat válassza. De a döntés, az igazság felismerése, ha valódi, együtt jár a megvalósítás szomjúságával. Naplójában a tájékozódás megrendítő mélységeiről vallanak följegyzései. „Az az ember, akinek célja saját boldogsága – rossz; az, akinek célja mások véleménye – gyenge; az, akinek célja mások boldogsága – erényes; az, akinek célja Isten – nagy.” Vagy: „Az egyszerűség az a tulajdonság, amelyre minden más tulajdonságnál jobban szeretnék szert tenni.” Megint egy másik helyen három alapszenvedélyével vet számot, s ha a feljegyzések talán kissé iskolásak is, valódi jelentésük kétségtelen. Az, aki e sorokat leírta, valóban útra kelt, s döntése végleges és megmásíthatatlan.

Az elszánás komolysága: a tolsztoji élet mindvégig legkülönb vonása. Nagy regényeinek is ez a mozgatóereje, az igazság és erkölcs megvalósíthatóságának puhatolása az adott társadalmi rendben, s a ránk nehezedő emberi ösztönök sűrűjében. Üdvösségharca szükségszerűen vezette el kora egész társadalmának átéléséhez; regényei monumentális erkölcsi tájékozódások, s minél inkább azok, annál inkább művésziek. A valóság érdekelte, mert a valóságon kívánt segíteni, s ehhez hatalmas és pontos térképet kellett készítenie, egy óriás erejével s egy gyermek áhítatával.

Menekült környezete léha életmódja elől: ez jelentette indulását. Kivételes alkotásokban föltérképezte társadalmát: ez volt tájékozódásának ideje. Következett a harmadik lépés: a konzekvens cselekvés korszaka. Most már nem csak környezetének életmódját tagadta meg, de magát a környezetét. Most már úgy érzi, egyedül a szegénység és egyszerűség tud szállást adni az igazságnak és szeretetnek. Hogy az annyira keresett Isten a szegények szívében él, s hogy neki is az ő életüket kell választania.

Az igazság felismerésénél azonban sokkalta válságosabb az igazság megvalósításának útja. Tolsztoj minden lehetőséget megragad, hogy teljesítse sorsát és feladatát. Ha művészi egyensúlya meg is billen, tanítómeséinek biblikus ereje és tisztasága bőven kárpótol az előző művek gazdagságáért és árnyaltságáért. Azonban maga az írás, bármennyire közvetlen hangvételű is, most már kevés neki. Birtokán maga tanítja a falusi gyerekeket, s iskolájában a tiszta szív előbbre való minden egyéb ismeretnél. Olvasóival is közvetlen kapcsolatot kíván teremteni, s odaadó levelezést folytat bárkivel, aki tanácsért hozzá fordul. Egyszerű katonákkal, diákokkal levelez, s ugyanakkor a kor legkiválóbb szellemeivel.

Belső konfliktusa önmagával és családjával ezen a ponton válik kikerülhetetlenné. Úgy érzi, se neki, se övéinek nincs joga többé műveinek és birtokainak jövedelmére, s ha hű kíván maradni önmagához és tanaihoz, meg kell tennie a döntő lépést, az utolsót: a teljes szegénység, a tökéletes felebaráti szeretet felé. Szakít osztályával és egyházával, a pravoszláviával, szakít mindennel, ami mérsékletre bírhatná, de családi kötelékei túl erőseknek bizonyulnak. A szeretet gyötrelmes ellentmondásaiba keveredik – s talán az önszeretet béklyóiba? Ez a gyanú, s a közelítő halál szorítása hajszolja végül abba a különös, egyéni megoldásba, amit „Tolsztoj tragikus futása” néven ismerünk. Elhagyja családját, birtokait, s maga mögött hagyva a végső döntést is, magányosan és szegényen, ismeretlenül kíván meghalni, hogy legalább ő maga megmeneküljön az önszeretet napja alól, meghozza áldozatát, legalább ezzel tanúságot téve tanai mellett, s ha már előbb nem, hát a halálban.

Mint tudjuk, nem jutott messzire. És tudjuk azt is, hogy nem halt meg magányosan. A kor agóniáját is körülfonta: élete tudósítók és fotóriporterek pergőtüzében ért véget. Ami azonban akkor tragikusnak, sőt talán tragikomikusnak hatott, erkölcsi erejével ma sem hagyja nyugton a világot. Túl az irodalmi remekeken itt él és hat közöttünk ma is Tolsztoj emberi és társadalmi lelkiismerete, s hatalmas szomjúsága az igaz és egyszerű élet után. Isten-keresése viszont az egész modern világirodalomnak adott felmérhetetlen értékű ösztönzést, s nyilvánvaló, hogy a tolsztoji szálak titkos szövéssel egészen Adyig vagy akár Mauriacig érnek.

„Isten… nagyon szerettem…” – voltak utolsó szavai, s e nagy lélek hatalmas sóhajára különös és jellemző visszhang a sírjára tett egyik koszorú szalagjának felirata: „Fogadom, hogy többé nem dohányzom.” A Háború és béke szerzőjének ezt az ígéretet egy falusi kisfiú tette, kit népiskolájában valaha tanított. S e gyermekes fogadalom talán boldogítóbban és megváltóbb erővel jellemzi a tragikus óriást minden más jellemzésnél. Valóban nagyon szerethetett.

 

(Új Ember, 1960. február 28.)

Jegyzet

 

 

 

A Te akaratod

Az utca forgatagából hirtelen kihagyott a zaj. Semmi se változott, csak elnémult. Az autók és villamosok hangtalanul közeledtek feléje, és álomszerű gyorsasággal hagyták oda. Lehetetlen volt fölfognia, mi történt vele.

Csönd volt, tökéletes csönd körülötte, mintha az áradó tömeg puha gumiszőnyegen lépkedne, s neki is csak rá kellett bíznia magát a forgatagra, minden cél és minden fáradozás nélkül. A veszteségből egyelőre csak ennyit érzett: ezt az álomszerű, mindent kiürítő csöndességet.

De a képek nagyító alá kerültek, a tárgyaknak szinte pórusait látta. Ezen el is ámult, el is szórakozott egy kicsit. Még nem érezte, hogy elhagyták, sőt kárpótlásul mintha az egész világ szemébe tolult volna, némán, de hihetetlen közvetlenséggel. Mintha annak az egy valakinek a helyét, akit szeretett, s akivel szakítania kellett, mint sebet a vér, érzékeit most az egész világ öntené el puha, különös melegével. Most még a kövekről is úgy érezte, hogy törődnek vele, s csodálkozva fedezte fel, mennyire közös melegből gyúrták a világot.

Az utcán járt, s a teremtés tengerének medrében lépkedett. Körülfonták a zajok és csönd volt mindenütt, mint a legelső hajnalon. Elhagyta, akit szeretett, s a veszteség első, elviselhetetlen pillanatában segítségére siettek a gyerekkor csillagai.

De a moziban, ahová betévedt, azon kapta magát, hogy nem érti, nem is nézi a filmet. Ismét kijött az utcára, mely akkorra már zajos és üres volt, a fájdalom iszonyú és elviselhetetlen józanságával. Most már tudta, mi történt vele, s nemcsak tudta, de úgy érezte, soha többé nem is fog mást megtudni ezen az egyetlen tudáson kívül. Ennek az egyetlen hiánynak a tengelyében kell ezentúl forgolódnia, neki is, napjainak is, éveinek is, egész életének! A veszteség megállította: soha többé nem tud leszállni róla, mint fölszúrt bogár nem léphet le a tű hegyéről.

Bolyongott a házuk körül, sokáig nem bírt hazamenni. Rettegett, hogy észreveszik rajta a változást. De senki nem vett észre rajta semmit. Az előszobában megigazította a haját: először szeretett, és először csalódott életében. Szép lánynak tartották, s most nem értette, miért is szép? A konyhában megmelegítette a levest, s bevitte. A tálból fölszálló forró gőzön át olyan valószínűtlen volt a családi asztal: apja, anyja s kisöccse a sugárzó abrosz, a fehér porcelántányérok fölé hajolva. Hát senki se lát rajta semmit? Hirtelen kimondhatatlanul egyedül lett.

S mint minden elhagyatott, most már ő maga kívánta az egyedüllétet, mintha minden reménye az éjfél sötétségében lett volna. De a sötétség se segített, az imádság se segített rajta. Akkor megrémült: a veszteség mint valami rettenetes súly nehezedett rá, nem és nem mozdult el róla. Már nemcsak szenvedett, egészen egyedül maradt, s félelem szállta meg ebben az ember nem lakta egyedüllétben.

Legyen meg a Te akaratod, susogta, s újra és újra csak ezt ismételte, s már nem várt semmire, vagy tán csak arra, hogy engedelmesen meginog, és eltűnik a teher alatt. S ekkor történt valami, amin később, hónapok múlva is elgondolkozott. A súly egy pillanatra se mozdult el róla, de mintha valaki megigazította, helyére rakta volna, mint régi gyerekkirándulásokon a megcsúszott hátizsákot. „Kösz” – mondta ilyenkor, s rámosolygott a barátnőjére, s lehetett újra továbbmenni, fáradtan is megnyugodott léptekkel az emelkedő országúton. Valami ilyen történt vele most is, az éjféli sötétségben. De hogy valóban ez történt, azt bizonyosan csak hónapok múlva tudta meg, mikorra már az idegen teher csodálatosképp eggyé vált vele, fölszívódott, és pótolhatatlan békévé változott benne.

 

(Új Ember, 1960. március 20.)

Jegyzet

 

 

 

Kondor Béla kiállítása

A műhelyek kora lejárt. A szakma különleges feladatai másodrendűekké váltak, a művész nem elmagányosodott, ennél sokkal döntőbb a változás. A művészet szerepe lett mélységesen komollyá. A kor oly kérdésekkel telve, mikre az egyén csak egzisztenciája legbensőbb szavával felelhet, s e válaszadásban egyszerre válik meghaladottá a mit és a hogyan.

„Új komolyságnak” nevezném ezt a mindenfajta program és eleve eltökéltség nélkül, a legkülönbözőbb egyénekben és a művészet legkülönbözőbb területein, magányos életművekben jelentkező magatartást. Miként a középkor mesterei is valami művészeten túlira figyeltek, lelkük legbensőbb szavára, s épp ezzel tudtak egyetemes szépséget nyújtani koruknak, az idő ma újra egyre inkább ennek a magatartásnak kedvez.

A modern művész magánya ma a felelősség magaslata. Problematikája ugyanakkor – jellemzően a nagy korok és korfordulók problematikájára – valamennyiünk gondja és kísértése, hiszen az idő kérdéseivel mindannyiunk szívéig hatolt. Kivételes pillanat, a próféták ilyenkor vonultak ki a pusztába. Ennek a kollektív várakozással teli atmoszférának a légkörében az iskolák álkollektivitásukkal és pszeudomagányukkal kevésnek bizonyulnak. Az egyén lett újra az, aki felel. Ezt a pillanatot nevezném az új komolyság, az új felelősség, az új magány és az új egyetemesség pillanatának, vagy közeledtének.

Kondor Béla ebben a kivételes értelemben modern és egyedülálló művész. Kiállítása megrendít és zavarba ejt. Körül a falakon rézkarcok, rajzok és illusztrációk, festmények, ikonok, férfi és női portrék, mozgalmas csoportok, szárnyas lények, mezítelen emberpárok, épülő szerkezetek és lebontott alakzatok. Minden végleges és kiszámíthatatlan. Végleges, mint az álom anyaga, melyben a valóság mintegy summázva jelenik meg, s kiszámíthatatlan, mint ugyanennek a valóságnak az imaginárius felé elszabadult variánsai.

Csak az éjszakák hamuja ismerheti így a hajnalok éberségét, ahogy ezek a mindentudó némaságba burkolózó képek a kezdet, a jó hír, az emlékezet nélküli tündériség kreatív játékait, csak az álom ezt a súlyos lebegést, csak a kövek ezt a szárnyalást, csak egy marék por ezt a szívverést.

Végsőkig elmélyült alkotó ismerheti csak ennyire a rögtönzés hűségét. Csak ami teljes, lehet ennyire kötetlen. Ez a végsőkig sűrített világ érzékfelettibb minden absztrakciónál, és ez a játékosság önemésztőbb minden morálnál.

Illő kissé megrendülnünk ezek előtt a képek előtt.

Rövid bevezetőmben magam is javarészt ennek az élménynek kívántam hangot adni, erről a tételesen ma még aligha megközelíthető vállalkozásról.

Heroikus és zseniális művészet előtt tisztelgünk valamennyien, akik ma itt megjelentünk.

 

Budapest, 1960. március 25-én

 

Jegyzet

 

 

 

Hangyaboly

Egy nyáron egészen közelről láttam egy gyerektársadalmat. A szállásom kertje szomszédos volt az árvaház udvarával, sétáimon, munkám közben öntudatlanul is megálltam, átbámészkodtam a vékony drótháló kerítésen. Akár egy hangyaboly nyüzsgött volna a szemem előtt! Vagy száz gyereket mozgósított reggeltől estig a két hatalmas, sárga homokbucka, mintha valami bevehetetlen erődítményt kellett volna szünet nélkül ostromolniuk. Első pillantásra ki hitte volna, hogy már ebben az alaktalan nyüzsgésben is él a rend, hogy a futkosó, kiáltozó gyermekeknek már határozott helyük van örökmozgó, kis társadalmukban?

Az első arc, melyet valóban észrevettem közöttük, egy kislányé volt. Mint amikor a film elakad, megtorpan a vásznon: ez a kislány is úgy vált ki a forgatagból. A homok szélén állt tiszta, merev kis ruhájában, karján egy éppoly mozdulatlan játékbábucskával. És később meglepődve láttam, hogy ez a kislány valóban mozdulatlan: ő maga is alig mozdult, s a babáját sem mozdítja. S még később, különös ámulattal: hogy a többiek mekkora tiszteletben tartják ezt a különös, koravén árvaságot, ismeretlen csöndet, mely kis társukat megkülönbözteti tőlük. Nem törődtek volna vele? Épp ellenkezőleg: az egyetlen volt, akivel törődtek, ha véletlenül csak hozzáértek, a legkisebbek is közülük tüstént odakaptak, kisimították a szótlan csöppség ruháját, amire az, úgy látszik, különös aggodalommal őrködött.

A hangyaboly élete kezdett érdekelni. Így tűnt fel az a másik arc, egy törpe növésű kisfiú arca, ki éjszakai szolgálatával oly feledhetetlenné tette magát számomra.

Nyár volt, nagyon forró nyár, a hőség még éjszaka sem hagyott aludni. Fölkeltem, fölöltöztem s kisétáltam a kertbe. A telehold vakító fehérségében akár olvasni lehetett volna. A csendben egyedül lépteim hangja zavart, leültem hát a kert végében, rágyújtottam egy cigarettára.

A szomszédos udvar most néma volt, a nagy eperfa árnyékában a homokbuckák kihaltak és merevek. Az árvaház épülete, mint egy vetített kép, álomszerűen állt, és hallgatott. Ekkor hosszas nyikorgással ajtó nyílt a lépcsőház felől, s két gyermek lépett ki az ezüstös, sugárzó némaságba. Az egyik a törpe növésű kisfiú volt, a másik egy egészen pöttömnyi kislány. Mindketten mezítláb voltak, s alig hallható egérnesszel suhantak át az udvaron. Ott mentek el előttem. Ekkor láthattam, hogy a kisfiú a kislányt kézen fogva vezeti, egészen az árnyékos melléképületig. Ott megállt, s ő maga kint maradt az udvaron. Alig pár méternyire volt tőlem, láttam az arcát a holdsütésben, a lélegzetét is hallottam. Szótlanul állt és várt, s valami olyan komoly és megindító szolgálatkészséggel, amivel akár az egész éjszaka álma felett őrködhetett volna. Aztán kézen fogva ismét visszavezette a kislányt az éjféli, álomszerűen alvó épületbe.

Másnap a homokot újra elözönlötte a hangyaboly. Ott lármázott a törpe kisfiú, ott ácsorgott a szótlan, szomorú kislány is az eperfa tövében. S én néztem őket, s többé lehetetlen volt nem éreznem, hogy e forgatag mélyén születő csillagvilág csodálatos rendje és csendes komolysága lüktet.

 

(Új Ember, 1960. március 27.)

Jegyzet

 

 

 

Pontos idő

Mindannyiunkkal megtörtént már, hogy mentünk elgondolkodva az utcán, s hirtelen egy gyerek toppant elénk:

– Bácsi kérem, hány óra?

Ilyenkor én mindig zavarba jövök. Órám öreg és pontatlan óra, s nekem ugyan megfelel, amit mutat, a „körülbelül idő”, de hátha ennek a gyereknek fontos a legkisebb másodperc is, amit már csak gyémántkerekű elektromos órák tarthatnak számon?

– Ennyi meg ennyi – válaszolom hát készségesen, s mindjárt hozzá is teszem: – de az én órám nem valami pontos. Lehet, hogy pár perccel több az idő, de az is lehet, hogy kevesebb…

Annak a kislánynak, aki utoljára – tegnap este – kérdezte meg tőlem, hány óra? – ilyen egészen pontos, gyémántpontosságú időre lett volna szüksége. Nem volt mit tennem: széttárt karokkal mutattam, hogy többet, pontosabbat nem várhat tőlem. Se tőlem, se az órától.

Ez ott történt az utcánkban, fél öt tájban, ott, ahol az iskola áll, s a gyerekek kiözönlenek az oldalkapun.

A kislány zavarba jött. Egy felnőtt, akinek órája van, s mégse tudja a pontos időt.

De hát mit volt mit tennem, tétova mosollyal tovább indultam. Alig megyek azonban egy darabkát, hátam mögött megint hallom a gyerek lépéseit.

– Bácsi kérem, van ebben az utcában könyvtár?

– Van. Éppen itt szemben – és mutatom neki a szürke, állig begombolt épületet.

– Ide szerettem volna menni.

Vállat vonok, és megint indulnék.

– Bácsi kérem, megengedi, hogy a bácsival menjek?

A félelem és bizalmasság, a tanácstalanság és határozottság e tündéri keveréke csaknem elnémított.

– Hol laksz?

– Itt, ebben az utcában.

– És melyik oldalon?

– Ezen, ahol most a bácsival állunk.

Pár lépés és megérkeztünk a házunk elé. Az igazság az, hogy nem mertem tovább kísérni. Volt valami csodálatos érzékenység ebben a mellém csatlakozó kisgyerekben, féltem, hogy megriasztom. Csak hagytam hát működni e különös, forró kis bizalmat: kérje, amit akar, tegye, amit gondol.

– Messze laksz innen?

Rázza a fejét és a következő házak egyikére mutat.

– Nahát én akkor bemegyek itten – állok meg végre a kapunkban. – Te is siess haza szépen!

S ő menne is, de hirtelen és váratlanul, most már a kezem után kapva ismét megállít.

– Jaj, félek! Tessék megvárni, míg elmegy ez az autó.

„Ez az autó” egy öreg teherautó, egy rozsdás, vén, négykerekű doboz, mely épp most mászik el előttünk az úttesten.

Most már valóban meglepődöm. Mitől fél ez a kislány? Az ablakon kihajolva attól, hogy odalent eldöcög a villamos? A hídon állva, hogy alant a folyamon elúszik a teherhajó? Hiszen ez a kislány mindentől fél! S talán mindenkitől?

Félelem és bizalom, bizalom és félelem – jár eszemben szinte fokonként a lépcsőn fölmenet. Bizalom és félelem, ahogy egy ajtó tárul és bezárul. Csodálatos kis idegen, mi lesz belőled?

Mostanra már te is bizonyára hazaérkeztél, leraktad a kabátod és kibontottad a táskádat. De később, jóval később, évek múlva, mi lesz veled, ennyi félelemmel és bizalommal a szívedben? – Én most a karosszékben ülök, nincs kedvem olvasni, csak csukott szemmel pihenek egy kicsit. Most meg fölállok – látod? – s a nagy faliórához lépek, s a karórámon érted, egyedül teérted „beállítom a pontos időt”.

 

(Új Ember, 1960. április 10.)

 

 

 

A tapintatos város

Pausztovszkijnak olvastam régen egy nagyon szép meséjét, vagy talán nem is mese volt, inkább novella, utópisztikus elbeszélés. Egy kisfiúról szólt, aki megbetegedett, s egy városról, mely mikor álomra, nyugalomra volt szüksége a betegnek, minden lakosával egyetemben úgy elcsendesedett, hogy sehol az egész városban egyetlen durva zajt nem lehetett hallani. Feledhetetlen kép számomra ez a tapintatos város. Az erénye, tapintata teszi széppé, hasonlatossá egy óriási, csendesen ragyogó kristályhoz. Közepében a kristálynak fekszik a beteg kisfiú, mint a világ bármelyik kis betege, fejét oldalvást a párnán nyugtatva, körülötte szétszórt képeskönyvek, az éjjeliasztalkán címkés üvegek, hideg tea, kanalas orvosság. Így fekszik a kisfiú az elnémult kristályváros közepében, hűs borogatással a homlokán. A városban mindenki zajtalanul jár, a villamosok csak picit csengetnek, a hajók nem dudálnak, az autók hangtalanul suhannak az úttesten. Csendesek az utcák és a sugárutak. Az iskolákban elmarad az énekóra, a gyerekek tízpercben is a padban maradnak. Az egész város lábujjhegyen jár, s vigyázva teszi be az ajtót, mert egy kisfiú nagyon beteg, s nagyon nagy csendre van szüksége.

Hogy miért jutott eszembe ez a gyönyörű mese vagy utópia? Mert szeretném kicsit megdicsérni a mi városunkat. S itt nem is a csendre gondolok, hanem annak mesebeli lelkére, a tapintatra. Lehetetlen észre nem vennünk, hogy az utóbbi esztendőkben tapintatosabbak lettünk egymáshoz. Mintha Pausztovszkij kristályvárosának csendjéből valamit megtanultunk volna. Levelet kell feladnunk a postán, idegenbe kell telefonálnunk? A telefonos kisasszonyok kedvesebbek és halkabbak, mint valaha. Hivatalban kérvényt kell benyújtanunk a titokzatos üvegablak mögé? Egyre több előzékenység könnyíti dolgunkat. Igen, mintha az adminisztratív eksztázis, amiről már Dosztojevszkij beszélt, egyre inkább udvariassággá csillapulna. S ez nagyon jó, hiszen valamennyiünknek égető szükségünk van erre a csenddel oly rokon tapintatra! Igen, egy kicsit illő megdicsérnünk magunkat és városunkat.

Persze, Pausztovszkij figyelmes városától még messze vagyunk! De ki tudja? Talán eljön az idő, amikor a hivatal packázásairól már csak a Hamlet-monológból fog értesülni az utókor. Akkor ügyes-bajos dolgainkat – jegyirodákban és adóhivatalban, postán és vasúton – oly csendben és oly tapintattal intézik el és intézzük el mi magunk is, mintha közben valóban egy nagybeteg kisfiú álmára kellene vigyáznunk.

Igen, meg kell dicsérni városunkat. Egy keveset már tanultunk Pausztovszkij városától. Lehetséges, hogy egyszer valóra válna a tapintat utópiája?

 

(Új Ember, 1960. április 24.)

Jegyzet

 

 

 

Nyilatkozat a Harmadnapon című kötetről

Kötetemmel kapcsolatosan a hazai kritika nyíltan beszélt azokról a nehézségekről, melyek megjelenését késleltették. Ugyanakkor személyemnek és szerepemnek, s könyvemnek itthoni irodalmi megítélése – túl a világnézeti, elvi kifogásokon – igen kedvező és elismerő volt.

Könyvem nem adminisztrációs tévedésből jelent meg, aminthogy be sem vonták. Az igazság az, hogy kiadóm kéziratomat minden változtatás és ideológiai megszorítás nélkül adta közre, méltányolva humanista beállítottságomat, s döntésében – mint a többi hasonló mű esetében – elsősorban a művészi értékelést érvényesítette.

Írásaim abban a reményben születtek, hogy a világ bármely pontján érvényesek. Konkrét történelmi jelentésük félreérhetetlenül csak egy van, s itt antifasiszta verseimre gondolok. Ezek az antifasiszta versek a hitleri koncentrációs táborok foglyairól szólnak, s már csak ezért se lehetnek „magyarországi hangulatjelentések”. De még ezeket a verseket se az indulat jellemzi, hanem a részvét, az a háború kiváltotta erkölcsi megrendülés és tanulság, mely nélkül egy új, békés világ megszületését elképzelhetetlennek tartom. Világunk jövője, s természetesen a szocializmusé még inkább, egyet jelent a humanizmus jövőjével. Ezt, és csakis ezt a morális, hosszú lejáratú „politikai célt” kívántam szolgálni. Helyes volt hát, hogy kritikusaim – marxisták és katolikusok – túl a művészi értékelésen, könyvemnek ezt a jelentését, belső igazságát hangsúlyozták.

Befejezésül – minden további vita és magyarázkodás elkerülése végett – szeretném kijelenteni, hogy megítélésem szerint pesszimizmusom se pesszimizmus, s ha igen, olyan magánéleti katasztrófát takar, amelyből a szellemi kivezető utat megtalálnom írói kötelességem és tartozásom, s amiről konkrét formában egyedül egy életrajz keretében szólhatnék. De addig is – írásaimnak ezt az egyébként nagyon is tanulságos s hosszú lejárattal megint csak morális és közösségi érdeket szolgáló „árnyoldalát” – művészi és emberi szuverenitásom érdekében, minden provokatív politikai belemagyarázással szemben meg kell védelmeznem.

Azt, és csak azt írtam, amit leírtam, s a magyar irodalomnak egyedül az tesz szolgálatot, aki a leírt, és nem az, aki a „lefordított” szöveget értelmezi.

 

(Gépirat)

Jegyzet

 

 

 

Névtelen dicsőség

„Szépek a fiatalok, de az öregek szebbek” – írta Walt Whitman arról a különös, belső szépségről, mely az öregasszonyok töredezett alakját beragyogja. Kosztolányi e kissé különös, szinte prózaian egyszerű sort a világirodalom egyik legszebb sorának tartotta. Ugyan miért? Mert valami nagyon bonyolultnak nagyon egyszerű megfogalmazása. Merészen állítja egymás mellé a fiatalság tündöklését és az öregkor ráncait, s egy még merészebb mozdulattal az öregkornak nyújtja a pálmát, a fehér hajnak, a ráncoknak, a reszketésnek.

Hamisítás ez, vagy tévedés? Se egyik, se másik. Sőt, nagyon nagy és szép igazságot mond ki, csakhogy nem a felszín igazságát. A vers nyilván a szív szépségéről beszél, mely szinte láthatatlanul lengi be az öregkor csuparom álarcát. Mert az évek nemcsak elgyűrik, elhasználják, megtörik a testet, de le is bontják, s a ráncokon, mint megannyi repedésen át, mintha a lélek közvetlenül ragyogna keresztül. Csendes és bensőséges szépség ez, melynek jóság a neve.

A világ telve ilyen nagyon csendes szépséggel. Néha az az érzésem, hogy szinte egyedül ez a csendes jóság tartja fenn szívós és szolgálatos munkájával a fiatalság harsány és zavaros életét. A nagyvárosok árnyékában és lármájában, észrevétlen, öregasszonyok élnek, fáradhatatlan türelemben és munkában; csendes tevékenység az övék, mint a gépek között a szövőszéké. Ha egy nap abbahagynák, először meg se hallanánk, másnapra, harmadnapra mégis belebénulna a világ. Ők alkotják azt az észrevétlen, titokzatos hálót, mely finom erejével felszínen tart és mindent megemel. S mindezt szinte névtelenül teljesítik, minden dicséret és dicsőség nélkül. Dolgoznak, imádkoznak és szeretnek: innét szépségük, melyről Walt Whitman hírt adott.

S erről jut eszembe egy másik vers, Rilke verse, az öregedő nők sorsáról. Valaha övék volt az élet gazdagsága, de hogy levették a menyasszonyi fátylat, a sorsuk egyre mostohább lett, s egyre hátrább szorítják őket a családban. Fiatalok kerülnek helyükbe, s ők nemcsak az életből szorulnak kifelé, de még tulajdon házukban is egyre szegényesebb helyre jutnak, egyre hátrább, s egy alkóv mélyén végül is „úgy halnak meg, akár egy koldusasszony”. Könyörtelen vers, könyörtelen kép, s valljuk be, számtalan esetben igaz. S ha előbb az öregedő nők, anyák, nővérek titokzatos jóságáról és szépségéről beszéltünk, ez a második idézet alkalmas arra, hogy sorsukon is eltűnődjünk. Telve velük, észrevétlen szépségükkel a föld, s ha fiatalon ők szültek minket a világra, öregségükben ők őrzik, védik leghívebben az életünket. Kórházak, templomok és otthonok csendjében ők virrasztanak érettünk, s talán senki se gondol arra, hogy tűntükkel pótolhatatlan kincset vesztenénk el. Pedig nagy kincsei ők a földnek, s szépségük fölér a fiatalokéval, szépségük, melyre méltó módon egyedül szeretetük válaszolhat. Árnyékban állva ők dajkálják a világot.

 

(Új Ember, 1960. május 29.)

Jegyzet

 

 

 

Elsőáldozók

Flaubert egyik gyönyörű elbeszélésében Félicité, az öreg szolgáló, elkíséri kis úrnőjét a templomba. A plébános úr délutáni oktatásokon szentáldozásra készíti elő a gyerekeket. Majd eljön a nagy nap, mikor a kis Virginie először térdel az áldoztatórács elé. A padban ott ül Félicité is, s Flaubert az ő szemén keresztül számol be a nagy eseményről. „…Szemközt a szüzek nyája fehér koszorújukkal a leeresztett fátyoluk felett úgy festett, mint egy hómező, és messziről megismerte az édes csöppséget vékonyka nyakáról és komoly tartásáról. Megszólalt a csengettyű. A fejek lekonyultak; csend lett. Az orgona hangjára énekkar és sokaság rázendített az Agnus Deire; majd felvonultak a fiúk; és utánuk megindultak a leányok. Lassan, lépésben, összetett kezekkel mentek a fényben úszó oltár elé, letérdepeltek az első lépcsőfokon, sorban egymás után magukhoz vették a szent ostyát, és ugyanabban a sorrendben visszatértek az imazsámolyokhoz. Mikor Virginie-re került a sor, Félicité előrehajolt, hogy láthassa, és az igaz szeretet ihletettségében úgy tetszett neki, mintha ő volna az a gyermek, ő viselné ruháját; az ő szíve dobogna a mellében; mikor Virginie kinyitotta száját és lehunyta szempilláit, Félicitét az ájulás környékezte…”

Örök és gyönyörű kép. Az elmúlt vasárnapon a budapesti templomok hajója hasonlóképp telt meg elsőáldozókkal. Három templomot kerestem fel, s mindegyikben mintha gyerekkorom halhatatlan emlékei közé érkeztem volna vissza. A kisfiúk komolysága, s a kislányok fehér fátyla és virágkoszorúja, a gyertyák fénye és az ünnepélyes orgonaszóló, a csendes vonulás az oltár lépcsőjéhez, ugyanaz az emlék, amiről Flaubert ír, s amit magam is kitörölhetetlenül őrzök szívemben. S örökre ismerős a plébánia udvarán megterített hosszú asztal, s a fényképezésre felálló csoportkép – legfeljebb a fényképezőmasinák lettek modernebbek.

Pedig mindez inkább csak külsőség. A gyerekek talán még nem is tudják – ahogy mi se tudtuk akkoriban –, hogy ez a napjuk, az első áldozás emléke valóban egy életre szól. Az Oltáriszentség a legtitokzatosabb, mégis a legforróbb és a legközvetlenebb, s talán valamennyi szentség közül leginkább a szeretet szentsége. Ezt értheti meg legközvetlenebbül, legmélyebben a gyerekszív. Akit szeretünk, azt meg kívánjuk ajándékozni: ajándékot adunk neki „magunk helyett”. Az Oltáriszentségben Jézus az isteni szeretet határtalanságában közvetlenül önmagát adja. Legemberibb éhségünket szenteli meg: a legantropomorfabb szentség – s a legistenibb!

„Engedjétek hozzám a kisdedeket” – az Úrnak ez a mondata jut mindig eszembe, ha elsőáldozókat látok a feldíszített oltárhoz járulni, mintha az Úr ezt a szentséget egyenesen a gyerekek, a bennünk élő örök gyermeki számára alapította volna. Titokzatos szentség, mely egyedül a szeretet nyelvét beszéli, s egyedül a szeretet számára fedi fel magát.

Az elmúlt vasárnapon gyermekek százait és ezreit jegyezte el magának ismét az Úr.

 

(Új Ember, 1960. június 5.)

Jegyzet

 

 

 

Utolsó felvételek az emberiségről

A lengyel–magyar napok alkalmából érdekes kísérleti kisfilmet vetítettek a Művész-klubban. Valamennyi közül eszközeiben, mondanivalójában is legérdekesebb volt a Szép az élet című szürrealisztikus, montázstechnikával készült alkotás.

A film a maga sajátos formanyelvén egy atomháború rémálmát, realizálhatatlan iszonyatát vetíti elénk. Az egész nem több tíz percnél, de épp a film koncentráltsága, eszközeinek álomszerűsége hozza valóságközelbe egy öngyilkos emberiség utolsó pillanatait.

Brueghel-illusztrációval indul a képsor. A mozdulatlan figurák, a gonoszt allegorizáló alakok arcán először lassan, majd egyre kapkodóbban vándorol a filmfelvevőgép lencséje. Különös haláltánc ez: mozgásból és mozdulatlanságból megmintázva. A köztünk élő, bennünk kísértő örök rosszról szól, mely bármely pillanatban kész színre lépni, s napjainkban a jóval való konfliktusának leggyűlöletesebb tárgyát, magát az emberi fajt kívánná megsemmisíteni.

A filmlencse kicsúszik a haláltánc monoton, eksztatikus ritmusából, s egy zuhanóbombázó sikolyával elnémul az egyik vak figura arcán, mintha bomba vágott volna tölcsért az élő-élettelen ráncok közé. S a következő pillanatban már valóban a jelenben vagyunk, a Brueghel-kép után közvetlenül nehézbombázók lomha csordája szeli át a levegőt, s bombatölcsér szaggatja föl a földet. Aztán a pilóta figuráját látjuk, a huszadik századi technika fantasztikus kosztümjében, egy modern Apokalipszis gumiból, fémből, üvegből készült formaruhájában. Íme, a pusztulást hozó lovas, ki önnön mélyeinkből szállt föl a magasba, hogy megalázza a földet.

De mindez még előkép. És előkép a gondtalanságba menekülő emberiség képe is, mit egyetlen szikrázó, káprázatos felvétel érzékeltet. Nagyvilági mulató óriás tükörkupolája alatt a „poklok szépségét” idéző görlcsoport végzi káprázatos mutatványait a műégbolt robbanó csendjében. S e fényűző sivárságra szinte ráfényképezve, egyedül a belső logikára hagyatkozva a következő kép: német koncentrációs tábor halálra gyötört foglyai bámulnak ki a szögesdrót mögül a messzeségbe. S ez a messzeség: a föld pereme, a mozdulatlan láthatár, honnét lassan, s a filmben hangtalanul emelkedik fel a hasonlíthatatlan, a fölfoghatatlan fenyegetés, a tüzes-jeges felhő, az atomrobbanás óriásgombája.

Közbevetve még két kép: két utolsó felvétel az emberiségről. Az egyik egy amerikai strandról, a másik egy indiai zarándoklatról. Utoljára még százezrek a fövényen és százezrek a porban. Aztán csend. Ahogy száz évvel ezelőtt Vörösmarty írta a világirodalom egyik legszebb „romantikus” sorában:

„Most tél van és csend és hó és halál.”

Mindezt álomszerűen mondja el a film, de hogyan is lehetne másképp? Erkölcsi ereje, figyelmeztető szándéka azonban annál realisztikusabb. Megrázó intelem a jóra egy valóban diabolikus veszélyeztetettség órájában.

 

(Új Ember, 1960. június 12.)

 

 

 

Menekülők

A műtét után azt mondták az orvosok, meghal a gyerek, mégis életben maradt. Aztán meg azt, hogy nem halt meg ugyan, de a veszély továbbra is fenyeget, kövessen el mindent, utazzon el vele, történtek már csodálatos gyógyulások. Készüljön fel azonban a legrosszabbra: a kisfiú állapota nemhogy súlyos, de reménytelen.

Most kint vannak a pályaudvaron, a szeles, nagy üvegcsarnokban. Mindketten izgatottak és bátortalanok. A kisfiú a bőröndökön ül, törékenyen és távolian a tolongásban, az asszony meg mellette áll, s valahányszor a gyerek fölé hajol, szétnyílik rajta a kabát. Mikor beáll a vonat, ők is megindulnak, de nem mint a többi utas, nyugodtan vagy tolakodóan, inkább olyanféle erőtlen mohósággal, akár a menekülők.

Párnás kocsiban utaznak, a kisfiú az ablak mellé kerül, az asszony meg melléje, miután sikerült felraknia a bőröndöket. Mikor a vonat elindult, a gyerek fölragyog, s az asszony is fölragyog mellette. Mindketten sápadtak és álmatlanok, s mindketten tündökölnek a boldogságban.

Az ablaküvegben megindulnak a sínpárok, a salakos utak, a vöröstéglás házfalak. Föltűnnek az első kertecskék, s a kifosztott és színes őszi kertecskékben az első kutyaólak. Alagúton futnak át, s fellélegeznek, amikor ismét kiérnek a napfényre: utaznak, hát végre mégis utaznak! Milyen hihetetlen!

A gyerek szótlanul az asszony vállára hajtja a fejét. Ő nem tudja, amit az anyjának egyszerre lehetetlen tudnia és nem tudnia, hogy egy halálraítélttel utazik. Fegyverszünet ez, amiből nem lehet béke. A napfény egyre vakítóbban tűz be az ablakon.

Az asszony arca most akár egy halotté. Fehér és telve mozdulatlan repedésekkel. Magához húzza a kisfiút, s nem tudja, mellette van-e még, vagy már csak emlékszik rá talán?

A kertecskék után mezők és tarlók következnek, aztán megint házak és kertecskék. A földeken emberek dolgoznak, magányos parasztnők egyenesednek fel és integetnek az eltűnő vonat után. Vajon visszajön vele, a gyerekkel, vajon van visszafelé egyáltalán?

Képeslapokat nézegetnek, megeszik a sonkás zsemlyét, úgy tesznek, mintha bóbiskolnának. A kisfiú az ablakba áll, aztán elfárad, s végigfekszik az ülésen. Az asszony betakarja, s a gyerek el is alszik kis idő múltán.

Az asszony most egyedül van. Kimegy a folyosóra, és az ablakba áll. Itt is ugyanazok a képek, mint a túloldalon. Nagy mezők, füvek, és köztük apró, részletekig kirajzolt, éles árnyékocskák. Beleszédül a mező forgóiba. Alig tudja megtalálni, föltépni visszafelé az ajtót. Egy pillanatra azt érezte, a folyosón állva, hogy máris elvesztette, hogy meg se találja többé az üres fülkében!

Föl kellene sírnia a boldogságtól, hiszen itt van, itt lélegzik szép szabályosan a feje alá gyűrt kispárnán, az asszony mégsem érez boldogságot! Leül a gyereke mellé, legszívesebben felébresztené, de csak a kezét teszi oda végtelen gyengédséggel az alvó közelébe. Védekezni próbál, s mégis végig kell gondolnia, újra és újra át kell élnie az egészet. Élet? – kérdezi magától öregesen és tompán, de csak szeretetet érez. Halál? – de csak a szeretet az, mely még mélyebben hatol beléje. Viszontlátás, örökkévalóság? – egyedül a szeretet szorongatja megfélemlített szívét.

Hanyatt dől, mint egy sebesült. Elviselhetetlen, amit érez, s még sincs elege belőle. A kisfiú is felébred, felkönyököl a párnáról, s apró mozdulattal megfogja az anyja vértelenül lüktető kezét. Most minden a valószínűtlenségig van: a fülke békéje, a kinti sugárzó táj, a fák ablakig futó koronája. És semmi sincs: se a fülke, se a táj, se az ablak a vágtató fákkal. Se reménység, se félelem nincsen. Semmi sincs, egyedül a szeretet halhatatlan szorítása.

 

(Új Ember, 1960. június 19.)

 

 

 

Ideges szülők

A véletlen játékából csaknem a Gyermeknappal egy időben mutatták be nálunk a francia filmgyártás új, kiváló alkotását, a Négyszáz csapás-t. A bemutatót kivételes várakozás és számos hír előzte meg. „Fiatal rendező és zseniális gyermekszínész alkotása” – olvashattuk a hirdetőoszlopokon egy zárkózott, szorongó pillantású kis kamaszfiú arcmása alatt. Ki ez a kisfiú, és mi történhetett vele?

A film meséje egyszerű. Az űzött kisfiú a mai Párizsban él, kishivatalnok szülők gyereke, gimnazista. A világ körülötte meglehetősen értelmetlen, tele gyötrelmekkel, ami ellen humorral, közönnyel és megadással lehet leginkább védekezni. Az iskola hadszíntér, állandó ütközet a tanári hatalom és a szűk padok lakói között. Értelmetlen kín és ostoba küzdelem. De nem kevésbé reménytelen az otthoni élet. A szülők rosszul élnek és türelmetlenek. Az üres lakás, miután hazaérnek is, üres marad. A jég alatt kell hát berendezkedni, ahogy lehet.

Aztán a kisfiú meglátja egy idegen férfi karjaiban az anyját. A szálak végképp összezavarodnak benne, s az igazi vétkesek közt most már neki kell bűnössé válnia. Javítóintézetbe csukják: a rajta elkövetett bűnökre legvégül ez a kegyetlenül képmutató megoldás a legkényelmesebb.

Szorongató kifejlet: az ideges felnőttek, a türelmetlen szülők csődje. Ebben a légkörben a gyerekek hazája a homály, az örökös szürkület, melyben végül valóban eltévednek. A felszínen furfangos mimikrivel, a mélyben valóságos kis vadak módjára mentik magukat. Aztán elég egy botrány: a nagyváros, a barátok, a sorozatos félreértések és reménytelen hazugságok már elvégzik a többit. A csapás bezárult.

„Türelmetlen felnőttek” lehetne a film alcíme. Vagy: „Ideges szülők”. Hogy nem minden szülő ilyen, s hogy nem minden ideges otthon vezet ilyen megbocsáthatatlan tragédiához? Ez természetes. De vezethet, s a film épp egy ilyen sakk-matt helyzetet kíván megörökíteni. Vádirat, melyben a filmkamera egy pillanatig se tágít a kisfiú mellől. Minél mélyebb és méltatlanabb a rajta elkövetett méltánytalanság, némaságukban is annál forróbbak, művészibbek a melléje szegődő, hozzá pártoló fotók. Sorsa megpecsételődött, egyedül az író van vele, s hangtalanul szenvedélyes képsoraival most már egyenesen hozzánk, nézőkhöz föllebbez. A legrosszabb bekövetkezett, most már csak a tények vannak. S a tények gyűrűjéből egy látszatkitörés, egy eleve reménytelen szökési kísérlet, percekig tartó, a semmiből a semmibe térő futás. A javítós kis fegyenc szökése a tengerig, honnét dermedten fordul vissza üldözői felé. Sakk-matt. A kisfiú arca most nullponton áll. Már nem gyerek többé, de még nem is felnőtt. Ettől a pillanattól lesz azzá: közönyös, önző felnőtté, aki egyre kevésbé fog emlékezni hajdani gyerekkorára. Ettől a perctől eggyel kevesebb gyerek él a földön.

Mély és könyörtelen szakadék, az ember egzisztenciális magánya, mit a szerző szuggerál. S ne enyhítsük veszélyes igazságát. Az irgalom persze mindig és mindenkit elérhet, az ábrázolás talán tételesen egyoldalú, mégis számunkra kötelezően igaz. Felmérhetetlenül nehéz feladatunk bárki közelünkben élő gyerek, s iszonyatos nemcsak bűneink, de ezerféle közönyünk, türelmetlenségünk, sőt idegeskedéseink következménye. Ha valahol, ezen a nehéz, hibák lehetőségeivel teli területen van leginkább szükségünk az igazi keresztényi önismeretre és önvizsgálatra – és imádságra. Mert ritkán érezni oly élesen – s számunkra ez a film fő ereje, ha a szerzőknek nem is állt szándékában –, hogy tehetünk bármit, egy ponton túl csak az imádság, de az még ott is megmarad. Azon a ponton, ahol a film mérhetetlenül tompa kétségbeeséssel bezárul, s a kis hős egy fogoly szomorúságával visszafordul a halálból az élet felé.

 

(Új Ember, 1960. június 26.)

Jegyzet

 

 

 

Nem vétkezünk többé

Nem lettem fogoly. Az összeomlás, mely hasonló volt egy végítélethez, nem állított se jobbra, se balra. Az ítélet hangtalan volt, a lerombolt szerkezetek árnyékában mégis megindult a gigantikus sorakozó. Ti szabadok vagytok: s a széttaszított kapukon át kiléptek a szabadba a testetlen áldozatok. Ti foglyok lesztek: s a kihalt utakon kopogó léptekkel, ahogy csak a vétkes, elhagyatott szív tud kopogni, megindultak a pusztítás csukazöld formaruhájába öltözött katonák. Ti meg itt maradtok étlen és szomjan a házatokban, asszonyok és gyerekek, ti lesztek tanúi a poklok hétköznapjának.

A színtér Németország volt. A kihalt utakon vagy senki, vagy szörnyszerű, cserlábú menetoszlopok. A földeken felperzselt erdők és rétek, bombatölcsérek agyagos-salakos sebeivel. A gödrök mélyén pocsolyás némaság. Városok, amikből egyetlen bódé állott, előtte egyenruhás árva figura: az állomásfőnök. Csősze a semminek. Városok, néptelen városok, terek és utak hálóival a rendbe rakott és lakatlan romok között. A levegőben egy-két értelmetlen villanyhuzal, az értelmetlen űr hárfahúrjai. Se Bosch, se Brueghel, se Greco képzelete nem látta ezt a tájat. Poklaik zűrzavara vidékies és vaskos bájjal volt tele ezek mellett a kő és beton tetemek mellett. S még csak nem is a látható, a tapintható pusztulás volt a legfélelmetesebb, hanem mindenből a hiány: a kövekből a hiányzó házak, a döglött huzalokból a hiányzó villamosság, az utakból az értelem hiánya, hogy valahova vezessenek, háztól házig, kaputól kapuig, egyik városból át a másikba.

Nem lettem fogoly, s áldozatnak is érezhettem volna magamat. A végső szereposztás bár igazságos volt, mégis felszínes. Volt, akit jobbra állított, volt akit balra. Én a szerep nélküli csellengők közé kerültem.

Megadatott, hogy megérhettem a békét, végét a rombolás démonának. Naphosszat csavaroghattam a folyóparton, senki se őrzött, senki se szólt rám. Ledőltem a fűbe, megsemmisülve, feloldódva a napfényben és a vízcsobogásban. De valóban ártatlan voltam?

Itt, a folyóparton, a béke és megkönnyebbülés első óráiban éltem át először igazán, hogy nincs valódi ártatlanság legalább némi bűntudat nélkül. A szomorúság, ami átjárt, nem puszta részvétből fakadt. Hiszen a dráma, a valódi dráma akkor igazi, ha nemcsak a szereplőkben, de a nézőkben is lezajlik, sőt bennük talán még inkább. A szereplők még előbb lehetnek jók vagy rosszak, de a nézőknek lelkiismeretük egészével kell felelniük, „büntetlenül” is bűntudattal, hogy osztozhassanak az áldozatok békét osztó katarzisában.

Feküdtem a fűben, s a napsütéssel mintha Isten pillantása súlyosodott volna rám. Időtlen volt rajtam ez a fényesség, s én mintha elsötétedtem volna benne. Felelős voltam a háborúért, életem minden egyes bűnével átháríthatatlanul felelős. S akkor, mintha csak az áldozatok ereje érintett volna meg, először éreztem meg igazában a békét is, hogy a fölperzselt földeken át újra hazatalálhatok.

A szállásunk messze volt a folyótól, mégis bevártam az estét. Nyugodt nyári este volt, szép sötétséggel és békét lehelő csillagokkal. De nyugalmamat nem ez hozta meg. Franz Kafka ifjúkori naplójában fejtegeti, hogy a lelkek és a világ tragikus zűrzavarában az igazság felismerése, sőt még szolgálata se jelent mindent, sőt talán semmit se jelent, ha súlyát, erejét, ítéletét nincs bátorságunk magunk ellen fordítani, mint csillagász teleszkópját a távoli ködfoltok felé. Akkor, és csak akkor lélegezhetik fel bennünk és körülöttünk a meggyötört és megalázott világ, s békélhetünk meg benne mi magunk is. Csak akkor kelhetünk fel, s indulhatunk meg a romok között a semmibe vezető utakon, az üresség hárfahúrjai alatt – hazafelé!

És csakis akkor remélhetjük – szívünk egész hevével –, hogy nem vétkezünk többé.

 

(Új Ember, 1960. július 3.)

 

 

 

Nyugati melankólia

Sartre Férfikor-ának olvasásakor döbbentem rá először egy „modern” mulató igazi hangulatára. Modern mulató – nyugaton. A mulató szó nem is pontos, mert itt már éppen nem mulat senki. Az elegancia üres és vonzó szépségében néma és mozdulatlan arcok, a semmivel és semmiképp az égbolttal rokon kupola alatt egykedvű tökéllyel, jeges testiességben tündöklő görlcsapat. Szomorúság van itt jelen, s a szívek mintha időtlen meditációba merültek volna. A pokol melankóliája ez, ahogy korunk egyik nagy vallásos szerzője mondotta, a semmi vonzása, a pusztulás reménye.

A kocsmák, a zajos mulatságok körül örökké ott settenkedő gonosz, mintha utolsó kártyáját dobta volna a játékasztalra. Mintha a testiség, a zajos vigasság, az alkohol őrülete után most már a pakli utolsó lapja, a Semmi következne, az antivilág, az antigenezis, az antimennyország támadása. Vallási züllöttségben tűnődő párok és magányosok a ragyogásban, a feneketlen szomorúság vonzásában, a visszájára fordult zene lármás csendjében. Az űr előtt mutál, még utoljára, ez a világtalan világ. Tartalma az, amit lebontott: levegője a kihívás. A valóságot már csak ironikusan, idézőjelben tűri meg, jelzésekben, miket bármikor letörölhet.

Pedig az igazi vigasság lényegében és eredetében isteni. A modern, vulgáregzisztencializmussal átitatott mulatók keresztény ellenképe a kánai menyegző. Vidámság, derű s az élet szeretete üli itt körül az asztalt. De ez a jézusi vidámság – paradox módon – a szenvedéstől se riad vissza, míg akik az élet helyett a semmit választják, a szenvedést is halogatják, megkerülik: íme a pokol melankóliájának könnyebbsége és hívása.

A pokol titka: a semmi titka, az élet örömeinek és szenvedéseinek megtagadása. A mennyek titka viszont a szeretet titka. Az élet örömeinek és szenvedéseinek vállalása. A semmi titkával a teremtés titka, a megsemmisülés titkával a szereteté áll szemben. Legszebb modern ábrázolását e küzdelemnek Dosztojevszkij írta meg a Karamazov testvérek-ben, a rejtélyesen elmagányosodott Iván és a titokzatosan nyitott Aljosa ellentétében. Iván körül a semmi művei és tettei, amelyek mindig többet mutatnak, mint a mögöttük tátongó üresség, míg Aljosa igénytelen s alázatos cselekedetei mögött a hatalmas és kifogyhatatlan többlet hallgat, mintha a teremtés egyedül a szeretetben válna erényessé, bírná és kívánná csak igazán megvalósítani, betetőzni önmagát.

Szeretet híján a valóság a semmibe hanyatlik vissza. De mit jelent akkor a semmi előretörése? A nyugati egzisztencializmus fagyasztó szele az irodalomban, művészetben, a visszájára fordított emberi vigasság, a teremtés lebontásának halálos kísérlete? Nehéz erre választ adni. És még nehezebb a másik kérdésre: hol késnek a szeretet kreatív, a teremtett világot szüntelenül befejező és fölfedező cselekedetei és remekei?

Van ennek a jelenségnek egy romantikusnak is nevezhető magyarázata. Eszerint a világ megismerésének a bűn mintha mélyebb lehetőségét kínálná. Holott örömbe és szenvedésbe egyedül a tiszta szívűek merészelnek alászállni, s épp a bűnös szív az, mely a semmi kerülőivel kitér az ismeret, a szenvedés és az öröm útjából.

Igen, vakmerő szívekre, az élet mélységes szeretetére és megbecsülésére van égető szükségünk, hogy megszülessék számunkra a vigasság új formája, hogy ismét körülülhessük a kánai asztalt! Hiszen kivétel nélkül ez után a derű után vágyakozunk.

 

(Új Ember, 1960. augusztus 14.)

Jegyzet

 

 

 

Bébi

Négyen voltak nővérek, korban Bébi volt a második. Azt mondják, fürge eszű, eleven mozgású gyerek volt. A katasztrófa ötéves korában történt vele: meglazult alatta a padláslétra foka, s Bébi eszméletlenül terült el a földön. Néhány napra ágyba fektették, s úgy látszott, az ijedelmen kívül nem esett semmi bántódása. Csak mintha szótlanabb lett volna ezután, lassúbb a játékban, bizonytalanabb a beszédben.

S ebből a lassúbb, szótlanabb világból nem is került ki többé. Itt megfeneklett, mint egy zátonyra futott hajó, amit a folyó vize nem érint, nem mozdít el többé. Ez először és végérvényesen az iskolában derült ki róla. A legjobb magaviseletű volt a gyerekek között, de mikor az ábécéből kellett felelnie, csak állt és reszketett.

Kivették az iskolából, s ő egyetlen szóval se kérdezte, miért? Ősszel még nem lehetett volna semmi erővel se visszatartani. De attól a naptól kezdve, hogy a félelemtől megsemmisülten álldogált a fekete tábla előtt, soha többé még csak elő se vette keménytáblás könyvét, melyben pedig szép, színes képek voltak, olyan színdús gyümölcsök, állatok és tájak, amilyenek a valóságban nem is léteznek.

Otthon maradt hát, s reggelenként iskola helyett kiment játszadozni a kertbe. Hűvösödött már, s mivel játékai csaknem csendesek, mozdulatlanok voltak, már kora ősszel nagy kendőt kellett adni rá, hogy meg ne fázzék. Sokszor látták őt így a többi iskolába igyekvő gyerekek béketűrően álldogálva a sárguló-kopaszodó fák között, az egyre élesebben és feketébben kirajzolódó gyümölcsösben.

De ha benne meg is állt az idő, a gyerekkor senki számára nem tarthat örökké. Az ácsorgó játszadozás ideje is véget ért, s észrevétlenül alakult át csendes munkává. Ő, az örök gyerek, előbb vált felnőtté, mint bármelyik nővére. Először csak a könnyebb, ház körüli munkákat bízták rá, később, mert erős volt és munkabíró, már ő végezte a nagymosást is, fejszével ő hasogatta fel a fát az udvaron.

Attól a naptól kezdve, hogy kimaradt az iskolából, önként kivált a gyerekek társaságából. A templomban se állt közéjük, hátul maradt a padban a szülei közt. Tudta az Üdvözlégyet és a Miatyánkot. Volt rózsafüzére is, de ezt nem használta. A szentmisét mindig végigtérdepelte, hosszan elbámészkodva a színes ablakokon, s a gyertyákkal megrakott oltáron, s ha közelében valaki elsírta magát, ő is sírni kezdett, kicsit személytelenül, szinte az évszakok bánatával.

Élesen tudta, mi a jó, és mi a rossz. A plébános úr külön foglalkozott vele, s érdemesnek találta a szentáldozásra. A bűneit nem tudta összeszedni, de a kérdésekre világosan és készségesen felelt. Nem volt különösen izgatott, de vigasztalanul boldogtalan lett volna, ha nem kapja meg az elsőáldozók fehér fátylát és művirágból font mirtuszkoszorúját. Gyertyája egyenletes sugárzással égett kezében, s csengetésre előírásosan ő is odatérdelt az áldoztatórácshoz.

Arra, hogy férjhez adják, mulatságba vigyék, sose gondoltak. Egyszer a kocsmában mégis megtörtént, hogy valaki apja mellől táncra kérte. Lehetett akkor vagy tizenhat éves. A világ kialudt körülötte; ment a képtelen hívás után s minden ízében reszketett. Alig tett néhány lépést, eszméletlenül vágódott el a terem padlóján, mint akkor, amikor a létráról a földre zuhant.

Mikor szülei meghaltak, testvéreivel együtt ő is fölkerült a fővárosba. S hogy idősebb húga férjhez ment, és megszülte első gyermekét, úgy döntöttek, hogy Bébinek ezentúl mellette a helye.

Húgának két esztendő múlva született egy második gyermeke is, a kislány mellé egy kisfiú. Ez a két gyerek lett Bébi mindene: félig anyjuk volt, félig játszótársuk.

Különös viszonyban éltek hárman. A két gyerek mindenkinél jobban szerette Bébit, de valahogy kíméletlenek is voltak hozzá, egy kissé szolgájuknak tekintették.

A kisfiú éjjelente félt elaludni a sötétben, de Bébi mellé sose kéredzkedett át. Úgy érezte, Bébi nem elegendő hatalom ahhoz, hogy megvédje a rémképek ellen. Egyszer, mikor egyedül voltak otthon, mégis átfutott hozzá. Bébi mintha öröktől ébren várta volna jöttét a sötétben, kérdezés nélkül kitárta a takarót és beeresztette maga mellé az ágyba. A kisfiú átkarolta a nyakát, s döbbenten érezte a sötétben, hogy Bébi arca csuromvizes, mintha patakzó zápor verte volna.

– Bébi, te sírsz!

Így tudták meg, hogy Bébi minden este sír, mint aki magára vette a világ szomorúságát.

Teltek az évek, s Bébi mellől a két gyerek is eltűnt, hűtlen felnőtté váltak. De ő, mint egy titokzatos állóképen, mintha továbbra is ott ragadt volna változatlanul a gyerekkori őszies gyümölcsösben. Bár ez se egészen igaz. Évek során a sötét, homályos bura alatt mintha különös, „víz alatti” tulajdonságai fejlődtek volna. Megnevezhetetlen finomsággal érezte meg a bajt, s szegődött a mellé, aki bajba került. Nem értette a világot, de biztos döntéssel érezte meg, ki mellé kell odaállnia, ki a vesztes, ki az, aki alul maradt. A minden eszközétől megfosztott szeretet zsenialitásával egy kallódó, irányavesztett hajóhoz vált hasonlatossá, mely sehová, egyedül a végső nagy kikötőbe fog eltalálni.

Az igazság az, hogy egyedül maradt. Örök gyerekségében nem maradtak társai. Az igazság az, hogy még húga gyerekei is felnőttek mellőle. Tétován él egy szétzilálódott családban. A „dolgok lényegéből” mindmáig csak kettőt tudott megtanulni: a szeretet ösvényét és azt a keskeny utat, mely Istenhez vezet. Se az ábécét, se az egyszeregyet. Csak a titokzatos keskeny utat, mely meredeken és látatlanul, sziklák és bozótok közé bújva kanyarog az ismeretlen fennsík felé.

Ha egyszer meghal, öreg, összeomlott testén kívül csak egy gyermek emlékét hagyja maga után, néhány agyongyötört szentképet és fotográfiát, s egy titokzatos áldozat hamuját.

 

(Új Ember, 1960. augusztus 21-28.)

Jegyzet

 

 

 

Veni Sancte…

Szeptemberben nyit az iskola. Van-e szebb a kezdet szépségénél? Mikor a sportpálya salakján a futók lekuporodnak a startvonalra, s vékonyka füstöt eresztve eldördül az indítópisztoly? Szabad a pálya, s ismeretlen!

Sose fogom elfelejteni az új könyvek, az új tanárok, az új tantárgyak keltette bizonytalan izgalmat. Iskolaév kezdetén csaknem mindig verőfényes volt az idő, afféle „megbízható” szeptemberi ragyogás fogadott.

Minden érkező gyerek jelentett valami meglepetést. Volt, aki egyetlen nyáron fejjel magasabbra nőtt, volt, aki szerecsenfeketére barnult, s volt, akin éppen az volt a meglepő, hogy semmit se változott. De valami újat mindenki hozott magával: nyári emlékeket, s a viszontlátás örömét.

 

*

 

De a kezdet igazi áhítatát a templomban éltük át. Itt, mint egy nagy bárkában, mennyei hajón, mely most készült felszedni horgonyát, kicsinyek-nagyok mindannyian együtt voltunk. S felsős korunkban már tudtuk azt is, hogy a tudás és felismerés mennyire Istentől való, s már ismertük a költőket, kik a Szentlélek sugalló erejét, ihletük hevét, szellemük megvilágosodását művészi remekeikben megörökítették. Sejtettük már, hogy az apostolok húsvétja, Saul megvilágosodása mit jelentett. Hogy vallásunkban a szeretet mellett a tudás, az igazság felismerése, a teljes valóság megsejtése a legfőbb eszmény és feladat.

Huxley valahol azt írja, hogy intelligencia nélkül nincs jóság, s a Szentírás ebben valóban felülmúlhatatlanul realista. A Fiúisten megváltó művét szinte azonnal nyomon követi a Szentlélek eljövetele, mit költői szavakkal bátran nevezhetnénk az értelem megváltásának. S az értelem ellen lázadó szekták, korok, áramlatok ellen az egyház sose lankadt ezt hangsúlyozni: a megvilágosodott értelem sorsdöntő szerepét életünkben.

Ez jut eszembe mindig Veni Sancte idején. S az, hogy ez a Veni Sancte-hangulat azóta is egész életemre elkísért, nem dátumhoz kötve, hanem mindenféle munkám kezdetén. Mert a kisdiák, aki a templompadban kuporogva kéri Isten megvilágosító kegyelmét, nem sokban s talán semmiben sem különbözik a férfitől, aki munkája fölé hajol, s az öregtől, aki élete mélységei fölött most már az egész értelmére figyel elcsöndesedő szívével.

 

(Új Ember, 1960. szeptember 4.)

Jegyzet

 

 

 

Éhség

Ebéd után már alig akadt munkánk. A garázs mellett heverésztünk, napoztunk hanyatt fekve a száraz fűben. Délután öt fele vitték el autón a szemetet, de én erre a munkára sose vállalkoztam, és a többiek nem is vittek volna magukkal. Zajos szertelenséggel rakták fel a teherautóra a hulladékkal megrakott, hatalmas bádogkannákat, de én oda se figyeltem rájuk, vártam, hogy egyedül maradjak.

A nap már lemenőben volt, és sugarait mintha visszavonta volna az égről: tömörebb lett, sárgább és kerekebb. A garázs ajtaja nyitva állt, s forróságot lehelt. Emlékszem, a kert csendjében rajzosabbak s illatosabbak voltak a virágok.

Így történt ez azon az emlékezetes napon, amely késő estig úgy folyt le, akár a többi napunk a háború utáni Frankfurtban. Összeszedtem a szanaszét heverő szerszámokat, és elmostam a benzines kannában. Jött egy dzsip, fényesre tisztítottam a szélvédőüvegét, miközben az amerikai katona mozdulatlan arccal lóbálta a lábát és cigarettázott. Aztán rövidesen megjöttek a társaim is az üres kannákkal, amiket szép sorjában ismét felállítottak a kertkapu két oldalán.

Vacsoráztunk és indulhattunk haza a táborba. A teherautóban mindig állva tettük meg az utat: az arcunkba vágó szélben kétszeresen éreztük a robogást. Nem néztem semmire: a romutcákat már észre se vettem. Talán emlékeimmel voltam elfoglalva, de valószínűbb, hogy valami testi jóérzésben föloldódva egyáltalán nem gondoltam semmire.

Még világos volt, mikor megérkeztünk a táborba, világos szürkület. A futballpályán még döngött a labda, de már el-elveszett a sötét salakon a játékosok elől.

– Van valami?

Barátom a szobája ablakában üldögélt és angolul tanult. Ő nem járt ki velünk munkára, beérte a lágerkoszttal s az angol nyelvtannal.

– Gyere be, új ember jött a szobátokba.

Az udvarról hosszú folyosó vezetett az épület belsejébe. Barátom akkorra már lejött az ablakból, s meggyújtotta a villanyt. Fáradt voltam, ruhástól végigdőltem az ágyán.

– Valami süketnéma, légnyomást kaphatott, nem is beszél. Csak sejtjük, hogy magyar, mert magyar katonasapka van rajta.

Hallgattam a beszédét s alig figyeltem oda. Az ablakon át a szomszéd épületre láttam, ahol lengyelek laktak. Bámultam a kivilágosodó szobákat, a messziségben kigyulladó emeleti folyosókat.

– Ki süketnéma?

– Az új lakó, akit beraktak a szobátokba.

A „szobánkba” csak éjfélre mentem át lefeküdni. Huszonnyolcan laktunk itt, emeletes ágyakon összezsúfolva.

Az „új lakó” az egyik emeletes ágyon feküdt, eltorzult arccal, szótlanul hánykolódva. Sovány, színtelen arca volt, orrán keret nélküli szemüveg. Magyar katonazubbony volt rajta, lábán német utászcsizma. Rövidnadrágot viselt, s kitűntek alóla gyermekien sovány térdei.

– Rosszul van, annyit evett. Megette az egész szoba levesét.

A táborlevest akkor már senki se ette közülünk. Aki megette, az éhes lehetett, embertelenül éhes. Hallgattam a Varga bácsi beszámolóját, aki ágyszomszédom volt, s közben vetkőztem a lefekvéshez. Rossz ágy volt az ágyam, a szalmazsákból irgalmatlanul hullott a szalmapor, térképekkel kellett a fenekét kibélelni, ami is hangosan zörgött minden egyes mozdulatomra.

A háborúnak vége volt, Németország romokban hevert. De a táborok még zsúfoltak voltak, s a legkülönbözőbb nációk milliói várták a hazaszállítást. Köztük én is. Egy kimerült, halálosan éhező, a poklokkal rokon földről – a napokat számlálva – lestük a szabadulást. Afféle purgatórium volt a miénk, a tábori élet, volt ennivalónk, volt fekhelyünk és reményünk a mielőbbi hazatérésre – csupán az égbolt volt idegen felettünk, s az idő múlása kivárhatatlanul hosszadalmas.

Nem tudom, mikor aludtam el, hányadik cigaretta után. Mikor fölébredtem s hirtelen fölültem ágyamon, már sötét volt a szobában, jóval lámpaoltás után lehetett, s mindenki mélyen aludt az ágyában. A sötétségben nem láttam semmit. De dermedten, halálfélelemmel a szívemben tudtam, hogy valaki kiáltott, arra ébredtem fel. Óvatosan visszaereszkedtem a hátamra, amire a térképek hangosan megreccsentek alattam. Tudtam, hogy a kiáltás németül hangzott, hogy az új lakó nem süketnéma magyar, hanem német, aki az éhhalál elől menekült a táborba. Nem láttam, de valósággal éreztem őt a sötétben, gyilkosan éber jelenlétét az emeletes ágyon. A leleplezés pánikja mintha a meztelen szívverésünket kapcsolta volna össze egy örökkévalóságra.

Reggel kimerülten ébredtem, s egy pillanatig csodálkoztam azon, hogy a jövevénynek nyoma veszett. Ragyogó júliusi reggel volt, s az éjjeli rettegés fáradtsága is rövidesen eltűnt belőlem. Pár nap múlva a megüresedett helynek is akadt gazdája, egy öreg paraszt, aki rövid francia fogságból szabadulva került a nemzetközi táborba.

Tovább folyt rendes életünk. Továbbra is kijártunk dolgozni a városba: reggel mentünk s késő délután érkeztünk haza. A német szökése óta eltelhetett vagy egy hónap. Augusztus lehetett, augusztus közepe. A nyár még most se engedett hevességéből. Száraz napot száraz követett. Ekkor történt, hogy valaki beteg lett közülünk, öt helyett négyünknek kellett ellátni a munkát. Ez lényegében semmi különösebb változást nem jelentett, kivéve azt, hogy délután ötkor, amikor a nagy teherkocsi előállt, nekem is segédkeznem kellett a rakodásnál.

Az út a szeméttelepig az aránylag sértetlen villasoron át vezetett, olyasféle vidéken, mint a mi Városligetünk környéke. Innét értünk ki – szinte átmenet nélkül – a város határába, a csupasz műútra. Aztán – lapos, üres mező után – hirtelen emelkedő következett. De ma se tudom pontosan, hogy mi volt. Gigantikus salakrakás, vagy természetes domb természetellenesen lapos tetővel. S ez a salakhegy mintha belülről örökösen égett volna, gyapjas, mocskos füst ereszkedett le oldaláról, mint egy alvilági birkanyáj.

Még semmit se láttam, mikor már tudtam, hogy ilyet még sose láttam. A teherautó motorja bőgve és rázkódva vette az emelkedőt. Fölértünk, s a mozdulatlan fennsík megelevenedett. Ládákon gubbasztó emberek álltak fel helyükről s futottak felénk vakon előrenyújtott karokkal.

De mi ismét teljes sebességgel vágtattunk befelé, valami iszonyatos felé, az éhség centrumába.

Frankfurti szeméttelep 1945 nyarán. Voltak ott asszonyok és gyerekek, öregek és fiatalok, civilek és katonák. A kannákhoz hozzá se kellett nyúlnunk. Még meg se állt az autó, már többen felmásztak rá, hogy elsőnek ehessenek bele a moslékba. A gyengébbek lent maradtak, s a földre öntött maradékot válogatták. Eszméletlenül ettek, észre se vették, hogy fejükre dől a szemét. Az egyikük, mikor felemelkedett egy pillanatra, láttam, hogy utászcsizmát visel, és keret nélküli szemüveget. A férfiak csaknem meztelenek voltak, de az asszonyok szinte kiöltözöttek, mintha a délutáni ruhájukat vették volna fel. Egy kislányon kötény volt, s szalag a hajában.

Akkor az amerikai sofőr leemelt a kocsi tetejéről egy kanna benzint, leöntötte a friss hulladékot és meggyújtotta. A levegőtlen fennsíkot széles gyapjúfüst lepte el.

Menekültünk innen; én legalábbis menekültem. Sokáig nem emlékszem semmire, csak már a villákra. Akkor rosszul lettem. Kihajoltam a szélbe, a száguldó autó karfájának dőltem. Rázott a rosszullét, mint valami feneketlen, pusztító sírás.

 

(Új Ember, 1960. szeptember 4.; újraközlés: Nők Lapja, 1974. augusztus 24.)

Jegyzet

 

 

 

Szerelmem, Hirosima

Egy film, amiről beszélni kell

A film sok szempontból szöges ellentétben áll a keresztény morállal, vagy nem is ellentétben, egyszerűen kívül rajta. S mégis: rendkívüli művészi fontossága, általános problematikája miatt lehetetlenség megkerülni, szó nélkül hagyni ezt a Cannes-ban a kritikusok díjával kitüntetett úttörő alkotást.

A Szerelmem, Hirosimá-t előbb lehet versekkel, mint az idáig megszokott filmekkel egybevetni. Lényegében egyszerű, mint minden igazi mű. Kerete szinte egy mondatban elmondható. Erre az egyszerű keretre van kifeszítve a vászon: a cselekmény közege. S erre a vászonra kerül a hímzés: bonyolult, határtalanul gazdag mintáival.

Struktúrájában más, mint az eddigi filmek. Baudelaire a jó vers hármasszabályát a következőkben látta: monotónia, harmónia, meglepetés. A film menete hűen alkalmazkodik e versszabályhoz. Egy vallomás kibontásában először elzsongít monotóniájával, majd megzavar meglepetéseivel, s felold csodálatos „harmóniájával”. A „semmit” dramatizálja, a nagy költészet örök közhelyeit, de a valódi verssorok erejével, titokzatos pontosságával. Anyaga a jelen és a múlt viaskodása, mégse „vizionál”. Amit megidéz, egy fénykép pontosságával idézi meg, de ezeket a „fényképeket” a lélek csodálatos mélyeiből választja ki, a jelenben folyó dráma rejtélyes pontosságú pillanataiban.

A történet? Egy francia színésznő szerelmi találkozása Hirosimában egy japán férfivel. Lánykorában Nevers-ben, szülővárosában szeretője volt egy német katonának, kit szökésük közben lelőttek. A lányt a fölszabadult város fiatalsága kopaszra nyírja, s szülei házuk pincéjébe zárják a szerelemtől és szégyentől félőrültet. Később Párizsba kerül, színésznő lesz, férjhez is megy, de fiatalkori sebe újra és újra szenvedni kíván. Tizennégy év után egy japán karjaiban.

A film morálja: farkasmorál. Nem tudunk, ne is akarjunk hát segíteni egymáson: ez a tisztesség az utolsó, egyedüli tisztességünk. S mégis: szemben az erkölcsökből kiábrándult, letűnt világgal, ez a most már az erkölcstelenségből is kiábrándult nemzedék mintha egy lépéssel közelebb lenne a megváltáshoz – vagy a halálhoz?

Ennek a filmnek az „ágyjelenetei” mélységesen különböznek a harmincas évek filmjeinek erotikájától. Ezekben a jelenetekben, a legtestiesebbekben is, már a tudat drámája a lényeges, az agóniájában is pontosságra törekvő léleké.

Növekvő nihil és növekvő szabatosság. Ebből a pokolból már kihordták a kölcsönzött bútorokat. Nincs házasság, de igaziban házasságtörés se: a kalandhoz többé nem lehet jó képet vágni. Az ölelésen átsüt Hirosima tűzoszlopa, s az emlékek végítéletkor föltámadó ereje. Erkölcstelen ez még – vagy már semmi? A pszichoanalízis se hús-se hal korszakán bizonyára messze túljutott ez a szemlélet. De szuggerál egy új veszélyt, mit talán így lehetne megfogalmazni: nem mi vétünk valami ellen, hanem valami vét miellenünk, s ebbe csak beleromlanunk, belehalnunk lehet.

De nem kívánok további eszmei következtetéseket levonni ebből a kétségtelenül merész és kétségtelenül fegyelmezett alkotásból. Számunkra mindenesetre nem lehet utolsó szó erről a témáról, mert nékünk – s ez talán különösen hangzik – merészebbeknek és modernebbeknek is kell lennünk. Mert bár „pontos” e film, e szemlélet, de épp pontosságában van valami stilizált. Mert számunkra épp a „pontatlan pontok” a legfontosabbak: az a kiszámíthatatlan segítség, amit keresztény szóval kegyelemnek hívunk.

 

(Új Ember, 1960. szeptember 25.)

Jegyzet

 

 

 

Amerika francia szemmel

Egy francia milliomos fiú néhány évvel ezelőtt beutazta Amerikát, s útja közben rengeteg filmfelvételt készített minden különösebb megfontolás nélkül. Csak otthon, barátai rábeszélésére állított össze a sok szétszórt felvételből egy másfél órás riportfilmet. Munkája kitűnően sikerült, filmje – Amerika francia szemmel – világhírűvé lett.

A hatalmas halmazból sugallatos vágásokkal sikerült egészet teremtenie. Nem tesz semmi erőszakot; az egyes témák szabadon keresztezik, erősítik, cáfolják egymást, mégis, ami a képsorokat egybefűzi, miként a föld tömegvonzása, oly erős és elemi.

Hajnalban, egy hatalmas, végeérhetetlen vashídon érkezünk Amerikába. A félálom s a hajnali szél súlytalanságával suhanunk a sziklacsöndes pillérek, hálókönnyűségű szerkezetek alatt. Embereket fogadnak, utak és városok. Fiatal pár a tengerparton. Kiderül, hogy egy kölnigyárnak állnak reklámot, s idáig nem is ismerték egymást. Vadnyugati karaván jön szembe az úton. Így, ilyen „jelmezekben” nyaralnak a kései unokák, őseik, Amerika kezdeti, hősi korszakát idézve. Színpompás felvonulás az utcán. Minden felvonulást a táncolva menetelő fiatal lányok nyitnak meg, s e művészet elsajátítása nemzeti kötelességük. Fiatalok a strandon. Szótlan, ismeretlen fiatalok, az új generáció, Amerika döbbenetes „ismeretlenje”. Nem beszélnek, táncukban és utána, szórakozásukban mintha beszéd előtti, atavisztikus jelekkel érintkeznének. Értik egymást, nevetnek és szomorkodnak, összefogódzkodnak ösztöneik rengetegében.

S egy másik, talán még megdöbbentőbb jelenség. A kiskorú bűnözők. Bűntetteik közt egyre gyakoribb az esztelen, az oktalan, az önmagáért való bűn. Mit akarnak, mi ellen lázadnak, milyen tisztázatlan vágyak vezérlik tetteiket? Konok fiatalok, a felvevőgép lencséje nem zavarja őket, mint a kövek, oly zavartalanul tűrik a forgatást. Nincsenek jelen a börtönrácsok mögött. Most is messze járnak, ott száguldanak a határtalan országutakon. Megfoghatatlanok. Sokszor úgy éreztem – vallja a szerző –, őket kellene kifaggatnom, ismeretlen vágyaikkal talán ők árulnának el legtöbbet a jövőről.

De ez a film semmit se kíván megmagyarázni. Inkább csak kérdez, s megállapításait is benne hagyja a képek burkában, talányosan, miként a költészet igazságai se kívánnak kilépni a metaforák fellegváraiból. Végezetül csodálatos képsort vetít elénk: New York felhőkarcolóit. Felhőkarcolók üvegfalán szomszédos felhőkarcolók tükörképét. A civilizáció, az alkotó Amerika katedrálisait. Ezzel a nagyon is valóságos látomással fejeződik be a film, különös kettősséget hagyva a nézőben. Egyrészt a civilizáció szinte utópisztikusnak ható látomását: üveg-, acél-, vasbetonszerkezetek, egymásba fonódó hidak és autóutak káprázatát. Másrészt valami egészen sajátos döbbenetet. Mintha expedíciós filmet láttunk volna, a harmincas évek Amerika-filmjeinek egyikét. Arcokat, szokásokat, s egy különös, néma testiességbe zárkózó fiatalságot, melyről még – a film tanúsága szerint – Amerika maga se tudja, kicsodák?

 

(Új Ember, 1960. október 23.)

 

 

 

Élő hit – halott templom

A közelgő búcsú hozott ki ide, Dunaharaszti-Rákóczi-ligetre, a volt Szent Imre-templom romjaihoz. Az állomástól két öregasszony kalauzol: anya és lánya. Az anya nyolcvanhat esztendős, nagybeteg, most jött az orvosi rendelőből, holnap viszik őt kórházba. Öreges, beteg, de meghatóan igyekvő léptekkel halad lánya karján, mint aki most tanul járni, s tán föl is borulna, ha megállítanák. Arca mozdulatlanul hallgat a nagykendő s az öregkor lárvája alatt. Pedig figyel, s egy-egy kérdésemre ő válaszol, igyekvő nemmel vagy igennel.

Kettejüktől tudom meg templomuk tragikus sorsát. A háború végén a német megszállók lőszerraktárnak használták, s tornyában tüzérségi megfigyelőt helyeztek el. Mikor aztán elmenekültek, porig robbantották a templomot. Hallgatja lánya elbeszélését, s közben felém-felém fordítja időtlen, már-már emlékeiből is kihulló arcát az öregasszony. Mert erre ő is emlékszik: a templom pusztulására, hogyan rendült meg akkor a föld, rázta meg a környéket a robbanás ereje, s az ő arcáról olvasva, szinte magam is látom a képet: az égő, panaszos toronnyal mintha egy halálra sebzett angyal roskadna le a földre.

Így érkezünk meg a romokhoz. Különös romtemplom ez, amit láthatólag gondos kezek ápolnak. A kertet vadonatúj, modern formájú vasrács szegélyezi. A fűben jól látható a sértetlen vasbeton alap; mintegy ötvenezer forint nyugszik itt a földben. Ezen a sértetlen kőlapon szeretnék megújítani a porba döntött templomukat a lelkes ligetiek. Mert szomorú s ösztönző is e látvány, akár egy nyitott seb. A csodálatosan épen maradt szószék a szabad ég alatt tetőt kíván maga fölé! Ezek a romok sehogy se tudnak megbékélni az elmúlással. Ezt a templomot nem a történelem, hanem az erőszakos önkény döntötte le, de falai ismét élni kívánnak.

A ligetiekben nagy a lelkesedés! Az újjáépítés első szakaszához szükséges nyersanyagot már össze is hozták, ott áll fölhalmozva a templomkertben, s bizonyára éppily áldozatosan megszereznék a további két szakaszhoz szükséges téglát, betont és cserepet is.

Nem szomorúság, nem az enyészet levegője lengi hát be a kertet, nem az őszies temetők hangulata, hanem épp a föltámadásé! A szem és a képzelet akaratlanul is kiegészíti, továbbrajzolja azt, ami van, azzá, ami volt és ami lenni szeretne: az üres, a hajdani tornyot és falakat.

Szerte az országban a háború utolsó sebei is begyógyulnak. S itt, ebben a szelíd őszben csak még inkább érezni, hogy a csendes elmúlás mennyire nem érvényes a pusztító erőszakra, mennyire nem szentesíti azt. Élő ima és áhítat veszi itt körül a valóság és képzelet, halál és élet közt lebegő templomot. S mint az ország többi, háború pusztította háza és temploma, ez a Szent Imrének szentelt Rákóczi-ligeti templom is – érezni – élni akar.

 

(Új Ember, 1960. november 6.)

Jegyzet

 

 

 

Fehér és fekete

Izgalmas és tanulságos amerikai filmet mutatnak be filmszínházaink. Egy rabszállító autóról megszökik két fegyenc: egy néger és egy fehér. Együtt kell menekülniük, elválhatatlanul összeköti őket a csuklóra vert ikerbilincs. És ikrek lesznek ők is – a fajra és színre oly ellentétes két ember –, a közös sors, a közös menekvés ikrei.

A fehér délnek vágyna, a fekete északnak. Mindjárt az elején, a szökés irányából is kitűnik a kettőjük közt feszülő ellentét. A súlyosabb érdek nyer, a néger nem mehet másfelé, csakis a liberálisabb Észak irányába.

Bilincsük szinte egy testté olvasztja őket, mégis a társadalom, a gyermekkorukból hozott sebek és előítéletek ismételten szembeállítják őket. A négert feledhetetlen sebei, a fehért előítéletei vakítják el megújuló erővel. S brutális próbákon kell átesniük, hogy mindketten megszabadulhassanak társadalmuk hazug és irgalmatlan terheitől.

Szét kell verniük bilincsüket: szabadulniuk kell egymástól. Azért is, hogy valóban szabadok lehessenek, s azért is, hogy leszámolhassanak egymással a képtelenségért, hogy sorsuk ennyire eggyé válhatott. Véső és kalapács kell nekik. Beszöknek egy alvó majorba, tolvajok módjára kényszerülnek vissza az emberek közé. Elszigetelt sorsukkal megjelennek a társadalomban. Az eredmény döbbenetes. Kísérletük nem sikerül, a farmerek fölébrednek, s meg akarják lincselni őket.

De a fehérnek még ez a tanulság sem elég. Idegei felmondják a szolgálatot, s elvakultan, önmaga érdekei ellenére is le akar számolni a négerrel. Könyörtelen ökölharc robban ki közöttük, életre-halálra. A bilincs még mindig rajtuk, nyomukban az üldözők. Íme a botrány: szabad kezükkel ütlegelik egymást, s a megbilincselt kezük csöndes. A fehér a bűnös, de melyikük szerencsétlenebb?

Így érkeznek meg rokkantan, kimerülten egy magányos kis házba, ahol egy elhagyatott asszony lakik a kamaszfiával. A bilincs lehull a kezükről. Kitűnő lélektani fordulatokkal szökésük tanulságai most, a szabadságban érnek meg bennük. S reggel, mikor a szerelemre gyúlt asszony a fehérnek az életet s a négernek a halált osztaná, hogy saját szökésüket és boldogságukat biztosítsa, a fehér az asszony helyett a másikat, szökése, megpróbáltatása társát választja. Nem azt, akivel éjszaka az ölelésben, hanem azt, akivel a bilincsben vált egy testté.

Így találnak egymásra abban a pillanatban, amikor üldözőik is rájuk találnak. Elvesztették a játszmát, de megtalálták egymást és önmagukat.

Szűkös távlat, nagyon távolinak tűnő megoldás ez. De épp élességével nagyszerű figyelmeztető. Olyan világban élünk, amikor az emberiség sorsa közös sorssá lett. S történt ez olyan pillanatban, amikor az embereket még mindig esztelen társadalmi és faji ellentétek választják el egymástól. A közös fenyegetettségben az emberiség számára föladott kérdés: az életben vagy csak a kiúttalan bukásban hajlandó megtalálni a megoldást? Ember és ember kapcsolatának kell gyökeresen megújulnia, hogy átjuthassunk egy új világba. Nem saját érdekeinket kell megvédenünk többé, hanem egymás érdekeit megértenünk és szolgálnunk.

A keresztény álláspont makulátlan és világos. Nekünk nincs is más feladatunk, mint az elsikkasztott igazságok megvalósítása. Nekünk nemcsak elviselnünk, nemcsak megértenünk, nekünk szeretnünk kell egymást. Mert egyedül a szeretet elég bátor ahhoz, hogy vállalja a teljes igazságot emberek, népek és fajok viszonyában. Teljes igazságra és tökéletes szeretetre kell törekednünk, mert egyedül a nagyobb igazságé a jövő, mert egyedül a nagyobb szeretetnek van jövője.

 

(Új Ember, 1960. november 6.)

Jegyzet

 

 

 

Láttuk

BALLADA A KATONÁRÓL. A cannes-i filmfesztiválon díjjal kitüntetett szovjet filmalkotás. Megragadó a rendezés művészi eszköztelensége. Ez jellemzi a színészek munkáját is: halkság és pontosság. A Ballada a katonáról elmélyült egyszerűségével szolid, de rendkívül jelentős külön utat jelent a modern filmgyártásban.

 

(Új Ember, 1960. november 6.)

Jegyzet

 

 

 

A kisfiú álma

Nővére a sötét ebédlőben behajtogatja az ablaktáblát és felgyújtja a villanyt. A kisfiú nagyon szereti ezt a pillanatot, az ebédlőasztal színeváltozását, mikor nővére leszedi a sötétkék bársonyterítőt, s fehér abroszt rak helyére. Kedves neki az evőeszközök finom csengése és szép rendje, a színig telt kancsó ragyogása, a frissen szelt kenyér illata. Leereszti játékát és vár.

Anya a tapétaajtón át lép be hozzá, s vezeti ki a télies fürdőszobába. A porcelán mosdókagylóban sustorogva örvénylik a víz, s a kisfiú engedékenyen nyújtja először egyik, majd másik kezét a hideg csap alá. Közben anyát nézi a fényes mosdótükörben, behunyja a szemét, hogy még inkább érezhesse, hogy vele van, s ismét kinyitja, hogy a sötétség után újra megtalálja, ugyanott és ugyanúgy: anyja arcát a fémes tükörkeretben.

Az asztalnál ott ül apa, két oldalán anyja és a kisfiú nővére, s ott maga a kisfiú is. Nagy szalvétát kötnek a nyakába, míg a nagyok beszélgetnek, ő fölfedezi az abrosz fehér mintáit, s mutatóujjával megindul a síkos kacskaringók után, messze a fehér terítő belseje felé, ameddig csak a karjával elér. Puha félálomból emeli ki aztán nővére, s viszi az asztal mellől az ágyába. A kisfiú most fázik, mintha a lakás kihűlt volna közben, de az ágyban már megint jó meleg van, s a takaró alól még sokáig elnézi nővérét, amint otthonosan tesz-vesz a puha homályban, lebontja haját, s egy könyvet készít a szemközt álló kis éjjeliszekrényére.

Álmából a fáspincében riad fel, az apa karjai közt. Egyszer már járt itten, s akkor nagyon félt, mert egyedül jött le a nővérével. Gyertya volt náluk, amit meggyújtottak a lépcső bejáratánál, de pici volt annak a fénye ahhoz, hogy szorongását bevilágítsa. Soha nem látott addig ilyen piszkos, korommal ellepett, összekarmolt falakat. Talán nem is fal volt az, hanem egy alvó szörnyeteg, sebekkel és hegekkel tele háta. Vigyázott, hogy föl ne ébressze, hozzá ne érjen.

De most nem fél. Végig a folyosókon erős villanykörték égnek, szinte szúrják a szemét a sugarukkal. S most nincsenek is egyedül, sőt, mintha az egész utca népe itt szorongana az egymás mellé állított padokon. Halk zsongást hall maga körül, csöndes beszédet. Az embereken kalap van és kabát, mintha a parki padokról elfelejtettek volna hazamenni éjszakára. Megkérdezné, hogy is kerültek ide, de akkor talán ki kellene szállnia apja öléből, legjobb hát hallgatnia. Összehúzott pillák mögül leskelődik inkább még egy ideig, nézi a szemközt ülő férfi oldalra forduló arcát, téglaszín arcán a fehér, szálka sűrűségű sörtéket. Körül a kamrákban szénhegyek, durva fatönkök és nedves érintésű hasábfák. Mikor nővérével itt járt, akkor ébren voltak, de most érzi, tudja, hogy ezek a szénhegyek és farakások alszanak, s elalszik ő is újra a rámelegedett ölelésben.

Így tör rá az a két egymást követő álom, melyekből aztán sehogy se sikerül kiszabadulnia. Az első álomból semmit se lát. Csak sötétséget érez, és irtózatos éberségű rettegést. Hogy lehet ennyire félnie attól, ami nincs is? Ami épp azért olyan iszonyú, mert minden, de minden hiányzik belőle? Kiáltana, de nem jön ki hang a torkán. Mozdulna, de nincsenek mozdulatai. Ébredne, de nincs miből és nincs mire ébrednie.

Így követi első álmát a második álom. Hirtelen azt érzi, hogy a talpán áll, s valaki kétségbeesetten rázza. Erre fölnyitja a szemét.

Mindenfelől lángoló zűrzavar. Egy kettétépett ház, akár egy gyűrött, mocskos irkalap. Az utca a feje felett; tűzoltóautó sivít az olajos betonon.

Anyja hangját hallja, anya szorítását érzi a vállán, összeszedi minden erejét, de nem sikerül felébrednie. Egy gödör mélyében áll, a föld eleven sebében. Fölötte óriási az ég, az éjszaka, s mintha minden súlya, csillaga a szíve felé tartana, hevesen, s mégis álomszerű lassúsággal. Szemközt, akár egy képeskönyvben, egy ház komor homlokzata, s mintha a házban csodálatos estély lenne: tűzvész világít minden ablakában. Kemény, egyre fehérebb ez a fény, majd hirtelen kitör s végigfut az idáig sötét tetőn is, mint a gyufaláng stafétája a gázsütőben. Egy oszlop hatalmas robajjal elszabadulva megindul valahonnan, törve-zúzva csapkod maga körül, s levágódik az úttestre. Csend. Aztán emberek, kusza csomókban kiáltozó emberek, kiket egy halálos kimenetelű expedíció valamiféle marsbéli tájra vetett. De legalább emberek! A kisfiú még egyszer összeszedi maradék erejét és sikerül végre fölsírnia.

Évek múltán, amikor már megtanulta mindennek a nevét, ennek az éjszakának a történetét is tisztán tudja. Tudja, hogy akkor éjszaka légiriadó volt, lementek a pincébe, s házukat bombatalálat érte. Az utca felől megnyílt pince mélyén állt akkor. S tudja azt is, hogy az álomnak, mit akkor látott, neve is van. Háború. Ez látomásának pontos neve. De a füst és korom szótlan fellege, mely fenyegető uszályával a feje felett szállt, attól, hogy néven nevezi, csak nem akar szétoszlani képzeletében. Marad az, ami volt. Halott démon, kezében öldöklő fáklyával.

 

(Új Ember, 1960. november 13.)

 

 

 

Száz év múltán…

A dorogi bányavidéken gördül autóbuszunk, kőből épült, villaszabású házak, gondosan ápolt őszi kertek között. Gyönyörűen fejlődő ipari táj. A dombokat hosszú csillepályák és kétkarú villanyoszlopokon futó huzalok kötik össze. Az utcákon vasárnap reggeli csend és ragyogás.

Különösen kedves meghívásnak teszünk eleget. Száz esztendeje annak, hogy az esztergomi kispapok helyreállították Tát község ősrégi templomát, s a jubileum alkalmából ők énekelnek az ünnepi szentmisén.

A templomot 1860 óta 1949 és 1956 között ismét restaurálták az állam és a hívek költségén. A közel négyezer lakosú Tát községben a reggeli, majd a délelőtti tízórás ünnepi szentmisén is színültig megtelik a templom hívekkel. Megszólal a kispapok kórusa, felzengenek az évszázados gregorián dallamok. Az ősi falak közt jelen van és együtt van a múlt, a ma és a jövő.

Ezt hangsúlyozza az ünnepi szónok is, Budai János kanonok, az esztergomi papnevelde rektora. Kispapjai jelképesen ma is magukénak érzik a templomot. A hívek viszont jól gazdálkodtak a száz évvel ezelőtti ajándékkal: megőrizték, tovább ápolták templomukat. Bizonyítják ezt a vadonatúj freskók, a hibátlanul karbantartott padok, az ünnepi villanyfénybe borult falak. De mindez kevés volna, ha a külsőségek között nem érződne az eleven és áldozatos hit ereje.

A százesztendős jubileumi ünnepség valóban az egész község ünnepe volt, a templom esperes-plébánosáé éppúgy, mint az egyházközségé. Szép és bensőséges vasárnap emlékét őrizheti meg magának a bányászközség csaknem minden egyes lakója.

 

(Új Ember, 1960. november 20.)

Jegyzet

 

 

 

Debreceni képeslap

Debrecenről azt hallottam mindig, hogy egy nagy, rideg falu, s olyannak is képzeltem el. Lusta és gyerekes előítélettel, valahányszor a városról hallottam, ez az egyetlen kép jelent meg előttem: jegenyék, földszintes, állig begombolt házak egy széles, teknő formájú utca két oldalán, s az előtérben fázósan igyekvő, diák formájú ember, afféle meg nem értett lélek, a kisváros közönyében pislákoló, füstölgő „lángelme”.

Ezek után valóban meglepetés volt Debrecent megismerni. Állomása elhanyagolt és romos ugyan, de már ott magaslik mögötte az új megálló imponáló méretű, modern épülete. A kijárat előtt várakozó villamos meg egyenesen mintha az álmok világából került volna ide. Kisebb is, ártatlanabb is, mint a pesti villamos, de szinte ugyanaz a Beszkárt-sárga. A főutca meg mintha a Rákóczi út kistestvére volna szecessziós házaival, lázasan lompos forgalmával.

Tágas, modern házakból kialakított térről indulnak befelé a város szívébe. A megnyíló főútvonal torkolatában többemeletes fehér kockaépület áll, merész vonalaival szinte zenei nyitánya a lázasan építkező városnak. A református nagytemplom előtti következő tér már Debrecen szíve. S ahogy csomagommal átkelek a forgatagon, érzem, emlékeztet valamire. Igen, Genfre emlékeztet. Lehetséges, hogy a kálvinista lélek sajátos térképezésében volna a rokonság magyarázata? Nem tudom, de ez az érzés, álomszerű bizonyosság később is többször hatalmába ejt, amint az ősi cívisváros tereit, ráérős nyugalmat sugalló utcáit járom.

 

*

 

Az emberek. Legjobban a fiatalok lepnek meg, fiúk és lányok egyaránt. Mert, amit sose hittem volna, akár a rádióhullámok, a divat hullámai is láthatólag egyszerre érkeznek Pestre és Debrecenbe. A lányok hajviselete a konty, az apródfrizura, sőt az úgynevezett Hirosima-frizurát is láttam, sátorrá növesztett, homlokba bukó egyetlen hatalmas hullámvonalával. S a fiatalság ruházata is, modern vonalaival, színeivel a harlekinok kosztümje lehetne. A jelenség, a divatláz tehát országos. A látvány annál érdekesebb, mert egyik vendéglátó pedagógus barátunk ki is fakadt a lányaira, hogy a divatozás mennyire megzavarja, dekoncentrálja őket. A jelenség, szerintem, valóban rendkívül mélyreható és jelentőségteljes. Azt hiszem, a század szükségszerű elgépiesedésével szemben a fiatalság az öltözködésben fontos ellenszerre, létfontosságú vitaminra talált. Foglalkozása külső jegyeit – gondoljunk a hadvezérre, céhesekre, a parasztokra, vagy akár a koldusokra! – sorra levetkezte az ember, s így elvesztette megjelenésének plasztikus formáit. Mindannyian szürkék és egyformák lettünk, beöltöztünk egy praktikum egyenruhájába. Ezzel szemben az új divat a századforduló képzőművészetének forradalmi színeit, Picasso és Matisse formai frissességét kínálja. Ami ma még csak divat, holnapra már stílus lehet, ha megjelenik benne a közösség új lehetőségeit kutató lélek önmagára talált komolysága. Nem elzárkóznunk kell hát az elől, ami szép és szükségszerű, hanem vállalva a folyamatot át kell azt nemesítenünk, miként az új építészet formái is igazában a modern templomokban nyertek igazi szépséget és önigazolást. Személyiség és közösség értelmét újjáértékelő és mindkettő szerepét megemelő korunkban a divatból stílust teremteni, mint annyiszor, nem lehetne ez ma is a kereszténység egyik, a jövőt támogató feladata?

 

*

 

Ilyenféleképpen tűnődtem Debrecenben, a város forgalmát bámulva, mikor az egyik legszebb s talán leggondozottabb mellékutcába értem. A régi Szent Anna utca ez: itt csend van, és ápolt nyugalom. A plébánia sárga barokk templomában jólesik betérdelni a padba, s megpihenni, mielőtt továbbmennék.

A plébániahivatal épületénél különös meglepetés vár rám. A házfalon márványtábla, rajta a következő szöveg: „Petőfi Sándor honvédkapitány korában itt kérte Zoltán fiának a keresztelését, s az 1848. december 16-i megkeresztelése után e plébánia hivatalában jegyezték be annak tényét. Bejegyzett keresztszülő Arany János és felesége, Ercsey Julianna.”

Az anyakönyvet is megmutatják, melybe a keresztelő adatait bevezették. Keresztszülők: Arany János író és felesége. Alatta ismeretlen nevek állnak szép sorjában, más újszülöttek, keresztszülők nevei, láthatólag minden különösebb megilletődöttség nélkül. De talán épp ezért érzem fokozottan e szokványos zöld fedelű könyv öreg lapjai fölé hajolva, hogy Petőfi Sándor és Arany János is egyszer közöttünk élt, halandók közt, egyszerű halandók módjára. Sőt, itt álltak, ebben a szobában, ahol most mi állunk, a boldog fiatal apa, Petőfi Sándor, s barátja, Arany János, karján a nagy reményű Zoltánkával.

Mennyi minden emlék tartozik a hatszáz éves fennállását ünneplő Debrecen múltjához!

 

*

 

De a város múltja – a kezdet kezdetétől – a Déri Múzeum várostörténeti kiállításán tárul elém. Az első terem fekvő üvegszekrényeiben négyezer éves halott csontváza hever. A bronzkorszak embere, a vidék első telepese. A következő teremben a kései bronzkor, majd a vaskor meglepően fejlett, sőt művészi eszközei fogadnak. Majd meglehetősen nagy ugrással középkori emlékek következnek. Egy újabb teremben a gyönyörű reneszánsz kori nyírbátori padsor, melyet még Báthori György készíttetett. Aztán a múlt századból már-már a mai Debrecenbe átnövő, átnyúló emlékek. Egy gyönyörű szemfedő, melynek szövegét feljegyeztem. Hit van benne, gyász és önuralom.

 

Nyugogy békében
a Szent Háromság Egyisten nevében
a béke angyala legyen porod felett
kedves halott
Isten veled
csendes legyen nyugvóhelyed
Ványi Berta készítette

 

Azóta Ványi Berta is halott. Jegyezze az ő szép neve az immár halott egykori polgárok és városépítők emlékét.

Éjfél Debrecenben. Vagyis még nincs egészen éjfél, amikor az Arany Bika Nagyszálló tekervényes lépcsőjén fölmegyek a szobámba. Nagyon fáradt vagyok, s hirtelen meglep a nihilnek érzése. Nyilván a kimerült idegek játéka, álomszerűen ér, szeretnék kimenekülni belőle. Gondolom, majd a szobámban, de ott még csak fokozódik az oktalan, különös érzés. Talán az ablakot kellene kinyitnom? De a tér néma és kihalt, gazdátlan villamos áll keresztbe rajta. Ez volna a s emmi, mit időnként a szív megtapasztal? Ágyamba menekülök, s úgy kulcsolom össze kezemet a mellemen, mint hajdanán a cár üzenetével Irkutszkba utazó Verne-hős, Strogoff Mihály. S egyszerre, mint az éjféli magány ellenpontja, szinte a gyermekkor dallamosságával, melegével szólal meg bennem és körülöttem az éjszaka. Az örök jelen ez, kapcsolatunk az időtlennel, minek élménye olykor-olykor mindannyiunknak megadatik. Naphosszat utazgattam ide-oda az időben, ismerkedtem az új, s a régi Debrecennel. S most itt, a harmadik emeleten, az éjfél csendjében megérint az a béke, mely élők és holtak szívét öröktől egybefogja.

 

(Új Ember, 1960. december 18.)

 

 

 

Utazás az éjszakában

Nemrégen jelent meg könyv alakban O’Neill Utazás az éjszakába című műve. Különös, megrendítő termék. A szerző feleségének ajánlja házassági évfordulójuk alkalmából e szokatlan ajándékot: családja tragédiájának drámai történetét. S ami engem még a drámánál is jobban megragadott: az ajánlás szinte himnikus befejezése. O’Neill megköszöni feleségének, hogy visszaadta a szeretetbe, az életbe vetett bizalmát, mely lehetővé tette, hogy szembenézzen a múlt árnyaival, élete végtelennek és felülmúlhatatlannak hitt éjszakájával.

Ezután következik a tragédia, mit a szerző életében nem is engedett publikálni. Hősei a valaha szép fiú, képmutató apa, a züllött, iszákos nagyobbik fiú, a morfinista anya, s maga az író, a kisebbik fiú maszkjában, félig a züllés, félig az irodalmi munkásság útján. A tragédia egyetlen nap villámfényében tárul elénk. A reggelizőasztalnál indul, a vidéki csendéletek idillikus légkörében, s éjszaka végződik, a strindbergi haláltáncnál is mélyebb, a görög sorstragédiákkal rokon pokolban. Akkorra már mind a három férfi leitta magát, de még a pokolból is ki kell józanodniuk, hogy éjszakájuk magjába érkezzenek: a lépcsőn, mit se törődve jelenlétükkel, lejön közéjük a morfium mámorába merült anya, száján a múlt elragadtatott dicséretével, agonisztikus bánatával, mely épp leheletfinom súlytalanságával mér elviselhetetlen csapást a jelenre s mindarra, mi házassága óta történt. Ez a lázas ábránd a semmibe tolja vissza a három férfit, kik valóban a semmi felé vivő sorsukat ezzel mintegy „realizálva” látják.

Te adtad vissza hitemet az életben – írja feleségéhez O’Neill –, hogy „szembe tudjak nézni” halottaimmal, „megértsem” őket, és „megbocsáthassak” nekik – és természetesen saját magamnak is.

 

(Új Ember, 1960. december 25.)

Jegyzet

 

 

 

Az ünnep angyala

Beköszöntött a karácsony, s a fia még mindig nem jött vissza a háborúból. Az öregasszony egyedül élt közel egy esztendeje. A búcsúval megszakadt kettejük története, s sehogy se akart tovább folytatódni.

Az utolsó együttlétük! A fia ott ült a széken, szemben vele, s a bő katonaruhában olyan veszendő volt, annyira fiatal, akár egy gyerek. Fáradtnak látszott, és enni kért. Mohón kanalazta a gőzölgő levest, s hosszan és szótlanul vacsorázott. Utána vizet vett, megmosdott, és simára beretválta az arcát.

Az asszony sírt, és úgy ölelte magához, mintha egyetlen szorítással visszaforraszthatná a szívére. De a fiú kivált az ölelésből, s akár egy halott, úgy tűnt el nyomtalanul.

Azt a pillanatot, hogy az előbb még itt volt, s azt, hogy már elment, azt a közbül eső valamit nem is lehetett azóta se megértenie. Néha megállt az öregasszony a szoba közepén: otthona ez még? Olykor kinézett az ablakon: itt lakik valójában? Háztetőkre látott, szürke, fagyoskodó kis kőbalkonokra: ez volna továbbra is utcájuk? Milyen zavaros és nehéz dolog valakit elveszíteni és visszavárni!

Kinyitotta a szekrényajtót, s a délelőtti világosság a fia ruháira esett. Egy élő, vagy már egy halott ruháira? Elgyöngült, és megkapaszkodott egy üres kabátujjban.

Letörölte a tükröt a mosdó felett, de csak a tulajdon öreg arca nézett vissza rá! De hát mire is számított, miféle esztelenségre? Talán hogy a fia kilép a tükörből, abból a négyzetméternyi fényességből, mely mintha ismeretlen távolba nyíló ablak lett volna?

Feküdt az öregasszony álmatlanul az ágyában, s az éjszaka zajaira figyelt, félelemmel és reménységgel, hogy a szétszórt neszekből összerakhatja a boldogító zajt, amivel a fiú majd belép hozzá. De az éjszaka, s később a hajnal hangjai idegenek maradtak, és sehogy se akartak engedelmeskedni neki. Szétszéledtek, mielőtt megdobogtathatták volna a szívét!

A hűvös ősz után hideg tél jött, és fagyos karácsony. Egyetlen zöld ágat fektetett az asztalára, s egyetlen szál gyertyát gyújtott meg rajta. Azon a széken ült, amelyiken a fia utoljára, a gyertyaláng szép, egyenletes fényében, és nem sírt, ahogy a fia se sírt akkor, csak hallgatott.

Éjfél előtt aztán magára vette a kabátját, s ahogy becsukta maga mögött az ajtót, hirtelen melegséget érzett. Így lépte át akkor ő is a küszöböt! Így indult el ő is a sötétségbe!

Igen, mintha most ő is ugyanabba az éjfélbe lépett volna ki, melynek akkor a fia nekivágott. Az elveszített utca most megint az övék lett! Igen, ezeken a köveken, ezek alatt a szürke kis balkonok alatt távozott s jön vissza majd ő is. Mekkora béke lett egyszerre az éjszakában!

Szép volt az éjfél, és csendes. A hó puhán hullott alá, akár egy óriási üveggömbben; a tetők fehérek voltak, a templomtorony meg szelíden derengett, mintha lágy fénnyel maguk a kövek világítottak volna.

Az öregasszony letérdepelt a tündöklő templomhajóban, s úgy érezte, napsütésben térdepel. Nem volt idő. A hétköznapok jönnek-mennek, de századok se mozdulnak az ünnepek állócsillaga alatt. S ebben az időtlenségben együtt volt minden: öregség és gyermekkor, minden, ami elveszett, és az is, ami vele maradt. Háborús karácsony volt, negyvenhárom karácsonya, de úgy érezte, a karácsonynak nincs kora, csak forrósága van, fénye és békéje. Egyedül térdepelt az éneklő tömegben, s nem hiányzott senkije. Csak hogy szeret, egyedül ezt érezte, mitől is elgyöngült és sírni kezdett.

S éjszaka az ágyában tovább folytatódott különös színeváltozása, a szeretet irgalmas metamorfózisa. Mintha a fia feküdt volna ágyában, s ő, az öregasszony lett volna a messze idegenben. Olyan jó volt végre helyette fagyoskodnia, s olyan jó volt végre helyette, a fia helyett melegednie! Öreg szívében a szeretet összecserélte a személyeket.

Künn közben elállt a hóesés, s a karácsonyi utca végképp elnéptelenedett.

Az éjszakában csak az ünnep angyala őrködött mozdulatlan.

 

(Új Ember, 1960. december 25.)

 

 

 

1961

 

 

 

 

Közjáték

Harmincan kerültek egy vagonba katonák. A fiatal újonc utolsónak kapaszkodott föl a vonatra, mintha valakire még várt volna a szomorú forgatagban. Szótlanul cigarettázott a sínek között, míg lábánál egyre magányosabb lett a zöld katonaláda, egyre társtalanabb, akárcsak a gazdája.

A vagonban már nem kapott fekvőhelyet. Falnak állította hát a ládáját, s arra ült le. Szemközt ült a nyitott ajtóval, jól láthatta a téli tájat, a határszéli kisváros havas tetőit, s az állomásépület előtt sorakozó vesszőnyi fácskákat.

Bent a kocsi belsejében némán feküdtek, cigarettáztak a többiek. Akkorra már legtöbben újságpapírba csavarták a leveles szűzdohányt, az is ritkaság volt, nemhogy a selymes cigarettapapír. S hogy a vagon két végén már esteledett, minden egyes szippantás kivilágította az arcokat, mint valami nagyon szegényes öröm, melyből csak a tűrésre futja, de nem a vigaszra.

Hideg, haragos alkonyatban indult el velük a vonat. A téli nap sokáig és csökönyösen kísérte őket a föld peremén, mintha valamit még eszükbe akart volna juttatni. Sötéten izzott, és jéghidegen. Embert sehol se láttak, mintha a magas hó örökre maga alá temette volna a falvakat; egyedül egy gyerek, egy kisfiú bámulta meg a vonatot, a téli csendben magányosan kopogtató vagonokat. De ez a kisfiú se mozdult, ez se integetett feléjük, s ők se kiáltottak le neki.

Miért kell látnom ezeket a fákat? – rémlett föl a fiatal katonában. Ezeket a tetőket? Ezt a kis falut, és épp ezt? És épp ezt a gyereket, mielőtt meghalok?

Mert el volt készülve a halálra. A nap hideg fénye, a fák koronája s a sorompóra könyöklő gyerek hallgatása mind megannyi titkos üzenet volt számára, mit ákombákom betűivel maga a halál vetett oda az egyre idegenebb vidék lapjaira.

Mikor átlépték a határt, már este volt, s a ráköszöntő sötétséggel a katona utolsó reményét is elvesztette. Tompa, állati szomorúságot érzett, bánatot, miben már nem terem meg semmiféle gondolat. Így nyomta el átmenet nélkül az álom, s így ébredt fel megint, szinte észrevétlenül az egyhangú zakatolásra.

Vonatuk ekkor már mélyen bent járt Németországban. A vagonajtó tárva-nyitva, s bár éjszaka volt, a téli égbolt fényében szinte foszforeszkált a fehér-fekete, erdős-völgyes vidék. Időnként egy-egy városka, kivilágított állomás merészkedett egészen a sínekig, egy-egy alvó utca kéredzkedett fel sáros köveivel, gótbetűs cégtábláival a kocsijukba. Váltókon, hunyorgó rendező pályaudvarokon futottak át, romos csarnokok, s hatalmas Märklin-hidak alatt. Aztán a didergő lámpák pókhálóját mintha széttépte volna robogásuk, ismét az erdők fehér-feketéje következett, s a csöndben felzúgott egy láthatatlan hegyipatak.

Miért kell meghalnom itt, idegenben? – tűnődött magában, ébrenlétben-félálomban a katona. Így virradt rá a nappal, s így sötétedett rá újra az éjszaka. Tellett-múlott az idő, s az egyformán reménytelen napok sivár öröklétté mosódtak egybe. Közben végeérhetetlenül ácsorogtak légiriadókkor a nyílt pályán, vagy holt vágányra tolva egy gazdátlannak tűnő város alatt.

Egyiknek meg is jegyezte a nevét: Giessennek hívták. Ilyennek képzelte el a föld alól kiásott, földrengés pusztította ókori városokat. Giessen nappal is mintha holdfényben fürdött volna, s a modern romok – gyűrött fürdőkádak és széttört villamospóznák – éppoly időtleneknek tűntek, mint az Akropolisz oszlopsora. A halálnak nincs ideje, se a holtaknak, se a temetőknek.

Egy hete is utazhattak már, mikor végre egy szelíd lapályon állapodtak meg. A vidék első látásra sokkalta barátságosabbnak tűnt, mint az eddigiek. Az idő is megenyhült, s szinte tavaszi szagok lengedeztek a békésen sóhajtozó délutánban.

Itt kaptak először engedélyt, hogy kiszállhassanak a vonatból, bemehetnek a dombok közül idelátszó faluba.

A fiatal katona megvárta, amíg egyedül marad, aztán ő is leporolta a köpenyegét, s felcsatolta magára a derékszíjat.

Mielőtt a faluba ért, előbb egy széles mezőn kellett átvágnia. Már az első lépések csodálatos nyugalommal töltötték el. Egyheti utazás után végre földet érzett a talpa alatt. Földet és füvet. Gyengéd, szinte egyenként, szinte személy szerint élő és gyengéd fűszálakat, s erős, anyásan biztonságos talajt.

Most még inkább maga kívánt maradni édesen túláradó nyugalmával. Sapkáját is levette, s hagyta, hogy a meg-megéledő szellő elöntse haját, homlokát.

Lehetséges, hogy ennyitől megvigasztalódott volna?

A katona foglalkozása a háború vége felé egészen közel járt a kolduséhoz. Amit kért, azt ingyen kérte, ami viszont semmiben se különbözött attól, hogy fizetett volna, mert akkorra már a pénznek se volt, kivált a parasztoknál, semmi értéke.

Most, hogy ilyen vadonatúj vigaszt érzett szívében, elhatározta magában a katona, hogy akárhogy, de bort fog szerezni a faluban. Bor persze nem volt, csak almabor, az is csak egy helyen, a nagygazdánál. Minden kéz, végig a kanyargó főutcán, minden kinyújtott kar egyfelé igazította.

Ott állt hát és csengetett a nagygazda kapujában. Mintha álomban csengetett volna, s mintha álomban kelt volna át a négyszögletű köves udvaron. A nyitott istállók felől hatalmas, láncra kötött kutya ugatta, hánykódó árnyékot vetve az istállóajtó kicsapódó fényében. A paraszt súlyosan és hangtalanul lépett be előtte a házba, szóba se állt vele kint az udvaron. Álom az álomban. A katona boltíves, rézedényekkel csillogó konyhában találta magát, s oldalt egy süllyesztett ebédlőbe látott, közepén hosszú, fehér abrosszal, súlyos ezüsttel megrakott asztallal. A paraszt mozdulatlan sziklaarccal hallgatott, s egyetlen szó nélkül tűnt el egy harmadik szobában. Közben olajos fényt sugárzó petróleumlámpással kezében fiatal szolgálólány tűnt fel az ebédlőben, s az ünnepélyes lámpást az asztal közepére helyezte. Szép volt. Kerek fején súlyos aranyfonatokban fénylett a haj: szépen volt öltözve is, csak szerény, fegyelmezett tartása árulta el, hogy cseléd.

Közben a gazda is visszajött, s megállt a katona előtt. Bora az nincs, de almabor helyett ezt az almát tudja adni. A lelki lámpás fényében arca rézvörösen világított, a katona úgy látta, hogy kárörvendően mulat rajta. Csontos, sziklaszáraz kezében a zsugoriság fonnyadt almáját nyújtotta feléje.

De már ment is előtte, s a katonának úgy tetszett, hogy legszívesebben szaladna. Ment és mutatta a kapuból a házat, ahol majd kap almabort, ott van, egészen biztosan tudja, hogy azoknak van.

Az a ház pedig szegény volt, összehasonlíthatatlanul szegényebb, s tetejébe városi menekültekkel zsúfolva. A háziasszonynak már csak a konyhája maradt a sajátjából, ott üldögélt a tűzhely mellett, és a katonát is ide ültette le.

Amíg a katonát hallgatta, csupa aggodalom az öregasszony arca, de aztán fölragyogott. Mert volt bora, valóban volt almabora.

Ő maga nem ivott ugyan, csak a fiút itatta, ő maga sírt inkább addig, a halottait s az eltűnt fiát siratta. Aztán odaajándékozta az egész üveg bort a katonának, s kikísérte a kapuig, s ott búcsúzóul kézfogás helyett megérintette a fiú kabátujját.

Késő délután volt már, ezüstös, a holdsütéssel rokon szürkület. A katonának sietnie kellett vissza a vonathoz. Jól kilépett, a sapkáját is a fejébe húzta, mert most estére megint csípős lett az idő.

– Maga kicsoda?

Németül szólították meg, de oly különös dallammal, mit soha nem hallott idáig.

Hátrafordult a hang irányába, s az egyik csukott kapuban, a kapufélfának dőlve fiatal lányt pillantott meg.

– Én?

A lány különös bátorító bizalmassággal biccentett.

– Én magyar katona vagyok…

Mire a lány tűnődő és hálás mosollyal maga is a keblére mutatott, akár elébb a katona:

– Én meg lengyel vagyok. Lengyel deportált – rendületlenül mosolygott tovább.

De a fiú zavarba jött:

– Szenvedett?

A válasz lágy volt, és dallamos, mint az énekszó:

– Szenvedtem… De már nem sokáig…

S ebben volt valami hihetetlen, szinte bibliai, ebben az egyenletes ragyogásban. Itt, az idegen falu szélén, az utolsó pillanatban, úgy hatott ez a magányos, kapufélfának támaszkodó lány, mint a Hegyibeszéd, a Nyolc boldogság egyik testet öltött mondata.

A katona érezte, hogy elpirul, s zavarában azt tette, mit máskor csak muszájból: tisztelgőn homlokához emelte a kezét.

Aztán futott, mozdulatlan révületében magára hagyva a lányt, futott vissza a vonatjához. Fölzaklatva, dobogó szívvel roskadt a ládájára. Húzott az almaborból, és rágyújtott egy cigarettára:

– Boldogok, akik…

A vonat néhány óra múlva észrevétlenül indult velük tovább az éjszakában.

 

(Új Ember, 1961. január 15.)

 

 

 

„Isten után az első”

Nem sokkal felszabadulásunk után gyártották Isten után az első című filmjüket a franciák. Kevés pénzen, sietve készülhetett. A felvételek, a film fényképezési technikája elavult azóta. A statiszták és a szereplők, a főszereplő Pierre Brasseurt kivéve erőtlenek és sematikusak. De a forgatókönyv zseniális, és Pierre Brasseur mesteri alakítása elegendő ahhoz, hogy mondanivalóját diadalra juttassa.

Írójának két nagy közölnivalója is van. Az egyik – s ez rendkívül világos – tisztán emberi probléma. A másik – s ez annál homályosabb – vallásos kérdés, s egyenesen Isten létét feszegeti.

A történet röviden a következő. Egy szélhámos, minden csibészségre kész holland hajóskapitány különös rakományra tesz szert az 1938-as Hamburgban: csoport zsidót kell Alexandriába szállítania. Tragikus sorsuk, kivált a gyerekeké, életre-halálra melléjük állítja a lényegében örökgyerek tengeri medvét. Érzelmi és morális válasza tehát kitűnő, mikor valódi bűnnel kerül szembe, kitűnő és megrendítően világos.

De most jön a történet nehezebbik fele: a hazátlanokat sehol sem akarják befogadni, s veszélybe kerül velük együtt a kapitány jóságának gyümölcse is. Magatartásában újabb fordulatnak kell bekövetkeznie. A jó felé gravitáló szív nem állhat meg félúton s egy éjszaka apja addig sohasem forgatott Bibliájában megleli Istent. Attól kezdve vakon s gyermekien várja az Úr Angyalát, az egyetlent, ki jótettét a kudarctól megmentheti. Önzetlensége csak fűti vakmerő bizalmát, s kétségbeesésében úgy fogadja a végső pillanatban jött véletlen sugallta ötletét, mint Isten valóságos mentőangyalát. Számára ezzel eldőlt a kérdés, jótette elérte célját, pártfogoltjai révbe jutottak, nyugodt szívvel hozza meg hát áldozatát, süllyeszti el hajóját, hogy utasai életét megmentse. Van Isten, mert íme, személyesen avatkozott bele a botrányba, s Angyalát küldte el, hogy az igazságnak eleget tegyen.

Ez a kapitány hite. S a film szerzőié? Az ő magatartásuk e kérdésben nyitott. Az, akinek gyermeki hite van, meglátja a csodát, amely másnak szerencsés véletlen. Annak, akinek hite a teljes igazságra csak Isten közvetlen közelében számít, megadja a film a türelmet és az erősítést. Annak, akinek hitét – ilyen az amerikai révkapitány – a világi törvények futóárka veszi körül, megadják azt a maga szabta Istent, akinek szava a mennyországban aligha érvényes. S a jóakaratú szkeptikusokat megajándékozzák a véletlen kegyelmével, mit az értelem és áldozatkészség jótettre változtathat. Megjelent az Angyal? – ők ezt a kérdést nyitva hagyják, döntsék el magukban a szereplők s a nézők.

Van viszont egy harmadik kérdés is, mire viszont sokkal egyértelműbb a válasz. Vallásos műnek tekinthető-e a film, annak szánták-e alkotói? Gondolom igen.

Egyszerűen azért, mert érzelmeinket, gondolatainkat vallásos élmény körül mozgósítja. Naiv vagy őrült a kapitány? De hiszen nemrég még milyen agyafúrt csibész volt! S ha mégis „balek”, akkor naivitása csodálatos erő, mely legyőzi a tényeket. És ha valóban olyan naiv vagy megszállott, amilyennek látjuk, vajon nem mi vagyunk-e azok, akik túl keveset tudunk a feltétel nélküli jóságról, mely egyedül a gyermeki szívekben leli meg méltó helyét? Ilyen és ehhez hasonló gondolatot, kételyt és nosztalgiát számosat ébreszt bennünk a film, s ilyen értelemben valóban érdekes alkotás.

 

(Új Ember, 1961. január 15.)

Jegyzet

 

 

 

Pillantás a hídról

Friss és forró siker Arthur Miller drámája a Madách Színházban. Igyekszem én is frissiben beszámolni róla, mielőtt forrósága kihűlne bennem. Gondolom, sokan látták már olvasóink közül, s még többen fogják látni ezután. Érdemes hát közösen eltűnődnünk azon: mit ér a darab? Hol a helye? Mit jelent számunkra emberi és művészi mondanivalója?

A dráma nyíltságával, a sorsok létezésébe vetett alkotói bizalmával leginkább a görög tragédiákkal rokon. Mit jelent ez? A nyugati drámaírás egy nihilisztikus korszaka után Arthur Miller újra hisz a bűn létezésében. Főhősének vétke hasonló Ödipusz királyéhoz. Mindenki tud róla, csak maga a bűnös nem. S mikor felismeri, az elviselhetetlen teher elől menekülve szinte szívja magához a pusztulást. Úgy hal meg, mint jószág a mészáros bárdja alatt. És mégse. Mert Miller nemcsak a dolgok végzetes mechanizmusában hisz (szemben, mondjuk a francia színpadi avantgardisták abszolút nihilizmusával), de a könyörtelen pontosságon túl a felmentő hatalmakban is, melyek a nyers tényeket az „ismeretlen holdudvarával” veszik körül. Drámája nem polgári végzetdráma, mint Ibsené, Arthur Miller a rettenetes ítélet után kiengeszteli a nézőt, mint hajdan Szophoklész, mikor vérző szemű hősét átmenti Kolonoszba: a lábadozás, a megbékélés ligetébe.

Merjük kimondani: ha nem is katolikus, Arthur Miller vallásos szerző. Főhőse is azért pusztul el, mert érzi bűnét. Viszont halála után éppen ezért tisztulhat föl emléke, történetével még sokáig nyugtalanítva a túlélőket. Innét van, hogy a New York-i munkásotthon papírdíszletei között a katarzis szele fújdogál. Igen: Miller a modern drámát ismét az antik tragédiák, s a középkori misztériumjátékok magasába emelte.

Másik nagy erénye: éles társadalomkritikája. Mivel elsősorban az emberi együttélés, s az együttélésben fölhalmozódó gyúlékony anyagok, vétkek érdeklik, van ereje: széthúzni a kulisszákat, és szeme: belátni a kulisszák mögé. Kérdéseivel a statisztikák alá ás, a kemény, a valóban tartórétegek sorsa érdekli. Hogy ebben és ebben a társadalomban az emberek körülményei, erkölcsi és intellektuális tudata milyen lehetőséget ad hibáik felismerésére? S a visszaélésre? Mikre kísért, s a kísértésekkel szemben mikre készít fel?

A rendező Ádám Ottó tökéletesen megértette és rendkívüli szuggesztivitással közvetítette a darab egészét, s legszokatlanabb titkos sugallatait is (ami, sajnos, modern művek tolmácsolásánál meglehetős ritkaság. Láttam olyan előadást, hol a rendező meg nem értése, már-már önállósult mondanivalója, külön tanulsága lett az estnek). Így születhetett meg a végtelenül egyszerű játék robbanó sikere, mint gyógyító piruláé, melynek igazi hatását csak jóval azután érezzük, hogy lenyeltük.

Fölkavaró élmény, igaz játék, valódi színház volt.

 

(Új Ember, 1961. január 22.)

Jegyzet

 

 

 

Hiábavaló volt?

Bajlódásunk, türelmünk pályája mennyire kiszámíthatatlan! Rádióteleszkópokkal követni tudjuk a láthatatlan csillagok útját az égbolt sötét tartományain keresztül, de ki vállalkozna arra, hogy föltérképezi cselekedeteink búvópatakrendszerét?

Sokszor eltűnődöm nővérem kisfián. Olyan, akár a feneketlen zsák. Az egész család gondja, türelme, törődése, hanganyaga és energiája belevándorol, s mindez látszatra oly nyomtalanul, oly céltalanul tűnik el, mintha a világűrt próbálnák fűteni vele.

Este tizenegy óra: a heroikus erőfeszítések ideje. Ilyenkor rendszeresen csak a legambiciózusabb diákok virrasztanak könyveik felett, azok, akik felnőtt korukra bizonyosan elnyerik az egyetemi katedrát. Egyedül ők vannak ébren, ők – és az unokaöcsém, s természetesen a nővérem. Tanítja a gyereket. Az éjfél közeledő csendjében makacsul kísérli bevenni a lehetetlent. Áthallom gépiessé fáradt hangjukat a csukott ajtón keresztül, s nemegyszer én unok bele puszta hallgatásába is a céltalan ismételgetéseknek. Nem megy és nem megy a tanulás. Pedig nem buta gyerek, csak egyszerűen nem tudja lenyelni, amit a szájába adnak, a leckék kanalas orvosságát.

– Hagyjátok már abba – kiáltanék fel nemegyszer –, hát nem látjátok, hogy hiábavaló! – Máskor meg magam is szinte a csodavárók hitével lesem a fordulatot, hogy a gyerek egyszer mégis megszólal, s elmond mindent, amit tanult, mindent, mindent a Kaszpi-tengertől a másodfokú egyenletekig; s az elveszettnek hitt múlt a jelenben egy csapásra fényes jövőre talál.

Mert végül is nem vagyunk elkényeztetve. A dolgok nem hagyják nyomon követni magukat. S ez nem a sors szeszélye, nekem gyakori érzésem, hogy legtöbbször Isten maga az, ki tetteink, s kivált jótetteink és azok következményei közé áll. S talán épp azért, hogy mi magunk – ha valóban jót tettünk – árnyékban maradhassunk, egyfajta személytelenségben, s ne veszítsük el jótetteink értékét a nyilvánosság színpadias tündöklésében.

Ha van rá erőnk, ne panaszoljuk hát, hogy ez vagy az az erőfeszítésünk hiábavaló volt!

Hadd mondjak el erre egy nagyon kedves, Ezópus tollára való állatmesét, afféle példázatot, amit bár, úgy hallom, elírtak előlem egyik napilapunkban, mégis elismétlem, annál is inkább, mivel a forrás, az, aki az eset tanúja volt, nekem is ismerősöm, s a történetét közkincsként mesélte el nekem.

Íme a közkincs:

Barátom nemrég került Debrecenbe. Eleinte nagyon egyedül volt, s így vetődött el egy kora délután az állatkertbe. Vidékies állatkert a debreceni, farkas meg róka se biztos, hogy akad benne. Annál inkább meglepte barátomat, hogy az állatkertnek két oroszlánja van. Egy német vándorcirkusz hagyta itt ajándékul őket, az egyiket, mert olyan öreg, a másikat, hogy annyira buta volt. Mert mit is kezdjenek egy buta oroszlánnal, akit csak etetni kell, s ő maga semmit sem produkál? Odaajándékozták a debreceni állatkertnek.

S most jön a váratlan fordulat. Egy év múlva a nagydarab, ostoba oroszlánnak hirtelen világosság gyúlt az agyában. S amit akkor elmulasztott a cirkuszban, itt, a debreceni állatkert csendjében hirtelen megértette. Megértette, s azóta se felejtette el. A rács mögött illedelmes csendben végzi artistagyakorlatait a látogatók ámulatára, de akár fizetség nélkül, egymagában is. Igaz, egyévi késéssel, de úgy mondják, hibátlanul.

Engem, bevallom, meghatott a történet, s ha zavarosan is, de rengeteg mindent juttatott eszembe. Az, hogy a debreceni állatkertben ül egy buta oroszlán, aki bár késve, de hibátlanul végzi elmaradt gyakorlatát, felér egy Ezópus-mesével. S bár története csak úgy-ahogy alkalmazható az emberi világra, tűnődnivalónk bőven akad rajta, s okunk a mélyebb megindultságra a látszatra oly humoros eset felett.

Hogy mi is belőle a tanulság? Valóban nem több, mint egy Ezópus-mese tanítása, de ez is épp elég.

Az egyik tanulság az, hogy ne keseredjünk el, ha szavunk bárkinél is süket fülekre talál. Különös dolog a lélek, s az emberi lélek csendje. Sokszor esztendők is eltelhetnek, míg ez vagy az az elvetett mag megfogan benne. A másik tanulság, amit e bájos történetből megtanulhatunk pedig az, hogy ne higgyük, hogy tetteinknek és szavainknak hatása tüstént és várakozásunknak megfelelően jelentkezik. Bűneinknél ez még nem is volna baj, de sajnos, fokozottan így van ez a jó cselekedetek esetében. De ami késik, nem múlik. S akinek van türelme a jóságra, az meg is fogja érni, s föl is fogja ismerni gyümölcsét. Erre tanít a fenti kis Ezópus-történet.

 

(Új Ember, 1961. január 22.)

Jegyzet

 

 

 

Serdülő lányok

A film közepes alkotás, de a téma, amit megpendít, annál érdekesebb. Igaz, hogy a cím se pontos, mert a darabban csupán egyetlen serdülő lány szerepel, viszont esete ha nem is általános, sajnos nagyon gyakori.

Hőse a „mai fiatal lány”, kit hirtelen mintha évezredes szakadék választana el anyjától. Nem az a bizonyos húsz esztendő okozta szakadék, mely a serdülőkorban mindig is fölszakad a két generáció: szülők és fiatalok között. Nem, itt valami újról, többről és mélyebbről van szó.

A film egyetlen magyarázata erre az aggasztó jelenségre: a H-bomba. Ez is egyetlen mondatban. A háború – s ebben mérhető igazi borzalma – azzal, hogy véget ért, morális hatását még sokáig érezteti. A szörnyű amoralitás még hosszú időkre „erkölcsi senki földjét” hagy maga után, s sokszor talán épp azoknak a lelkében, akik egyáltalán nem voltak felelősek érte. A gyerekek, s talán már a háború után születettek lelkében leginkább. Az igazság az, hogy a mai fiatalság legabszurdabb „kinövéseit” se lehet hitetlenkedő s mit sem értő arccal fogadnunk. Meg kell értenünk okait, s nekünk, hívőknek egyenesen Isten figyelmeztetését kell látnunk benne.

S meg kell látnunk az érem másik oldalát is, a napos, reményt keltő oldalát. A mai fiatalokban a nyíltság, az elfogulatlanság, a jövő iránti hallatlan érzékenység olyan jegyeit, mely egy nálunkénál sokkal emberibb és nagyvonalúbb világ hajnalát hirdetheti.

 

(Új Ember, 1961. január 29.)

Jegyzet

 

 

 

Balázsolásra

Február 3-án, pénteki napon van Szent Balázs ünnepe. Sokaknak már csak gyermekkori emlékük van róla, mert ugyan – mondja a kételkedés – megvédhet-e valakit a toroknyavalyától a kétkarú gyertya fényében osztott áldás? S kik így gondolkodnak anélkül, hogy érzéseiket közelebbről megfogalmaznák, leginkább a babonák vagy legjobb esetben a „ránk ragadt szokások” közé sorolják.

De vajon babonás-e a hívő, vagy csak egyszerű szokásnak tesz eleget, aki ezen a napon az oltár elé járul, s a hajdani szent püspök mennyei közbenjárásáért könyörög az arcába világító gyertyafényben?

Érdemes ezzel kapcsolatban eltűnődnünk Isten és ember viszonyán. Közvetlen, sőt a legközvetlenebb viszony ez, mégse a szokásos értelemben. Szeretném ezt mindjárt egy hasonlattal megvilágítani. Ha én egy nagy írót személyesen fölkeresek, akkor a közvetlen kapcsolat hétköznapi értelmében társaloghatok vele. De ha valódi szavára vagyok kíváncsi, azaz ha valódi kapcsolatot kívánok teremteni vele, akkor műveit fogom elolvasni. Ezekben valódi lényegével találkozom, s a legbensőségesebb fokon. Közvetlen kérdéseimre, aktuális bajaimra művén keresztül nem reflektál ugyan, de életem egészéhez, benső, mindenre kiható magjához csakis alkotásain keresztül tud hozzáférkőzni. S mennyivel inkább érvényes ez Istennel való kapcsolatunkra! Annak személyes természetére! Oly beszélgetés ez, melynek a csend a nyelve. S épp ily csendesek Isten tettei és adományai. Aki kér, az kap. De ki hallja meg a csend válaszát? És ki veszi észre mindent felülmúló ajándékait?

Aki hívő a Balázs-gyertyák fényébe térdepel, még ha arra kérné is Szent Balázs közbenjárását, szíve legmélyén, legvégül mégse a „közvetlen csodára” számít. Annál szinte többet és mélyebbet remél: a szent közbenjárását Istennél. Legvégül tehát Istenre bízza kérését magát is. Igen, aki a Balázs-áldást magára veszi, Isten végső irgalmába vetett bizalmának adja tanújelét. Nem szokás és nem is babona, hanem Isten irgalmába vetett végső, s nagyon is felnőtt bizalmunk megvallására szép alkalom hát a szent ünnepén az oltárrács elé térdelnünk.

 

*

 

Tanulságul érdemes felidéznünk a modern magyar irodalom egyik legnagyobb költőjének csodálatosan szép Balázsolás című versét. Babitsot a viaskodó, kétkedő vallásosság jellemezte. Élete hosszú korszakán át nem volt „gyakorló katolikus”, s valójában csak élete első és utolsó szakaszában. Annál megrendítőbb, hogy épp a naivnak tűnő Balázs-áldás mekkora forrósággal, az isteni irgalomba vetett reménységgel tudta átjárni ezt a bonyolult, intellektuális kételyektől szaggatott lelket.

De mindennél többet mond magának Babitsnak vallomása, kit akkor már a gégerák gyötört, s közvetlenül műtét előtt állott. Íme, Babits Mihály Balázsolás című verse, mely mintegy belülről, minden fejtegetésnél hívebben közli, hogy mennyire nem hiedelem, vagy felületes csodavárás hatja át a hívő lelket, amikor a szent püspök irgalmas közbenjárásáért esdekel.

 

BALÁZSOLÁS
Szépen könyörgök, segíts rajtam, Szent Balázs!
 
Gyermekkoromban két fehér
gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon
 
s úgy néztem a gyertyák közül,
mint két ág közt kinéző ijedt őzike.
 
Tél közepén, Balázs-napon
szemem pislogva csüggött az öreg papon,
 
aki hozzád imádkozott
fölém hajolva, ahogy ott térdeltem az
 
oltár előtt, kegyes szokás
szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én
 
s ő se jól értett. De azért
te meghallgattad és megóvtad gyermeki
 
életem a fojtogató
torokgyíktól, s a veszedelmes mandulák
 
lobjaitól, hogy fölnövén
félszáz évet megérjek, háladatlanul,
 
nem is gondolva tereád.
Óh ne bánd csúf gondatlanságom, védj ma is,
 
segíts, Sebasta püspöke!
Látod, így élünk mi, gyermekmódra, balgatag,
 
hátra se nézünk, elfutunk
a zajló úton, eleresztve kezetek,
 
magasabb szellemek – de ti
csak mosolyogtok, okos felnőttek gyanánt.
 
Nem sért, ha semmibe veszünk
s aztán a bajban újra visszaszaladunk
 
hozzátok, mint hozzád ma én
reszkető szívvel… Mosolyogj rajtam, Balázs!
 
ki mint a szepegő kamasz,
térdeplek itt együgyű oltárod kövén –
 
mosolyogj rajtam, csak segíts!
Mert orv betegség öldös íme engemet
 
és fojtogatja torkomat,
gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm
 
zihál, s mint aki hegyre hág,
mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel
 
kifúlva, akként élek én
örökös lihegésben. S már az orvosok
 
kése fenyeget, rossz nyakam
fölvágni, melyet hajdan olyan megadón
 
hajtottam gyertyáid közé,
mintha sejtettem volna már… Segíts, Balázs!
 
Hisz a te szent gégédet is
kések nyiszálták, mikor a gonosz pogány
 
kivégzett: tudhatod, mi az!
Te ismered a penge élét, vér izét,
 
a megfeszített perceket,
a szakadt légcső görcseit, s a fulladás
 
csatáját és rémületét.
Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen,
 
okos felnőtt! Te jól tudod,
mennyi kínt bír az ember, mennyit nem sokall
 
még az Isten jósága sem,
s mit ér az élet… S talán azt is, hogy nem is
 
olyan nagy dolog a halál.

 

 

(Új Ember, 1961. január 29.)

Jegyzet

 

 

 

Rettenetes játszótársak

Gyerekkorából ki ne emlékezne a rettenetes játszótársra, a kedélyes óriásra, a felnőttre, aki hatalmas tagjaival váratlanul törékeny játékaink közé ereszkedett? Némelyikük olyan volt, akár a jégverés. Behúzott nyakkal kellett kivárni, amíg elvonul, kidühöngi magát. Volt, aki harsány, érthetetlen rigmusokat ordítva éretlen „barackokat” osztogatott. A másik zavaros kérdéseivel ostromolt s minden alkalommal a nevünket tudakolta. A harmadikkal szemezni kellett a nyitott szobaajtón át, s tüntetően elkedvetlenedett, ha mi csak megbámultuk, de semmi kincsért se hunyorogtunk volna vissza rá.

Az egyikük valódi díszpéldány volt, a rettegettek közül is legrettegettebb. Elsős gimnazista voltam, amikor feltűnt gyermekkorom „egén”. Érkezését hosszas előkészítés előzte meg. Azt mondották, hogy most nagyobb embert fogunk látni a királynál is. Egy valódi professzort, barátom és osztálytársam nagybátyját.

Nekem már ez sem tetszett, ez a lázas készülődés. Idegen volt számomra, és félelmet ébresztett szívemben. De a valóság minden balsejtelmemet fölülmúlta.

A nagy ember éktelen csöngetéssel, lármával érkezett. Hangja döngött, mint Jupiteré a mítoszok korában. De hiszen őt, a nagyembert is mítoszok vették körül, s ő, amennyire csak erejéből tellett, már csak hivatalból is szórta magából nagysága villámait.

Én még akkor nagyon gyerek voltam, s még csak a színházból se ismertem a „nagy felnőttet”, a hírességet, ki tréfával is rémít, uralkodik és sakkban tart. A professzorral szemben nekem még nem volt semmi fegyverem, védelmem.

Ő: nagyszerű volt, harsány és igaz. Mi gyerekek: eleve buták, kicsinyek, semmirekellők és bűnösek.

Az ő szemei a lényeget sugározták, a mi szemünk, mint a kis, haszontalan jószágé, repkedett.

Mi voltunk a semmi. Ő volt a minden.

De a borzalom még nem ért véget, sőt fokozódott. A lármás óriás közénk ereszkedett. De – s most jött a rettenetes újdonság – saját játékait is magával hozta, hatalmasan, fenyegetőn mosolygó kínzószerszámait.

Nem, ez után a játék után én egy életre nem feledem el nagyságát és tudását. Gyerekkorom egyetlen délutánján sikerült velem is megismertetnie katedrája teljes fényét és erejét. Valóban nagy ember volt!

Álló délutánon át kérdezgetett, és mi feleltünk: számtanból, latinból, földrajzból meg históriából, ahogy ő nevezte. Egy délutánon át játszott velünk, nekem egy életre elszorult tőle a szívem. Ő az, aki miatt ma sem tudok vizsgázni vagy fölszólalni nyilvánosan. S ő ajándékozott meg az életre szóló rejtéllyel is. Lehet, hogy a professzor úr is volt egyszer gyerek? S ha igen, a gyerekkor csendes, ámuló gesztusaiból hogy juthatott fel idáig, a szemérmetlen nagyságig, az önnön lármáját élvező szív és agyvelő ily meredek és leplezetlen magaslataira!

Rettenetes játszótárs volt! S hadd gondolkozom el egy pillanatra a semmi-kisgyerek szívével. Mi hiányzott mégis belőle? Igen, ha egyszer egy kisgyerek hajlandó volna felelni erre, akkor mit mondana? Mi hiányzott ebből a híres professzorból?

A kisfiú akkor valami ilyesmit válaszolna (a mi nyelvünkre lefordítva): a rugalmasság hiányzott az Európa-hírű nagybácsiból. Nagy fekete szemeivel (amik különben nagyon szépek voltak, s amikkel nagyon jól el lehetett volna gombozni az ebédlőasztalon) a nagybácsi nem látta a világot. Nagy fekete szemein keresztül már csak önmagát és nagy eszét lövellte a törpe világba. Pedig talán-talán itt mégiscsak tévedett, s épp a feltétlen eszében. S jaj annak, akinek az eszétől mindene elpusztult, s már csak a puszta esze maradt! Rugalmatlan volt ez a nagybácsi, s mindjárt kitűnt, amint közénk jött, gyerekek közé. Elárulták ormótlan játékai! Ebben a nagybácsiban talán nem volt szeretet, hiszen akkor buta is lehetett volna és kicsiny is, mégse követett volna el ilyen hibát, hogy így meggyötör bennünket!

Ezt mondta volna róla, ezt mondaná e rettenetes játszótársról bármelyik kisfiú, ha szóra lehetne bírni.

De a gyerekek bölcsek. Nem beszélnek.

 

(Új Ember, 1961. február 12.)

 

 

 

„Nehéz órák”

Szívében már régóta nőtt a zavar, de nem volt ereje szembenézni vele. Háborús tél volt, s úgy érezte, hogy ő se éli túl a fiatalságát. A tanulást már régóta abbahagyta, s egyetem helyett hosszú délelőttökön és délutánokon keresztül csak ődöngött a városban, a kopasz budai hegyeken, az elhagyott hűvösvölgyi erdőben.

Fárasztotta magát. Lassan egyedüli vigasza, bódítószere lett az ólmos kimerültség, az ájulással rokon alvás. Aludni, tulajdonképpen csak aludni, csak végeérhetetlenül pihenni akart már.

Volt egy boldogtalan szerelme, de azt se lehetett szerelemnek nevezni. Régi, tompa fájdalom volt inkább, örökös hiány, a csontjaiba ivódott szomorúság.

Olykor leült egy papírlap elé, hogy mindazt, ami bénította, gyötörte, talán sikerül megfogalmaznia. De nem volt ereje hozzá. Mintha hatalmas ködbe próbált volna tüzet rakni, semeddig se látott gondolatai lángjánál.

Húszéves volt, de fiatalsága mintha egyedül arra lett volna jó, hogy minden erejével ellene forduljon, ahogy a legpusztítóbb betegség sem.

Húszéves volt, és valóságos kísértet. Lassan nem mert tükörbe nézni. A téli kirakatok sötét üvegéből mintha egy hazátlan lélek hamuszín arca pillantott volna vissza rá egy ürességbe és örökös didergésbe merült világból.

Így érlelődött meg benne a gondolat, hogy egy éjszaka elmegy mulatni a barátaival. De pénze nem volt, csak egy aranyórája, mit még apjától örökölt. Ezt rakta zálogba. Övé volt az óra, mégis tolvajnak érezte magát, mikor kiemelte a fiókos szekrényből, ahol anyja szegénységüknek ezt az egyetlen kincsét őrizgette.

Mulatságukban nem volt semmi különös. Megvacsoráztak egy kiskocsmában, s ittak hozzá vagy egy liter bort fejenként. Rossz, savanyú bor volt, ahelyett hogy kedvet csinált volna, csak meggyötörte.

Éjfél után azon vette észre magát, hogy egyedül maradt, hogy magányosan gyalogol az éjféli városban. Ha a Hold hegyláncai közt vagy a Szaturnusz porsivatagában jár, akkor se érzett volna szívében keserűbb, feneketlenebb egyedüllétet. Meghalni, gondolta magában, milyen jó volna meghalni, s azon kapta magát, hogy úgy gondol az öngyilkos zuhanásra, mint valami boldog szárnyalásra az örökös semmibe.

Ezen az órán közel állt az öngyilkossághoz.

Tolvajnak érezte magát, s úgy is lopakodott haza, akár egy tolvaj. A fagynál keményebb hidegség didergette.

Az ágyban se tudott fölmelegedni. Csak feküdt álmatlanul, és fázott. Az ablakával szemben meg-megszólalt a toronyóra, várta, hogy az óraütések meghozzák a reggelt. Aztán a toronyóra mellé öntudatlanul a tornyot is hozzáképzelte, aztán a templom nyugodt, békés tömegét a föl-fölsóhajtó templomkertben. Szinte maga előtt látta a szelíd, sötét rajzú fákat, miket az ember egy örökkévalóságra megnéz magának gyerekkorában. Látta, érezte a sötétségben hallgató templomot, s észrevétlenül elábrándozott rajta.

Hajnali háromkor pedig kikelt az ágyából, lámpát gyújtott, s azon vette észre magát, hogy idáig ismeretlen szomjúsággal lapozza az Evangéliumot. Mert vannak az Evangéliumnak lapjai, mik csak a legnagyobb szomorúság számára megközelíthetőek, külön a keserű szíveknek fönntartott órái és sugallatai. Csodálatos olvasás volt. Még a lapok színe is, mintha langyos sugárzással fürdette volna arcát.

Csak arra várt már, hogy kinyissák a kaput, hogy céltalannak érzett életével a templomba menekülhessen. De nem ment be mindjárt a templomba. A jeges, pezsdítő szélben különös forróság hajtotta végig, összevissza az üres utcákon, a hajnali liget üres sétányain. Sírt, de maga se tudta volna megmondani, hogy a boldogságtól vagy a boldogtalanságtól.

Akkor már két esztendeje nem gyónt, nem is gondolt a gyónásra, s most valóságos testi szomorúság gyötörte utána. De félt is tőle. Hátha száraz szívvel kel föl utána, hátha értetlen szavakra talál. Az éjjeli Evangélium édességét féltette magában.

S ekkor történt az a gyónása, mit azóta se felejtett el. A pap, aki vele szemközt ült a rács mögött, mintha tudta volna, mire van szüksége, anélkül hogy ő bármiről panaszkodott volna, végezetül csak ennyit szólt hozzá:

– Magát Isten nagyon szeretheti, hogy ennyit szenvedett.

Különös öröm a szenvedők öröme, és Isten vigasza. S különös e kettő közti örök, mindenki más számára rejtett találkozó!

Nehéz órák! A fiatalember e hajnalon túl volt élete s fiatalsága válságos óráin. Sőt, boldog volt, s a kora hajnal mintha fényes és érdemes nappalokat ígért volna neki!

De ennél az ígéretnél is fontosabb volt számára a találkozás azzal a nagy éjszakai folyamok édességével, csendjével és hatalmával áradó békességgel, mellyel mindannyiunk élete egybeszakad a halálban, de aminek épp nem halál, örök vigasztalás a neve.

 

(Új Ember, 1961. február 26.)

Jegyzet

 

 

 

Egyén és közösség

Korunk egyik komoly, talán legkomolyabb problémája lett a békés együttélés problémája. Az emberiség jövője, sorsa függ ettől. De ne gondoljuk, hogy mi magunk személy szerint nem vagyunk részesei, cselekvő szereplői a nagy világdrámának. Kicsiben is jelenlevő nehézségek világméretű megjelenése csupán a háború, a háborús veszély. Igazi magva az egyén, az egyes emberi szívben terem. Érdemes hát e kérdésnek egy kissé a mélyére néznünk.

Korunk egyik legkiválóbb biológusa és gondolkodója érdekes elmefuttatást közöl. Szerinte az emberi faj kritikus pillanatát éli. Minél sűrűbben lakott lesz a föld, annál mélyebbek és sürgetőbbek lesznek az emberi együttélés problémái. Az ember annál inkább fog hozzácsiszolódni a másik emberhez, s ez a folyamat az együttélés szükségszerűen legmagasabb formáit fogja megteremteni. Ez a folyamat az, melyet ő az egész faj, az egész emberiség humanizációs folyamatának nevez, s amely az egyén belső fejlődésének szempontjából legalább olyan fontos, mint amilyen perdöntő az emberiség számára. Az emberiség, a föld és az egyén így találkozhat a jövőben egy egységes, nagy gondolatban.

Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat! Jézus követelése előbb-utóbb nemcsak mint legmagasabb, hanem előbb-utóbb mint legkövetelőbb, mint elengedhetetlen erkölcsi mérce fog jelentkezni a jövő emberisége számára. A kollektivitásnak legbensőségesebb átélése és értelmezése: ez az a csodálatos metamorfózis, melyet a jövő egyszerre ígér és követel tőlünk. Idáig az emberiség viszályokkal és önzésekkel megrakott szekere eldöcögött valahogy, s nem válhatott az egészet fenyegető halálos veszéllyé. De épp a fejlődés meghozta a krízist is. Ugyanaz az evolúció, amely lehetővé tette számos betegség leküzdését, számos természeti akadály áthidalását, a távolságok minimálisra csökkentését, az emberi életkor meghosszabbítását – ugyanez a szellemi fejlődés megszüli a kritikus pillanatot is, kezünkbe adva a teljes megsemmisülés fegyverét. Az emberiség fejlődése drámai pillanatába érkezett. A kollektivitás új formáira, az emberi együttélés új értelmezésére van szükségünk.

Merészen fogalmazva: nagyszerű nehézségek óráit éljük. Hogy mit tehet itt az egyén? A legtöbbet. Közvetlen szomszédunk és az egész emberiség iránti felelősségünk szinte azonos feladattá vált, nemcsak a kölcsönhatás, hanem egyre inkább a teljes azonosság fokán. A nehézségek elől többé nem lehet és nem is szabad elfutnunk. Milyen unalmas a gazdag embernek – panaszolta néhány évtizeddel ezelőtt Chesterton –, milyen unalmas, hogy a pénzéért mindig a legkedvezőbb, a neki legmegfelelőbb környezetet választhatja ki magának. Bárhová utazhat is a világban, pénzéért mindig saját magával, saját ízlésével, saját vágyaival találkozik csupán. Nos, ez a gazdag ember nincs többé, vagy legalábbis utolsó óráit éli. A felebarát, sőt az egész emberiség nem szigetelhető el többé. Megszűnt a „magánélet”, azaz az önzésnek kifinomult formája. Szomszédunk, közvetlen lakótársunk lett a felebarát, a társadalom, az egész emberiség!

Érettek vagyunk erre a kitüntető nehézségre? Nem. De hisszük, hogy fölnövünk hozzá. Most már tudjuk, hogy a „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” nemcsak vallási parancs, hanem a jövő történelmének praktikus tanácsa és föltétele is. Egy elérhetetlenül magas isteni követelésből így lett a jövő kikerülhetetlen küszöbe. Az a küszöb, amit idáig csak a legkiválóbbak léptek át, az újvilág prototípusai, s amelyen most valamennyiünknek keresztül kell haladnunk! Vizsgáznunk kell: méltók vagyunk-e a folytatásra?

S ebben a válságosan szép órában ember és ember között egyre kevesebb tere van a gyanúnak, a sértődékenységnek, a gyáva megfutásnak. A keresztény morál parancsai, amik idáig öncélú mutatványnak tűnhettek egyesek előtt, kényszerítő erővel törnek ránk, s hasonlóképp a társadalmi együttélés új formái, amelyeket nem sokkal ezelőtt sokan még az utópiák világába soroltak.

S itt el kell mondanunk azt is, hogy ennek az egyént és az egészet egyszerre vizsgáztató fejlődésnek többé már nem lehet lassú az útja, hanem ugrásszerűen kell bekövetkeznie. Az ember elébe ment az időnek, s most már az idő, a jövő közelít lélegzetelállító sebességgel felénk.

A válságos óra egyetlen szívvé szorítja össze a kétmilliárd egyént, s ebben a szívben, mint organikus egészben, az egyén zavara is teljes súlyával jelentkezik. Ez az a magasabb fok, amit az emberiség máris megközelített. Nincs igazuk hát a pesszimistáknak. S ha az emberiség idáig az egyén szemében mint sötét erdő élt, melyben félig vakon tapogatóztunk fától fáig, most fejlődésének új, kritikus, de nagyszerű pillanatához érkezett. Most válhat belőle új, organikus, mindannyiunkért élő és mindnyájunkat éltető egység.

S mi, keresztények, bátran elmondhatjuk, hogy csodálatosan reális „erkölcsi utópiákkal” készülődtünk föl e nagy metamorfózisra. Hogy Jézus tanításai nemhogy gyengültek volna, de fokozottan és újszerűen érvényesek ennek az eljövendő világnak a küszöbén.

 

(Új Ember, 1961. március 12.)

 

 

 

Egyedül maradt Istenével

Az élet kimeríthetetlenül gazdag, s akármennyit élünk, meglep végtelen ellentmondásaival. Csupán figyelnünk kell, és nem szabad elzárkóznunk előle.

Hévízre önkéntelenül úgy megy az ember, mint valami kórházba. S ekkor jön a meglepetés: a tó fölött a posztimpresszionisták tele pasztellszíneiben tündöklő kabinsor, mint valami tündérváros, úgy bűvöli el az érkezőt. A meleg víz felett ködszerű gőzfelhő száll, ami még emeli a varázslatos kép hangulatát. Látni a tó kékjét, a tüllszerű ködöt rajta, a vaskos cölöpöket, miken a cikcakkos kabinsorok állnak, mindezt látni, de a pavilonok csodálatos tarkaságán, mint holmi pazar ráadáson, már csak ámulni lehet, ami a látás valódi gyönyörűségét jelenti.

Így érkeztem meg Hévízre, ezzel a meglepetéssel gazdagodva. De valódi célom egészen más volt: egy kilencvenesztendős öreg papot kellett meglátogatnom élete alkonyán. Annyit tudtam róla, hogy hivatásához hűen, nyolcvanesztendős koráig tevékenykedett egy Balaton vidéki plébánián, s tíz esztendeje itt, Hévízen éli visszavonult életét.

Előbb a plébánost kerestem fel, ő vitt át a nyugalmazott, tiszteletbeli kanonokhoz. A kertjében találtunk rá. Február utolsó napja van, de a levegőben már tavaszias ragyogás. A kis kert még téliesen kopár, mégis csupa verőfényes ígéret. Az öreg pap bottal, házikabátban áll az udvaron, s bár mozgása törődött, tartása szinte katonás. Előszörre csak annyit ért, hogy vendége érkezett. Szív és reflex közös műve, ahogy sietve és előzékenyen megindul, visz magával szobája felé.

Különös kis szoba ez. Egyik fala csupa üveg, mintha veranda fala volna. A hangulata mégis télies: a falak tele régi fényképekkel, mint egy kisiskolás bélyegalbumának zsúfolt lapjai. Miközben az öreg pap lázasan kutat valami után, plébánosa helyette ismerteti életét. Vértes Ferenc 1871-ben született Csókakőn, s 1896-ban szentelték pappá. Gamáson és Szöllősgyörökön volt plébános hosszú évtizedeken át. Munkásságát rendkívüli tevékenység és szociális érzék jellemezte, s hívei közt több szövetkezeti jellegű csoportosulást hívott életre. Tíz esztendeje nyugdíjazták, s az idén nyáron júniusban lesz ünnepi vasmiséje.

Most már az öreg pap is leül hozzánk. Cigarettával kínál, s egy régi, kemény fedeles füzetet tart elém. Ebbe ragasztotta be emlékeit, gazdag élete legkedvesebb leveleit. Elmosolyodik, a füzet második fele még üres.

– Gondolom, elég lesz a jövő emlékei számára.

Aztán komoly és végtelen egyszerű tekintettel még ennyit fűz hozzá:

– Várom már a behívómat. – S a pesszimizmus legkisebb árnyéka nélkül: – Szeretnék már meghalni.

Oly természetes a hangja, hogy észre se veszem, alig érzékelem a súlyát. Szavaiban a halál oly megoldottnak tűnik, hogy nem is halál már. S ez a másik, szebbik meglepetés rövid ittlétem során. Megvalósulva látom magam előtt a bibliai ígéret szép példáját, az észrevétlen, öregkori halált, a csendes búcsút, mit Isten jutalmul ígért az odaadó szíveknek. Élet és halál közt, úgy látszik, sokkal keskenyebb a választóvonal, mint azt hinnénk. Sőt, talán nincs is választóvonal, s az igaz szívek már életükben az örök élet tájait járják. De ez semmiképp se jelent elszakadást, elidegenedést a földi élettől! Ennek az öreg papnak a lelke is telve „földi gondokkal”. De hogyan! Házát az egyházra szeretné hagyni, s ezért továbbra is megtesz mindent, hogy szépítse, épségben tartsa „egyetlen földi szerzeményét”. S ez a földies gondoskodása talán a legszebb példaadás mindannyiunk számára.

Látogatásom rövid, de tanulsága oly sommás, hogy nehéz volna rajta mit részletezni. Búcsúzom. Házigazdám az elébb mondotta, hogy minden nap várja mennyei behívóját, s most jó gazda módjára mégis arról beszél, látogassam meg újra, ha erre járok. S bár nehezére esik, egész a kertkapuig kísér. Meg se kíséreljük ebben megakadályozni őt, hisz minden gesztusán csodálatos módon ott érződik a végső gesztusok szépsége és ereje.

Áll a kertkapuban, s üdvözlőn utoljára megemeli a botját. A jó gazda, a jó pásztor jut eszembe, ki megöregedve, másnak adta át híven megőrzött nyáját, s ő maga egyedül maradt. De ez az egyedüllét éppenséggel nem elárvulást jelent, hanem beteljesülést. Neki már nem kell több gyümölcsöt teremnie. Egyedül van halálával és Istenével.

 

(Új Ember, 1961. március 19.)

 

 

 

Különös kiállítás

Különös képzőművészeti kiállítást rendeztek a budakeszi tüdőszanatóriumban négy halott nagy festőművésznek, Derkovitsnak, Dési Huber Istvánnak, Szőnyi Istvánnak és Vajda Lajosnak műveiből. A rendezők mondanivalója a kiállítással túlnő a pusztán művészin, s elsősorban morális célzatú. Mert ebben az összefüggésben valóban megrendítő, hogy újkori festészetünk e négy reprezentánsa ugyanattól a súlyos kórtól szenvedett, s a betegség hasonló tüneteivel szemben kellett művészetüket diadalra juttatniuk.

Thomas Mann a Varázshegy-ben mesterien oszlatja szét azt a tévhitet, hogy a betegség automatikusan átszellemíti a testet. Nem, a betegség éppen a testre koncentrálja a beteg minden figyelmét, nem átszellemíti, hanem elnehezíti szerveit, elanyagiasítva magát a beteg figyelmét is. A betegség egymagában bizony nem ajándék, nem a szellemibb régiókba vezető egyenes út, hanem súlyos nehezék az emberen.

A léleknek minden erejére szüksége van, hogy fölébe kerekedjék. S ebben a párharcban a betegség valóban lehetőség is az ember számára, hogy legyőzve önmagát, megsokszorozza lelki erőit. Ilyen értelemben már valóban eszköze lehet egy szellemibb állapot megszületésének, s a lélek győzelme szinte halmazállapotában változtatja meg a hanyatló fizikumot. Mert bár kétszeresen test a beteg test, mindannyian ismerjük a folyamat ellentétes csodáit: azokat a szenvedőket, akik megsokszorozva lelki energiáikat, úrrá lettek bajukon, s fizikumukat is valósággal átszellemítették. De ez távolról sem a betegség, hanem egyedül a lelkierő csodája.

Kitűnő gondolat volt tehát négy beteg művész munkáin szemléltetni a nagyszerű áttörést: íme, a lélek milyen impozáns erőfeszítéssel képes legyőzni a betegségek nehezékét. Mennyire nem vagyunk puszta függvényei az anyagnak. S bár a négy művész közt a legkülönbözőbb világnézetűeket találjuk, ennek a tanításuknak közös tanulságul kell szolgálnia mindannyiunk számára.

 

(Új Ember, 1961. március 26.)

Jegyzet

 

 

 

Zola ma

A történet Zoláé, de a stílus a rendező és az operatőr stílusa. Viszont merőben stiláris eszközökkel nem lehet egy évtizedekkel ezelőtt realistának számító történetet mai történetté átalakítani. Volt erre már egy kísérlet, a Fehér éjszakák című filmben, ha jól emlékszem, Visconti rendezésében. De ő szerencsés kézzel egyenesen kiélezte a problémát: hogyan hat egy Dosztojevszkij-történet a mai Olaszországban, hogy viselkednének Dosztojevszkij alakjai a XX. század derekán? A Thérèse Raquin alkotói nem így vetették fel a kérdést, ők egyszerűen átültették Zola regényét a mai Franciaországba.

És ez nem megy. Zola amúgy is túl markáns vonalakkal rajzolta meg hőseit, a valóságot túlrajzolva a valósággal. Mai világunkban ezek a vonások egyenesen romantikusan hatnak. Az események és a szereplők egyaránt túlexponáltak.

Thérèse Raquin idiótává kényeztetett unokabátyja mellett él félig-meddig kényszerházasságban. Ő maga erős, egészséges, melankóliája is csak a jogait követelő ösztönök árnyéka rajta. Az „igazi férfi” úgy lép be életébe, mint tigris a porondra. Megöli a férjet, s a szeretők most már valóban maguk maradnak a bűn poklában. De a körülmények náluknál is erősebbek, s kétségbeesett harcukban el kell bukniuk.

Zola kitűnő író volt, de túlzottan az ösztönök szintjéről látta a világot, valósággal mitizálva a szexualitást. Alakjai az ösztönök homályában kallódó szomorú, érzékeny vagy gyilkos félállatok, s nála valahogy még a szociális mondanivaló is túlontúl a szexualitás nyelvét beszéli. A jómódú férfi testileg korcs és visszataszító, a nincstelen szerető szép és erős, s hasonlóan a szegény rokon Thérèse is szép, és maga a megszomorított egészség, a satnya kisgazdagok görcsös és totális fogságában. De ma a pénz nem így szedi áldozatait, és nem így tartja őket rabságban. És semmi esetre se azonos a gazdagság a testi degeneráltsággal, s a szegénység a fizikai erővel. Ez a szemlélet már Zola korában is elrajzolt volt, de a mai világban egyenesen valamiféle naiv mitológiai kelléknek hat.

Hogy a film mégis jelentős, az azért van, mert alapkonfliktusa korunkban is átélhetően érvényes. Mert az ösztönök lázadása itt nem az erkölcs ellen, nem a házasság ellen történik, hanem éppen egy minden erkölcsi alapját elvesztett világ ellen, mely már se a kereszténységet, se a természetes ösztönöket nem képviseli, s így létjogosultságát naturaliter is és természetfölötti síkon is elvesztette. A „puszta ösztönök” azonban még egy ilyen korcs világgal szemben se elegendők valami valóban újnak a kiaknázására. A mezítelen szexualitás egymagában szintén csak katasztrófához vezethet a mi bonyolultan összetett emberi társadalmunkban. A film ebben a kérdésben modern, bár a nyers ösztönök megjelenése a mai nyugati világban tökéletesen más, lényegesen céltalanabb formákban jelentkezik.

A másik, valamennyiünket mélyen érintő szépsége a filmnek: a bűntudat megjelenésének ábrázolása. A filmnek ezt a motiválását érezzük a legigazabbnak. A szerzők számára a puszta ösztönök nem hozhatják meg a megoldást: a szerelmesekből gyilkosok lesznek. S mire sikerül bűntudatukat – mely elválasztja őket – szerelmükből kiiktatniuk, az – mintegy objektiválódva – körülménnyé, sorssá, rajtuk „kívül álló” véletlenné alakul, lesújtva rájuk, befejezi bukásukat. Bűn és bűntudat útjának ez az ábrázolása ma is hiteles, a filmnek ezen a vonalán nincs se tartalmi, se formai törés. A lelkiismeret drámájában a színészek is feledhetetlenek, kivált Simone Signoret, Thérèse Raquin alakítója.

Kitűnő film, amit a közeljövőben sokan fognak megnézni. Érdemes hát megjegyeznünk, hogy itt nem a keresztény erkölcs és a természetes ösztönök konfliktusáról van szó, hanem a megalázott természet s egy természetellenes, erkölcseit elvesztett világ harcát látjuk. A másik dolog, amit tudnunk kell, a szerelmesek nem egy „véletlenen” buknak meg. Ez a véletlen maga a száműzött bűntudat, mely kiűzve lelkiismeretükből, külső „körülménnyé” alakulva tér vissza hozzájuk, és sújt le rájuk. A „puszta ösztönök” nem hoznak végső és megnyugtató megoldást. Mert nemcsak az erkölcsöt vagy a természetet, de a bűnt se lehet büntetlenül kiiktatni a világból.

 

(Új Ember, 1961. április 16.)

Jegyzet

 

 

 

Hajdúszoboszlói képeslap

A délelőtti gyorssal utazom Hajdúszoboszlóra. A kocsikat még fűtik, de az ablakokat az utasok már sorra lehúzták a folyosón, hadd süssön be a kora tavaszi napsugár. Én is a nyitott ablakba állok, s élvezem a verőfényes napsütést, olyan szomjúsággal, amilyet csak az ébredő természet érezhet, a föld és a fák, a félig napsugáron élő növények.

Azt mondják, az Alföldön keresztül unalmas az út, lapos és egyhangú. De ebben a váratlanul szép tavaszban mit sem érzékeltem ebből az „unalomból”. Nincs szebb az ébredő földnél, a frissen szántott tavaszi barázdánál. Csupa élő, előre megvonalazott irka ilyenkor a világ, csupa várakozás, csupa készülődés. Milyen szép, eleven betűkkel telnek majd meg ezek az üres irkalapok nyárra! Búzával, rozzsal, kukoricával.

A fák is szaporodnak a tájban. Feltűnően sok a fiatalon telepített növendékerdő. A fák koronái, ágai még kopárak, de mint a megpendített húrok, telve a tavasz, a kezdődő élet remegésével, vidám áhítatával, mintha a húsvéti alleluját gyakorolnák szeplőtelen kórusaik.

Hosszú az út, mégis szinte repül velem az idő. Városi szememmel a legkisebb változatot is észreveszem, a tavaszi világ legapróbb mozzanata is váratlan ajándék a szívemnek. Kihajolok az ablakon, ki a napfény felé, miként egy kerti fa ágai áthajolnak az árnyékos kerítésen.

 

*

 

Megérkeztünk. A világ ismét megáll a lábam alatt. Ami idáig volt, a szép tavaszi szárnyalás, az volt a látszat; ez az álló táj, álló napsütés, verőfényes nyugalom: ez a valóság.

Az állomásépület előtt autóbusz vár. Nem is egy, hanem kettő. S mikor elindulunk, szemből is jön egy, alig tudunk kitérni előle. – Már azt sem tudom, milyen autóbuszok járnak – panaszolja a kalauz, mint aki beleszédült a „fokozódó forgalomba”. Én meg épp a csöndet, a békét élvezem, a „falusias nyitányt”.

Mert a házak, a kis földszintes házak bizony nem várost, inkább egy nagy falut jeleznek. De aztán elcsodálkozom. A vidéki tájban hatalmas, ezüstös tartályokat pillantok meg. Íme: ezek az absztraktul ható építmények a rohamosan iparosodó alföldi város első hírnökei. Furcsán és ellentétesen hat a falusias tájban ez a modern „ipari látomás”, de a tavasz ragyogása mégis varázslatosan egybehangolja az alumíniumtartályok ezüstjét a frissen meszelt, öreg házfalakkal. Mintha mindez együtt jelent volna meg a napfény érintésére: a meszelt házak friss fehér színe, a földek és a fák ébredése s a házak fölött magasodó tartályok mértani, s ugyanakkor mesebeli formái.

 

*

 

Végállomás. Megérkeztünk a fürdőtelepre. Itt buzog föl a földből a világhírű szoboszlói gyógyforrás forró, kénes vize, szakemberek véleménye szerint a legjobb, leggyógyítóbb hőforrás egész Közép-Európában.

De a telep élete bizony még télies. Közepében a nagy park lombtalan, csupasz fáival még túl rendezettnek, mesterségesen geometrikusnak tűnik ahhoz, hogy a közelítő tavaszt hirdesse. A padok cementlábairól is hiányzik még a keresztdeszka, mit télre nyilván leszereltek róluk. A vendégek is még – néhány vidéki paraszt bácsi – télies, ünnepinek ható sötét öltözetben végzik egészségügyi sétájukat a néptelen sétányon.

És télies még maga a fürdő is élénk kék színű kabinjaival, s akár egy színház üres előcsarnokának mozaikpadlója, olyan kihaltnak hat közepén a tó, mintha egyszerre várna és emlékezne vize a vidám fürdőzőkre.

Vajon mikor fog megvalósulni a nagy terv, mely szerint Közép-Európa egyik legszebb fürdőhelyét tervezik ide, ahol már idáig is sok ezer beteg talált enyhülést és gyógyulást, és sok-sok ezren vidám üdülést?

 

*

 

Hajdúszoboszló „tipikus” alföldi, hajdúsági város, széltében növekedett, s nem fölfelé, mint dunántúli rokonai. Amellett zárkózott is. Érezni ezt az embereken is, a várakhoz illő kertkapukon is. Annál meggyőzőbbek a „technikai áttörés” itt is lépten-nyomon tapasztalható jegyei. Tágul és szűkül egyszerre az ország. Tágul: hiszen ami Pesten történik, az országosan is történik ugyanakkor. És szűkül: mert hiszen épp ezért élhetünk és érzékelhetünk oly tágasan, mert ezt a fogalmat, hogy „országos”, a technika csodálatosan leegyszerűsítette és közelivé tette mindannyiunk számára. Hogy a szoboszlói moziban a Háború és béké-t forgatják, hogy a nagyobb üzletek akár a Váci utcába is beillenének, hogy az eszpresszóban krémkávét mérnek: ennek az újfajta közelségnek nyilván csak felületi vonásai. A mélyebbet, az egyre közösebb tudatot, mely az egész országot átjárja, ezt inkább csak a szívével érzi az ember, ahogy délután végigsétál a főutcán, vagy bámész szemekkel megáll a főtéren.

 

*

 

Külön öröm, hogy a templomot belülről milyen szépen restaurálják. A falakon – művészi érdekesség – a város és a hőforrás történetét ábrázoló képek, a kifejezetten vallásos tárgyú freskók társaságában, mintha csak azt a szép gondolatot szeretnék kifejezni, hogy test és lélek gyógyulását nem lehet különválasztanunk, hogy mindkettő Isten ajándéka, s mindkettőnek közös forrása van.

A templom belseje vadonatújnak hat, sajnos azonban a külseje még újításra vár. De a templom kapuján kiakasztott tervrajzok remélhetőleg rövidesen valóra válnak a hívek és az egész város örömére és dicséretére.

 

*

 

A tavaszias nappal után bizony téliesen hűvös az este, s én kétszeresen érzem a hidegét a vonatra várva. Szemközt velem hűvösen ragyog az Esthajnalcsillag, s úgy látszik, Szoboszlóra kellett jönnöm a magas pesti házak közül, hogy a mostanában oly divatos csillaggal, utam végén még a Vénusszal is találkozzam. Bevallom, innét a hajdúszoboszlói állomásról mérhetetlenül távolinak tűnik ez a bolygó, s az elvont számok után az állomásudvar padjáról valóban teljes szédületében átérzem a messzeséget, és a feladat nagyságát, mellyel e csillagot nemrégiben „megcélozták”! Szűkül az ország, szűkül a világ! Vagy fordítottja, ami éppúgy érvényes: tágul az ország, a földgolyó a táguló világban. És magam se tudom, hogy óriásnak vagy törpének érezzem magamat, amikor kis csomagommal fölfelé igyekszem a hazafelé menő pesti gyorsvonatra.

 

(Új Ember, 1961. április 23.)

 

 

 

Paulusból – Saulus

A napokban rendkívüli értékekben gazdag mű látott napvilágot: Simone de Beauvoir önéletrajzának első kötete, Egy jóházból való úrilány emlékei. A könyv a mai egzisztencialista beállítottságú francia írónemzedék egyik legfontosabb dokumentuma. Problematikája, ha alacsonyabb szinten is, világjelenség. A vele való foglalkozás korunk egyik legnehezebb válságával való szembenézést jelenti.

Simone de Beauvoir hanyatló polgári család gyermeke. Anyja konzervatívan vallásos volt, apja szkeptikusan közömbös. A kislány a gyermekkor öntudatlan vallásossága után serdülő korában először az életszentséget választja eszményképül, s tizenhárom éves korában úgy dönt, hogy karmelita apáca lesz. Mégis: néhány Balzac-regény, néhány gondolatsor, kiábrándító élmény s a szexuális vágyak első hulláma elég ahhoz, hogy a hit világát szinte ellenállás nélkül ledöntse benne. Szinte egyik pillanatról a másikra végérvényesen megtagadja, elveszti gyermekkora Istenét.

„…egy este – írja – kikönyököltem az ablakba, mint már annyi estén: meleg istállószag szállt az ég jégmezői felé; imám lassacskán felemelkedett, aztán visszahullt. Napközben tiltott almákat ettem, s tiltott Balzac-kötetben egy férfi és kedvese különös idilljét olvastam; elalvás előtt fura történeteket fogok kitalálni, melyek fura állapotba hoznak majd… »Ez bűn« – gondoltam. Nem lehetett tovább csalni: a folyamatos és rendszeres engedetlenség, a hazugság, a tisztátalan álmok nem tartoztak az ártatlan magatartás körébe. Kezemet a babérmeggy hűs lombjában fürdettem, hallgattam a víz csobogását s megértettem: semmi sem bírhat rá a földi örömökről való lemondásra. »Már nem hiszek Istenben« – gondoltam nagyobb megdöbbenés nélkül.”

Az érzéki világ oly elhatározóan érinti meg lelkét, mint valamikor Saulusét Isten kegyelme. Hitetlenné válását megelőzik ugyan bizonyos gondolatok, olvasmányok és tapasztalatok, de a nagy fordulat mégis elemi erővel, szinte az előzményektől függetlenül zajlik le szívében. Az ég hirtelen üres lett. „Micsoda csönd – jegyzi fel e pillanatról. – A föld gurult a térben, melyen semmiféle tekintet nem hatolt át, és határtalan területén elveszetten, a vak éterbe merítve, egyedül voltam.”

Megrendítő vallomás, mely őszinteségével – a maga negativitásában is – döntő tanúságot tesz a hit természetét illetően. A nevelés – a hit kegyelmének elnyerésére való előkészítés – fontos ugyan, de a kamaszkor lázongó tájékozódásában a nevelők bizony könnyen megbukhatnak a nyiladozó értelem fényében. A döntő pillanatban a puszta nevelés könnyűnek bizonyulhat. S könnyűnek bizonyulhatnak a pusztán logikai érvek is. Könnyűszerrel átcsoportosíthatók a hit oldaláról a hitetlenség oldalára.

Ritkán éreztem át élesebben az igazságot, hogy a hit kegyelem, mint éppen e hitevesztés pillanatának olvasásakor. A kegyelem érintésének ábrázolása a modern katolikus irodalom legmélyebb igénye és igazsága. De Simone de Beauvoir vallomása meggyőzött arról, hogy a hitetlenség érintése is mennyire parancsoló erejű lehet. S ha egyszer így van, hogyan kell viszonyulnunk hitünkhöz s mások hitetlenségéhez?

A legteljesebb alázattal. Épp mivel hitünk Isten kegyelméből való, semmiképp se lehet mások megítélésének vagy kivált megvetésének eszköze. Sőt: alázatra, megértésre és még fokozottabb szeretetre kötelez. A hit nem lehet szűkebb, se kevesebb, se türelmetlenebb a hitetlenségnél. Mindkettő a lélek legbensőségesebb állapota, amin vita vagy kritika nehezen változtathat. Hívők és hitetlenek közt a szeretet lehet az egyetlen méltó és igazságos magatartás, a szeretet, mely minél hatékonyabb, minél erősebb, annál szelídebb és annál toleránsabb.

Mert túl érveken és ellenérveken, s túl mindenfajta tapasztalaton, a „kegyelem kiszolgáltatottjai” vagyunk egytől egyig valamennyien. S amit a kegyelem működéséből átláthatunk, az bennünket, hívőket: egyedül szeretetre kötelezhet mindenki iránt.

A többit bízzuk Istenre, ki maga az élő szeretet.

 

(Új Ember, 1961. április 30.)

Jegyzet

 

 

 

Katolikus szemmel (II.)

A második világháború talán legnagyobb botránya volt az európai történelemnek. Mégis, miután pusztító hulláma visszavonult, az emberi szellem mintha tanácstalanul állt volna szemben a példátlan merénylettel, sokáig nem talált rá megfelelő szavakat. A romok csöndjét a szavak csöndje követte. Csak elvétve próbálta meg egy-egy alkotás – főként keleten – fölmérni, mi is történt tulajdonképpen? Ki és milyen szereposztásban vett részt a nagy drámában? Ki és milyen mértékben volt bűnös benne?

S íme, néhány esztendeje egymást követik a jobbnál jobb alkotások, melyek témájukat, problematikájukat sorra a második világháború, pontosabban a fasizmus kiváltotta krízis anyagából merítik. Megszületett a háború irodalma, megkezdődött a szellem bátor pokoljárása a legyőzött és elnémított mélységekben.

Korai lenne ezekről a művekről véglegeset mondani, de máris fölfedezhető egy közös, érdekes vonásuk: élesen különböznek bármelyik eddigi háborús irodalomtól. Ezek a regények, filmek, drámák és novellák szinte kivétel nélkül a középkori passiójátékok édestestvérei. Lényegük távolról se az egyes hadseregek összecsapása. Lényegük: a jó és a rossz küzdelmei, lényegük: a hóhér és az áldozat vitája. XX. századi passiók. Tanulságuk telve időtlen utalásokkal, előre mutat, és visszafele a nagy emberi színjátékban. Szereplői – a legközvetlenebb ábrázolásokban is – túlnőnek az antropomorf kereteken. Szükségszerűen mitikus alakok: a jó és a rossz végtelenbe tűnő frontjainak katonái.

Akik az Ítélet című filmet alkották, tudatosan is hangsúlyozni kívánták, hogy lényegében egy ilyen modern passiójátékot elevenítenek meg a vásznon. A film meséjében olyan egyszerű, hogy csaknem dokumentumfilmnek hat. Szinte sablonos, sematikus ellenállási történet, hogy költészete annál magasabbra szárnyalhasson. Mert a költészet nem szereti a történet bonyolultságát: a motiválását, a variánsokat a maga számára kívánja fönntartani, ahogy a passiójátékok is végtelenül egyszerűek, hogy annál gazdagabban tündökölhessen szépségük és igazságuk.

Öt ember: három férfi és két nő utolsó órája a megszállók kezében, ennyi, és semmivel se több a film „témája”. Mégis: a pulzusunkon érezzük ennek az utolsó órának a múlását. A „hősök” közben különböző metamorfózisokon mennek át, míg az utolsó pillanat valóban felnöveszti és véglegesíti alakjukat.

Mozart Rekviemjének hangjai közt vonul az öt ember a vesztőhelyre, ki a tengerpartra, a fegyveres katonák kíséretében. Erkölcsi erejük haláluknak valamiféle egészen magasrendű dallamot kölcsönöz. Nem agónia ez, hanem megdicsőülés. Nem elhagyatottság – háttal a szeles tengernek –, hanem örökre szóló, minden élővel való találkozás. Mindegyikük mindegyikükért és mindannyiunkért „viselkedik” ebben a végső pillanatban.

A fegyverek eldördülnek. Öt szív megáll, csak a tengerpart hullámai lüktetnek tovább. A passió befejeződött.

Filmen ritkán készítettek szellemében ennyire keresztény drámát.

 

(Új Ember, 1961. május 7.)

Jegyzet

 

 

 

A dal

Hatvanesztendős vénlány volt Borbála, amikor az anyja meghalt. Nehéz dolog hatvanesztendős korban elárvulni, egyedül maradni egy üres házban. Mikor a temetésről hazajött, s becsukta maga mögött a kertkaput, a gyásznál, a halálnál is jobban megdöbbentette a hirtelenül rászakadt magány.

Éppen esteledett, mikor belépett a kertbe. Milyen hatalmas volt most ez a kert, milyen idegen, milyen véghetetlen. Mit fog itt csinálni egymaga? Üldögélni a lugasban, vagy sétálni a kavicsos úton a hosszú-hosszú délutánban? Hirtelen semmit se értett. Pedig a mai napig barátja volt itt minden egyes fa, minden egyes bokor, igen, szinte minden levél rokona volt, és kedves ismerőse. Most meg csupa idegenség vette körül, s épp most, amikor legnagyobb szüksége lett volna vigasztalóra. De nem: a fák koronái távolian s egyedül maguknak susogtak a feje felett.

Szinte menekült be a házba. Talán az öreg bútorok, a meghitt falak, talán azok hűségesek maradtak? De elég volt egy pillanat, hogy ezt a reménységét is elveszítse. Nem, a szobák csendje se a régi többé: a lámpa világa mintha csupasz, vakolatlan falakra hullott volna! Álmatlanul, szinte kétségbeesetten forgolódott ágyában egész éjszaka, s úgy érezte, sohase éri meg a reggelt. Úgy érezte, hatalmas és ellenséges őserdő közepén áll a háza, valahol a világ szélén, vagy még azon is túl. Zajokat hallott, amiket még sose hallott idáig, ismeretlen és ijesztő hangokat, melyek akár egy idegen csillagról is érkezhettek volna, s nem hagyták többé nyugodni:

– Mi lesz velem? – járt egyre az eszében. – Mihez kezdek ebben a kiürült világban?

Aztán hirtelen elmosolyodott, valósággal fölragyogott, megfiatalodott arca a vánkoson. Elmosolyodott, s röviddel rá már el is nyomta az álom.

Reggel korán ébredt. Öreg szíve hevesen lüktetett, mint jó ötven évvel ezelőtt, mikor először küldték iskolába, hóna alatt a rejtélyes palatáblával. – Lehetséges volna? – faggatta önmagát, s újra és újra elmosolyodott, ha arra gondolt, hogy igenis lehetséges. Miért is ne volna az?

Egyszóval: fölajánlotta kertjét-házát, csináljanak belőle árvaházat. Cserébe csak két kérése volt. Az egyik az, hogy hagyják meg számára a kis földszinti cselédszobát, a másik meg, hogy őt magát fogadják föl mindenesnek.

Mikor a hivatalos papírt elébe rakták, pillanatra elállt, majd nagyot dobbant a szíve. Bemártotta a tintába a tollat, és szép iskolás betűkkel odarajzolta a kijelölt helyre először a vezetéknevét, majd éppolyan gondos betűkkel a keresztnevét: Borbála.

Ezután elment a templomba, s hogy csukott szemmel imádkozott, napok óta először érezte halottját ismét közel, egészen közel a szívéhez. A halott volt az első, aki visszatért hozzá; a már-már örökre üresnek hitt kertbe, vissza az elhagyatott szobákba.

S egy hét múlva megjöttek a többiek is. Harminc gyerek állított be az emeletes, csendes házba! Borbála valósággal futott elébük, röpült velük szobáról szobára. Hát lehetséges volna ez? Ekkora öröm, ilyen szertelen vidámság!

Talán tíz, talán húsz esztendőt is fiatalodott. Égett a keze alatt a munka; maga kapálta meg a kertet, s ő egyedül meszelte ki a házat. Ha meg bent dolgozott, az ajtót lehetőleg mindig nyitva hagyta, hogy kiláthasson az udvarra, hogy legalább a gyerekek zsivaját hallhassa.

– Boldog vagyok, Istenem, boldog vagyok – susogta magának szinte megdicsőülten a sötétben, mikor késő éjszaka végre ágyba került. – Nem vagyok egyedül. Boldog vagyok!

S hogy az idő múlt, ez a sugárzó béke nemhogy elhalványult volna benne. Ellenkezőleg: állandó állapota lett, titokzatosan gyarapodó tőkéje.

Egyetlen kicsi árnyék feküdt a verőfényes ragyogáson, s nem mozdult el róla: egy szál felhő árnyéka a sima tengerről. Az árvák közt volt egy kisfiú, akit – bár nem volt néma – mégse lehetett szóra bírni. Ez a kisfiú volt Borbála kései örömének egyetlen bánata.

Úgy fogom tanítani, mint egy madarat, határozta el végül, s ha csak tehette, maga mellé vette a kisfiút, s énekelt neki. Lassan, csendben, s kifogyhatatlan türelemmel, s mindig ugyanazt a dalt, az egyedülit, amelyet tudott, s ő is még a gyerekkorából hozott magával: „Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára…” – Hallod édesem, na, énekelj velem! – De a kisfiú csak nézett rá, okos, kimondhatatlanul okos és szomorú szemekkel. Nézett és hallgatott. Borbála meg türelmesen várt egy ideig, s aztán éppolyan türelemmel folytatta tovább a dalt, serényen kapálva a palántákat, vagy mosogatva az edényeket közben.

 

*

 

A katasztrófa hirtelen érkezett. Borbála előző nap még csupa erő volt, és vidámság, s másnap már nem volt ereje ahhoz se, hogy kikeljen ágyából. Mintha sose tudott volna járni, oly erőtlenül, oly véglegesen feküdt párnáján: csupa ránc lett, csupa romos cserép. Az ételhez nem nyúlt hozzá, a szemét is örökösen csukva tartotta.

De éjszaka hirtelen éber lett, s megint az elhagyatottság érzése szállta meg, mint akkor, a temetést követő éjszakán. A kert most is ellenségesen zúgott a ház körül, s maga a ház is mintha ismét üresen ásított volna körülötte

– Ki az? – Álom, ébrenlét, képzelgés kápráztatta szemét-szívét. Mezítláb a kisfiú állt az ágya előtt, némán bámult rá a holdfényes sötétben.

– Hogy kerültél ide? Na, felelj szépen! – De a kisfiú most se szólt egy szót se. Itt van egyáltalán, vagy csak ő képzelődne? – Beszélj, drágám – s most már könyörgés, kétségbeesés is vegyült Borbála hangjába.

A gyereknek ekkor megmozdul a szája, de hang most se jön ki rajta. Apró, vonagló ráncok jelennek meg homlokán, szabdalják ízekre az arcát. Beleöregszik, belevénül az erőlködésbe. Ezeréves lesz a kis arcocska, a néma kisfiú arca.

– Nem baj – riad meg Borbála. – Ne beszélj, drágám, én így is értelek – susogja a kisfiúnak, s lehunyja a szemét, mielőtt megláthatná a gyerek sötéten elömlő könnyeit. Lehunyja Borbála a szemét, s hogy lehunyja, dalt hall. A kisfiú énekli a gyermekkori dalt? Vagy saját hangját hallja szólani a gyerekkor örökre elveszettnek hitt vadonából?

Borbála csodálatos békét érez szívében, s nincs ereje többé kinyitni a szemét.

– Énekelj, kedvesem – suttogja. – Énekelj csak. Látod, milyen gyönyörű hangod van!

S a kis cérnahang szól, halhatatlanul szól az éjszakában.

 

(Új Ember, 1961. május 21.)

 

 

 

Elsőáldozók

A lágymányosi Szent Imre-plébániatemplom előtt a verőfényes reggelen izgatottan gyülekeznek a mirtuszkoszorús kislányok s a sötétkékbe öltözött kisfiúk, majd bevonulva a templomba, sorra helyet foglalnak a padokban. Jobbra a fiúk, balra a kislányok. Aztán a hófehér virágokkal díszes oltáron felragyognak a gyertyák: reggeli nyolckor kezdetét veszi az ünnepélyes szentmise.

A gyerekek közös imával és énekkel kísérik végig a szertartást. Majd következik a keresztségi fogadalom megújítása. Ellene mondok a gonosznak – hangzik mindenünnen a megrendítően komoly szó, s a gyerekhangok nem hogy enyhítenék, de talán még csak fokozzák a fogadalom egész életünket bölcsőtől koporsóig meghatározó drámaiságát. Saját életünkből s megrázó önvallomásokból tudjuk: milyen korán megindul bennük ez a dráma, hogy a fiatal lélek milyen korán válik e küzdelem, jó és rossz harcának színterévé. Nem „gyermek”, hanem nagyon is komoly, felnőtt szavak, pillanatok ezek, melyek hangulatukkal az első századok keresztelőinek emlékét idézik.

„Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, de csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem” – hangzik föl később a könyörgés, s a gyerekek hosszú sorban, összetett kézzel és leszegett fejjel megindulnak az oltár felé, hogy életükben először magukhoz vegyék a szent ostyát.

Mi, felnőttek, kik itt állunk mögöttük a templomban, mi tudjuk, hogy e nap emléke valóban kitörölhetetlen, s egy egész életre elkísér. Mi tudjuk, hogy az árva emberi szív abszolút kapcsolatra vágyik, ezt Istenben találhatja meg.

Jézus ezért adja nekünk mindenestül oda magát a szentáldozásban. S ebben a részesedésben szegény, gyarló és megkínzott érzékeink éppúgy megkapják a maguk táplálékát, miként szívünk és lelkünk egésze. Nem jelképesen, hanem valóságosan, a szavaknál is szellemibben. Mi, felnőttek, kik a háttérben állva tanúi vagyunk az elsőáldozók gyermeki áhítatának, mi már tudjuk, hogy e napot elfeledni soha többé nem lehet.

Aztán a gyertyák kialszanak s a templom ismét üres lesz. Folytatódnak a hétköznapok, mindaz, ami az emberi életet jelenti. De az áldozók szívében ezentúl már ott él az Istennel való találkozás emléke, s egy életen át nem szűnik meg újra és újra szívére hívni őket.

 

(Új Ember, 1961. június 4.)

Jegyzet

 

 

 

Bizonnyal étel

Az első méterek voltak a legképtelenebbek, amikor az autó megindult velük a jeges úton. Húszan is álltak katonák egymás mellé zsúfolva, s a fiú örülhetett, hogy szélre került, kikönyökölhetett a teherautó oldalára. Még sokáig látta az anyját a búcsúztatók kis csoportjának közepén, s máris elvesztette. Mintha valaki saját fájdalmas műtétét nézné végig, olyan volt ez a lassú, méterről méterre megvalósuló szakítás. Szomorú, üres, reménykedő és kifosztott kezek integettek utánuk, verdestek lankadó madárhadként az alacsony magasban, de ők nem integethettek vissza. Aztán a fordulóban most már a szemük elől is végleg elvesztették, akiket itt kellett hagyniuk.

Következett a város, a város elvesztése. Fájdalmasan, mint valami eleven szövet, váltak le az ismerős házak, s szinte külön-külön személyenként, sötét koronáikkal az út mentén visszamaradó fák.

– Akárcsak a halál, olyan ez – gondolta magában a fiú, s a többiekkel együtt ő is fölhajtotta köpenye gallérját a mind élesebbé váló szélben.

Fázott, mint akit csupaszra vetkőztettek. Mezítelen lett, s úgy érezte, nem csak belül árvult el: testében is, utolsó porcikájában is csupaszon didergett. S ettől kezdve pillantása is mintha megfagyott volna. Szárazon, a nincstelenek tárgyilagosságával szemlélte már az egyre ismeretlenebbre változó vidéket.

Közben a Nap mind följebb emelkedett, hidegen reflektorozva a havas vidéket.

– Milyen közöny – tűnődött magában a fiatal katona –, milyen mélységes közöny mindenütt! Ugyan ki tartja számon, hogy akikkel elpöfög itt az autóoszlop, talán már halottak is, csak még maguk se tudják!

Egy kútból néma paraszt húzta a vizet; hallani lehetett a lánc csörgését, s nyomában a vödör tompa puffanását. A paraszt háttal állt, miközben asszonya a kútkávának dőlve, szótlanul nézett ki a menetbe. Régi parasztkálváriákon faragtak ki homokkőből ilyen időtlen arcokat. Aztán egy fiatal, hosszú-hosszú erdő következett, hogy bele kellett szédülnie az elvillanó fák látványába. Egy egész örökkévalóság! Aztán – talán már délután – vad csaholással, szinte a föld alól, fekete kuvasz tört elő, vonított feléjük egy lapos, sivatagos udvarról. Sárga szeme hidegen és gonoszul világított.

– Minden elveszett, valamennyien földönfutók vagyunk – érezte magában minden gondolatnál erősebben a fiú.

 

*

 

Éjszakára egy faluban szálltak meg. Mintha egy sírkertbe törtek volna be, olyan konokul zárkózottak voltak az udvarok és a házak. Pedig egy-egy petróleumlámpa fénye is úgy hatott már, olyan jólesően, akár valami közvetlen emberi szó ebben az ellenséges, téli holdsütésben.

– Ha legalább egy konyha kövére ledőlhetnék, vagy egy ól padlójára – vágyakozott a fiú –, csak hogy közelébe kerülhessek annak, amit még emberi életnek lehet nevezni!

De se kamrába, se ólba nem került, mint valamikor a tékozló fiú, hanem csupán egy magányos kis bódéba rakták be tizedmagával. S amint beléptek ide, a bódénak se volt már azontúl bódé a neve, hanem körlet, a kincstári infernó terminológiája szerint.

Reggel még megölelte anyját, s éjszakára már itt feküdt a hideg cementpadlón, amire akkor éjjel szalmát se tudtak keríteni. Halálosan fáradt volt, de az éhség és a hideg aludni se hagyta. Gondolattalanul, üresen hevert a sötétben, minden gondja, baja testébe, elgyötört tagjaiba költözött.

Most értette meg életében először, hogy a végítélet Jézusa miért vizsgáztatja az emberiséget szinte kivétel nélkül a testi elhagyatottság és irgalom könyvének paragrafusai szerint.

 

*

 

Reggel tudták meg, hogy még napokig a faluban maradnak. Élelmük nem volt, ki-ki úgy szerzett, ahogy bírt. S három nap múlva mindannyian átalakultak hivatásos koldusokká. Nem kínáltak pénzt, nem próbáltak beszélgetésbe kezdeni már. Csak kopogtattak, szótlanul megálltak kívül, a nyitott konyhaajtóban.

Így volt a legegyszerűbb.

– Mint egy árnyék, mint egy kódorgó, szégyentelen árnyék, olyan vagyok már – gondolta a fiú, vagy inkább nem is gondolta már. A meglepő talán csak az volt, hogy milyen hamar jutott idáig.

Átvette és megköszönte a kenyeret, s még ott, a küszöb előtt állva megette. Vagy, ami gyakrabban történt, csöndes köszönéssel és üres kézzel távozott a házból, a kiskapun át, mit bejövet félig nyitva hagyott.

 

*

 

Épp harangoztak, mikor belépett a templomba. Egy hely, ahol nem kell az ajtón kívül megállnia. Ez volt az első érzése. Az uniformis már rég nem azt jelentette számára, hogy katona. Sokkal inkább azt, hogy magányos, az emberi társadalomból kirekedt lélek, mint a középkor leprásai. S most ez is mintha megszűnt volna. Mint aki hazaérkezett, otthonosan ereszkedett térdre az egyik hátsó padsorban.

Kint a világban még tartott a háború, s itt – arcát tenyerébe rejtve – pillanatokon belül mégis megszűnt katona lenni. Itt csak ember volt, éhező, fáradt, árva ember, de végre ismét ember.

Kimondhatatlan, soha idáig nem érzett éhség szállta meg, hogy magához vehesse az Urat. Szépen, összeszedetten meggyónt, s mikor a ministráns csengettyűje az áldozást jelezte, a többiekkel együtt ő is odatérdelt az áldoztatórácshoz.

Csak a nélkülöző ember, aki ázott, fázott és éhezett, ahogy azt az Isten a végítélet napjáig följegyzi és számon tartja, csak a földönfutó tudja, hogy mi az: egyenlően a többiek között letérdelni az oltár elé, s csukott szemmel magunkhoz venni Őt.

A fiúnál most a legszebb szavak is üres fülre találtak volna. De az ostyával az áldozat csodálatos forrósága jutott el hozzá. Pedig az éhezők, a hazátlanok konokok és megközelíthetetlenek. A szó megmarad puszta szónak a számukra. De ez a csodálatos étel, áttörve minden burkot, kimondhatatlan melegséget adott szívének.

Visszament a helyére, és síró arcát tenyerébe rejtette.

– Te valóban számon kérheted tőlünk, adtunk-e ételt az éhezőknek, italt a szomjúhozóknak – fogalmazták meg szavaknál is hívebben a szemeiből megeredő könnyek –, mert Te valóban etettél, a világ végezetéig tulajdon véreddel itattál minket.

 

(Új Ember, 1961. június 25.)

 

 

 

„A búcsú”

Tizenhat esztendeje, hogy a második világháború befejeződött. Elég idő, hogy az emberiség felejtsen. A romokon új városok épültek; új remények és új gondok kerültek a régiek helyére. De igaz volna ez? Vajon a szívek mélyén, gondolataink és érzelmeink alján is megszakadt volna a drámai folytonosság? És végképp elcsendesedtek, elnémultak volna a véghetetlen temetők s földjükben a halottak?

Búcsú egy német kisvárosban, most, tizenhat évvel a háború után. A vásár javában áll már, csak még a körhintát kell leásni a földbe. S ekkor hirtelen megszakad a mulatság: először egy német rohamsisak, azután egy horpadt kis öngyújtó, aztán egy rozsdás fegyver kerül elő a földből. Már mindenki a gödör szélén tolong, amikor kiemelik a halottat, egy ismeretlen német katona holttestét.

De valóban senki se ismeri őt? De igen, apja és anyja az első pillanatban fölismerte. Csak a polgármester szeretné visszaűzni a betolakodót, a tizenöt év után a föld alól is visszatérő halottat. Ugyan miért?

A választ a kérdésre egy sortűz adja meg. A polgármester az, aki a sortüzet vezényli, tizenöt évvel ezelőtt, náci egyenruhában, a háború utolsó napjaiban, s aki a sortűz után lerogy a házfal aljába, egy szökevény német katona. De a történet nem róla szól. A másik, a társa még életben van, s itt kell bujkálnia valahol a rettegő, elkínzott kisváros falai között. Az utolsó napjáról számol be a film, s haláláról, amelynek az első sortűz csak fenyegető előképe.

Mindenki kétszer is vizsgázik a filmben: tegnap is, és ma is. S közülük egyedül az anya az, aki kiállja a próbát.

Szökne az áldozatvállalás, a kockázat elől a helység plébánosa is. S az ő szereplése az egyetlen, amihez szeretnénk kiegészítéseket fűzni. Magatartása vajon tipikus volt-e?

Nézzük meg kicsit közelebbről ennek a papnak szerepét, annál is inkább, mivel a film a maga riportszerűségében is kitűnő és igaz alkotás, mit valószínűleg máris sokan láttak, s még igen sokan néznek meg a közeljövőben. Tehát: a plébános alakja az egyetlen, akivel szemben a rendező állásfoglalása sem egészen világos. Nem kooperál a náci vezetővel, sőt, amennyire a körülmények engedik, kifejezetten elítéli tevékenységét. A templom falai közé menekülő fiúval szemben, saját életén túl, az oltárt is kockáztatja. Félelmében először kiutasítja ugyan a fiút, de nem adja fel, sőt tragikus kétségével végül is a kereszt elébe veti magát. E lényegében nemes dilemma valóban a kereszténység igaz szellemét tükrözné? Természetesen nem. De hozzátartozik az igazsághoz, hogy a félig-meddig esendő gesztust valódi megvilágításba helyezzük.

Tizenhat esztendeje, hogy vége a háborúnak. A szívek és a gondolatok alján azonban ma sem szakadt meg a drámai folytonosság, s élők és holtak továbbra is újra és újra megmérkőznek a teljesebb igazságért. Egy készülő világ küszöbén, a váltás nehéz és nagyszerű óráiban, pillanatra se szabad felednünk, hogy ennek a születő új világnak szükségszerűen egyet kell jelentenie a humanizmus győzelmével. Elég alapos tanítást kaptunk erre a tizenhat év előtti évtizedben.

 

(Új Ember, 1961. július 2.)

Jegyzet

 

 

 

Az anyaszív drámája

Egy hónapja játssza a Madách Színház zsúfolt nézőtér előtt Bertolt Brecht Kaukázusi krétakör című darabját. A színpadon stilizált, modern díszletek között ősi mondát elevenít fel a szerző, a modern formabontás művészi, már-már mutatványos eszközével. S ami a nézőket magával ragadja, az egyszerre mind a kettő: a mai formanyelv s az ősi, mondhatatlanul egyszerű „mese”.

Mintha egy képeskönyvet lapoznánk, s arany iniciálék tündökölnének a szemünkbe: ilyen a színtér, s a színtér előtt felidézett figurák. Álarcot hord a kormányzó s a kormányzóné: a hatalom rideg maszkját; a nép fiai azonban mezítelen arcukat és csupasz sorsukat fordítják felénk. A történet szinte egyetlen mondat. Grúzia kormányzójának és feleségének menekülniük kell a föllázadt városból, s gyereküket ottfelejtik a nyílt piactéren. Gruse, a kis cselédlány veszi őt magához, s élete kockáztatásával megmenti, fölneveli magának a kisfiút. A bíró dönt: Gruséé a gyerek, mert szív szerint ő az édesanyja.

A rafináltan bonyolított hatások gyűrűzve közelítenek a végső jelenet, a bírósági kép, a drámai központ felé. Ez a közép: a híres krétakör. A bíró krétával kört rajzoltat a földre, s ennek közepére állítja a gyereket, kinek egyik kezét a kormányzóné, másik kezét Gruse fogja. A vér szerinti és a szív szerinti anya. De a kérdés csak így szól: ki a gyermek anyja? Aki a körből magához húzza – mondja Azdak, a bíró. S íme: a kormányzóné az, aki a kisfiút a maga oldalára rántja a körből. S az ítélet mégis, a valódi ítélet: a gyermeknek Gruse az anyja, mert ő az, akinek nem volt szíve kettészakítani a kisfiút.

A jelenet igazsága a megrendülés erejével hat a közönségre. Brecht érdeme, hogy a színes forgatagon keresztül pillanatra se veszti szem elől azt a véghetetlenül egyszerű fonalat, mely egyedül vezet a megoldáshoz és a feszültség feloldásához. Mer véges-végig egyszerű, sőt primitív lenni, s épp ezzel éri el a robbanó hatást. Ebben persze egy zseniális színésznőnek, Psota Irénnek is hatalmas része van, ki oly árnyalt és fegyelmezett, intim és legendásan távoli egyszerre, amire talán csak japán színészek képesek.

De ami minket leginkább megindított, az az, hogy a modern színpadot kedvelő mai közönség milyen mohó szomjúsággal fogadta az anyaságnak már-már szentségig emelt, ősi és örökre kísértő eszményesítését. Egy pillanatra mindannyian gyermekek voltunk az elsötétített nézőtéren, s szívünket egy pillanatra mindannyian odaadtuk a csodálatos vonzásnak, melynél nincs nagyobb, áhítottabb kötés a földön.

Szerzők, színészek, nézők azonos hőfokon, egy emberként vallották ezt a kaukázusi krétakörperben.

 

(Új Ember, 1961. július 9.)

Jegyzet

 

 

 

Pár szó az unalomról

Az unalom – közvetve vagy közvetlenül – világirodalmi téma lett. Száz-kétszáz évvel ezelőtt az unalom még csak afféle vidéki nagyság volt, poros kis provincia. Ma: világvárosokkal, tengerekkel és repülőgépekkel rendelkező nagyhatalom.

Először Baudelaire költészetében jelentkezett, mint halálos fenyegetés, de még romantikus és arisztokratikus jelmezben. Az unalom megszállottja nála még átkozott különc, a poklok kiválasztottja, s csak a beavatott szem ismeri fel magányos arcát, nagy szenvedőkre emlékeztető tartását a párizsi forgatagban. Ez volt a kezdet. Baudelaire Spleen-verseit ma már úgy olvashatjuk, mint az unalom első, világirodalmi próféciáit.

Azóta az unatkozás, az unalom világstílus lett. Ahogy a keleti ember mosolyog, úgy unatkozik a fehér nyugati. Az unalom mindenütt jelen van, az arcokon és a szabásmintákban. Népbetegség lett, gyerekbetegség.

Kinyitok egy nyugati képes magazint, s lapról lapra tapintom jelenlétét. Nagyvárosi utcakép: elkopott reflexekkel néhány járókelő a harsány napfényben. Fiatal lányok: napszemüvegük közönyösen szép arcukból mintha az utolsó élőt, pillantásukat is letagadná. Névtelen kamasz, egy a sok közül: arcáról süt a nyers közöny.

A lustaság a bűn párnája, vallották régen, s ez még inkább érvényes az unalomra. Az unalom a legalattomosabb hiányérzet. Nem konkrét hiány, az apró részletek, a szétszórt, magányos, ellenőrizhetetlen pillanatok mérge és betegsége. A semmiségek felől támad a lényeg, életünk értelme felé, rettentő sivatagokat hagyva maga után. S mivel az űrt, az ürességet se a lélek, se a természet nem tudja elviselni, mi sem volna könnyebb, mint a bűn és unalom összefüggését kimutatni. Az unalom ellen a bűn izgatószerével védekezni a legkönnyebb. De ez az enyhület csak átmeneti lehet: még nagyobb üresség, még salakosabb unalom marad utána.

Az unalom a programtalanság, a széthulló társadalmak, gazdaságok, kultúrák betegsége, amikor a szerves szervetlenné esik szét. Rákos folyamat, melyben az egyes sejt, melynek addig a szervezet egésze adott munkát, célt, reményt és programot, elárvul, magára marad.

De hogy állunk ezzel a kérdéssel mi, keresztények?

Egy hívő igazában sohase unatkozhat. Itt van mély, frissítő és vitalizáló jelentősége a nagy hitbeli, vallásos dráma átélésének. A hívő azzal, hogy a jóra törekszik, egyúttal a lét legforróbb, legintenzívebb drámájának, jó és rossz drámájának is hőse. Számára épp a magányos, ellenőrizhetetlen pillanatok – az unalom legkedveltebb terepe – jelentik a titkos, belső dráma igazi helyét és idejét. Amikor látszatra ő maga semmit se tesz, akkor is tudja, hogy a dráma tovább folyik érte és körülötte, hogy nem üres, hanem mágneses térben él, feszültségben, örökös telítettségben két végletes pólus között. Természetesen a hívő számára is szükséges, hogy az emberi társadalmat mint életadó, szerves programot élje át.

A mind sűrűbben lakott földön egyre ijesztőbb fehér foltok, az unalom sivatagai jelentkeznek, s ezeket a sivatagokat mind veszedelmesebb vadak lakják, az unalom hordákban élő magányosai. Ezzel szemben mi, keresztények – akik itt egy programját tudó, s kialakító világban élünk – fokozottan kell hogy tudatosítsuk magunkban, hogy számunkra nincsen üres tett és üres pillanat. Egy áldott dráma részesei vagyunk, mely egy pillanatra se hagy magunkra. „Édes iga” nyom és véd bennünket a közöny minden fajtája ellen. Bár drámai életet élünk, mégis feladatunk a szelíd, cselekvő derű képviselete. S ezt a szelíd derűt, mit épp egy nagy dráma örökösen frissítő jelenéből hozunk magunkkal, hisszük, ez a világ sem nélkülözheti. Se a programját kialakító keleti, se a programzavarban szenvedő nyugati világ.

 

(Új Ember, 1961. július 23.)

 

 

 

A világtalan pap áldozata

1961. július 16-án, Kármelhegyi Boldogasszony ünnepén mutatta be aranymiséjét Kisznyér Kálmán nyugalmazott plébános, világtalan pap, a kiskunfélegyházi „egycsövű” ótemplomban.

Reggel kilenc óra van. Megkondulnak a haragok, kezdetét veszi az ünnepi szentmise. A riporter is megérzi a zsúfolásig telt templomban a kivételes órát, azt, hogy a hívők seregét valami rendkívüli erejű személyes szeretet tömöríti az oltár köré. S az áldozat bemutatásának ez a „személyes” jegye csak még élőbb, még megrendítőbb tartalmat ad. Ezt a külön tartalmat nagyon nehéz lenne pontosan megmondani. Pontatlan „fordítása” valahogy így szól: „Fogadd el, urunk, tőlünk, híveidtől az itt bemutatott miseáldozatot. Hiszen aki oltárodnál áll, valóban közülünk való, egy velünk, s ő maga is áldozat érettünk a te oltárodon. Ő maga is áldozat, ki töretlen hitével, derűjével halhatatlan példáját adta a szeretetnek és a tűrésnek. Miseáldozata mellett fogadd el hát őt magát, mint eleven áldozatot, fogadd el egyszerű életét, világtalan tisztaságát engesztelésül a mi vétkeinkért”.

 

*

 

Mise után a plébánia kertjét valósággal elözönli a nép. Alig tudok odaférkőzni az ünnepelthez, kit sorra köszöntenek fel régi, messzi vidékről jött hívei. A vak pap hangjukról fölismeri őket, de hasonló szeretettel, készséggel fogad engem is, kivel most szorít életében először kezet.

Ötven esztendeje, hogy első miséjét elmondotta, s azt is itt, Félegyházán, s ugyanezen a napon, Kármelhegyi Boldogasszony ünnepén.

Tizenkét esztendeje vak. Vakságát csodálatos derűvel és jókedvvel viseli. A tragédiának legkisebb árnyéka sincs körülötte.

– Sok mindenre jó a vakság – meséli ő maga. S ami még hihetetlenebb, s egyedül az ő érdeme: környezete mosollyal hallgatja szavait.

– Van, aki hosszú évek után egyenesen azért jött hozzám meggyónni, mert vak vagyok. Meg is kérdezte: „Igaz, hogy a tisztelendő úr vak?” Persze, én megnyugtattam, s ő elvégezte gyónását. Így működik a kegyelem – fűzi hozzá. S különös boldogsággal: – Talán azért is van olyan sok gyónóm. Évi hétezer…

Megvolt természetesen a maga krízise is, át kellett esnie vakságának kritikus hónapjain, amíg helyét ismét megtalálta. Miután elvesztette szeme világát, még egy esztendeig vezette önállóan plébániáját. De be kellett látnia, hogy ez bizony nem megy. Nehéz volt nyugalomba vonulnia közel negyvenesztendős tevékenysége után – melynek Cegléd, Hatvan, Bugyi község voltak a főbb állomásai –, végül is azonban engedett. Így került vissza hajdani szülővárosába, Kiskunfélegyházára, hol Oláh Károly kanonokban megértő segítőre és barátra – családias otthonra – talált.

– Kiderült, hogy még mindig használható vagyok – mosolyog s eltűnődik. – Mindennap misézem, s van, hogy egész napon át gyóntatok.

Mosolygunk valamennyien, s talán nem is gondoljuk, hogy egyedül az ő derűjéből és erejéből születhetik meg ez az „általános derű”, ez a közös mosolygás.

 

*

 

Megköszönöm szavait, s a magam részéről már be is fejezném a „vallatást”. De most ő szeretne még mondani valamit.

– Aranymisém alkalmával nem feledkezhetem meg édesapámról. Építőmester volt Félegyházán. Hat gyermeket nevelt föl, s közülük négyet diplomásnak. Hetvenöt éves fejjel is hálás gyermeke vagyok.

Szavaira csönd lesz a szobában. Az ünnep legmélyebb értelmében ünnepi hangulat: összegeződik benne az idő, s valahogy kilépve belőle egy pillanatra átvált az időtlenbe. Abba az időtlenségbe, amit mi hívők, örök derűnek érzünk, és Isten közelségének nevezünk.

 

(Új Ember, 1961. július 30.)

 

 

 

Szegedi képeslap

A délutáni gyors kilenc órakor, esti sötétben érkezik meg Szegedre. Gyalog megyünk szállásunkra, kissé fáradtan, mégis telve kíváncsisággal. Először vagyok a városban. Szeged egyelőre nem sokat mutat magából, csak hangulata csap meg, fáktól és víztől üde levegője.

Az első varázslatos pillanat, amikor végigmentünk a szegedi papnevelde folyosóján. A csukott, nagy ablakok mögött csönd van, és egyetlen lámpa sem ég: próbák alatt nem lehet villanyt gyújtani itten. Kint a Dóm előtt most tartja főpróbáját a világhírű moszkvai balett.

 

*

 

Vacsora után az oldalajtón át kimegyünk megnézni az ünnepi előkészületet. Nagyszerű látvány a csillagok és reflektorok fényében a hatalmas négyszögletű tér, a híres kvadrum, zártan, mégis nyitottan a szabad ég alatt. S a székesegyház, az egyetem, a püspöki palota meg a csillagos égbolt együttes csöndjében különös érzéssel állunk meg Prokofjev zenéjére. Üres padjaival a hétezer ember számára készült emelvény remek téma, kész „kép” egy filmoperatőr számára, ahogy hatalmas vaslábai alatt ideragyog a szemközti büfésor.

Lábujjhegyen keresünk magunknak ülőhelyet. A balett most csak próbál, tehát inkább csak jelzi a táncokat, ami persze külön érdekesség, hiszen – némi képzavarral szólva – kulisszái mögé leshetünk a tökéletes mozdulatoknak. Nem csoda hát, hogy csak percek múlva, s akkor is csak barátom figyelmeztetésére vettem észre közvetlenül a hátam mögött a balett művészeti vezetőjét, Galina Uljanovát.

A nézőtérre irányított egyik reflektor valósággal „premier plánban” mutatja arcát. Haja kontyban szorosan a fejére simul, kezében mikrofon, mellette tolmácsok és rendezők vezérkara. Nehezen tudnék róla egy mondatnál többet mondani. Nagyon csöndes, finoman zárkózott, mégis minden ízében, mozdulatában rendkívüli ember.

 

*

 

Reggeli városnézés. Ilyen hát Szeged! Nekem nagyon tetszik. Kis utcái mind „valahová” vezetnek: rendkívüli szépségű, szervesen a házak közé épült tereket kötnek össze. Az igazán sikerült városok titka élteti Szegedet: terek és utcák összjátéka, közös-kölcsönös ritmusa. Új épületei is kitűnően sikerültek, remekül simulnak bele az „egészbe”, mintha csak azt példáznák, hogy jó helyen minden sikerül, minden megtalálja a maga helyét és szerepét.

Tovább sétálunk ki a Tisza-partra, Juhász Gyula feledhetetlen folyamához. A vízen hatalmas hajó áll, fedélzetén sürgölődő munkások. A hajót szállodává alakították át. Holnap lesz ünnepélyes megnyitása. Mesélik, hogy a „víziszállót” központi fűtéssel fűtik, s egészen a jégzajlásig nyitva tartják. De mindez még messze van. Most még a szálló saját tiszai uszodájával várja a vendégeket.

 

*

 

Különös véletlennek köszönhetem, hogy sikerült elbeszélgetnem a moszkvai balett két tagjával. Jekatyerina Makszimova a társulat szólótáncosnője, Uljanova legbensőbb tanítványa. Művészetéről Párizs és New York sajtója egyöntetűen az elragadtatás hangján írt. Amit a mi lapunkban a legemlítésreméltóbbnak tartok, az Makszimova szinte gyermeki szerénysége. Válaszaiban komoly, megfontolt, sugárzóan értelmes. Legkedvesebb zeneszerzője Prokofjev és Bartók, legkedvesebb költője Lermontov, regényírója Turgenyev.

Befejezésül megkérem a tolmácsot, fordítsa le számára a következő mondatot:

– Valamennyiünket megkapott, hogy lényében nyoma sincs semmiféle sztár-íznek, s kérjük, maradjon ilyen továbbra is.

Makszimova elpirul, lángvörös lesz, s mosolyogva bólint a fejével.

 

*

 

A másik művésznő, akivel beszélhetek, a kar tagja. A szólistákról mégis felhőtlen elismerés hangján nyilatkozik. Vajon ez volna az együttes művészetének legvalódibb „művészi” titka: ez a csöndes szerénység, közösségi erkölcs?

Ilma Malencsovát a baletton kívül leginkább a festészet érdekli. Kedvencei az impresszionisták: Manet, Monet, Pissarro, Van Gogh, meg Picasso, Chagall. – És Uljanova, mi a véleménye róla? – Megfontoltan válaszol: – Tolsztoji lélek.

 

*

 

Közben álló napon keresztül játszik velünk az idő. Minden pillanatban mintha esni készülne, aztán mégse. Este nyolckor a rendezőség a legnagyobb zavarban van: merje-e megtartani az előadást?

De a közönség nem mozdul a csillagtalan ég alól, valósággal kikényszeríti a döntést. Kilenc órakor megszólalnak a kürtök, s a Dóm kettős tornyának ünnepi „árnyékában” kezdetét veszi a bemutató. Alig hangzanak el azonban az első akkordok, most már a vihar is elkezdi. Kigyullad a fényfüggöny, s színre kerül műsoron kívül: hétezer ember futása az emeletes tribünökről, nyakában a szakadó esővel.

 

*

 

Másnap vasárnap. Szentmisét a Dómban hallgatunk, s itt értesülünk róla, hogy tegnap délután a Dómban járt orgonajátékot hallgatni a vendégművészek egy csoportja, többek között Makszimova is. Látogatásukról Visy Antal, a székesegyház orgonistája számol be:

– Több mint egy órát hallgatták orgonagyakorlatomat, rendkívüli figyelemmel és művészi érdeklődéssel, s mély csöndben. Mikor Schubert Ave Mariá-ját játszottam, tolmácsukon keresztül megkértek, játsszam el nekik a magyarok legkedvesebb Mária-énekét. A sok közül én a Boldogasszony Anyánkat választottam. Uljanova különben hétfőn délelőtt jön meghallgatni orgonánkat.

 

*

 

A vasárnapi nap tele ünnepi eseménnyel. Délelőtt leplezik le Mikszáth szobrát, délután futballmérkőzés lesz, és kutyaverseny, este pedig – ha nem jön eső – ma talán sikerül megtartani a Kővirág szegedi premierjét.

És sikerül. Zápor helyett estére tökéletesen kitisztul az égbolt, s most már zavartalanul folyhat az előadás. Prokofjev zenéjének dallama száll az ég alatt, miközben a színpadon páratlan, elragadó mozgásművészettel tolmácsolják a Kővirág örök meséjű történetét.

 

*

 

Éjjel tizenkét óra van, holnap korán indulunk haza Pestre. Szótlanul állok szobám ablakában, nézek ki a megürült éjféli térre. Körülöttem és fölöttem, a csillagos égboltra rajzolva velem együtt virraszt a székesegyház kettős tornya, a kvadrum épületeinek oromzata, s virraszt majd akkor is, ha én már elpihentem, s azután is, hogy elhagytam Szegedet.

 

*

 

Élményekben rendkívül szép és gazdag nap volt ez, s csak hálával s a búcsú szomorúságával tudok megválni kora hajnalban a békésen alvó várostól.

 

(Új Ember, 1961. augusztus 13.)

Jegyzet

 

 

 

Holt próféta a hegyen

Húsz esztendeje halt meg Babits Mihály. Már háborúban volt akkor az ország, s halála így különös súlyt, megrázó jelentőséget kapott. Utolsó éveiben a költő nemzete prófétája kívánt lenni, betegen, halálos kórral a testében, a gégerák fojtogató némaságában: megrendítő figyelmeztetések, modern költői jóslatok szólaltak meg verseiben, egyre nagyszerűbben és egyre hangosabban. Utolsó idejében valóságosan az Ótestamentum prófétáinak sorsa teljesedett be rajta. Többé nem húzódhatott vissza a merő esztétikumba, a gyülekező veszély vallásos és morális szerepre, vallomásra kényszerítette. Végső menedékét az esztergomi Előhegyen csendes és védett szigetnek szánta talán a barbárság „tengerszintje” felett, de ez a sziget utoljára megszűnt védett terület, zárt övezet lenni, s egy költő-próféta magaslatává változott.

Alkatilag Babits nem erre született, amint azt a Jónás könyvében megvallja, nem a hős szerepére. Isten hívása, s a sors, a háborús idők rettentő szorítása kellett ahhoz, hogy új, hatalmas szavait kipréselje a szörnyű kórtól fuldokló torokból. Babits kései költészete az erkölcsi imperatívusz csodája. A „szemérmes” költőről, aki hosszú ideig antik maszkok mögé rejtette arcát, ugyan ki hitte volna, hogy utolsó idejére a legmezítelenebb, legvérzőbb szavú tanítója lesz nemzetének?

Mikor meghalt, sokan úgy érezhették: elhagyott bennünket, nem érdemeltük meg Bibliába illő áldozatát. Isten megelégelte a süket fülek közönyét s a költő szenvedését. A kép pillanatra végképp elsötétedett: körül a háborúba borult ország, s a „hegyen” – Babits utolsó verseinek többször visszatérő jóslataként – a halott költő, népének halott prófétája. Semmi kétség, Babits utoljára ezt a szerepet már nemcsak vállalta, de egyenesen kívánta, nemcsak áldozat volt, hanem az is akart lenni. Halála: intés és engesztelés volt egyszerre. De mi akkor csak büntetést láttunk benne, s a legtöbben még csak tudomásul se vették csodálatos viaskodását és pusztulását.

Az Előhegy ma is a régi, ha új villák közt vezet is az út Babits Mihály kis „fecskefészkéhez”. De maga a „fecskefészek” bizony sok változást ért meg az elmúlt húsz év alatt. A költő halálával gazdátlanná vált, s kikezdte a pusztulás. Kísértetlak, panaszolja Török Sophie már a gyász első fájdalmában is, s ahogy telnek-múlnak az évek, a törékeny kis lakot lassan szétszedi az idő: a szél, az eső, s végül a mindent felejtő gaz: a süket föld, s az utókor közönye.

De a „pusztába kiáltott szó”, tudjuk róla jól, nem maradhat örökre néma. Épp az a bizonyos „pusztába kiáltott szó” nem. Az igazságnak már az is elég, ha elsuttogják, magától él azontúl, s a pusztából, a halott ajakról, a föld alól is odatalál az élők fülébe, míg egy napon végül is meghallják, s azontúl szeme fénye, mindene lesz a háznak, örökre velünk marad.

Hallgatom az ünnepi szónokokat, s az igazság csodáját élem meg szívemben. Bizony, nem múzeum ez a kis ház, hanem most telik meg jelentéssel és élettel igazában. Akár a földből előkerült arany, világítanak Babits kéziratos versei a falakon. Ezeket a verseket – félreértések és viszontagságok után – ma már egy egész ország kezdi a magáénak vallani. Nem szégyen hát bocsánatot kérnünk tőle, akitől József Attila se szégyellt bocsánatot kérni – ez a vallomás a hivatalos szónoklatok egyik alaphangja. S a másik: vitatkozhatunk vele, de erkölcsi tisztasága nélkülözhetetlen fényforrása kell hogy legyen mindannyiunknak.

A falakról a „halhatatlan” kéziratok néznek ránk. Milyen törékeny, milyen mulandó jegyekkel, javítgatásokkal, áthúzásokkal tele lapok! S az „örökéletű” verseknek mégis épp ezek a mulandó, Babits ziháló lélegzetvételével rokon, téveteg, remegő vonások adják meg a döntő hitelt. Ellentmondások tisztítótüzében született próféciák ezek, melyek ismerték minden kételyünket, bűnünket, megszenvedték minden gyengénket. Aki írta őket, egy volt közülünk, hasonló, nagyon is hasonló volt hozzánk. S mégis, épp ez a szenvedések árán remekműveket szülő gyengeség hat ránk a legkényszerítőbb erővel. Babits Mihály valóban nemzete költője volt, Isten embere. Illés próféta kései utóda, valódi áldozat.

 

(Új Ember, 1961. augusztus 20.)

 

 

 

Fekete rózsa

A könyv hét ciklusra oszlik: Nyárdél, Léptek, Egy kiállítás képei, Ozeás könyvéből, Ars poetica, Mátra, Szárszó. A költő „tárgy szerint” így csoportosítja verseit, de a művészi anyag árama, a tökéletes stílusegység kerek egészbe olvasztja a kötetet. Férfilíra ez, mely az előző kötetek után most már a delelő magasából a lehető legszélesebb látóhatárt kívánja birtokolni: a költő legdöntőbb történelmi és tájélményeit, világnézeti és művészi elveit.

Rónay György költészetében a Fekete rózsa nem a meglepetés vagy továbblépés, hanem a szintézis pillanata. A gazda széttekint birtokán, s az érettség fokán, a férfi erejével és biztonságával teljes hazáját, a földit és a szellemit olvasztja egybe pillantása. E kötet teljességéhez viszonyítva az előzőek a részletek, egy-egy tartomány szépségével, művészi tökélyével, morális tisztaságával kápráztatták el az olvasót. A Fekete rózsa számadás s összegezés, nem „csúcs”, hanem biztonságos, lakható „fennsík”. A kiemeléseknek épp ezért nincs helye és jelentősége. Leginkább mégis azok a delelő tájversek tetszettek, melyek a férfikor belső tájainak szemérmes, mégis szókimondó vetületei, s azok a lírai darabok, melyek Rónay modern katolikus líránkat alapjaiban kialakító remekei közé tartoznak.

 

(Új Ember, 1961. augusztus 20–27.)

Jegyzet

 

 

 

Legénylakás

Egy lifteslány és egy kistisztviselő szerelmi története. Mindketten egy biztosító társulat alkalmazottai, melynek székháza egész Amerikát, az egész amerikai társadalmat szimbolizálja. Méreteivel, számtalan emeletével már ez az üvegpalota is túlnő a valóság határán: misztikus konstrukció, melyben az egyén apró porszem a nálánál nagyobb hatalmak erőterében.

Az első képek az elvontságig fokozódnak. Lámpák nyája alatt imamalmok módjára kattogó számlálógépek; munkaidő után az előcsarnokból kiáramló hivatalnoksereg (mintha a puszta anyag elemi részecskéinek áramlását látnánk!), miközben a már-már fölfoghatatlan arányú „külön világban” örökmozgó liftek mérik-mérik a kiürített időt.

Mi a sorsa két kisembernek ebben az univerzumban? Látszatra minden rendben van. Aztán előtűnik sorsukon a vékonyka repedés, a tapéta mögül a valóság. A fiú baja első pillanatra inkább mulatságos: minden főnöke az ő lakásán szeretkezik, miközben a fiú a fél éjszakáit az utcán töltheti. Ez eleinte inkább csak megalázó, vígjátékba is átcsúsztatható „bűn és baj”. Tragédia akkor kezdődik, mikor kiderül, hogy az elnök szeretője nem más, mint a fiú szerelme. De ideig-óráig ez is „megoldható”. A fiút előléptetik, s „kiváló munkájáért” beköltözhet egy üvegkalitkába.

Karácsony este van, mikor a köznapi történet könyörtelen sablonjai szerint bekövetkezik a tragédia. Az elnök, aki különben családos ember, érzéketlen közönyével öngyilkosságba kergeti a lányt. Mire a fiú éjfélkor hazabotorkál, félholtan találja szerelmét áldatlan legénylakásán. Az a két nap, mialatt félszeg kétségbeeséssel küzd a lányért, egyik kisemmizett kis lény a másik kisemmizett kis lény életéért, a filmnek legszebb jelenete. De a megoldás még várat magára, ahhoz a fiúnak is, a lánynak is erkölcsi lénnyé kell érnie, hogy külön-külön föl tudjon lázadni a pénzzel kibélelt szolgaság ellen. Csak miután ez megtörténik, születhetik meg kölcsönös szerelmük. Mert előbb ki kell egyenesedniük ahhoz, hogy egymás szemébe nézhessenek.

Sablonos történet? A történet – sajnos igen, de az egésznek és a részleteknek az elemzése oly finom, emberi és igazságos, hogy a filmet művészi és erkölcsi értelemben is a legjobb alkotások közé emeli. Ritka pontossággal, szeretettel és morális érzékkel tapintja ki a pénz könyörtelen mechanizmusában vergődő emberkék tompa, mégis halálos bánatát. S mikor megengedi végre számukra a találkozást, sikerük mintha valami többre is biztatna. Homályosan valami ilyesmit érzünk szabadon fölragyogó mosolyuk láttán: íme a szelídek forradalma! S a kicsinyeknek és szelídeknek ez a szép győzelme a földön – mely az Evangélium szerint végül is nekik van fönntartva – akarva-akaratlanul is, merem kockáztatni: egyetemes alkotássá avatja a filmet.

 

(Új Ember, 1961. szeptember 3.)

Jegyzet

 

 

 

Feltámadás

Közepesen „megoldott” film. Hetek óta játsszák mégis, hetek óta állnak sorban az emberek a mozik jegypénztáránál, hogy láthassák. A Feltámadás igazi forró siker.

Engem most kizárólag ennek a sikernek a titka érdekel. Nem kívánom hát elemezni a színészek vitatható játékát, a rendező és operatőr munkáját, de még a regény és a forgatókönyv viszonyát sem, hogy a film írójának hogy és mit sikerült átmentenie Tolsztoj remekéből a moziszalagra.

Csak négy mondatról, négy pillanatról szeretnék beszámolni, azok közül is az egyik ismétlés. Ez a négy kiválasztott pillanat világítja be ugyanis – legalábbis szerintem – az egész történetet. Ritka eset, hogy ilyen élességgel ki lehessen tapintani egy történet lényegét; itt valósággal vakítanak a fényforrások.

Az első világító „szó” a húsvéti éjféli mise után hangzik el: „Krisztus föltámadott” – mondja a fiatal Nyehljudov szerelmének, Katjának. S a leány: „Valóban föltámadott”. Évszázados szavak a húsvéti gyertyák fényében, de milyen éretlenül hangzanak a fiú szájából! Hogy mennyire éretlenül, azt igazán akkor érezzük, amikor évek múltán a jelenet szóról szóra megismétlődik közöttük, de most már valóban hittel, egész életük, bukásuk és feltámadásuk valóságával.

A harmadik fényforrás: Tolsztoj gondolata, mit Katyusa szájába ad, amikor az elutasítja magától a boldogságot. Ezt mondja: „Nem engem szeretsz te, hanem minden szenvedőt. De ezért a szeretetért érdemes volt szenvednem.” S a negyedik „nagy szó”: „Nekem elég, hogy akartál” – azaz: hogy a fiú jóvá akarta tenni vétkét, mit a leány ellen elkövetett. Ez a négy „szó”, négy „pillanat”, mint a négy égtáj, oly biztonsággal tartja a történet égboltját. Hogy miért? Mert a személyes történetnek általános érvényű, himnikus keretet ad. És mert ez a személytelenség nem elvont és hűvös, mint az a szó, amellyel a fiatalok fellángoló szerelmükben egyáltalán megajándékozhatják egymást. Igazában ez a szibériai húsvét éjszakáján derül ki, mikor megismételhetik – mint belső megtisztulásuk próbáját –: „Krisztus feltámadott”, s a válasz rá, hogy „valóban”, ami most azt jelenti, hogy bennük is föltámadott, hogy ők is föltámadtak benne, s hogy az ő föltámadásuk is, akár a Krisztusé, mindenkit érint, az egész szenvedő és szeretetet szomjúhozó világot.

És „személytelen” a harmadik mondat is: „Nem engem szeretsz te, hanem minden szenvedőt. S ezért a szeretetért érdemes volt szenvednem.” Nincs személyes, tisztán személyes megoldás, csupán a többi emberen keresztül. „A többi a pokol” – vallja Sartre, s az is, amíg pusztán a „többi”-t jelenti. Ezt kell hát megváltanunk magunkban, s akkor a személyes szinte már nem is számít!

Mind a három mondat, pillanat: a szeretet érvényességét bizonyítja, ez sugárzásuk ereje.

S a negyedik mondat, búcsúzóul: „Elég, hogy akartál” – vallja Katja. Az ember alapvetően morális lény, s igazságérzetét a szándékok indítják meg leginkább. Igaz, hogy többnyire ez is láthatatlan világ, de a döntő realitás erejével hat ránk, és a valóban szerető szívek egyedül ezt tudakolják: a másik szív szándékait.

Mind a négy „nagy pillanata” a filmnek a szeretetről, a szenvedésről, a szándékoknak „területen kívüli”, „önzésen túli” világáról vall. Hogy hol van ez? Kívül rajtunk, hogy bennünk lehessen. A „többiekben”, hogy mindannyiunkban megvalósulhasson.

 

(Új Ember, 1961. szeptember 24.)

Jegyzet

 

 

 

Két ölelés és egy kőtábla

Budán az Orbán tér feletti kapaszkodónál különös kőtábla állítja meg az erre sétálót:

 

Hű állatodat, óh hallgasd meg ember!
Ne üss, ne verj, légy hozzám türelemmel.
Ha megdolgoztam, adjál innom, ennem,
Ha fázom, adj fedelet melegednem,
Erőmön felül terhet ne halmozz rám,
Istennek tetsző, hogyha jó vagy hozzám.

 

A vers felett, a kőtáblán, lovacskák kis csoportját látjuk megmintázva, a tábla alatt kiszáradt itatómedence. Valamikor az itteni emelkedővel csak nehezen birkózhattak meg az igáslovak, s a nekikeseredett kocsisokat intette türelemre a jámbor versfaragó.

Most csönd van a kapaszkodónál, autók surrannak el mellettem a sima betonon. Végig a hegyoldalon nyárvégi nyugalom, fák, bokrok, füvek békéje. Növényi béke. Erre mondotta egyszer Németh László, hogy a növények élete a szellemi élet jelképe lehetne, ahogy zajtalanul, szinte a semmiből – napfényből és klorofillból – szülik termékeny gyümölcsüket. „De az állatok elszomorítanak” – fűzte hozzá, s valóban, az ő életük meg a bennünk nehézkedő, vajúdó anyagot szimbolizálhatná.

Az állatok szeméből mintha maga a föld pillantana ránk! Ember és anyag közt mintha ők lennének a titokzatos követek és összekötők! De már őket is megosztja egy különös választóvonal. Legtöbbjük benne él még a természet nyitott, szabad áramában, de egy másik csoportjuk – szinte kiszakítva a természetből, saját természetéből – az ember mellé szegődött, hozzánk kötötte sorsát. Jámbor, szelíd szemükből mintha a föld éhsége, nehézkessége közelítene felénk.

A létezés hierarchiájában látszatra nagyon szerény helyet foglalnak el, de szeretetünk, irántuk való részvétünk mintha túlcsapna ezeken a hierarchikus korlátokon, s már-már tulajdon emberi drámánk kereteibe emelné őket. Oktalan állatokról beszélünk, s a „józan” ész hasznos és haszontalan állatot ismer csak, de az irodalom, az érzelmek és megsejtések tudománya, eleve sokkalta több közösséget vállalt velük.

Példaképp csak két világirodalmi lovacskát szeretnék megemlíteni. Az egyik Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés-ében szerepel, Raszkolnyikov álmában. Kis igáslovacska, kit a részeg kocsisok halálra vernek. Álmában Raszkolnyikov is kisfiú még, s mikor a szerencsétlen állat lerogy, „mintha mind a négy lába egyszerre eltört volna”, a kisfiú „sírva tört át a tömegen a lovacskáig. Átöleli hűlt tetemét, véres fejét, csókolja szemeit…” A másik világirodalmi, halálra sebezett lovacska nem álombeli, hanem nagyon is valóságos. Torinó utcáján pillantotta meg Nietzsche, amint egy részeg kocsis ostora alatt vergődött. Az eset világhírű lett: az „Übermensch” apostolából ez a szerencsétlen pária robbantotta ki a lappangó tébolyt. Zokogva, a részvét paroxizmusában tapasztotta arcát a vérző állat fejéhez. S ne ironizáljunk felette: ez az ölelés a század legmegrázóbb ölelése volt.

A két ölelés, Raszkolnyikov és Nietzsche ölelése közt lehetetlen nem megsejtenünk valami, szavakban alig kifejezhető lényeges azonosságot. Raszkolnyikov gyilkossága előtti álmában mintha az egész természet könyörögne részvétért, mielőtt még embert ölne. S Nietzsche lovacskájában is mintha a teremtés egyetemes egésze könyörögne magáért az emberért, kit Nietzsche eretnek gőgjében minden keresztény részvét nélkül kívánt szemlélni, egy „férfiasabb boldogság” jegyében.

Igen, ha ők, az állatok nem lennének, sokkalta hűvösebb lenne viszonyunk a körülöttünk levő mindenséghez. A teremtés rendjében az állatok minden bizonnyal a teremtés lentibb szférái felé tartják nyitva szívünket, szeretetünknek közvetlenül a „kiskapujában” állva. Fontos, kitörölhetetlen szerepük van abban, hogy a teremtés egészét elevenen átélhessük szívünkben.

Nietzsche és Raszkolnyikov ölelése hát nem a megbillent értelmet, hanem épp ennek az egésznek megrendítő érvényét példázza, ahogy a maga kissé ügyetlen nyelvén az Orbán-hegyi kőtábla is.

 

(Új Ember, 1961. október 1.)

 

 

 

Soha többé

Svéd dokumentumfilm a németországi fasizmus kibontakozásáról és bukásáról. Nem mernénk azt mondani, hogy ennek az igényes riportfilmnek sikerült a probléma magjáig hatolnia, de kétségtelenül becsületes, hatásában megrendítő alkotás. Megrendítő, mégis a történtek halvány visszfényének érezzük, s pontosságával is mintha még mélyebb rejtély elé állítana. Hogy volt lehetséges mindez? Hogy szállhatott meg egy népet ilyen méretű téboly, morális eltévelyedés?

Így kérdeznek a riportfilm élesen elénk vágódó képei éppen azon az emlékezetes dátumon, mely a német militarizmus emésztő éhségének felébredésére emlékeztet. Arra a tébolyult hatalmi falánkságra, melynek végül is országok, és népek milliói estek áldozatul.

Münchennel kezdődött. Huszonhárom évvel ezelőtt: 1938. szeptember 28-án. Azon a napon, amikor úgy látszott, hogy a borús európai égről eltűnnek a sötét fellegek, de valójában az őrület már ekkor elindította tankjait, hogy végigdübörögjenek Európán, és a hitleri uralom szenvedésekkel teli esztendőinek gyötrelmeibe mártsák szívünket.

Huszonhárom esztendő telt el azóta, de az előttünk pergő filmkockák fájdalmas mementói felénk kiáltják: vajon a háború befejezésével véget ért-e mindaz, ami Münchenben elindult? Nem kísértenek továbbra is egy feltámadó militarizmus halálos árnyai a nyugatnémet politikában és háborús uszításban?

A képek peregnek, tanúskodnak, vádolnak és vallanak, de az eseményekkel együtt nő bennünk a képtelenség érzése, mely helyenként az „erkölcsi tériszonyig” fokozódik. Thomas Mann írta a pokolról, hogy a kárhozottak számára minden pillanat hihetetlen. Nos, ennek a filmnek vetítése közben épp bennünk, nézőkben támad föl ez az érzés, megelőzve még az ítélkezést, az áldozatok sorsa feletti megindultságunkat is.

Ódivatú fotó. Hitler két-három éves korában. S nyomában különös érzésünk (épp a fordítottja annak, amit Dosztojevszkij érzett egy nagy bűnös holtteste felett: „ennek is volt anyja!”), hogy Hitler is volt kisgyerek, s látnivalóan épp olyan, mint az a száz-és százezer, kiknek később példátlan pusztulását okozta. Hová rakjuk ezt a fényképet? Milyen kommentárt fűzzünk hozzá? Hogy mondhatnánk rá valami pontosat, épp azt, amit kellene?

Valamivel megközelíthetőbbek uralomra jutásának motívumai. Megközelíthetőbbek, de lényegében éppoly „fölfoghatatlanok”. Rohamcsapatai annyira magukon viselték az erőszakos csőcselék jegyeit, hogy a legvilágosabb kommentár is csak magyarázata lehet, de nem magyarázza meg: hogy kaphatott a parlamentben akár 40 százalékos szavazatot is?

Hitler uralomra jut. Tábornokok, diplomaták, pénzemberek jelennek meg és tűnnek el a vásznon, mint egy nyomasztó lázálomban. S különös paradoxon: előbb értjük a megszállott démon útját, mint azokat a tömegeket, kik maguk fölé emelték, hatalomra juttatták. Pózaiból nyilvánvaló, hogy „klinikai eset” volt, de hogy válhatott „klinikai esetté” egy egész ország?

És kísérteties programjának üressége is, amelybe valóban egy vérző világnak kellett beleszédülnie! De ez a zuhanás minden borzalma mellett is szinte logikusnak hat azoknak a lelkesedése mellett, kik ennek a pusztításnak hívei, vagy akárcsak engedelmes közkatonái voltak. Az áldozatok minden apokaliptikus szenvedésükkel a „realitást” képviselik legalább a „hívők” abszurd extázisával szemben. Ők jelzik Hitler valódi nyomait a megalázott földön.

Két feledhetetlen képsor állít örök emléket az apokaliptikus küzdelem győztes halottairól. Az első a varsói gettó „hétköznapjairól” készült. Emberi nyomorról nincs ennél sötétebb dokumentumunk. Élet és halál közti választóvonal megszűnt ebben az elkerített övezetben. Megszűnt az életkor is; a gyerekek is az éhség szuverén álarcát viselik. Csupa aggastyán, rongyokba burkolt, törődött vázlat vonszolja magát az utcákon, egy fájdalmas, egyre lassuló zene ütemére.

A másik képsor a „nácizmus éjszakájának” vége felé készült. Hitler merénylői állnak a vészbíróság előtt. Nadrágszíj nélkül, összetörten, halálra fáradtan az üvöltöző fővádló előtt. Egyikük, szemüveges fiatal arisztokrata, végtelenül csendes hangon kimondja, szemébe vágja végre: gyilkosok! Arca fáradt, s látszik rajta a halálos erőfeszítés, mintha tíz esztendő iszapos tengermélyéről kellene fölkotornia igazságát.

Tegnap történt, tizenöt évvel ezelőtt. De az emberiség száz év múlva is a szemét dörzsölgetve kérdezheti majd: hogyan is történhetett meg mindez? És ne ismétlődhessék meg még egyszer! Valóban: soha többé!

 

(Új Ember, 1961. október 8.)

Jegyzet

 

 

 

Kis Szent Teréz és a világvárosok

A szentekben – még inkább, mint a zseniális emberekben – mindig van valami meglepő. Igazi arcuk, nagyságuk, küldetésük valódi értelme csak haláluk után bontakozik ki. Lényegüket csak adagolva vesszük tudomásul, előítéleteink, kialakult fogalmaink lassú lebontása árán.

Mikor Lisieux-i Szent Teréz meghalt, naplóját tulajdon rendje se merte teljes egészében nyilvánosságra hozni. Művét átfésülték, elképzelésekhez igazították. Nem annak fogadták el, amilyen volt, hanem amilyennek szerették volna látni. Naivnak és lelkesnek – lelkének szakadékos mélységei nélkül.

Naplójának teljes kiadása végül mégis megtörtént, s valósággal újjáteremtette alakját. Ismét kiderült, hogy a legenda kevesebb a valóságnál, s hozzáadásaival csak szegényebbé teszi hősét: Teréz „legendásított” alakja úgy hat a valódi mellett, mint egy remekművű regény ifjúsági kiadása.

Persze, könnyű ezt most megállapítanunk, életének és szentségének aktualitását ma felismernünk. Kicsinysége és nagysága, szelídsége és ereje, derűje és drámai mélysége a ma emberének sokkal többet mond, mint a saját korában. Kicsinysége csodálatos előképe a ma emberének, a nagyvárosok rengetegében.

Ez a „kis ember” semmiféle rokonságban sincs a „kispolgárral”. Alakja lassan fogalmazódott meg különböző regényekben és színművekben; a mozivásznon először Chaplin rajzol róla zseniális, megható vázlatokat. Nos: ezek a metropolisok árnyékában élő szelídek és kicsinyek méltán választhatnák védőszentjüknek Kis Terézt.

Nemcsak „kicsinységük” miatt, hanem útjuk rokonsága miatt is. Teréz élete bizonyítja, hogy a „kicsiny” út távolról sem magányos út. Az élet, a világ közepén halad át ez az ösvény is, s a legtöbbször közvetlenül és egyenesen Isten felé vezet. De ismerte nehézségeit, magányos szakaszait, a kis út sivatagát is. Csakhogy szeretete épp ezt az üres szakaszt avatta drámává, a próbatétel, tehát a legforróbb kontaktus, az Istennel való dráma szakaszává. A legkisebb élet sincs egyedül, a legkisebb élet is a legnagyobb dráma szívében, középpontjában állhat és ott is áll, ahogy ezt a művészek mindig is sejtették, s a szentek mindig is tudták.

S nem igaz az se, hogy a „kis életekben” nincs meg a nagyszerű merészség. Kis Teréz naplójának bizonyos sorai épp merészségükkel vakították el kortársait, mint olykor egy-egy gyermek némítja el a felnőtteket. Ő, akinek élete szelíd engedelmességben telt el, nem riadt vissza igazságainak már-már anarchikusan ható, kockázatos megfogalmazásától. Bízott, határtalanul bízott abban, hogy szeretete eleve megóvja minden súlyos tévedéstől.

Nagyság és kicsinység: távlat, aspektus kérdése, akár a csillagok nagysága és kicsinysége, s a kicsinynek tűnő életek lesznek talán legfénylőbb csillagai egy új égboltnak. És épp az arányok e játéka miatt lehetne talán Kis Teréz az óriásira nőtt, modern világvárosok védőszentje.

 

(Új Ember, 1961. október 8.)

Jegyzet

 

 

 

Visconti és Dosztojevszkij

Visconti már a Fehér éjszakák-ban is ezt csinálta: nézzük meg, miképp is viselkedne egy Dosztojevszkij-hős a XX. századi környezetbe átültetve. S a Rocco és fivérei-ben: nézzük meg, hogyan is hatnak Dosztojevszkij kérdései és problémái, hite és alakjai mai környezetben, mondjuk Milánóban, az Úr 1960-ik esztendejében. De itt, a Rocco és fivérei-ben már nem egyszerű szövegátültetésről van szó, hanem Dosztojevszkij valódi, ma is ható gondolatainak ábrázolásáról úgy, ahogy egy modern ember agyában gomolyognak.

Korunk zűrzavaros mélységeiben vajon nyújt-e tájékozódást Dosztojevszkijnek még ma is elevenül, sőt föltáratlanul ható világa? Ez Viscontinak, a rendezőnek önmaga és a nézők számára föltett egyenes és szenvedélyes kérdése. S ezek után a szenvedélyes keresők szuverenitásával bánik anyagával, leplezetlenül a Félkegyelmű s a Karamazov testvérek egész „készletével”, hogy a mában, saját Milánójában megtalálja égető kérdéseire a közös feleletet. Mert nemcsak örök gondolatok, örök problémák vannak, hanem örök figurák is, kiknek lelki alkatán, mint valami szűrőn, mint valami „élő gondolaton” érdemes újra és újra áteresztenünk saját korunkat, jelenünket.

Karamazov Aljosát Visconti ma Roccónak hívja. Faluról jött, Milánóban él anyjával és fivéreivel. Ő az, akire mai nyelven azt mondják, hogy „patologikusan jó”. Különben bokszoló, akárcsak bátyja, Simone. S nem véletlen, hogy épp az ő sorsuk fonódik leginkább össze, szinte egyetlen egésszé, mint Ábelé és Káiné. Kiegészítik egymást; Simone vétkeiért is Rocco szenved, érzi magát bűnösnek. Őrület ez? A puszta ész tiltakozna, de ösztöneinkkel érezzük, nem véletlen Rocco és Simone összetartozása: közös boldogtalansága, közös sorsa.

Szerelmük, Nadja, kit Rocco épp azzal köt magához, hogy lemond róla, tehetetlenül megy tönkre a két testvér szerelmében, mint egyetlen harapófogó két szárának halálos szorításában. Ki teszi tönkre, s végül is ki öli meg őt? Rocco, aki bátyjáért lemond róla, vagy Simone, aki nem bírja elereszteni maga mellől? És mi értelme van Rocco áldozatának, lemondásának, mely a lányt Simone karjaiba taszítja, kit a lány nem szeret, s kit Simone is csak elpusztíthat, de sohasem birtokolhat? Jó és rossz csak egymás kiegészítője lenne, s kölcsönösen volna felelős egymásért? Visconti láthatóan hajlamos arra a feltevésre, hogy jó és rossz merőben vallásos végiggondolása többé már nem elegendő a problémák megoldására. Hogy Káin és Ábel lényegében egy, s hogy Ábel vallásos jóságával csak „kiegészítője” lehet Káinnak, társa a szenvedésben és bukásban, de nem képes kiemelni őt bűnéből, s nem képes megszabadítani vétkeitől se őt, a „bűnöst”, se önmagát, a „bűntelent”, se a környező világot.

Így a rendező. Jó és rossz az ő közvetítésében mint két fogaskerék vág egybe, hogy megteremtse a közös tragédiát, miközben a „föltétel nélküli jóságot” éppen oly veszélyesnek mutatja, mint Simone elvetemültségét. Ábrázolásában fokozatosan mossa egybe az előjeleket, szem elől tévesztve, hogy a jó tétlenségében, visszavonulásában is pozitív, a rossz viszont tevékenységében is negatív valami. Persze a Dosztojevszkij által is mitizált „vak jóság” valóban veszélyes portéka, s bizonyos értelemben dekadens változata a jézusi szeretetnek, mely összetettségében mindig megőrzi az igazságos ítélet, a bűnössel és főként a bűnnel szemben a tett s az ítélkező szigor jogát.

Visconti a negyedik fivér szerepében mint mai megoldásra, elsősorban a cselekvő értelemre szavaz, mely a társadalom érdekei felől ítélkezik. De hátravan még a legkisebb fiú, az ötödik. Övé az utolsó szó. S ez a megoldás gyönyörű a filmben. Az ötödik mindent lát és mindenkit meghallgat, de ő maga nem szólal meg testvérei drámájában.

Röviden ez a film problémaköre. Persze ettől még nem lenne remekmű. Rendkívüli Visconti megjelenítő ereje. Csak két hatalmas jelenetet emelünk ki a filmből. Az egyik Nadja nyilvános megbecstelenítése. A féltékeny Simone cinkosai segédletével Rocco szeme láttára teszi magáévá a lányt, filmen soha idáig nem látott állatiassággal. De ahogy a vadállati jelenet átcsap Rocco misztikusan hatalmas sírásába, s a meggyalázott Nadja sáros-tépett botorkálásába: az már az emberi kreatúra vallásos erejű, a teremtés gyökereit rázó „könyörgése és cselekedete”. S nem kevésbé művészi, s szavakba alig foglalhatóan „vallásos” jelentésű Nadja utolsó mozdulata sem, Simone gyilkos pengéje előtt. A végképp lecsúszott teremtés utoljára széttárja karját, mint egy élő kereszt. Nadjának ebben az egyetlen mozdulatában szeretet és szenvedés, bűn és bűnhődés, vétek és tisztaság, remény és reménytelenség ezerféle jelentését sikerült Viscontinak összefoglalnia, s nem véletlen, hogy épp a kereszt jelképében sikerülhetett ez neki. Ami viszont jelzi azt is, hogy a Dosztojevszkij–Visconti párbeszédben továbbra is Dosztojevszkijé maradt az utolsó szó.

 

(Új Ember, 1961. október 22.)

Jegyzet

 

 

 

Éjféli vallomás

Jánoska egy idő óta különösen viselkedik. Csöndes gyerek volt idáig is, de pár napja szinte hangját se hallani. Mintha játék közben is örökösen töprengene: távolian ül építőkockái közt, mint a világ forgatagában elárvult idegenek. Figyel, akár az erdők sűrűjében a vadász puskáját megérző őz, mikor hirtelen mozdulatlanná válik. De ugyan mitől fél? Anya hirtelen nyugtalan lesz.

– Nézd, milyen csöndes ez a gyerek!

De apa csak mosolyog s nem lát a kisfián semmi különöset.

– Miért? Jobb lenne talán, ha egész nap lármázna?

Jánoska hallja, hogy róla beszélnek, s felnéz rájuk. Egyszerre néz mindkettőjükre, apára és anyára, komoly, kutató, mégis időtlenül távoli pillantással. Sőt mintha szólni is akarna, mondani valamit, amiről eleve tudja, hogy úgyse lehet kimondani.

Nincs nyugtalanítóbb egy hangtalanul vacsorázó gyereknél, ki egy japán komolyságával ül az asztalnál, tűri be gallérjába a szalvétát, forgatja kezében a súlyos leveseskanalat. Anya meg is fogja a gyerek homlokát, vajon nincs-e láza? De nem, nincsen. S anya még tanácstalanabbul ereszti el keze közül az engedelmesen simuló fejecskét.

Éjfél körül teljes a csönd a lakásban. Apa alszik már, csak anya van még ébren, rendezget valamit a fiókos szekrényben. Szereti ezt az éjféli csöndet, az alvó házat, a házimunka utolsó óráját, végső kis szertartásait. Ilyenkor már csak az ernyős íróasztallámpa világít a lakásban, tisztán és meghitten, mint a Sarkcsillag. Anya most egyedül van, mint lánykorában, s olyan szép és fiatal is, mint lánykorában lehetett.

Anya egyedül van, egyedül az egyetlen lámpácska fényében, egyedül a tengernagy éjszakában! Nem lehet ezt kibírni, elviselni. A kisfiú fölkel ágyából, s fut át hozzá a nagyszobába.

Anya meghallja a csöndben a mezítelen lépteket, s csodálkozóan ereszti le a holmit, amit kezében tart éppen. A gyerek megáll a küszöbön s néz rá küszködő, hívó, könyörgő pillantással.

– Te nem alszol? – anya hangja nyugtalan s várakozó egyszerre. De nem. A kisfiú most se szól, csak tapad anyjához, sírásnál rosszabb, kétségbeesett mohósággal.

Mi lelte, valójában mi lelte ezt a gyereket? Anya most már azon veszi észre magát, hogy akaratlanul is nyomoz utána. De nem lel sehol semmi különösre. Jánoska vele él, s csak délután megy le a kertes udvarba játszani a szomszédos kisfiúval. Az is csendes gyerek, s láthatóan jól megértik egymást. Elmélyülten, egyetértően játszanak az egyetlen nagy platánfa alatt, vagy beszélgetnek éppen, a gyerekek felnőtteket is megszégyenítő tárgyilagosságával.

Nem. Sehol semmi különös, semmi nyugtalanító.

Másnap éjfél körül mégis aggodalom szállja meg anyát. Az alvó éjszakában mintha valami nagy fájdalom virrasztana közelében. Most ő érzi, hogy a kisfiú egyedül van. Le kell tennie kezéből a munkát, át kell sietnie a gyerekszobába.

S valóban: az álmatlan párnáról két boldogtalan szem ragyog rá a sötétben, mint félénk vadak riadt tekintete. A kisfiú ébren van. Két kis kar nyúlik ki anyjáért a takaró alól, s húzza le fejét a párnára. Jánoska most már sír is, de szavát most sem lehet venni. Görcsösen szorítja magához anya fejét s szinte egyik pillanatról a másikra alszik el, holtfáradtan a kimerültségtől.

Hét végén apa vidékre utazik s a kisfiú egyedül marad anyával. Apa vonatja késő este indul, s Jánoska még ébren van, mikor apa elmegy hazulról.

– Elmész? – Jánoska komolyan ráncolja a homlokát, s különös erőfeszítéssel mered apjára. Apa mosolyog, s magához húzza a gyereket, de az megfeszíti magát, szinte ellenségesen.

– No nézd csak, el se búcsúzol? – nevet apja, de aztán sietnie kell, s végképp megfeledkezik a szoba közepén leszegett fejjel álló kisfiúról.

Éjjel aztán megoldódik a rejtély. Anya ágyban van már, mikor hirtelen csak két lázas karocska fonódik köréje.

– Én veled maradok! – öleli a kisfiú anya fejét magához. – Én veled maradok! – sír Jánoska a sötétben.

Anya lámpát gyújt, s két kezébe fogja a könnyektől maszatos arcocskát.

– Mi bajod, édesem, beszélj már!

Ekkor mondja ki a kisfiú az első áruló szót.

– A Zoli…

– Ugyan, mi van a Zolival?

S rövid szipogások között végre elhangzik a vallomás a szomszéd kisfiúról, Zolikáról.

– A Zolinak új mamája van.

– Ki mondta ezt neked?

– Ő mondta. Hogy neki milyen jó dolga van.

– S miért volna ezért jó neki?

– Mert az új mamája, azt mondta Zoli, sokkal jobb, mint a régi. Az új minden vasárnap cukrászdába viszi, játékot vesz neki. S hogy a papája is sokkal jobban szereti az újat. Meg aztán azt is mondta, hogy ő azért a régit is szereti, mert mégiscsak a régi az ő igazi mamája.

Jánoska most már ül az ágyban s nem is sír, mintha végre megnyugodott volna. De nem. Hirtelen hangos zokogással anyja mellére veti magát:

– De én nem akarlak elhagyni téged! Én egyedül téged szeretlek! Egyedül téged!

Most már anya is sír, csendesen, boldog, meghatódott sírással, és nem ereszti el maga mellől a gyereket.

– Ne félj, drágám, mi sohase hagyjuk el egymást. Se apa, se én. Hogy is gondolhattad, hogy mi hárman elhagyhatnánk egymást!

Aztán lámpát oltanak, s már csak jelzik egy-egy csöndes szorítással, hogy még ébren vannak, hogy szeretik egymást, hogy jó így együtt feküdni a szelíd sötétben.

Most béke van, mintha a szomszéd kisfiú s az új mamája nem is lenne a világon. A vallomás véget ért, csend van végre ismét a földön, drága, tiszta csend, mint valami óriási hótakaró. Aztán szinte egyszerre nyomja el mindkettejüket az észrevétlen álom.

 

(Új Ember, 1961. november 5.)

 

 

 

Hal és háló

Pár órája csak, hogy letettem kezemből Albert Camus-nek William Faulkner kisregényéből írt drámáját. A darab címe magyar fordításban megtévesztő: Rekviem egy apácáért. A főhőse azonban éppenséggel nem apáca, ezt az elnevezést csak a megfelelő angol szó kétértelműsége tette lehetővé. Nancy Mannigoe bukott, kokainista néger nő, ki mikor végre valóban és önzetlenül szeret is, gyilkosságba sodródik: megöli a gondjaira bízott gyereket, hogy – megítélése szerint – egy még nagyobb rosszat megakadályozzon. Camus az őrült szeretet, a gyilkos szeretet szentjét próbálja megformálni belőle. Ez persze képtelenség. Két dolgot azonban így is tisztán és csodálatos erővel sikerült a darabnak megjelenítenie, két vitathatatlan igazság így is csodálatos fénnyel világítja át Nancy alakját ebben a sokban keresztény, s ugyanakkor súlyosan eretnek drámában.

Az egyik az a kétféle mód, ahogy a kereszténység a bűnhöz és a bűnöshöz viszonyul. Mert bármiféle bűnről legyen is szó, Jézus magatartása tökéletesen más a bűnnel szemben, és megint tökéletesen más a bűnössel szemben. A bűnnel szemben csupa könyörtelen tiltás, de már a bűnössel, s kivált a vezeklővel szemben csupa irgalom és szeretet.

A Camus-dráma – a maga eretnek módján – ezt az irgalmat kísérti meg, ennek az irgalomnak a határait próbálja kipuhatolni. S a válasz rá: Isten irgalma feneketlen. És hasonló a dráma másik kérdésére nyert válasz is. A kérdés: van-e a világon oly iszonyú vétek, vétkes helyzet, mit sötét mélységeibe már a jézusi szeretet se tudna követni hívó szavával. S a válasz rá: nincs oly emberi vétség, elvetemült gonoszság, mit ne világíthatna át Jézus irgalma és szeretete, nincs oly vétkes szövevény, melyben az ő szeretete ne tudna rendet és békét teremteni.

Nancy szeretete, mikor szeretetből öl, abszurdum, őrület, s nem is tudja lángra gyújtani a darabot. Ami Nancy figuráját megszépíti, az a jézusi szeretet fénye rajta. Jézus láthatatlan pillantásának ereje. Nancy eltévedt életét, zsákutcába futó szeretetét az ő tévedhetetlen irgalma és szeretete fogja megvizsgálni. Mi tehetetlenül állunk abszurd tette előtt, de megrendülten érezzük, hogy szenvedésével megért Isten határtalan irgalmára. Nem, Nancy nem szent, ahogy ezt a dráma szuggerálná. Ami megrendülést érzünk története olvasásakor, nem az ő szentségének fénye, hanem a történet eresztékei mögül elősugárzó Isten jelenlétének és irgalmas szeretetének villáma.

A Faulkner–Camus-drámában, túl az ellentmondásokon, ez a keresztényi.

 

(Új Ember, 1961. november 12.)

Jegyzet

 

 

 

Böll: Biliárd fél tízkor

Egyetlen hatalmas expresszionista költemény Heinrich Böll legújabb regénye, a Biliárd fél tízkor. Ez a rendkívül nehéz, rendkívül sajátságos, nagyon németnek tűnő könyv számunkra két okból is fontos. Fontos azért, mert Böll a legjobb modern katolikus írók egyike, s azért is, mert egyike a fasizmus genezisét legelszántabban kutató, s azzal legmerészebben szembeszálló szellemeknek. Ábrázolásának és elemzésének nyelvéül Böll jelen művében a költészet nyelvét választotta. Különös írás. Látszatra legjózanabb, legközérthetőbb passzusának is egyedül a sugallata a lényeges, a valódi. Ahogy egy költeményben a szavak pozíciója a döntő, s az „értelmes” szónak is értelem fölötti, költői jelentése a mérvadó, úgy olvad fel itt, ebben a regényben is minden jellem, megfogalmazottnak tűnő igazság, botrányosnak és anarchikusnak látszó cselekedet egy profetikusan lángoló és aggódó szív nagyszerű szeretetének és látomásának értelmezésében. A szabadversbe illő regény Doromby Károly tiszta és költői fordításában maradéktalan élményt jelent az olvasónak.

 

(Új Ember, 1961. november 12.)

Jegyzet

 

 

 

Egy képtávírón

Kamaszkoromból emlékszem egy francia filmre. Nem tudom már a címét, a meséjét se. De egyes képei, atmoszférája – átalakulva az emlékek kohójában – szinte egyetlen másodpercre összesűrítve élnek bennem. Lányok, a börtönrács mögött. S anélkül, hogy egyetlen arcot is föl tudnék idézni emlékezetemben, szinte a hajuk növését, csuklójuk hajlását is ismerem. Egyikük valami miatt – emlék nélkül emlékszem rá – sírni kezdett. És ez a magányos sírás, mint valami tüzes szikra a száraz szalmában, végigfutott a börtönön, s a száz és száz lányt egyetlen zokogó lényként szállta meg.

Ez az emlék azóta se hagyott el, s mindig jelentkezik bennem, élesen vagy homályosan – valahányszor a modern nő válságáról hallok vagy olvasok.

Most hallom, hogy az amerikaiak Vadszem címmel filmet készítettek a mai amerikai nőről, s ebben próbálnak feleletet adni arra a kérdésre, hogy vajon miért idegenedtek el tőlük, miért hagyják őket mindinkább magukra a férfiak? A filmet csupa ellesett, ellenőrizhetetlen felvételből állították össze, rejtőzködve, teleobjektívvel készített fotográfiákból, ahogy eddig csak a dzsungelfilmek vadjait fényképezték. Az eredmény – úgy hírlik – megdöbbentő, lesújtó és visszataszító ítéletet tartalmaz. Az ellenőrizhetetlenül fényképezett amerikai nő – tükre előtt, vagy az utcán, a fodrász burája vagy a kozmetikus keze alatt – önző és ostoba, ízléstelen lénynek, sőt szörnyetegnek bizonyul. S most tételezzük fel, hogy ezek az ellenőrizhetetlenül készült, de nyilván nagyon is tendenciózusan szerkesztett képsorok: igazat mondanak. De éppen amikor ezt az „igazságot” elfogadom, jelentkezik bennem azonnal az a másik kép, s legalább akkora erővel: a több száz lány parttalan, közös zokogása.

Szándékosan nem kívánom elemezni a két „felvétel” összefüggését, amiről szívünk mélyén közvetlenül tudjuk, hogy igaz összefüggés: egyik se lehet, egyik „felvétel” sincs meg a másik nélkül.

A „modern” nőben lejátszódó krízis tagadhatatlan, de növekvő közönyükben én növő feszültséget érzek, a karsztos felszín alatt áradó folyókat.

S ha most afelől faggatna valaki, miként látom én személy szerint a kibontakozást, válaszadásomban ösztönösen a legrövidebb utat választanám. Egyetlen képpel felelnék. Különben Hemingway adott ilyenféle irodalmi tanácsot: fogalmazzunk úgy, oly röviden, mintha táviratoznánk, s minden szavunkért fizetnünk kellene. Jelen esetben én a „képtávíró” módszert választom. Ez a „kép” pedig a következő:

Sötét udvaron egy fiatal nő kel át, siet mindannyiunk felé. Éjszaka van, és sötétség, de ebben a sötétségben vezérlő csillagként van jelen minden, még maga a sötétség is. A lány maga is csupa tündöklő sietség, minden lépte, minden mozdulata egy-egy „végre” és „valahára”. Kristályosan tiszta, erős és egyszerű. Az a valaki, akit arról ismerünk fel, hogy biztosan megjön. Homlokára a jövő van feljegyezve.

 

*

 

Zokogó lánycsapat egy kamaszkorombeli francia filmből. Mai amerikai nők a fodrászsüveg alatt. S ez a harmadik kép? Üres képzelgés, szubjektív látomás?

De hiszen a lány neve is az, hogy: van és közeledik!

Igen. Talán még csak Isten szívében, talán még csak a jövő szívében. De az is lehet, hogy már nincs is olyan messze, hogy már itt van, itt áll napjaink kapujában.

 

(Új Ember, 1961. november 19.)

Jegyzet

 

 

 

Tűnődés az „evangéliumi esztétikáról”

Sokszor eszembe jutott már, hogy van egy íratlan keresztény esztétika, amit leginkább „evangéliumi esztétikának” lehetne nevezni. Hulláma végigvonul az európai irodalomban, hat napjainkban is. Van aztán többek között egy másik művészeti-esztétikai vonal is, amit klasszikusnak nevezhetnénk, s amely időről időre megszüli a maga kánonjait. Az evangéliumi azonban megfogalmazhatatlan. Lényegében Jézus személyéhez kötött, példája Jézus, az a mód, ahogy egyedül ő tudott egyszerre hallatlan kritikával és szeretettel megvizsgálni egy elébe került „esetet”, emberi szívet, emberi nyomorúságot.

Ez a jézusi „hatás” az európai művészetben az igazság egyfajta szeretve-szenvedélyes keresése, mely hajlandó akár a mű „szépségét” is föláldozni. Az elébe került szívvel – legyen az Karamazov Iván, Anna Karenina – tökéletesen egyedül kíván maradni, mintha a világon rajtuk kívül semmi egyéb nem volna. A „jézusi pillantás” számára megszűnik minden külső kötelezettség, egyedül a megvizsgált szív lüktet. Ha a „klasszikus vonala” az irodalomnak arányainak mértékével gyönyörködtet, a „jézusi vonal” közvetlenségével. A keresztény művész nem mesteri ábrázolója kíván lenni hősének, hanem felebarátja, s nem szerencséje, hanem veresége óráiban akar legközelebb férkőzni hozzá. A klasszikus művész maszkot visel, a keresztény mezítelen; a klasszikus művész mester, a keresztény szamaritánus.

Lappangva ez az „evangéliumi vonás” sok európai műben jelen van, s olykor megrázó erővel realizálódik. Jézus óta minden művész kissé hiúnak érezheti magát, s legjobb esetben az igazság közvetítőjének, tolmácsának, kit azonban így is el-elragad a tolmácsolás szertartása, öncélú remeklése. Először Tolsztojnál ragadott meg a lelkiismeretnek ez a válsága, s utoljára Döblinről olvastam hasonlót. A keresztény művész számára ugyanis előbb-utóbb a művészet nem lehet öncélúan a legfontosabb. S ahogy az európai irodalom jelen útja mutatja, a „klasszikus szépség vonala” máris egyetemesen járhatatlannak bizonyult. Számos előjele van annak, hogy rövidesen a szeretet lesz a művészet és az irodalom legfőbb tárgya és problémája, olyan értelmi és érzelmi gazdagsággal, amilyen centrális hangsúllyal egyedül és utoljára az Evangélium foglalkozik vele.

 

*

 

Ezek a gondolatok foglalkoztattak a napokban is, azután, hogy megnéztem az Adua és társnői-t. Pedig a film épp nem „katolikus tematikájú” film, s kifejezetten „antiklerikális” tendenciájú. Mégis, sőt talán épp ezért, lehetetlen volt észre nem vennem s egyre megrendültebben tapasztalnom, hogy az a bizonyos „evangéliumi hatás” itt is milyen elevenen érvényesül.

A téma elcsépelt, legfeljebb a tálalás markánsabb és modernebb a szokottnál. Rómában bezárják a nyilvánosházakat, s szélnek eresztik lakóit. Négy lány azonban elhatározza, hogy tovább folytatja „mesterségét”. Vidéken vendéglőt nyitnak, hogy majd idővel ismét ott folytassák életüket, ahol abbahagyták. A rendes életmód azonban hatni kezd rájuk. A helyzet kitűnő alkalom a film számára, hogy nyomon kövesse a bűn útját a négy szívben.

Négy különböző arc. Adua: az egyetlen, aki megőrizte ítéletét, aki még alakítani képes sorsukat. Lolita: tökéletesen szervetlenné lett bűnös életmódjában, afféle „tollászkodó madár”. Milly: faluról jött, s egészséges természete mellett a bűnben is parasztian konzekvens. Marilina: félőrült, kinek bomlottsága egyszerre „fémjelzi” vétkeit s tudathasadásos tisztaságát. Egy közös bennük: bűnük szerencsétlenekké tette valamennyiüket. Kiszolgáltatottak, nem úgy, mint azok, kiket inkább konzerválnak, felvérteznek vétkeik. Jézus egyetlen szava elég lett volna nekik.

De a keményebb bűnösök ismét kezükbe kaparintják a négy lányt, s a társadalom képmutatása nem kegyelmez. Ügyvédről, engedélyről, bűnös előéletről van szó – de tudjuk, hogy itt egy alattomosabb hurokról van szó, melyben a bűnösök szinte nem is bűnösök többé, csupán verítékező áldozatok.

A négy lány ismét szakadék elé kerül: vagy folytatja régi életét, vagy elveszti a kis, vidéki vendéglőt, megújulásuk színterét s további életük alapját. A kihívás villámcsapásként éri őket. A bűn teljes hevességgel támad rájuk a vidéki ház kínzókamrává zsugorodó konyhájában: az élet abszurditásának, elviselhetetlenségének fegyverével vágva át ellenállásuk gyökerét. Nincs is semmi válaszuk rá, csak a testüket ellepő veríték. De ez, még ha csak négy bukott nő verítéke is – talán nem blaszfémia –, az Olajfák hegyén virrasztó verítékével rokon.

Aztán a négy lány ismét visszahull előbbi életébe. Kik az igazi bűnösök? A válasz nem kétséges. De a filmnek van egy „antiklerikális” képe, s erre is felelnünk kell. Szerepel benne egy egyszerű fráter, ki a valódi jézusi szeretetet képviseli a történetben. De az utolsó pillanatban, rendkívül tendenciózusan fényképezve, megjelenik egy páter figurája is, ki mint valami szimbolikus pecsét hitelesíti a társadalom álszent s feneketlenül romlott ítéletét, mikor ismét kirekeszti magából a megtért bűnösöket. Mit mondhatunk erre?

Kettőt. A bűn – keresztény realizmussal szólva – még az Istennek is keresztje lehetett. Realizmusunk kötelez annak bevallására, hogy mi a bűnt a teremtett világ legsúlyosabb kövének tartjuk, s még a legszentebb szívnek is egy életen át kell virrasztania a vele való harcban. A másik, amit erre mondhatunk: jól tudjuk, hogy köztünk és bennünk is rengeteg a bűnnel szövetkező álszent magatartás. De ezt a legradikálisabban – ahogy ezt a film is tette – a jézusi kritikával lehet leleplezni. S épp ez a fajta leleplezés minden esetben a mi legfőbb igazolásunk.

 

*

 

– Evangéliumi vonal –, mely lappangva is ott kísért a műben, s mely az egzisztencializmus magánya után a szeretet reneszánszát ígéri… Nem utópisztikus ez így? S épp egy antiklerikális tendenciájú film kapcsán, mely nem is képvisel különösebb rangot még e kétes értékű művészeten belül sem?

Bevallom, magam is rendkívül szubjektívnak érzem szinte minden egyes mondatomat. Mégis, ha lehetne, még szubjektívabb formát választottam volna. Tűnődés kívánt lenni e cikk, s alkalom az együtt tűnődésre. A föld alatti folyamokról oly nehéz térképet készíteni, s oly mindegy, hol hallgatjuk ki zúgásukat. A jelenlétük a fontos. Az, hogy ha mi tán el is hagytuk az evangéliumi szót, ő nem hagyott el bennünket.

 

(Új Ember, 1961. december 3.)

Jegyzet

 

 

 

Alfred Döblin megtérése

Alfred Döblin a két világháború közti modern német irodalom egyik legérdekesebb, legjellemzőbb alakja. Apja, elhagyva családját, Amerikába ment, s a gyermek Döblinnek korán meg kellett ismerkednie a szegénységgel. Később mint orvos Berlin szegénynegyedében praktizált, s megtérésekor is a szegényeket vallotta tulajdonképpeni nemzetének.

A német irodalomba hosszas és elmélyült „meditációk” után egy hegyipatak frissességével tört be. Első művei, a Wallenstein, a Hegyek, tengerek és gigászok alapján az expresszionisták és szürrealisták egyként magukénak vallják. Áradó, pogány életérzés jellemzi ezeket az írásokat, melyben az ember, az egyén szerepe „kisebb is, nagyobb is, mint ezt a humanisták gondolták”. Az egyes körvonalait elmossa a természet parttalan áradása, az egyén csupán kozmikus „tömegcikk”, de épp ezáltal a hős vagy szerelmes állapotában ezrek és ezrek életérzésének tolmácsa. Nagy vonalakban így szól Döblin első korszakának művészi és filozófiai hitvallása.

 

*

 

1925-ben Lengyelországba utazott. A lengyel zsidósággal való találkozása gyökeréig megrázza őt, de azt is látja, hogy nincs többé útja „visszafelé”. Ekkor vetődött be egyik sétája során a krakkói Mária-templomba, s ez a véletlen látogatás későbbi életének vezérmotívuma lett. Veit Stoss Megfeszített-je nem hagyja többé nyugodni, „ez az Elítélt az imádkozók fölött”. Ezentúl naponta többször is visszatér hozzá, s levett kalappal áll meg előtte. „Ez az, amire szükségem van. Ez az, ami hiányzik belőlem. Vagy megvan bennem, de még több kellene belőle.”

Nem igaz hát, hogy csupán öregkorára, s kizárólag a nácizmus botrányának hatása alatt tért meg. Már jóval előbb így írt a személyes Istent keresve magában: „Te énbennem, te örökösen eltűnő és visszatérő, mit keresel itt nálam? Méltatlan hely ez számodra!… Mi vagy te más, mint apró láng, mit útravalóul kaptam, s két kezemmel kell őrizgetnem.” De ezek, s az ehhez hasonló felismerések még nem szerveződnek benne hitvallássá. A természet nyers varázsa azonban már megtört benne, s helyette teljes mélységében és komolyságában fedezi föl az egyént, mint a „legnagyobb szót”, amit a lét kimondott. Ettől kezdve műveinek centrumában az emberi egzisztencia állt. Nagy regényében, a Berlin, Alexanderplatz-ban Berlin nem kozmikus vegetáció többé, hanem Szodoma a pusztulás előestéjén. A lelkében lezajló keresztény dráma előjeleként már így jelenik meg művészetében a „puszta természet” bibliai motivációja.

 

*

 

1933-ban aztán egyetlen éjszaka megnyílott alatta a hitlerizmus pokla. A természet vak, zabolátlan erői ott üvöltöztek ablaka alatt; műveit nyilvánosan elégették. Egyetlen éjszaka – úgy is, mint zsidó, úgy is, mint szocialista – egyike lett a leggyűlöltebb íróknak. A Reichstag égése után Svájcba menekült, legsúlyosabb szakítása, szakítása önmagával még hátravolt.

Svájcból Párizsba telepedett át, s innét ismét tovább kellett „futnia”, Franciaország német elözönlésekor. Az országúton elveszti családját, s egész eddigi élete értelmét. „Ősállapot a vereség. Gyökeremig érint. Miért? Miért ennyire mélyen?” De veresége bevallásában van valami, ami lágyan érinti őt, mintha a halálból menekedett volna meg. Pedig: „Énemet, lelkemet, ruháimat is elvették tőlem!” S épp ekkor születik meg benne a „fordulat”. „Történt valami, s több az puszta elhatározásnál, amikor egy felnőtt férfi, egy öregember térdre ereszkedik, és sok mindent átgondolva, nem tud mást mondani és érezni, mint azt: »Uram, bocsásd meg a mi vétkeinket«, meg azt: »Legyen meg a te akaratod, miképpen mennyben, azonképpen itt a földön is«.”

A megtért „földönfutó” – furcsa játéka a véletlennek – száműzetése végső állomásaként Hollywoodban telepszik le, s itt katolizál. Ahogy Walter Musely, kitűnő tanulmányírója mondja: „Az egyszer már megéltet nem hagyta többé kialudni magában, nem tudott többé anélkül élni, hogy napjait meg ne szentelje.” Ő maga így kommentálja ezt: „Eljegyeztem szívemet a hatalmas realitással, az Elítélttel.” Azzal, kit Krakkóban látott meg először „az imádkozók feje felett”.

 

(Új Ember, 1961. december 10.)

 

 

 

Hős és szent

A Szentszék a közelmúltban elrendelte Kolbe atya boldoggá avatási perének megindítását. Csak az evangélisták tollával lehetne méltóan megírni történetét. Két esztendeje volt már akkor foglya az auschwitzi haláltábornak, s ma már valamennyien tudjuk, mit jelenthetett ez a két esztendő. Ha máshonnét nem, fényképekről ismerjük a helyet. Aki ide belépett, azt többnyire előbb-utóbb hatalmába kerítette a tökéletes elhagyatottság érzése. Eleven tömegsír volt, melyben az egyes ember végképp magára maradt.

Milyen erő kellett ahhoz, hogy Kolbe atya ilyen körülmények közt is megőrizze felebaráti szeretetét? S mekkora erő dobogtathatta meg szívét, mikor megszületett benne a „képtelen” elhatározás, hogy egyik fogolytársa helyett önként vállalja a halált? Erről a szívverésről a világ sohasem készíthet magnetofonszalagot.

 

*

 

A legcsodálatosabb az, hogy hősiességében is mennyire szelíd maradt. A lágerparancsnok kezét csókolva kérte, hogy egyik sokgyermekes társuk helyett őt végezzék ki. De épp ebben a szelídségben nyilvánult meg emberfeletti ereje, a béke és a nagy csend, mely akkorra már egész lényét eltöltötte. Nem állt ellent a gonosznak, s e „kézcsók” örökre ott fog ragyogni az ember történetének legnagyobb gesztusai között.

Az engedélyt megkapta, s tizenkét társával együtt éhhalálra ítélték. Ő halt meg utolsónak, napokat töltve étlen-szomjan a kínzókamrában. De a külső, tragikus kép mögött mennyire más lehetett a valóság! Rilke mondta, hogy életünk egyik legsúlyosabb törvénye, hogy a tényektől sohasem tudhatjuk meg a valóságot. De Kolbe atya szeretete épp e „tényeket” győzte le. Győzelmet aratott saját, a haláltól rettegő természetén, s már az első győzelme is hihetetlen belső szabadságot adhatott neki. Legyőzte a halált, s csak sejthetjük, hogy győzelmének boldogsága micsoda ezerszeres élettel tölthette meg szívét.

Másik győzelmét az elhagyatottság felett aratta s épp azzal, hogy tanúk nélkül tudott hőssé válni. Aki bűnösök keze közt hatalmuk pokoli elszigeteltségében is ekkora áldozatra képes, annak számára már földi életében hazája lesz az örökkévalóság. Ezer és ezer ember ezer esztendőt élhet, s nem érezheti az élet áramának azt a hatalmas hullámát, mely az ő halódó szívét melegíthette utolsó napjaiban.

Áldozata XX. századi történetünk legsötétebb éjszakájában világít, s ilyen értelemben aktuális. Kolbe atya közvetlenül egy emberért halt meg, de valójában mindannyiunk helyett, akik gyávábbak, megalkuvóbbak voltunk nálánál. S itt van a szeretet hatalmas ereje és súlya: ezer és ezer bűnnel, gyengeséggel szemben egyetlen szent áldozata is titokzatos egyensúlyt teremt. A gonoszság „mennyiségi” támadásával szemben a jóság valami csodálatos „minőségként” jelentkezik a történelemben. S a bűnösök, s a gyengék meg a „csak emberi” szívek ma már tudhatják, hogy ő nemcsak hős volt és szent azon az éjszakán, hanem tökéletesen boldog is.

 

(Új Ember, 1961. december 24.)

Jegyzet

 

 

 

Tamás, a kételkedő

Az idő, a történelem múlásával az Evangélium nemhogy veszítene érvényességéből, gazdagságából, ellenkezőleg, egyre újabb, egyre meglepőbb vonásai tűnnek elő. Tamás apostol alakjának, magatartásának aktualitása kínálkozó példa erre.

Az ember, de főként a modern ember történetét nyugodtan meg lehetne írni a „kétkedés története” címszó alatt. S ez a kétkedés nem is olyan rossz dolog, mint azt első pillantásra gondolnánk. Hiszen nézhetjük úgy is, mint az ember szabadságának, természetfeletti rendeltetésének egyik ismérvét. Jelzi azt, hogy nem vagyunk maradéktalanul beleágyazva a természetbe, hogy köztünk és adott világunk törvényei közt nincs tökéletes összhang, zavartalan megfelelés, s ez a hiányérzet önmagunk mélyebb megismerésére és megvalósítására sarkall. De megvan a kétkedés súlyos árnyoldala is, mely szintén az embernek a létezés rendjében elfoglalt szabadságából és önállóságából következik. S ez a veszély – amint azt a „kétkedés története” példázza – már nem az ember önállósulásához, hanem magának a kétkedésnek önállósulásához vezet. Ez az önállósult kétkedés aztán már nemcsak a csodát vonta kétségbe, hanem magát a „valóságot” is, s totalitásában szinte megkettőzte a világot. A „kétkedés történetében” gondolkodásunk finomságát szinte túlszárnyalta kételyeink mindent átható finomodása. Nyomában szinte két világ született: az, ami van, és az, ami ezt kétségbe vonja. És így lett a kétkedés betegséggé, a kor, a modern ember betegségévé. Amint az se véletlen, hogy a kor legjellemzőbb elmezavara a tudathasadásos elmezavar (skizofrénia), s hogy maga a modern művészet is telve skizoid jelekkel. Miközben tudatunk egyre mélyebben és merészebben hatol előre a valóság megismerésében, e megismeréssel párhuzamosan futnak kételyeink, mint két egymást lerontó és tápláló, kibékíthetetlen világ. Párhuzamosak kergetőzése ez, mely az emberi szívben idővel elviselhetetlen disszonanciát, feszültséget teremt. Hogyne éreznénk hát épp mi szenvedélyes érdeklődést Tamás apostol alakja s kételyei iránt! S hogyne ragadna meg épp minket az a mód, ahogy Jézus Tamás kételyeit feloldja!

Figyeljük csak: Jézus Tamás kételyére nem közvetlenül felel. Sebesült oldalát nyújtja a feltámadásban kétkedőnek: szenvedése, szeretete, áldozata realitásával válaszol. Mint ahogy a világot is halálig való szeretetével kívánta meggyőzni. Mert hol az a kétkedő szív, mely a szeretetből érte vállalt szenvedés és halál ténye és ereje elől kitérne? Igen, csakis ennek a halálos sebnek a mélyén érinthette meg Tamás – s érinthetjük csak meg valamennyien – kételyeinken túl a Szeretet örökkévalóságát.

Erre tanít bennünket Tamás apostol.

 

(Új Ember, 1961. december 24.)

Jegyzet

 

 

 

Éjféli párbeszéd

Rendszeres esti olvasó vagyok, de vannak esték, amikor még az irodalomban sem érdekel az irodalom. Tegnap is, hogy betegeskedtem, nem volt kedvem semmi „olvasmányra”. Tanácstalanul álltam könyvespolcom előtt, mikor eszembe jutottak Szerb Antal szavai, miket 1944 kora tavaszán mondott. Már semmit sem tudok olvasni, csak verseket. S egyetlen regényt, a Karamazovok-at.

Igen, ma este én is a Karamazovok-ból fogok olvasgatni, kicsit keresgélve, kicsit találomra. S alig kezdtem lapozgatni a könyvben, máris megakadt a szemem az egyik bekezdésen. Egy „úri hölgy” beszél Zoszima sztarecnek önmagáról. A sztarec a keleti egyházban szent életű remete szerzetest jelent, kit messzi vidékről látogatnak az emberek, hogy elmondják neki bajukat-bánatukat, bűneiket. De mit is beszél ez az asszony? Azt mondja csapongva és hosszadalmasan, hogy sokszor már úgy érzi, megérett a valódi felebaráti szeretetre. Hogy kész elmenni a betegek és a nyomorultak közé, s ápolni őket. De aztán arra gondol, hogy hálátlanság esetén azonnal kedvét vesztené, s így a jóról való ábrándozása csak puszta képzelgés marad.

S a sztarec? Mit felel erre a szent életű szerzetes? Kíváncsian veszem észre, hogy válasza már nem is az asszonynak szól, hanem nekem magamnak. Én állok a szabad kolostorudvaron, s én vagyok az, akihez odahajol. Bizony, ez csak ábrándozás – mondja mindentudó, hirtelen gyengédséggel –, de csak ábrándozzál, hátha megszületik belőle a valódi, a tevékeny szeretet! Mert a tevékeny szeretetet félelmetes szakadék választja el az ábrándos szeretettől. Az ábrándos szeretet nyomot kíván hagyni a földön, s viszontszeretetre vár, méghozzá azonnali viszonzásra. Az igazi szeretet azonban hősies. Kész akár a vereségre is, hisz helye és ideje Istenben van.

De én nem hiszem, atyám, panaszkodik megint az asszony. Nem azt mondom, hogy Istenben nem hiszek, a jövő az, amiben nem tudok hinni. Kicsinyhitű vagyok – kesergi –, s ismét mintha az én kicsinyhitűségemnek is hangot adna.

S e kételyére, amilyen egyszerű, olyan igaz Zoszima válasza. Zoszimáé? Nem, már nem is a sztarec az, aki ott áll a klastrom szeles udvarán. Dosztojevszkij beszél? Nem, már nem is az ő szavát hallom. A könyv betűiből egyszerre az Evangélium melege csap meg.

Szeresd az embereket, tevékeny szeretettel szeresd őket – hangzik a tanítás –, s akkor hinni fogod az örök életet is. Ezt a hitet egyedül a tevékeny szeretet adhatja meg az embernek. S közben törekedj a derűre! A szentek kivétel nélkül boldogok voltak.

 

*

 

Beteszem a könyvet, s eloltom a lámpát. Most már tudom, kivel társalgott Szerb Antal 1944 álmatlan éjféli óráiban.

 

(Új Ember, 1961. december 24.)

Jegyzet

 

 

 

Szilveszteri „tizenkettő”

Szilveszterkor lépjük át az új év küszöbét, s az elmúlás szomorúságán átragyog az újrakezdés mosolya. A szilveszteri „hangulat” nagyon is összetett valami, s kivált az a hívő számára. Hála és remény, számadás és tervezgetés, mulatság és komolyság, bánat és öröm találkozója a szilveszteri „tizenkettő”.

Az egyetlen ünnepünk, mely túlmutatva önmagán az egész esztendőt felidézi bennünk. Szilveszterre azt is mondhatnánk, hogy magának az Időnek ünnepe, magának a titokzatos földi Időnek a megszentelése. Épp ezért sokszor az az érzésem, hogy rosszul ünnepeljük. Tulajdonképpen csendben, szinte hallgatózva kellene fogadnunk, mint valaki a hóesés kezdetét lesi, vagy a csillagok neszére figyel, vagy mint a gazda, ki az éjszaka csendjéből a vetés növését szeretné kihallgatni.

A Szilveszter mégis a féktelen, a karneváli öröm órája lett, s mintha emögött az öröm mögött még ma is valamiféle pogány szív dobogna. Nem csoda aztán, ha újév napja sokak számára a kijózanodás szürke szomorúságával egyenlő.

Pedig gyönyörű alkalom az igaz derű s tegyük hozzá: a földi öröm számára. Mert valóban az: „földönjáró” ünnep, s ezt a „földi mosolyt” nem is szabad megtagadnunk tőle.

Tizenkét óra van. Az éjszakában most fejezte be körforgását a Föld, s most kezd egy újabb égi kör írásába. Fejünk fölött, mint forgó kristálygömb, a csillagos egyetem. De a mi szívünk e pillanatban egyedül Övé, e csodálatos mozgás, múlás és érkezés Uráé. S ezt ne feledjük el a legharsányabb szilveszteri zsivajban se: véghetetlen csendben és szelíden Isten most hajtja át csillagnyájait az óesztendőből az újesztendő mezőire.

 

(Új Ember, 1961. december 31.)

Jegyzet

 

 

 

1962

 

 

 

 

A Szentírás margójára

Elalvás előtt, éjfél felé találomra felütöm a Szentírást: „…és vannak férfiatlanok, kik magukat teszik férfiatlanná a mennyek országáért”. S a következő versben ez áll: „Hagyjátok a kisdedeket hozzám jönni, és ne tartsátok vissza őket tőlem: mert ilyeneké a mennyek országa”. S még ugyanezen az oldalon: „Bizony mondom nektek, hogy nehéz a gazdagnak bejutnia a mennyek országába”. Itt leeresztem a könyvet. Ennek az egyetlen oldalnak gazdagsága is szinte kimeríthetetlen (Máté, 19,15–24).

Valóban isteni könyv! Minden emberi mű milyen hosszadalmas, mennyire kikerekített az Evangélium mellett! Csak isteni sugallat bízhatott ekkora „remekművet” oly esendő tollforgatóra, amilyen Máté evangélista is lehetett. Mert ezek a szavak akár porba írva is megmaradtak volna. A világirodalomból egyedül Shakespeare műveinél érzek halványan valami hasonlót, a feljegyzésnek valami „szent könnyelműségét”, hiszen e remekek úgyis elpusztíthatatlanok.

Jézus szavairól beszéltem, pedig e szavak épp nem szavak, ez a másik csodájuk. Aki az Evangéliumot olvassa, nem Jézus szavait olvassa: Jézus maga van vele. Aki az Evangéliumot magával viszi – kórházba, útra, háborúba –, nem egy könyvet visz magával! Ezek a „szavak” személyes erejűek!

Nem megfogalmazások, hanem a tett, a gesztus erejével, forróságával hatnak.

Szegénynek kell lennünk e földön, „mondja” az egyik „mondat”, s a kimondatlan kapcsolat máris ezt sugallja: miként a gyermekek is szegények! De valóban azok? Nem, itt a szegénység sokkalta többet jelent puszta szegénységnél. Hiszen a gyermekek gazdagok is, azért mernek a pillanatnak, a mának élni, akár a mezők liliomai. De hogyan élnek a pillanatnak? Mint a naplopók, a semmirekellők? Éppenséggel nem úgy, hiszen akkor életük üres lenne, és tűrhetetlen! A gyermekek az ábrándok teljességében élve tudják magukat oly alázatosan kiszolgáltatni a pillanatnak. Az ő belső világukat még nem parcellázta fel, szabdalta szét a személyes érdek, ezért lehetnek birtokosai mindennek! Ezért érezhetik magukénak az egész teremtett világot. „Szegénységükben” övék minden, amit kezükkel elérnek, s az is, amit el se érnek: a teljes égbolt, a csillagok minden ragyogása. Milyen szánalmas hozzájuk viszonyítva a felnőttek, s kivált a gazdagok birtoklási vágya, milyen barbár, szerezve egyre szegényebb, gazdagodva egyre nincstelenebb állapota a léleknek!

A lemondással nem a szegénységet kívánja tőlünk Jézus, hanem a birtoklás egyetlen lehető módjára, a szelídségre nevel. A rész helyett ekkor a teljességgel ajándékoz meg bennünket, s legmagasabb szinten: Isten szerelmével. Így árulja el igazi értelmét a legelső mondat is: „És vannak férfiatlanok, kik magukat teszik férfiatlanná a mennyek országáért”. Itt se a férfiatlanság a lényeges, hanem a részről, a „kijáró részről” való lemondás a „kegyelmi teljesség” kedvéért, a lélek „gyermeki” állapotához hasonlóan.

Három tanítás egyetlen oldalon, három gondolat, miket azonban nem a logikai kényszer, hanem egyedül a belső realitás forrósága olvaszt egybe. Három „gondolat”, mely azonban épp azzal, hogy több, mint gondolat, egyszerre ezer kérdésre válasz és megoldás. Erre a sűrítésre pedig egyedül az isteni szeretet képes.

 

(Új Ember, 1962. január 21.)

 

 

 

Laterna mágika

A filmvetítőgép ősét laterna mágikának nevezték, s e mágikus tulajdonságát mindvégig megőrizte. A valóság „leghűségesebb”, „legtárgyilagosabb” reprodukciójára képes, s ugyanakkor a legnagyobb varázslatokra is. Egyszerű vágásokkal, nagyításokkal, egybefényképezésekkel: az Ezeregyéjszaka minden csodáját fel tudja eleveníteni a néző szeme előtt: tengeri ütközetet egy lavór vízben, a vízözön, a Mars-utazás, Karthágó pusztulásának képét – makettből.

De a másik, nagyobb veszélye, „mágiája” épp „tárgyilagosságában” rejlik. Az amerikaiak nemrég Vadszem címmel filmet készítettek a mai amerikai nőről. Mint a vadakat, észrevétlenül, teleobjektívvel közelítették meg az áldozatot, s az így készült, tökéletesen „tárgyilagosnak” szánt felvételek a legelszántabb nőgyűlölő fantáziáját is felülmúlják. Nők a fodrászbura alatt, nők a kozmetikusnál, nők a tükör előtt! A dokumentumok egy olyan unatkozó, önző és ostoba szörnyeteget reveláltak, mely nemhogy a tárgyilagos, de a legrosszindulatúbb elképzelést is felülmúlja. De vajon valóban a legobjektívabb valami a teleobjektív „varázslencséje”?

Képzeljünk el egy filozófiai kongresszust, mit titokban, az ablakon át leskelődve „kap le” a riporter. Mit látnánk a vásznon, mit közvetítene a filozófiából a tárgyilagos géplencse? Épp a gondolkodás, a befele figyelés erőfeszítésétől kiürült szemeket; egy öreg filozófust, amint tátott szájjal mered a semmibe; egy másikat, amint épp izzadt feje búbját vakargatja. Gondolatnak bizony nyoma se lenne ezeken a fotókon. A „tárgyilagos” filmlencse épp a filozófiát sikkasztaná el a kongresszusból, mely így – puszta képpé csupaszítva – holmi szenilis öregek rejtélyes gyülekezetének hatna.

Íme a tárgyilagos filmszalag egyik hatalmas veszélye. Elkerülhetetlenül hamisít, amikor a láthatót lehántja a valóságról. Amikor egy eseményről csak a szemével vesz tudomást, de ezt a puszta látványt indiszkréciójával a végletekig kiaknázza. Az így készült kép szükségszerűen groteszk, ostoba vagy ijesztő lesz, de nem a valóság, hanem a lencse hibájából. Mert a valóság minden pillanatában sokrétűen gazdag, míg a puszta filmlencse gyakran üres.

Frobenius, a nagy tudós figyelmeztet először a „primitív” népekkel kapcsolatban arra, hogy ezek a népek egyáltalán nem primitívek, csupán mi közelítjük meg primitívül őket, amikor – hasonlóan a fényképészlencse indiszkrét objektivitásához – kultuszaikat és szokásaikat puszta tényekké csupaszítjuk, valódi összefüggéseik tudatosítása nélkül.

Ezek a gondolatok jártak a fejemben, miközben a Szentkút című rövidfilmünket láttam. Szentkút zarándokhely, s kialakulásában rendkívül nagy szerepet játszik a történelmi emlékezet, a „lelki honvágy”, amint ezt Bálint Sándor az ősi kegyhelyekkel kapcsolatosan kifejtette. Kis processziókban a környék egész lakossága ellátogat időnként templomába, felkeresni forrásait, s mint a turisták, lelki felfrissülést lelnek e zarándoklatokon. Eljön velük a nép kicsinye-nagyja, s természetesen számos gyógyíthatatlan beteg is. A hangsúly itt a gyógyíthatatlanon van, s ez jelzi azt is, hogy aki gyógyíthatatlan bajával idejön, nem is olyan tudatlan. A reménység elidegeníthetetlen joga a legreménytelenebb betegnek is. S a vak és sánta – kit az orvosok föladtak – nem tudatlan, hanem csak reménykedő ember, amikor bajában a forrásvízre hajol, s az ismeretlenhez, szíve Istenéhez fellebbez.

Ma se történt csoda, mondja a riporter, s csodálkozik, hogy a zarándokok mégse csalódottak, mégse ébredtek rá csodavárásuk kudarcára, holott épp ez a béketűrés figyelmeztethetné arra, hogy akik csalódás nélkül tudnak hazatérni innét, talán nem is olyan „vakhittel” jöttek ide? Én meg Frobeniusra gondolok, s arra, hogy az egyszerű nép mennyire nem jelent primitív népet, s főként hitük mennyire nem primitív hitet. Mert a filmlencse objektivitása csak a forrást, a forrás körüli nyüzsgést mutatja, kiemelve, kimetszve a jelenetet a teljes valóságból, a zarándokok hitének teljességéből. A teljes valóság és igazság ugyanis az, hogy akinek hitével és akinek nevében ezek a zarándokok idejöttek, olyan tanítást adott nekik a világról, mely akkor is bőven kárpótolja őket, ha reményeikben „csalódniuk” kellene. Mert Jézus elsősorban nem a csodákra készítette fel övéit, hanem a valóság elfogadására, sőt szeretetére.

Bénák és vakok vonulnak a szentkúti zarándokok között. Persze, segítsünk bajukon, ha az orvostudomány ezt lehetővé teszi. De ne sajnáljuk tőlük a reményt, ha bajuk gyógyíthatatlan, és ne csodálkozzunk béketűrésükön, amivel kudarcukat fogadják, hiszen Istenük szinte minden szavával, egész életével erre készítette fel őket, s Jézusnak épp ez a legnagyobb csodája, hogy az embert megtanította arra, miként lelje meg a nehézségekben vigaszát, bánatában lelke derűjét. S épp ez az, ami a teleobjektívből kimaradt.

 

(Új Ember, 1962. február 4.)

Jegyzet

 

 

 

Beszélgetés Kassák Lajossal a modern katolikus irodalomról

Kassák Lajos ebben az esztendőben ünnepli 75. születésnapját. A modern magyar irodalom élő klasszikusa öreg korára is örök kereső, kísérletező művész maradt, de belső hűsége, erkölcse, szocialista hite változatlanul állta az idők próbáját.

Minket most elsősorban az érdekelne, hogy is látja e kiváló szocialista művész a kortárs modern katolikus irodalom helyét és szerepét egy új világ kialakulásában.

– Volt egy rossz, még a múlt századból itt maradt úgynevezett fehér irodalom, mit katolikus pedagógiai irodalomnak is nevezhetnénk – indítom meg a beszélgetést. A szellemi „minimalistáknak” el kellett tűnniük. Győztek a „maximalisták”. Péguy, Claudel, Mauriac, T. S. Eliot, Chesterton, Bernanos, hogy csak a legkiválóbbakat említsem. Hogy látja az ő munkásságukat Kassák Lajos, miben látja jelentőségüket?

– Hitük bátorsága és elevensége az – kezdi vallomását –, amit leginkább rokonnak érzek a magam művészi és szocialista hitével. A maguk katolikus világnézetén belül szembeszálltak mindazzal, ami az idők során elavult vagy elmeszesedett. Az író élő lelkiismeret. Feladata nem az illusztrálás, hanem az emberi történelem korrekciója, az ember legmélyebb igényeinek tolmácsolása.

– A modern katolikus írók a legkülönbözőbb módon szolgálják hitüket – szövöm tovább a beszélgetés fonalát –, Claudel például, akár Dante vagy Szent Ferenc, vallásos élményeit írja meg himnikusan szárnyaló műveiben. Mauriac „profán történeteket” ír, miket csak a kegyelem egy-egy villáma jár át. Julien Green egyenesen elveti a „katolikus regényt”, s elegendőnek tartja szenvedélyes hitvallását. Waugh, miután megtért, megtérésének irodalmi következményét a lehető legszűkebbre szabta, s csak annyit ígér, hogy ezentúl még nagyobb gonddal és odaadással fogalmazza műveit. Heinrich Böll álláspontja is hasonló. Hívő embernek vallja magát, s reméli, hogy ez művein is nyomot hagy. De maga az alkotás szuverén valami, s csak a végítélet Istene döntheti majd el, miként sikerült egyeztetnie életében a kétféle lelkiismeretet.

– Ezt – mosolyodik el Kassák – magam is vallom, persze végítélet nélkül. Egy ember, és főként egy művész tevékenységeinek összhangja sokkal mélyebb valami, semhogy a felszínen pillanatonként kimutatható, örökösen igazolható lenne.

– S hogy látja a világ mai nagy katolikus íróinak szerepét a jövőben?

– Korfordulón élünk – válaszol Kassák –, egy új világ kezdetén. Minden értékre szükség van; minden valódi értékkel rokonnak érzem magamat. Nem azt hangsúlyozzuk hát – értékekről lévén szó –, ami elválaszt, hanem ami egybeköt. Új politikánk korszakalkotó fordulatának tartom azt a megállapítást, hogy többé nem érvényes az „aki nincs velünk, ellenünk” elve. Helyébe az „aki nincs ellenünk, velünk van” hitvallása lépett. Így mélyen tiszteletben tartom Graham Greene, Mauriac, Péguy és Claudel hitét, s műveikkel, meggyőződésem, hogy részt vesznek, méghozzá forradalmi frissességgel a jövő szellemi világképének kialakításában. Egyházukon belül sokáig „ellenzéknek” számítottak, s bizonyos értelemben azok ma is. Számomra talán ez a legrokonszenvesebb vonásuk. Egy író csak akkor szolgálja leginkább a fennálló, s általa is elfogadott rendet, ha örökös kritikával illeti. Nem megdönteni akar, hanem éltetni. Az örökös nyugtalanság és meg nem elégedés az író sorsa és legfőbb feladata minden közösség konzervatív, tehát életellenes, megmerevítő tendenciájával szemben. A XX. századi katolikus világirodalom ezt a feladatát a legmagasabb szellemi szinten kívánja teljesíteni.

Ezzel a szemlélettel, gondolom, mi is egyetérthetünk, s örömmel tölthet el bennünket, hogy a fejlődés az értékek harca helyett egyre inkább az értékek együttműködése felé mutat. Egy igaz katolikus és egy igaz szocialista író ezer kérdésben találkozhat, míg egy rossz katolikus és egy rossz szocialista író szükségszerűen ellenfelei egymásnak.

A hetvenöt esztendős Kassák Lajossal folytatott rövid beszélgetésemnek kétségtelenül ez a legszebb és legmegszívlelendőbb tanulsága.

 

(Új Ember, 1962. február 18.)

 

 

 

Az idő sürgetése

Közvetlenségében, direktségében meglepő kérdéssel fordult hozzám a minap valaki. Van-e a katolikus irodalomnak konkrét programja? Milyen eszmét kíván szolgálni leginkább a jövőben?

Zavarba ejtő kérdés. A fiatalság számára a jövő is valami mást jelent. Nyílt pályát, szabad teret, hol magunk tűzzük ki a célt, mit életünkben el kívánunk érni. Így látják ők a jövőt. Számunkra már valami egészen mást jelent. Az ő hitük szerint törekvésük mint a nyílvessző talál célba. Mi már tudjuk, mint a tapasztalt stratéga, hogy munkánk sorsa inkább egy hosszadalmas hadjárat sorsához hasonló. Múlnak az évek, s közben maga a cél is megváltozik, s egy-egy vereségünk sokszor többet ér minden győzelemnél.

Sokszorosan érvényes ez az irodalomra. Mert sose szabad elfelejtenünk, hogy a művek autonómiára, önállóságra törekszenek. „A dal szüli énekesét” – írja Babits, s e vallomása lényegében azt jelenti, hogy a műnek inkább kiszolgáltatottja a dalnok, mint parancsolója. Az igazi alkotás magát az alkotót is meglepi, ahogy egy csata kimenetelét se lehet előre kitervelni, ahogy a váratlan meglepetések szülik az igazi hadvezért, teszik próbára valódi leleményét.

De mindezt nem azért mondtam el, hogy megfussak a kérdés elől. Kellő stratégiával csupán kellő mederbe szeretném terelni a témát, mely lényegében engem is mélyen foglalkoztat, csak nem merném már ilyen direkt módon, vagy pontosabban: ilyen fiatalosan megfogalmazni. A mellemnek szegzett szót kissé félre kell hárítanom, hogy nyugodtabban válaszolhassak.

Láttuk, a művek bizonyos önállósága, autonómiája a direkt célkitűzést rendkívül kérdésessé teszi. Az író, amikor belekezd műve megírásába, inkább csak sejti annak végső értelmét – a legritkább esetben tudja is. Gyakori eset, hogy eredeti szándékából a mű befejezésekor lényegében semmi se marad. S épp ezek a jó művek, amikor az írás lázában az alkotónak sikerült fölülmúlnia eredeti szándékát. Az igazi mű – túl a részletek kudarcán – döntő pontján alkotóját is meglepi, s épp e kegyelemszerű meglepetés kiszámíthatatlan varázsa bűvöli el az olvasót is, s teszi alázatossá a „dalnokot”. Ha tehát a jövőt faggatjuk, a legtudatosabb író is csak jósa lehet saját jövőjének, s nem tervezője. Persze ebben az óvatosságban az alkotás természetét figyelembe véve, s épp ebben az óvatosságban jut kifejezésre a valódi elszántság és céltudatosság.

De térjünk a lényegre. Milyen célt kíván szolgálni a katolikus irodalom a jövőben? Figyelembe véve mindazt, amit elöljáróban elmondtam, erre a kérdésre csak ki-ki saját maga válaszolhat, s hangsúlyában szükségszerűen ott cseng az a „bizonytalansági tényező”, mely nélkül ilyenfajta válasz el sem képzelhető. Ha tehát nekem kell felelnem e kérdésre, egyedül a magam nevében felelhetek (még mások művére, az egész katolikus irodalom jövőjére vonatkozólag is), s válaszom szükségszerűen tétova lesz, mint a gazda válasza, kit a jövő évi termésről faggatnak. A katolikus irodalom nagy programja – szerintem – a szeretet lesz, a szeretet programja anélkül, hogy sokkal közelebbit tudnék erről a témáról vagy „jóslatról” mondani.

Persze a szeretet örök téma, s a művészet örök módszere, de jellegében kis hangsúlyeltolódások is egész korszakokat teremthetnek. Madártávlatból, a tájékozódás és a plaszticitás kedvéért, bátran mondhatjuk például, hogy a középkor keresztény irodalma teológiai credo-irodalom volt, s itt a középkori himnuszokra gondolok, s Dantéra, a Divina Commedia mennyei geometriájára, skolasztikus szépségére. Ha viszont a közelmúlt megújult katolikus irodalmát nézem, láthatom, hogy ez a „kegyelem irodalma”. A regény, a család- és a pszichológiai regény kétségtelenül a kegyelem lényegének és működésének megragadására készítette elő a talajt a katolikus író számára. A pszichológiai regényben a pszichológián túli valóság feltárására.

A hangsúly az egyetemes katolikumon belül így vándorol korról korra, s teremt valóban korszerűt. Az idő, szerintem, ma így kéri számon tőlünk a szeretetet. A jövőben a szeretetről kell tudnunk vallani – minél mélyebben és minél forróbban. A jövő katolikus irodalmának, szerintem, evangéliumi irodalomnak kell lennie.

Próbáljunk hát ábrándozva tájékozódni egy kissé a jelenből a jövő felé! A nyugati világ ma a magány problematikájával vívódik, a keleti világ a szocializmus kérdéseivel. Így vagy úgy, legfőbb gondunk lett a „másik ember”, a többi, a felebarát. S a felebarát problémája mi volna más, mint a szeretet problémája, az Evangélium veleje.

Érdekes, az oroszok a XIX. század végén egyszer már adtak ilyenfajta választ a Nyugatnak, amikor a nyugati realista regényt szeretetükkel szinte a végsőkig mélyítették. S nagyon valószínűnek tartom, hogy a jelenlegi konstellációban a nyugati irodalom magányproblémáját az oroszok épp a szeretet realitásával fogják feloldani. A napokban számolt be valaki egy új filmjükről, mely szintén efelé impresszionált. Aljosa szerelme a film címe, s már a cím is elárulja, hogy Dosztojevszkij hősének nevével a szeretetről kíván a mű vallani. Aljosa egyszerű, szinte együgyű fiatalember, vasútépítő munkás. Távoli faluba vetődik, s beleszeret a pályaőr hiú lányába. Aljosa munka után minden este megjelenik a lánynál néma és szelíd szerelmével. Eleinte nevetést vált ki, később megszokják, legvégül szeretete kezdi áthatni a szíveket. Munkája egyre messzebbre viszi a falutól, de a többiek segítségével Aljosa minden este visszatér a lányhoz. Utoljára oly távoli vidékre kerül már, hogy lehetetlen többé a lányt meglátogatnia. S akkor, a messzi állomáshelyén megjelenik maga a világszép, hiú lány. Cipője kezében: gyalog tette meg a hatalmas utat. Először ölelik meg egymást. „Nézd, mennyien látnak minket!” – mondja a fiú, mert a völgy telve emberekkel.

Igen, a szeretet realitása: ez lesz szerintem a megújhodó irodalom programja. Az új író, túl az értelem és érzékelés határán, közvetlen szeretetével fogja birtokba venni a világot. Korunk mindenképp problematikus irodalmában egyedül ez teremthet ismét zseniális rendet, valódi evidenciát. Minden jel egy új szeretet eljövetele felé mutat. S ebben az újban ki találhatná meg inkább önmagát, mint a katolikus író, a katolikus irodalom?

Persze, hogy ez a nagy, művészi metamorfózis miként zajlik majd le, milyen műveket és művészi kátékat fog megteremteni, mindezt előre aligha tudhatjuk. De annyi bizonyos, hogy az Idő egyre inkább hitünk lényegének átélésére sürget bennünket. S ez a lényeg: a szeretet.

 

(Új Ember, 1962. március 4.)

Jegyzet

 

 

 

A kápó

Egy nagy művész – Gillo Pontecorvo – fogalmazza meg előttünk a filmvásznon ítéletét a német koncentrációs táborok világáról, a fasizmus éjszakájáról. A film nyelve a művészi objektivitás, de hatása a szinte elviselhetetlen döbbeneté: hová jutottak az Evangélium parancsától azok, akik e földi poklot megteremtették?

Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat! – hasít belénk a jézusi norma, s a vászonról a brutális „ellenkép!”: egy deportálóvonat marhavagon-karavánja. Szeresd felebarátodat! – és megnyílnak a KZ-láger kapui… mint tenmagadat… és fölragyog az őrtornyok reflektora. Megérkeztünk a dráma színhelyére.

„Ördögi színjáték” – Dante nyomán ezt az alcímet adhatnánk a Kápó című filmnek, mely magvául annak a folyamatnak ábrázolását választotta: miként válik egy törékeny kis gyermeklányból kápó, a rabszolgatartók szolgája, övéi árulója.

Pontecorvo azon a ponton ragadja meg a drámát, mely eleve kizár minden pátoszt és érzelgősséget. Azzal, hogy egy áruló sorsának átélésére kényszerít, a lehetőségig elidegenítve, objektiválva vetíti elénk magát a poklot: a foglyok szenvedését, egyetemes agóniáját. Valóban dantei képeket teremt, szigorúan fogalmazva a már-már artikulálhatatlan valóságot. A mezítelen embercsorda hajnali futása a gázkamrák előterében: a filmművészet talán eddig legnagyobb látomása, s nemcsak az első emberpár, de valójában az egész emberiség paradicsomi kiűzetését dokumentálja.

Ki itt a bűnös és ki az áldozat? Pontecorvo nem játszik mélypszichológiai játékot e kérdéssel. Könyörtelenül éles vonalat húz üldözők és üldözöttek közé, akár egy keresztény passiójátékban, de a kis Nicole sorsán keresztül arra is figyelmeztet, hogy a gonosz mindenkiben, még az áldozatban is jelen van. Hogy nem csak a hősiességhez, de az áldozathoz is erő kell, erkölcsi hozzájárulás, még akkor is, ha ennek semmi látszata nincsen. Az igazi keresztény ember az ártatlanul szenvedőket mindig szinte a szenteknek kijáró tisztelettel övezte. S Pontecorvo fogalmazásában is: az állatmódra elhulló névtelen csak-szám-emberek nem csupán megrendülést, nem is csak szánalmat, de mélységes tiszteletet váltanak ki belőlünk már azzal is, hogy félnek, hogy mezítelenek, azzal, hogy türelmes gyökeret eresztettek a szenvedésben. Ebben a szenvedés misztikájába tartozó ábrázolásmódban van különben a film egyik legfőbb ereje.

De folytassuk ott, ahol abbahagytuk. Nicole csakugyan elárulja, s valóban Nicole árulja el övéit, a szenvedőket? Vagy csak tulajdon szenvedését árulja el? Félig gyermek volta s a körülmények, melyek árulóvá teszik, felmenthetik-e őt bűnének terhe alól?

Pontecorvónak van ereje nemmel válaszolni. A végig hűséges szenvedő és halott milliók elárulása lenne a lány bármiféle megmenekülése? Hiszen épp e táborok botránya tanította meg ismét a világot arra, hogy jó és rossz két élesen különböző valóság, miket semmiféle teóriával nem lehet büntetlenül egybemosni.

Nicole az utolsó pillanatban egy szerelem érintésére jóváteszi ugyan vétkét, mégis meg kell halnia. S még ez a hőstette se lehet egészen valódi. Ösztöne: az éhségtől, a szenvedéstől való iszonyat teszi árulóvá, s tegyük hozzá, fanatikus árulóvá, ahogy az már lenni szokott. S ismét csak ösztöne: föllángoló szerelme viszi vissza a foglyok oldalára. Érezzük, hogy itt még valami hiányzik. S valóban: miként árulásában, most önfeláldozásában is egyedül marad, egyedül kell maradnia. Mindenből, mindenkiből „kiábrándultan”, halálos sebbel az oldalán kell eljutnia a katarzisig. „Adonáj!” – szakad fel ekkor ajkáról a héber imádság, szólal meg utoljára benne az Isten előtt felelős lélek. Most végre megtudjuk, hogy mélyen a felszín alatt végig felelősnek érezte magát.

Pontecorvo filmjét nyugodtan tekinthetjük a felelősség problematikáját kutató alkotásnak. Képekben gondolkodik, de könyörtelen képlogikával. Végkövetkeztetése rendkívül komoly: az „indokolt” bűnben is van felelőssége a bűnösnek, ha máshol nem, a végső realitás, Isten színe előtt.

A felvevőgép most már elfordulhat Nicole-tól. Megtalálta békéjét.

 

(Új Ember, 1962. március 18.)

Jegyzet

 

 

 

Modern aszkézis

Létezik ilyen? Lényegében természetesen nem, de jelentkezési formájában igen. Eddington a tudományok jövőjét a problémák egyre szélesebb és egyre finomabb felvetésében látja. S egy kissé – gondolom – így vagyunk az aszkézis kérdésével is.

A lemondás és birtoklás frontjai erősen átalakulóban vannak. Már a technika puszta vívmányai is előtérbe tolják a „jólét és ember” tökéletesen új problémáját. Ugyanakkor a szocialista gazdasági rend olyan anyagi gondtalanság megteremtésére törekszik, mely a birtoklás kérdésében sokkal szellősebb viszonyt ígér az emberiség számára az eddiginél.

Az emberiség jövő gondja mindinkább a bőség következménye lesz. Az anyagiasság görcsének fellazulása kétségtelenül jótékonyan hat majd, de ugyanakkor magasabb erkölcsi feladatok elé állítja a társadalmat és benne az egyént. Ezzel kapcsolatban érdemes elgondolkodnunk a keresztény aszkézis, s általában az aszkézis rendeltetéséről, valódi céljáról.

Az aszkézisben a hangsúly nem is annyira a lemondáson van, mint inkább azon, hogy minek az érdekében mondunk le. Két dolog ugyanis elképzelhetetlen lemondás és áldozat nélkül: az alkotás és a szeretet. Tehát a valóban kreatív élet.

Az alkotás szellemi értelemben kíván lemondást, gondolatainknak elszakadását közvetlen vágyainktól és érdekeinktől. Tudósnak vagy művésznek lenni szükségszerű aszkézist jelent, mindenkor teljes embert követel: tökéletes és maradéktalan belefeledkezést az alkotásba, a tudományos problémába. Aki ezt nem teljesíti, az vagy elsekélyesedik, vagy tragikusan felőrlődik emberi és alkotói természetének ellentmondásai között. A szeretet – a kreatív élet legmagasabb rendű formája – viszont tettben és lélekben kíván tőlünk lemondást, hiszen el se képzelhető az önzetlenség erényének gyakorlása nélkül. Aki szeret, szükségszerűen lemond legfőbb tulajdonáról, önmagáról.

Az aszkézis tehát nem is annyira előfeltétele a magasabb szintű életnek, mint inkább természetes következménye, velejárója annak. Hiszen a puszta lemondás önmagában sehová se vezet, viszont a szeretet és alkotás nincs lemondás nélkül.

A kérdés ezek után az, vajon változtak-e újabb időben a lemondás formái, s fognak-e még továbbra is változni?

Mielőtt erre válaszolnánk, érdemes elidőznünk egy különös jelenségnél. Már a régi arisztokrácia világában is megfigyelhettük, hogy csakis azok az egyének értek el kimagasló szellemi sikert, akik a gazdagságon belül szegények tudtak maradni. Sőt: még hatalmon is csak azok a családok, csoportok maradtak, melyek vagyonuk mellett se mondtak le a szegénység szívós, keményebb életre edző erényeinek gyakorlásáról. De mi lesz az aszkézis szerepe és sorsa, mikor az egész emberiség kerül majd a jólét állapotába?

Hatalmas jótétemény lesz ez az emberiség számára, de hatalmas próbatétel is. Hogy az „enyém-tied-övé” görcse nem fogja fenyegetni többé, ez kétségtelen áldása lesz a kornak, de a jólét egykönnyen ernyesztője is, ha a jövő és már a jelen embere is nem válik egyre inkább szellemi, egyre inkább alkotó emberré. Merész paradoxonnal szólva: ha a fokozódó bőség közepette nem mer egyre szegényebbé válni, az alkotó és szerető, kreatív ember nagyszerű szegénységének jegyében.

A jövő emberiség erkölcsi emelkedését, azt hiszem, semmi se jelezhetné inkább, mint az egyre gazdagabb társadalmon belül az egyénnek egyre magasabb fokú önzetlensége.

S tovább menve még egy lépéssel: az aszkézis csak közvetlen, alacsonyabb szinten jelent lemondást. A kreatív és szerető ember számára viszont épp a birtoklás valódi, szellemi, tehát egyedül lehetséges formáját teremti meg. Más útja nincs is az emelkedésnek, a másik út menthetetlenül az elkényeztetettség nihiljébe és csömöréhez vezet.

Az Evangélium külön csodája, hogy egy szegény emberiségnek is már a lemondásról beszélt. S ugyan miért? Mert a puszta gazdagságra való törekvés, a gyűjtés, a habzsolás láza valamiféle mennyiségi élménnyé változtatja az életet. A lemondás viszont erkölcsi, minőségi élménnyé változtatja a világot, szellemünkkel, lelkünkkel és szeretetünkkel megragadhatóvá, birtokolhatóvá. Ily módon: aszkézissel még a szegény is gazdaggá válhat, s aszkézis nélkül a gazdag is nincstelen.

Az evangéliumi szegénység tehát jóval többet jelent puszta szegénységnél. Pozitív valami: szerető és alkotó életre, Isten és a felebarát szolgálatára buzdít. Elsősorban tehát nem is annyira állapot, mint inkább tartás kérdése. A technika, a jólét, a társadalmi béke korában pedig nem hogy csökkenne, de egyre fontosabb lesz a szerepe a modern kor új emberiségének erkölcsi és szellemi kialakításában. A technika elpuhít, ha áldásai közepette nem vállalom fokozott mértékben a szellemi élet önfegyelmét, s a társadalmi béke is elszürkít, ha nem hatja át tevékeny és kölcsönös szeretet.

Az evangéliumi aszkézis tehát épp nem jelent pesszimisztikus kívülállást és lemondást. Ellenkezőleg: a valódi szeretet útjában álló akadályokat hárítja el, mikor lemondást követel. Istenhez, a felebaráthoz, a szeretethez és az alkotó munkához nyit szabad utat az önzés, az elzárkózás, a kényelem nyomasztó vonzásában élő ember számára.

Örök törvényén belül a „szent szegénység” formai megjelenése, „napi feladata” változhat tehát, de alapjelentése mindig ugyanaz marad. Egyre tisztultabb, egyre tökéletesebb megvalósítására sarkall, ami számunkra, hívők számára a felebaráti szeretet egyre intenzívebb megvalósulását jelenti.

Lírai fogalmazásban: akinek szíve és elméje gazdag, annak kezében hiába keressük a földi birtokvágynak a legsötétebb nyomorúsággal rokon merevgörcsét.

 

(Új Ember, 1962. március 25.)

 

 

 

Pécsi vallomás

A városokkal úgy vagyok, mint az emberekkel. Nem faggatom, nem kényszerítem őket semmire. Hagyom, folytassák csak megszokott, köznapi életüket. Csak semmi módszeresség az ismerkedésben.

Az útikönyveket épp ezért nem kedvelem, s főként nem készülök belőlük előre. Előítélet nélkül szeretek megérkezni, s akár egy gyermek, az ismeretlenre bízom, hogy felkeltse kíváncsiságomat. Az útikalauzokat utólag szoktam beszerezni és elolvasni. Akkor lesz igazán élményszerű számomra a puszta adat, a valóság emlékétől kedves.

 

*

 

Pécs „jelentkezése” a vonatablakból nézve igazi meglepetés. Erre valóban nem számítottam. A városok először apró kis házaikat tolják elébe az érkezőnek, mint sakktáblán a parasztok sorfalát. Nem így Pécs. Először a monumentális bányák; soha nem látott gödrök és salakhegyek. Aztán, szinte a föld alól, minden bevezetés nélkül modern városnegyed tűnik fel a lapályon, remekül komponált épületek ragyognak szemembe a váratlanul szép tavaszias napsütésben.

Pécs varázsütésre lepi meg az érkezőt. Merész vitalitás, a keletkezés szépsége: ez az első impresszióm a városról.

De már fordul a kép, s a merész új negyednek, a fiatal óriásnak szinte kezét fogva következik az óváros, gyönyörű négytornyú dómjával, a kedves, hegyoldalba tapadt háztetőivel. A kettősség szembeötlő, de egyáltalán nem zavaró. Ellenkezőleg: kíváncsivá tesz, hogy is hat ez a kétféleség belülről?

Először hát kívülről, azután – szinte minden átmenet nélkül – már belülről ismerkedem a várossal. S ez az átmenet nélküli váltás, mely minden utazáskor és minden érkezéskor, minden új várossal való ismerkedéskor lejátszódik: a legszebb, legmegkapóbb, legvalódibb és legálomszerűbb pillanat. Mintha egy előbb még ismeretlen ember hirtelen legbelsőbb titkait tárná fel: szinte szédít az élmény feszültsége. Ezzel kezdődik a tulajdonképpeni utazás. Íme: egy város kívülről. S mintha egy bűvész törné fel: íme, ugyanaz a város belülről.

Hunyorgó szemmel állok a Széchenyi téren, Pécs városának szívében.

 

*

 

A Széchenyi tér nagyon szép. Nem tudom, hogy alakult ki, mennyi benne a véletlen, az építkezők szeszélye s a tervező tudatosság. Én mindkettő jelenlétét érzem. Harmóniát és aszimmetriát. Hibái lakályossá teszik, és közvetlenné. Itt valóban lehet élni, s mint a valódi tereken: egyszerre érezni a múltat és a jelent, az életet, amely a régi köveket betölti, beragyogja. Itt van a nagyszálló, a cukrászda, itt parkolnak a turistabuszok, akár egy idegenektől nyüzsgő olasz városkában. Macskaköveivel teraszosan lejt lefelé, mintha vizek tavaszi áradása szabta volna ki szintjeit. Tetejében a mecsettemplom különös kerek formájával, nyers köveivel egyáltalán nem meglepő: a keresztény századok tökéletesen adaptálták. S a tetőn álló mecsettemplomra az elszűkülő tér aljából zenei válasz a volt irgalmasrendi templom eklektikus homlokzata. Talán innét van, hogy emlékezetemben úgy őrzöm ezt az első pillanatot, hogy szólt a harang és sütött a nap.

 

*

 

De a várossal való első igazi találkozásom délután volt. Gyanútlanul sétáltam az egyik kedves kis keresztutcában, mikor kivételes érzés lepett meg. A keresztutca kinyílt, félig-meddig parkszerű sétánnyá szélesedett, s megmagyarázhatatlanul helyére került minden, ahogy csak az álomban szokott. (Tér és közérzet rokon fogalmak lehetnek, s érdekes kutatásanyag egy lélekbúvár számára.) Ismerőssé vált egyszerre körülöttem a város, ahol pedig sose jártam idáig, s az előérzetszerű bevezetés után már meg se lepett a meglepetés: a Dóm tér elém táruló döbbenetes szépségű látványa.

Boldog lenyűgözöttségben álltam a székesegyház előtt.

Ezt a „találkozást” valóban nem fogom elfelejteni. A csodálatos tér – szürke és rózsaszín köveivel – egyszerre állt és áradt, mint a tenger apró hullámai. S e látvánnyal szinkronban támadt fel bennem valami egészen hasonló időélmény: az örökkévalóság állandóságában pillanatról pillanatra érzékelhettem a múló időt. Érzéki volt ez az élmény, s tökéletesen elvont. Magyarországon Pécsre kell utazni, hogy megtapasztaljuk, mit jelent e szó: tér. Milyen remekét a szellemnek!

S a tér felett négy tornyával, nagyszerű homlokzatával ott magasodott fölém a székesegyház. Állt és vágtatott a kora tavaszi felhők alatt. Rab voltam, s végtelenül szabad én is. Levettem kalapomat, jólesett éreznem a friss, csípős-puha szelet. Boldoggá tett a tér szabatosan megfogalmazott titka. A Dóm tér valóban méltó szíve a városnak. E pillanattól fogva úgy éreztem, ismerem Pécset.

 

*

 

Este színház. Sikerült jegyet szereznem a balettestre. Erre az előadásra büszkék a pécsiek. S valóban: ilyen modern szellemű balettet sehol másutt nem látni az országban.

Nem vagyok balettszakértő, de ez a pantomim felé áttörő tánc nekem is élőbbet, élményszerűbbet, közvetlenebb művészetet jelent a klasszikus balett sokszor üres artisztikumánál. Van egy számuk: a Pókháló. Férfi és nő viszonyáról, harcáról vall a pőre szexualitás szintjén. Kár! Megnyerő azonban a pécsi produkció, mint a szellemi decentralizáció reményt keltő tünete.

A szép est azonban kissé rosszízűen végződött számomra. Egy Képtelen történet-ben félreérthetetlenül Szent Ferenc alakját kellett felidéznem. Bántó paródia volt egy nagy szentről – és egy költőóriásról!

 

*

 

Másnap – az egynapos tavasz után – valóságos ítéletidő szakadt rám. Olyan hófúvás, hogy csak kínnal lehetett az utcán járni. Hősiesen megvárom mégis az autóbuszt, s a Széchenyi térről elindulok az „Uránvárosba”, ahogy ezt a pécsiek hívják.

Csupa iskolás gyerek az útitársam; stílusos kíséretként a fiatalsággal utazom a fiatal városrészbe. De az idő bizony nem illik a látványhoz, mintha a tél legzordabb, legvénebb napja lenne. A kontraszt szépsége hát az, ami megmarad. Mintha Rióból, a tengerpart mellől települtek volna ide ezek a nagy méretükben is kecses „lebegő” blokkházak, homorúan ívelő, világos és játékos épületek. Valóban nagyvonalú, megkapó városrész épül itt. Az autóbuszból futok az étterembe, de innét, az ívelő üvegablakok mögül már kényelmesen kinézhetek a negyedre. Az Uránváros étterme a brüsszeli pavilon mintájára épült, s Pesten nem ismerek hozzá hasonló „kombinátot”. A szín utópiába is beillenék: a hipermodern étterem, mint „üzemi konyha”, s az asztaloknál étkező diákok, munkások a hatalmas ívablak előtt, mely mögött, akár egy szélesvásznú képet, az „Uránváros” lakónegyedét látom.

 

*

 

Vissza a dómhoz, a Dóm térre. Aki Pécset meg akarja ismerni, innét kell elindulni, s ide kell örökösen visszatérnie. A sok meredek, kis utca, s még a háttérben fölsorakozó hegyek is ide „csatlakoznak”, ehhez a mágneses centrumhoz. Pécs épp ezért végtelenül szerves, egyszeri valami, mint a valódi városok. „Egyből” megismerhető, s kimeríthetetlen.

Mielőtt a dómba mennék, előbb a katakombába vezet le kísérőm, Kocsis László, a kitűnő költő, a székesegyház plébánosa. Mert ez a csodálatos tér lentibb réteget is őriz: római kori temetőt, apró kriptakápolnákat a IV. és V. századból. Az egyik kivételesen ép és gyönyörű. Keresztény sírboltkápolna Jézus monogramjával, a falakon szentek és próféták képeivel. Századok óta megszentelt, kiválasztott helyen járunk.

 

*

 

A dóm szépségeit alig lehet számba venni. Megilletődötten követem kísérőmet a homályba tűnő gótikus ívek alatt, s szinte csak egy-egy pillantást tudok szentelni a legszebb Lotz- és Benczúr-freskóknak.

A Dóm térnek s a dómnak van még a római korin kívül egy középkori rétege is a föld alatt, az úgynevezett román kori altemplom. Öthajós termében olyan csönd, erő, áhítat és nyugalom, mintha magát az időtlen egyházat jelképezné. Jelentése nyilvánvaló, kár szavakba foglalnom. Most még inkább megértem azt a boldog szédületet, mely első nap a Dóm tér kövein állva rabul ejtett.

 

*

 

Megismertem a várost? Hiszen még alig láttam valamit, hajtogatják barátaim. Én úgy érzem, megismertem. S épp ezért fog újra és újra visszahozni ide a kíváncsiság.

Mert csak a valódi dolgok válhatnak ismerőssé! S csak az ismerős dolgok kimeríthetetlenek!

 

(Új Ember, 1962. április 8.)

Jegyzet

 

 

 

A lelkiismeret lázadása

Hétórás film: A lelkiismeret lázadása, amelyet a televízió már öt részletben vetített, filmszínházaink pedig a közeljövőben tűznek műsorukra. Nyersanyaga egy volt Wehrmacht-tiszt vallomása arról, miként vált a nácizmus, majd a nyugatnémet politika ellenfelévé. Szélsőségesen politikai alkotás, formájában, módszerében azonban szinte hibátlanul megmarad a tiszta humánum szintjén. Kommunista mű, de úgy, hogy mindenkihez szól, mindenki számára érthető, a művészet közös „anyanyelvét” beszéli. Mi, a magunk részéről vitatkozhatnánk egy-egy részletéről, mint például a lelkész alakjának túl esendőre sikerült megformálásáról, de most nem kívánunk erre kitérni. Amit a filmben dicséretesnek találtunk, az szigorúan morális vonala, az emberi lelkiismeretnek a keresztényihez közel eső értékelése és ábrázolása. Ennek látszólag ellene mond egy tábori jelenet, amikor is a bibliaórán való megjelenést – lényegében belső következetlenséggel – a film egyúttal valamiféle posztnácista gyülekezetnek tünteti fel. Viszont azokat a pályákat, melyeken az ezredes lelkiismeretének lázadása megindul, a keresztény néző joggal érezheti a keresztény lelkiismeret által kiművelt „terepnek”, a felebarátról, az emberi élet értékéről, a bűn arcáról és álarcáról, a földi békéről és becsületről vallott fogalmak a mi lelkünkben akaratlanul is a „Nyolc boldogság” és a „Tízparancsolat” szeretettől forró szavait idézik. Mert nincs kétféle emberszeretet, még akkor se, ha ez az emberszeretet esetleg különböző eszmékből táplálkozik is. S a halálra ítélt város békés, fegyverek nélküli átadása kit ne emlékeztetne az emberi történet legfelemelőbb kapitulációjára, ott, kétezer évvel ezelőtt az Olajfák hegyén, mikor Jézus visszaparancsolta hüvelyébe Péter kardját, mit pedig az apostol az igazság, a legártatlanabb áldozat védelmére vont elő?

 

(Új Ember, 1962. április 8.)

Jegyzet

 

 

 

Kis hír – nagy kor

Kis hír: Egyik munkatársunk újságolta a minap, hogy a tabáni templom külső restaurálását befejezték. Most már a hívek költségén folytatódnak a belső munkálatok. Sok még a hiány, a plébános a hívekkel közösen mégis úgy döntött, hogy a legsürgősebb egy új gyóntatószék felállítása lenne. Közösen, együttes megbeszélés alapján határoztak így, szinte családiasan, a restauráció során a lelki szükségletet részesítve előnyben.

Kis hír, mégis egy nagy kor jelét ismerhetjük fel benne. Mert mi is a templom? Tudjuk, Isten „háza”. De mit jelent ez? Gondoljunk csak egy középkori városra. Közepén gótikus katedrális, körülötte, „árnyékában” az apró háztetők. A lakóházak nemcsak céljuk, de formájuk szerint is földi építmények. Az ember a házat, mint a föld fia építi és lakja. Egy formailag hű és valódi ház akaratlanul is az ember hétköznapi lényét, gondjait és gondolatait tükrözi, s ennyiben profán. A templomokkal viszont mint a kozmosz, a mindenség polgára vall önmagáról az ember. Minden valódi templom egy-egy világmodell, az ember legbensőbb közérzetének kifejezője, a mindenségről való őszinte vallomása. Igazi templomot épp ezért csak nagy korok képesek építeni, amikor az ember nemcsak földlakónak, de az egész kozmosz fiának érzi magát. A kis korok embere ennél sokkalta bátortalanabb. Jellemzője, hogy riasztja az egész, s egyre inkább a részletekbe menekül, s élete is egyre inkább külsőségessé válik. Igazi templomokat (amilyen az Akropolisz volt, a román vagy a gót katedrális) csak a teremtett világ egészét átélő századok emelhetnek. S mivel „világélményünk” egyúttal legbensőbb, legintimebb érzésünk is: a templomot joggal érezhetjük legsajátabb tulajdonunknak.

Figyeljük csak meg, a kis korok, a bátortalan korok fiai nem tudnak templomot építeni, erejükből csak másolásra, utánzatokra futja. S ezzel együtt megváltozik a templomhoz való viszonyuk is. Nem érzik döntően sajátjuknak, elidegenednek tőle. Eljárnak a templomba, de nem érzik magukénak. Szeretetük legfeljebb egy-egy részletre tapad, nem teljes és bensőséges, inkább csak érzelmes.

Én ezért a kis hír mögött, amit előbb idéztem, épp egy új viszony, egy valódi viszony jelentkezését érzem legfontosabbnak. Azt, hogy a hívek egy templomlátogató korszak után ismét tulajdonosoknak érzik magukat. Nem véletlen ez. Az új jelenséget, új viszonyt több egyéb jelenség, egybeeső megfelelés kíséri és erősíti. Az egyik az új templom, a modern templomstílus diadalmas megszületése. A másolgatások és téveteg kísérletek után ismét sikerült formát adnunk az egészről való legbensőbb élményünknek. Isten „háza” újra világmodell: a modern ember világérzésének adekvát kifejezése. De nem kevésbé fontos a másik – ezerarcú – „kísérőjelenség”, mit alapjelenségnek is nevezhetnénk. Olyan korban élünk, amikor az emberiség (hívők és hitetlenek egyként) valamiféle vadonatúj életérzés hullámába érkezett, mely messze túlemel a szűkösen praktikus földi életen, s ismét a teljes lét, a mindenség polgárává avat bennünket.

Szerintem ezzel az új létérzés sugallta élménnyel függ össze a mai hívőnek a szentségek iránti fokozódó vonzalma is. Az előző kor – mely igazában csak a földön mert tájékozódni – legszívesebben lealkudta volna az Oltáriszentség merészségét. Valójában még a költészetét se értette meg, nemhogy szeretetének zsenialitását, mely abszurdum a földön, de még a lét egészében is, s egyedül Isten szerelmében igazolódik.

Igen, a kis hírben törvényszerűen egy újkori nagyvonalúság jelét kell fölfedeznünk. A táguló világban egy bensőségesebb hit megszületését. Mert törvényszerű, hogy kitáruló világélményünkkel egy időben találtuk meg az új templomstílust, mely új viszonyt is követel, régi és új templomhoz egyaránt. Méghozzá valóságos és bensőséges viszonyt, mely még egy restaurációs munkában is érvényesül. Csak igazi imádkozók lehetnek igazi építők.

 

(Kézirat)

Jegyzet

 

 

 

A húsvét margójára

Azokról és azoknak kívánok írni, akik talán már esztendők óta nem gyóntak, akik évről évre a halogatás állapotában élnek, mintegy megrekedtek az előzetes lelkiismeret-vizsgálatban.

A morális, keresztény önelemzés szükséges előfeltétele az igényes életnek, valami mégis hiányzik belőle. Az elhatározás. Hasonló az ilyen ember a szabadulásáról álmodozó fogolyhoz, kiből lassan kikopik a cselekvés ereje. Belesüpped ábrándjaiba, elernyed, s talán épp álmai teszik végképp fogollyá.

Egyetlen szentségnél se éreztem oly erősen, mint épp a gyónás szentségénél, hogy a szentség – jobb szó híján és sok mindenen túl – cselekedet is, méghozzá a lélek legrejtettebb erőit is megmozgató cselekedet. S ez a cselekedet jóval több a legtisztább szándékú önelemzésnél s földi jótettnél is.

A gyónás szentségében titokzatos módon mindig jelen van ez a drámai pillanat. Semmiféle önelemzés és semmiféle bánat nem pótolhatja ezt az értéket. A lelkiismeret-vizsgálatot és bánatot csakis a gyónás emeli valamiféle hasonlíthatatlan drámai történéssé, konkrét erejű mozzanattá. A gyónással küszöböt lépsz át, mely a bűn rabságából Isten szabadságába vezet. Fellélegzel. Megtetted a nagy lépést. Látszatra alig „történt” valami; „cselekedeted” isteni közegben játszódott le. Csak csöndes ujjongásodon érzed, mennyire valóságos szabadulásod.

De épp ez a titokzatos „cselekvési mozzanat” magyarázza azt, hogy el is lehet szokni tőle. Erő, és újra és újra elhatározás kell minden egyes gyónáshoz, mint minden valódi cselekvéshez. S már a cselekvés „misztikájához” tartozó kérdés volna azt megfejteni, az ember miért hajlamos a restségre akkor is, mikor az rabságot, rosszat, árnyékot jelent számára, s miért rest megtenni a döntő lépést, mikor az a szabadságba, örömre és világosságra vezet?

Húsvét közeledtével ezt az egyetlen gondolatot kívántam fölvetni anélkül, hogy tovább fejleszteném. Azoknak írtam, akik átélték a léleknek hasonló, indokolatlan bénaságát, vagy épp most élik át. Örökös lelkiismeret-vizsgálatban élnek talán, és ismerik a bánat könnyeit is. Csak épp a nagy lépésig nem tudnak eljutni. Ahhoz a lépéshez, mikor a szabaduló fogoly riadtan veszi észre szívében, hogy a hosszú fogságban hozzászokott fogságához! Aztán összeszedve minden erejét, kilép börtöne ajtaján, s talán csak fölujjongó szívével érzi, mi is történt vele.

Szabadulásukkor pedig épp a tétova szívűeknek lesz legnagyobb az öröme és ujjongása!

 

(Új Ember, 1962. április 15.)

 

 

 

Ilyen hosszú távollét

A film forgatókönyvének szerzője a francia Marguerite Duras, akinek írói munkásságát nálunk Gyergyai Albert ismertette nemrég a Nagyvilág-ban. Első filmje a Szerelmem, Hirosima volt, melyet Alain Resnais rendezett. Az Ilyen hosszú távollét rendezője viszont Henri Colpi. A két film mégis félreérthetetlenül azonos művészi hatást kelt, ami vitathatatlanná teszi a forgatókönyv uralkodó szerepét. Úgy látszik, a film, fejlődése során, kezd kicsúszni a rendezők kezéből, s minél inkább mélyül, minél több gondolati elemet tartalmaz, annál inkább válik írói alkotássá. Az Ilyen hosszú távollét-et látva, meggyőződésem, hogy a jövő nagy, valóban művészi filmjei először „papíron” fognak megszületni a drámákhoz, színpadi művekhez hasonlóan. Ennek a filmnek például már nemcsak atmoszférája, szavai és „története” mögött, de egyes képei – még az operatőri munka mögött is, sőt talán épp itt a leginkább – ott érezzük a szerző, Marguerite Duras mondatait, nyelvi és képi erejét, sajátos stílusát.

Művészi értelemben is kivételes vállalkozás a film rövid történetében. Nem ügyes rögtönzés; képsorai mögött hosszas önelemzést, filozofikus elmélyülést érzünk. Nem történet, csak „eset”. Egy rendkívüli „eset” kapcsán kíván mélyebbre hatolni az „egyetemes” rengetegébe.

Egy asszony tizenhat év elteltével felismerni véli halottnak hitt urát egy „papírgyűjtő” koldusban, ki – saját vallomása szerint – elvesztette emlékezetét a Gestapo fogságában, s azóta félidiótaként tengeti életét egy Szajna-parti kalibában. Munkahelye a szeméttelep. Szórakozása, hogy képeket vág ki szertartásos odaadással különböző magazinokból. Felismerheti ebben a riasztó roncsban az asszony az eltűntet? Merészelheti?

Az asszony döntése elemi erejű, mint a medrébe visszatalált folyamé. Szakít fiatal szeretőjével, s a félálom sodrával indul a régi társ visszaszerzésére. Az „eset” talán extrém, de Duras ugyanakkor szinte kizárólag elemi erejű játékkockákkal dolgozik. Ezeket az elemi építőköveket aztán végtelen finomsággal illesztgeti egymás mellé, s egyre mélyebb, egyre örvénylőbb kombinációkat rak ki belőlük. Az egyes esetből így lesz az emberi sorsokat szétszaggató háború egyetemes érvényű vádirata.

A háború sok mindent lebontott körülöttünk, de a szenvedés ugyanakkor elemi erejű tényeket, vadonatúj építőköveket is adott kezünkbe, visszaállítva a szeretet valódi hierarchiáját, s egy, a réginél pontosabb és igazabb fontossági sorrendet értékeink világában. Az Ilyen hosszú távollét két hősének ez az elemi „boldogtalanság és boldogság” az osztályrésze. Történetükben ismét elemi dolgok szerepelnek, mint utoljára talán a régi iskoladrámákban. Az idők szövetén olykor átvérzik az ember arca, ez a dráma! – fogalmazódott meg bennem a film egy már-már elviselhetetlenül mezítelen pillanatában. A „történet” könnyebb korok játéka. Duras nagy és lényegében azonos tömböket rak egymás mellé, akár Aiszkhülosz, de ezek a tömbök egyre súlyosabbak s egyre árnyaltabbak, mint a csipkézett sziklaóriások.

Túl bonyolultnak látszó korunkban épp ezeknek az egyszerű és elemi dolgoknak újrajelentkezését látom a legdöntőbbnek. Hihetjük ezt persze épp a kifinomultság végtermékének. De ha korunk hátterét nézzük, lehetetlen nem látnunk, hogy nem erről van szó. Egy nihilizmusra ítélt periódusban hirtelen épp a pusztulás realitása, s hitem szerint, a névtelen áldozatok milliói újra megszerezték számunkra a világot: a földet, a csillagokat, a szeretet, a döntés képességét jó és rossz között, a szerelem kötését. Újra tudjuk, mi az: egy falat kenyér. Mert éheztünk. Egy pohár víz. Mert szomjaztunk. S ezeknek a szavaknak is újra elemi értéke van: szülőföld és otthon. Mert hazátlanok és otthontalanok voltunk.

A holtakkal tele földben újra érezni a csírák hatalmát. S kivételes alkotás, mely erről az éjszakával rokon keletkezésről híradást ad.

A film „felnőtt” művészet lett.

 

(Új Ember, 1962. április 22.)

Jegyzet

 

 

 

Magány, magányosan, egyedül

Meglepően gyakori ez a cím, ez a szó a francia fotóművészek mostani kiállításán. Miután filozófiai iskolát teremtett, a vulgáregzisztencializmus formájában egyenesen divattá vált: „Magány, magányosan, egyedül.” De milyen is ez a magány? És milyen is ez a magányos ember a földön?

Kétértelmű dolog az egyedüllét. Az imádkozó lélek éppúgy keresi, mint az éjszaka csendjében lopakodó tolvaj, s a cellájában térdeplő szent éppoly „magányos”, mint a páncélszekrény előtt görnyedő kasszafúró. Nagy művek és nagy gaztettek születtek a magányban. De amiről ezek a képek beszélnek, az inkább valami közbülső állapot.

A „modern” magányos a külső és belső élet közt húzódó „senki földjén” kallódó vándor. Nem formailag magányos, hanem töltésében. Talajtalan, gyökértelen – mondották rá a századfordulón. Ma egyszerűen magányosnak hívják.

Magányos az, aki lényegében elvesztette vagy megszüntette a világgal és saját, belső világával való kapcsolatát. A magányos ember a kapcsolatok örökös homoksivatagában él. Erről a tájról fest lenyűgöző képet Patrice de La Tour du Pin. Hatalmas pusztaságok nyúlnak a szívben – az önszeretet vad napja alatt, s e kopár tájat egyedül a „vad angyalok csordái”, a testiség kísértetei látogatják. A magány ezen a szinten már nem csupán szomorú, de veszélyes is, s a magányos ember közönye többé nem maradhat közömbös. Ez a fajta magány előbb-utóbb fölvonulási terep lesz La Tour du Pin vad angyalainak, a pusztulás és pusztítás erőinek.

Félelmetes állapot a magány. Jézus legelkeseredettebb szavait is ez váltja ki, az elhagyatottság. „Uram, Uram, miért hagytál el engem!?” – ezzel a kiáltással élte át talán a legmélyebben az emberi természet fájdalmát és veszélyeit. Nem ismerte ugyan az unalom, a szomorúság elősivatagait, de átélte a magány legriasztóbb fájdalmát, s ő, aki minden szenvedést magára vett, ezt az egyet elviselhetetlennek találta. S valóban: a valódi magányban senki nem maradhat meg tartósan bűntelenül és büntetlenül.

Különös, hogy a krízis és a megoldás többnyire mennyire egybeesik, milyen szoros drámai kapcsolatot tart egymással. A kór és a gyógyítás szavai szinte azonosak. Magányosak lettünk – mert nem tudunk magányosak lenni. Mit jelent ez?

Jelenti azt, hogy az ember, ki a külsőségeket, a kinti ingereket hajszolta, eltompult, s elvesztette belső fogékonyságát, hallását a csendre, képességét az elmélyülésre. Elfelejtett befelé fordulni. S ezzel egyidejűleg vesztette el másik képességét is, nyitottságát a világ, a többi ember felé. A magányos ember fordítottja a szent: tökéletes befeléfordultságával Isten és tökéletlen nyitottságával az emberek felé. Rajta keresztül a Szentlélek szabadon fújdogál a világba. Az Istennel élő ember épp ezért egyedül formailag válhat magányossá. S ez nem számít. Ahogy az alkotó ember magánya is csak formai magány, de tartalmában épp az ellenkezője, az imádkozó embernek is a magányos fa lehetne a jelképe, ahogy gyökerével a földben áll, s leveleivel ki-be lélegzi a világot.

Divatszó lett a magány, s ez mindenesetre jelzi, hol kell a ma keresztényének vigyáznia, miből kell korszerű vizsgát tennie. Magányból. Abból, hogy magányában hogyan tud minél mélyebb, minél élőbb és állandóbb kapcsolatot teremteni Istennel. Magányból kell vizsgáznia és az emberek, a világ felé való nyitottságból, mely lényegében a „jó magányosság” ellenpróbája, ikertestvére.

A magány Istene a nyitott lelkek jutalma.

 

(Új Ember, 1962. május 6.)

Jegyzet

 

 

 

A vágy villamosa

A megnőtt feladatok nyíltságra és nyitottságra kell hogy neveljenek. Nyíltnak és egyre nyíltabbnak kell lennünk vélekedéseinkben, s egyre nyitottabbnak a világ jelenségeinek megértésében és mérlegelésében. Ez a felnőttséget követelő szabály egyként érvényes a katolikus íróra, kritikusra s a katolikus olvasóra, színházlátogató közönségre. Csak így érthetjük meg, mi történik velünk és körülöttünk, s csak így képviselhetjük a világban hitünket.

Rövid beszámolóm elsősorban nem színházi kritika kíván lenni, inkább segítő kalauz egy mai katolikus néző számára, ki, mint én, megtekinti a Madách Színházban Tennessee Williams A vágy villamosa című drámáját. Ne döbbenjen meg. Ha nyitott szemmel és nyitott szívvel figyel, a hisztériás és barbár felszín alatt valami egészen mást fog találni.

A darab lényegében arról szól: mi lesz az emberből, ha a civilizáció rengeteg erdejében a vágyaival magára marad. A „puszta civilizáció” az ember új dzsungele. Az erősek kedves vagy félelmetes vadállatokká válnak benne, a gyengék viszont menthetetlenül lezüllenek a kegyetlen törvények súlya alatt. Csupa züllöttség és durvaság ez a darab, erőszak és csábítás, öncsalás és kíméletlenség – a felszínen. De figyeljünk csak jobban oda, hajoljunk csak a drámához közelebb.

A hétköznapi tragédia hősnője, az iszákos és már-már szexuálőrült Blanche ámokfutásában megérkezik húgához. Nyugalmat keres, valamiféle megállást, utolsó menedéket. Így kezdődik a történet, de ez a „kezdet” egyúttal a befejezés is. Blanche húgában és annak férjében már csak hóhérait találja meg: húga öntudatlanul, a férfi az erősebb fél nyílt kegyetlenségével végez vele. De már a felszínen megüt három rendkívüli mondat. Blanche mondja ki. Az első mondat a bizalomé: „Váratlanul milyen közel van olykor az Isten!” A másik szó a keserű lelkiismereté: „Azt hiszem, nincs nagyobb bűn a megfontolt kegyetlenségnél. Talán nincs is más bűn. Én ezt a bűnt sose követtem el.” S a harmadik: „Én mindig is szerettem az idegen embereket” – a tökéletes elhagyatottság szava. Blanche megőrül, s veresége is tökéletes vereséggé válik. A többiek, az erősek visszatérnek otthonukba, az asztalhoz, az ágyhoz, az éjfélbe nyúló kártyacsatákhoz.

Tennessee Williams kétségtelenül a mai Amerika legsötétebb, legszomorúbb arcát mutatja fel e modern Bábel-lakók életében. Új barbárokról, eszmények nélküli ösztönlényekről szól ez a műnek is barbárnak tűnő vallomás. Pedig éppen nem az! Mert ha jobban odafigyelünk, e darab épp nem azt mondja, amit ábrázol! Blanche veresége egy jeltelen fordulattal váratlanul különös győzelemmé alakul szívünkben, amivel persze a szerző nem Blanche-ot kívánja igazolni, hanem inkább bennünk, a nézőkben föltámadó érzéseket.

Csodálatos, hogy kétezer év után is milyen kevéssé vagyunk keresztények, s mennyire azok vagyunk! Mióta Jézus meghozta véghetetlenül szelíd áldozatát, megváltozott a tragédia fogalma, a vereség jelentése. Blanche, akinek bukását aligha lehet menteni, épp tökéletes vereségével szerez győzelmet. A nyers erőszak nyers tényeinek kezéből Jézus az áldozati bárány képében örökre kimentette a világot. S ez épp nem jelent pesszimizmust, a vereség szomjúhozását. Sőt, még csak a gyengeség felmentését se jelenti, hanem minden erőszak, nyerseség végleges elítélését. Bizalmat jelent, végső bizalmat a jóság eljövetelében, mely természetes szállása lesz végre mindannak, ami szép és szeretetre méltó az életünkben.

Túl a könyörtelen tényeken ezt az elnémíthatatlan reményt kell meglátnunk ebben a végsőkig kiélezett, tehát nagyon is szomjúhozó és várakozó műben, s akkor nem is a legméltatlanabbra figyeltünk.

Az előadás és rendezés különben jó, csak koncentráltabb, csendesebb és tömörebb lehetne. Tolnay Klári Blanche alakításával pályája csúcsára érkezett. Kamaszkori filmélményem jut eszembe, egy híres színésznőről, ki utolsó szerepe után öltözőjében lemossa arcáról a festéket. Ahogy ez a színésznő elment, Tolnay Klári úgy lép elénk a színpadra. Mezítelenre mosdott, utolsó szerep utáni arccal.

 

(Új Ember, 1961. május 20.)

Jegyzet

 

 

 

A Szentírás margójára

Az ember társas lény. Bensőséges fogalmazásban: az ember szeretetre született. Mégis, szeretni is nehéz, s a szeretetet elfogadni is nehéz.

A szeretetre született ember állandó élménye, hogy egyrészt nem szeretik „eléggé”, másrészt hogy nem engedik szeretni, vagy nem engedik „igazán” szeretni. Ennek a tapasztalatnak, a felebaráti, emberi szeretet tragikumának felsorolhatjuk okait, enyhíthetjük fájdalmát, az alapvető ellentmondás akkor is megmarad: szeretetre születtünk, de tökéletes megvalósítását hiába keressük a földön.

Az igazi szeretet – ahogy azt a középkori himnuszköltők elmondották – gyűjteménye minden földi erénynek: alázatos, türelmes, szelíd, áldozatos, hűséges és igazságos. De az igazi szeretet igazi próbája mégis, hogy nem fél a másik ember szeretetétől, hogy elegendő benne a szelídség, a türelem és az alázat ahhoz, hogy elfogadja azt. Hányszor hallunk terhes, idegesítő, elviselhetetlen szeretetről. S hányszor látjuk, kivált a szerelemben, két egymást „szerető” lény párbaját, üldözött és üldözője harcát, a szeretet valóságos kannibalizmusát.

Ezért, az emberi szeretet tragikuma felől nézve is nagy könyv a „könyvek könyve”, az Evangélium. Igéiben az az Isten él, aki engedi szeretni magát! Ez a szeretet legnagyszerűbb ismérve. S aki egyszer is eljutott oda, hogy az Evangélium szavait egészen magához eressze, annak a számára örökre a legmélyebb istenérv marad az Evangélium szeretetérve. Isten az, akit szeretni lehet. Nincs az a szomjúság, ami elriassza. François Mauriac jellemzi így egyik hősét, ki papnak megy: „Ha valakit szeretett, mindig ő volt az, aki jobban szeret, s az ilyen szívek könnyű prédái Istennek”. Merész fogalmazás, mely lényegében épp a fordítottját jelenti: az ilyen szíveknek egyedül Isten tudja odaadni magát. Sőt, őket hívja csak igazán keblére. Kiknek szeretete elől mindenki megfutott, azokra várakozik legodaadóbban Isten – rejtezkedve, mégis közelien, láthatatlanul, mégis csodálatos intimitással. Ezért oly vigasztaló egy hosszú nap zaja, zűrzavara után az éjszaka csendjében bele-belelapozni az Evangéliumba. S ez a fölülmúlhatatlan is benne: a szeretet, az isteni szeretet zsenialitása. Sokszor jut eszembe, vajon milyen megrendülést jelenthetett egy görög, vagy egy latin olvasó számára a Jézussal való első ismerkedés? Hiszen ismerjük a mitológiák kegyetlen istentörvényét, melyben az új isten detronizálta a régit, Zeusz ledöntötte Kronoszt, ahogy az új lomb kitolja a tavalyit, ahogy a barbár törzsekben a fiú megölte az apát. A fejlődés áldozatot követelt, s e nyers természeti törvényt tükrözte még az istenek születése és halála is. E görög és latin mitológián nevelkedett olvasót bizonyára megdöbbentette, amit az Atya és Fiú kapcsolatáról az Evangéliumban olvasott, mit csodálkozó szívvel és elmével valahogy így fogalmazhatott meg magában: „Íme, egy új Isten, aki tiszta áldozatként önmagát mutatja be Atyjának. A Szentháromság a szeretet győzelme, mely megállította a hosszú sort, a gyilkos evolúció rettenetes folyamatát. A Szentháromságban valóban az örök Isten jött el végre hozzánk.”

„Ne féljetek, én meggyőztem a világot” – mondja Jézus, s mikor ezt mondja, tudjuk, véghetetlen szeretetére gondol. Szeretete az, amit nem lehet fölülmúlni, amit nem lehet megkerülni és elfelejteni többé. A szeretet a valóságról alkotott legmélyebb fogalmunk. Jézus szava ettől oly halk, győzelme ettől oly szelíd és türelmes. S ahogy szeretet nélkül nincs öröklét, a szeretet is egyedül az örökben és a tökéletesben nyugodhat meg. Az Evangélium egyetlen hatalmas szeretetérv Isten léte mellett, ahogy a Szentháromság titka is legjobban a szeretet logikájával közelíthető meg. Innét az Evangélium örök modernsége.

 

(Új Ember, 1962. június 3.)

 

 

 

Két filmről

Az utolsó tanú – Nyugatnémet bűnügyi film. Az üzleti élet korruptságát kívánja feltárni az ügyesen szövött, de lényegében kiagyaltnak ható történet. Így a film hatása is kétes – hiányzik belőle a valódi erkölcsi megrendülés és művészi hitel.

 

*

 

A rendőr – Olasz vígjáték, két remek jellemrajzzal. A hatalom és a hatalmaskodás karikatúrája. Hogyan lesz a volt őrmesterből naplopó, s a naplopóból motoros rendőr, majd ellenzéki polgármesterjelölt – s ismét rendőr? Erre adnak kacagtató választ az olasz „napi politika” megnyíló kulisszái.

 

(Kézirat)

Jegyzet

 

 

 

A közvetett út

Egy társaságban, mint már annyiszor, ismét a modern katolikus irodalomról, katolikus költészetről volt szó. Valaki azt mondta: érzi, hogy ezek a művek vallásos ihletésűek, de mennyiben katolikus írások? Erre a kérdésre szeretnék röviden válaszolni.

Szerepe szerint megkülönböztethetünk egy kifejezetten vallásos irodalmat és egy hangvételében profánat. Az első feladat inkább az egyház belső szolgálata. Az utóbbié inkább külső feladat, s a hívők és hitetlenek, a szakrális és a profán világ közti szakadékot kívánja áthidalni. A modern katolikus irodalom (szerepe szerint) ez utóbbi utat választotta.

A középkorban a hívő és a profán világ egyet jelentett. Az egyház – mint hatalmas templom – az egész világot magába zárta. Nemcsak az „ég”, de a „világ” is „kapun belül” volt, legalábbis ami az európai kultúrkört illeti. Ma más a helyzet. Az egyház szakrális teste inkább kontinensnek nevezhető a világ tengerében. Sokan, nagyon sokan vannak „kapun kívül”. Profán és szakrális különvált, s a szó, ami csak belső szolgálatra íródik, nem hallatszik ki többé a falakon túlra.

Az új helyzet aztán akaratlanul is új szerepet teremtett, az irodalom számára egyáltalán nem idegen, sőt nagyon is természetes feladatot. Hiszen az irodalomnak már anyaga, a nyelv is „összekötő” szerepet játszik ember és ember között. Ez új helyzetben inkább csak arról lehetne vitatkozni, ki hogyan látja leginkább teljesíteni feladatát.

Abban szinte minden modern katolikus író egyetért, hogy egyetemes érvényű művekben kell bebizonyítani a hit igazságait. De hogyan? Közvetlenül vagy közvetve? Az utolsó idők tanúsága szerint egyre inkább a közvetett út bizonyult járhatóbbnak.

Mit jelent ez? Azt, hogy a katolikus írót hitének átélése nemhogy kizárja a világból, hanem az úgynevezett profán problematika átélésére, megértésére is érzékenyebbé teszi. Azt, hogy katolikusnak lenni nem annyit jelent, mint elkülönülni egy mennyei kivételezettségben, hanem vállalását mindennek és mindenkinek. A „közvetett út” tehát nem annyira a katolikus igazság hirdetését jelenti, hanem sokkal inkább annak bizonyítását, hogy a katolikus igazságok átélése nemhogy kirekesztene az egyetemes emberiségből, ellenkezőleg, érzékenyebbé tesz bennünket minden úgynevezett világi probléma átélésére és megragadására is.

A modern katolikus irodalom programja látszatra épp ezért rendkívül elmosódottnak tűnik. Talán csak ennyi: jó és igaz műveket kell írni. Minél jobbakat és minél igazabbakat. De ez a „szerénység” lényegében mégis maximalista program, s hasonlatos azzal az evangéliumi paranccsal, mely elsősorban példaadást követel meg tőlünk.

Hogy ez már nem is katolikus irodalom? De mennyire az! – ha küldetése felől nézzük. Hiszen hitünk minél mélyebb átélése épp nem beszűkülést jelent, hanem kitágulást. Jézus szeretetében az egész világ benne háborog, s hasonlóképp a szentekében is. Hitünkben elmélyülni, s ugyanakkor egyetemes kontaktust keresni mindenkivel, rokon törekvést jelent.

Külön kell hát választanunk a szakrális „belső szolgálatra” szánt irodalmat a „külső szolgálatra” szánt katolikus irodalomtól. Ma az utóbbi szerepe hallatlanul megnőtt. Hívők, s gyakran buzgó hívők részéről mégis gyakran éri kritika, mert nem küldetése felől ítélik meg. Szívesebben látnák, ha csak belső szolgálatra íródna, s talán még szívesebben, ha az egyház és a katolikus hit propagálására. A modern katolikus irodalom, a legjobb irodalmak példájára, bízik a világban s a megismerésben. Ezért merészségben, s akár a kétségek és vereségek feltárásában is vezető szerepet kíván játszani. Nem riadhat vissza semminek a tudatosításától, mert egyedül ez a merészség erősítheti meg tulajdon hivatásában, s adhat mindenki számára érthető szavakat a szájába. Ahogy Jézus szívében se egy illuzórikus emberiség tudatosodott az Olajfák hegyi éjszakán, úgy a katolikus írónak is a világ egészét kell kifejeznie.

A modern katolikus irodalom meri vállalni az alkotás kockázatát, a kaland veszélyét, sőt: a zsákutca, a nihil éjszakáját is. Csak így jut el a zsákutca és a nihil lakóihoz. Ez a katolikus író feladata. S hogy ereje legyen a feladathoz, ahhoz kell hitének minél mélyebb, s minél bensőségesebb átélése. S megfordítva: minél mélyebb a hite, annál kockázatosabb műveket fog alkotni. Szíve annál mélyebbre száll alá az idegenbe és az ismeretlenbe.

 

(Új Ember, 1962. június 21.)

Jegyzet

 

 

 

Jegyzetlap

Húsz-harminc évvel ezelőtt egy művész különcnek érezte magát kortársai között. Magányossága – ha előbb nem – legkésőbb az iskolapadban meg kellett hogy szülessen. Más volt, mint a többiek, nyitottabb volt, sebezhetőbb és mezítelenebb. Ez tette magányossá, majd később különccé.

De milyenek is voltak a többiek? Olyan gyermekek, akik egyre inkább a felnőttség igézetében éltek, s minden vágyuk az előző generáció utánzása volt. A tökéletes mimikri: ez volt az eszményük, s az egymást váltó generációk egyre halványuló fotokópiákra emlékeztettek. Önként dobták el maguktól a szabadságot s öltötték magukra a konformizmus egyenruháját. Ambíciójuk alakulását már matúrájuk napján bárki sírig megjövendölhette volna. Művészféle – ebben a környezetben – persze, hogy elárvult; magányossá vált, dideregnie kellett.

De mindez már a múlté, s a múlttal együtt ez a szürke ifjúság is eltűnt. Helyébe új, merőben más fiatalság lépett. Szemkáprázva nézzük a változást, mint valami természeti csodát, mint amikor zegzugos utcák után hirtelen kiérünk a nyílt, napfényes tenger elé!

Hogy mi történt, annak történelmi magyarázata van. „Jegyzetlapomon” csak a meglepetés erejéről és szépségéről szeretnék már egyszer vallani.

Próbálom leírni hát e nemzedék természetét – úgy, ahogy én látom. Szabad és előítélet-mentes ifjúság. Ezért rendkívül érzékeny, ami még nem jelent tehetséget, de elengedhetetlen feltétele annak. Meglepő biztonsággal és zseniális rövidséggel tájékozódik a jelenségek között. „Ez igaz”, „ez nem igaz”. Sejtéseikben szinte tévedhetetlenek: öreg művészek és kritikusok – ahogy egykor Babits „mindent visszatanult” tanítványaitól – időről időre jól tennék, ha kifaggatnák e fiatalokat.

S mi jót mondjak még róluk? S mi rosszat? Nyitottságuk, miként a tehetséges egyes emberét, most egy egész nemzedék életét teszi nagyszerűen nyílttá. De a tehetségnek e súlyos stigmájától jövőjük bonyolultabb, súlyosabb is lesz, egyszóval valódibb is, mint akár az én nemzedékemé volt. Ami természetüket illeti, egy kreatív kor eljövetelét ígérik, közöttük időzve, vagy akár csak elnézve őket, lehetetlen nem érezni valami elfogulatlan frissességet, tárgyilagosságot. Mióta megjelentek, puszta jelenlétüktől, puszta figyelmüktől megváltozott a világ. Kiszélesedett és mélyült az akusztikája. Azóta valahogy semmi se vész el, ami érdemes. Valamiféle süketség – amely olykor kozmikus arányokban nehezedett szívünkre – finom hallássá vált körülöttünk.

Ami rosszat el lehet mondani róluk, részemről abban is inkább tehetségük tévedését látom, azt, hogy szinte példátlan belső szabadságuk mekkora feszültséget ró rájuk. A reneszánsz ifjúsága lehetett ilyen. Ami aggódással tölt el, inkább az, lesz-e elegendő szívósságuk, kitartásuk ekkora fogékonyság és tehetség kibontakoztatására? Lesz-e alázatuk elegendő „megemelni a zsákot” – ami nélkül nincs remeklés.

De hanyatló generációm e kérdése is valóban csak a leghőbb várakozás hangja feléjük. Mikor hát természetüket leírtam, valóban csak „természeti leírást” kívántam adni róluk. S amikor „várakozásunkat” említem, valójában csak „meglepetésünk” örömének kívánok végre hangot adni.

 

(Új Ember, 1962. június 24.)

Jegyzet

 

 

 

Jegyzetlap az alázatosságról

Az alázat az igazi tudás és az igazi megismerés kapuja. Minden nagy tett, minden valódi erkölcsi és szellemi erőfeszítés előfeltétele. Már a dolgok természetéből fakad, hogy aki feladatában elmélyül – „megfeledkezik önmagáról”. A hiúság, az önzés, az érdek nemcsak erkölcsi rossz, de szellemi akadály is, s nem egy kitűnő alkotást fosztott meg attól hiú tökélye, hogy valóban közkincs, halhatatlan alkotás legyen.

A nyelv kollektív, ősi bölcsességével (s szinte minden nép nyelve) tud erről. A magyar például így mondja: „eszembe jutott”. Nem „kitaláltam”, mert ez kevesebb. „Hirtelen eszembe jutott”: az igazi felismerések kivétel nélkül így születnek. Nyelvünkben rejlő ősi tudásunk arról tanúskodik, hogy bármi, amit alkotunk, lényegesen személytelenebb valami, mint azt hisszük. Sőt: igazi tudásunk ott kezdődik, azon a határon, ahol személyiségünk átér a személytelenbe.

A jó művészek mindig vallották, hogy az alkotás, az igazi kreáció mennyire egybeesik a véletlennel. Egyik kitűnő szobrászunk mesélte, hogy egyszer az út mellett heverő különös kődarabra talált. „Ez az én legjobb szobrom” – mondotta a felismerés ámulatában, amint a követ kezébe emelte. S meg is mutatta a szobrot, amin egyetlen karcolást se végzett. A kő nyers, természetes burka alatt csodálatosan törékeny madonna rejtezkedik, karján a gyermekkel. Utánozhatatlan csoda. Egyszerre nyers kő, csak kő – s tökéletes szobor. S kétségtelenül annak az alkotása, aki rátalált és felismerte. De az is igaz, aki felismerte, s volt bátorsága „magáénak” vallani, az a „saját” szobrairól meg azt tudja, hogy minél jobbak, annál kevésbé övéi. Alázat nélkül nincsen alkotó.

Ezt az igazságot legszebben talán T. S. Eliot fejti ki, mikor azt írja, hogy a nagy alkotók nem a nagy személyiségek, hanem a nagy médiumok. Azok, akik végképp nem emelnek falat maguk köré – maguk és a világ, maguk és áhítatos figyelmük, „odaadásuk” tárgya közé. Az egyéniség: személyiségünk adóállomása. Zavarja a tiszta vételt. Az alkotás tökéletes csendjéhez a legnagyobbak még személyiségüket is lebontották. Hisz épp ez a „megszűnés”, és csakis ez az egyedüli emberi nagyság!

Vagy gondoljunk bármelyik remekművű regényre. Szinte nyomon követhetjük a titokzatos folyamatot, lemérhetjük az utat, ameddig az író még csak azt közli velünk, amit tud. S később a csodálatos változást, amikor „megnyílik” a könyv, s beleárad a világ: amikor érezzük, hogy most már magát az írót is meglepi tulajdon munkája, s írása már sokkal inkább felismerés, mint közlés. Kegyelem, ingyen ajándék. A remekmű – bárkié is, bármennyire magán viseli szerzője kéznyomát – ettől remekmű, és egyedül ettől.

S ha ez így van a szellem területén, az erkölcs síkján fokozottan érvényes, s még fokozottabban a vallásos életben. A szentekről sokat írtak, de valójában igen keveset tudunk róluk. Alázatukban megközelíthetetlenek. Csak ábrázolni tudjuk őket, de nem tudjuk elemezni. Az író, aki mindenféle hősét át tudja élni, a szentet nem – ahhoz szentté kellene válnia. A szentséget nem lehet „átélni”, csak „megélni” lehet. Ha szent lennék, nem írnék többet – mondja Graham Greene, megérezve, hogy a szentség az alázat, az önmagunkról való lemondás olyan küszöbét jelenti, olyan vadonatúj felismeréseket, miknek fényében mindenfajta közlés fontosságát veszti. De a küszöb, mi tőlük elválaszt, nem a tökéletesség, hanem az alázat. S alázatuk minőségi különbsége szerint: ha a költőkből Isten „szava szól”, a szentekben Isten él.

 

(Új Ember, 1962. július 22.)

Jegyzet

 

 

 

Róma, 1960

Ember és ember közt egyre kisebb a térbeli távolság. A rádió, a televízió, a szikratávíró, a száguldó autók és szárnyaló repülőgépek, egyszóval: a meghódított sebesség hálójában mind kisebbre zsugorodik a földgolyó. A technika kezdetben szétszórta, egyre veszélyesebben specializálta az embereket, s már-már egy falanszter rémével fenyegetett. Néhány éve érezni, hogy ez a fenyegetés csak a kezdetre volt jellemző. Napjainkban mind jobban érvényesül a technika új s valódi szerepe: közelebb hozni az embereket egymáshoz, lehetővé tenni a szellemi és lelki energiák sűrítését. Kezdetben a „technika csodája” a felszínes csodáknak kedvezett. Ma már ezen az első ámulaton túl vagyunk, s egymás iránti érdeklődésünket az egyre finomodó kíváncsiság jellemzi. A kezdeti hígulás után megindult az energiák sűrítésének szellemi folyamata.

Egy szellemibb emberiség: ez a jövő nagy ígérete. Igaz, a jelen nagyvárosai mintha ennek még az ellenkezőjét tanúsítanák. A koncentráció ezekben a metropolisokban magányossá tette az egyént, és szétszórttá. De ezek a nagyvárosok még a közelmúlt gyermekei, a kríziskorszak szülöttei. Van bennük valami embertelen; zsúfoltságukkal a magány új formáját teremtették meg. Szörnyszerűségüket azonban épp a technika fokozódása fogja föloldani, mely ma már tengereket és távoli fennsíkokat kapcsol egybe anélkül, hogy összezsúfolná egyetlen szürke masszába a világot. A technikának – azzal, hogy fölülmúlta önmagát – megszűnt erőszakos rémuralma, s már úgy fogja egybe a földet, hogy mindent a helyén hagy, észrevétlenül tartva a földgolyót légies tenyerében.

Nézem a római olimpiáról készült filmet, s valami egészen mást látok, mint amit 1936-ban láttam, gyermekkoromban. Az ember az akkori olimpiafilmben emberi minőségében alig szerepelt. A gépi sebesség kamaszkorában a sport is a motorral kívánt versenyre kelni. A gép lett a divat.

Ma már ez a divat elmúlt. Szinte érzem az áhítatot, ahogy a pilóta és az operatőr, megfeledkezve a masináról, alászáll Rómára, Róma köveire! A gép többé nem áll közénk, hanem közvetít. A lencse mögül ismét az ember figyeli – az embert!

S ez mit se változtat a verseny, a rekord nyerseségében is nagyszerű izgalmán – sőt! A fölvételek tapintata, ízlése, a rekordban is az emberit fürkésző bensőségessége – csak fokozza a hatást. A görcsösséget oldja fel, de nem a szép drámát, mellyel egy-egy vetélkedés megajándékozza a nézőt. A méterek és a másodpercek mögül feledhetetlen arcok, erkölcsi momentumok villannak szemünkbe – és szívünkbe.

A sport jövőjéről vallott nézetünkben se a rekordhajhászóknak nem lett igazuk, se a széplelkeknek, kik a sportból valamiféle tetszhalott mozgásművészettel rokon esztétizálást szerettek volna formálni.

Figyelmünk lesz napról napra finomabb és igényesebb. A moziban is, ahol a közönség fölujjong, azok mindig a legemberibb képek. Amikor a Herkules-erejű súlyemelő elpityeredve siratja veszteségét, a falnak állva, szemébe dörgölve, mint óriás kisfiú! Vagy amikor Wilma Rudolph sose látott futással áttépi a célszalagot – s megtudjuk róla, hogy hétéves koráig mankón járt!

És gyönyörű a lassított kép a néger ugróról, ki csukott szemmel, a spirituálé-énekesek áhítatával rohamoz! És gyönyörű és emberi a maratoni futó szomorúsága, mely még a győzelmi emelvényen se tűnik el az etióp bajnok szeméből!

Szűkül a világ: s e zsugorodásban figyelmünk tárgya ismét az ember lett, az ember! A nagy korok ezt mindig is gyakorolták. A régi görög olimpián együtt szárnyalt a szó és a diszkosz, s a keresztény áhítat se hiába nevezte szentjeit a „hit bajnokainak”.

Újuló világunk nemcsak az embereket, de a látszatra különböző hivatásokat, emberi erőfeszítéseket is közelebb hozza egymáshoz, új minőségekbe sűrítve, rokonítva az energiákat. Nagy ábránd? A futót ma a költő figyeli, s az etióp lehunyt szemében saját erőfeszítésére ismer! És fordítva: épp a fiatalok bámulatos érdeklődésén, fogékonyságán érezni, hogy egy-egy rekord ma már nem a gépekkel való vetélkedés gyümölcse, hanem, s épp a legkülönbeknél, erkölcsi tett, emberi tett – költészet!

A hatalmas római arénát ennek az új keletű intimitásnak a jelentkezése teszi feledhetetlenül vonzóvá, fenyegetett korunk szép ígéretévé.

 

(Új Ember, 1962. július 29.)

Jegyzet

 

 

 

Az elveszett füzet

Kora reggeli hajóval utazom Esztergomba. A fedélzeten még szeles a reggel, de az étterem ablakán át már érezni a nap melegét. Álomszerűen jó érzés a reggelizőasztal mellől figyelni az indulás perceit, a megmozduló rakpartot, a hajó felett átsuhanó hidakat. Előttem a fehér abroszon sugárzó csendélet. Sárga vaj, kerek zsemlye, pirosan gőzölgő tea. Szertartásosan és lassan reggelizem.

De gondolataim már messze járnak. Félig a vízen kalandoznak, félig a jegyzeteimben. Egy kis tanulmányt szeretnék írni a modern oratóriumról. S már tolom is félre az üres csészét, terítem ki magam elé jegyzetfüzetemet. Hevenyészve írogatok bele, egyedül a magam használatára. Először azt, amit már régóta tisztáztam magamban, majd a kérdéseket, mikre meg kellene felelnem. Iskolás dolgozat lesz belőle, látom már, mit váratlan és távoli asszociációk tarkítanak.

Szentendrénél felütöm fejemet a füzetből. Csak ketten szállnak a hajóra, s jönnek be egyenesen az étkezőbe. Anya és fia – állapítom meg első látásra. Az asszonyon nyárias gyászruha, a fiún fekete karszalag. De néhány hónapos lehet már a gyászuk, mit elárul mozgásuk frissessége, ahogy boldogan, szinte viharosan az ablaknál levő utolsó szabad asztalhoz sietnek.

Egymással szemközt ülnek le. Így igazán csak a fiút látom. Tizenöt-tizenhat éves lehet, benne a legnehezebb kamaszkorban. Nagyon szép, de a tizenhat évesek kissé duzzadt, elrajzolt vonásaival, robbanó kedvét és erejét mintha ólmos fáradtság tompítaná, mint egy fényképet, mit nem sikerült egészen tisztára, élesre beállítani.

Az asszony mond valamit, s a fiú kisimítja haját homlokából. Az asszony kérdez, s a fiú kissé erőlködve felel neki. Hát mégse tartoznak össze? Az, ahogy a fiú beszél, elárulja, hogy külön élnek, s az is, ahogy az asszony hallgatja a „beszámolót”. Aztán, ahogy a reggelin megosztoznak, azon is látszik, hogy ritkán étkeznek együtt. Ahogy a kést, kannát egymásnak adják, kissé mereven és ügyetlenül, mozdulataikból hiányzik a mindennapos összhang, a szokás közvetlensége.

Úgy látszik, nem élnek együtt, gondolom magamban, s nem tudom levenni róluk a szememet. A fiú internátusban lakhat, s csak vasárnaponként találkozik az anyjával, vagy talán csak havonta egyszer… Rossz tanuló. Az asszony biztosan nem bír vele. És szegények: elárulja őket az aggályos öröm, ahogy asztalhoz ülnek, ahogy a reggelit fogyasztják.

Szünet. A reggelinek vége. Kifogytak volna az örömükből?

A fiú tompán befelé néz, majd hirtelen kisiet a teremből. Mit jelentsen ez? Annyira elidegenedtek volna, hogy némán, szöveg nélkül nem is tudnak együtt maradni?

Az asszony most kinéz az ablakon. De valahogy nincs jelen, érezni, valami másra gondol, arra, amire különben is szokott szelíd és gyakorlott, tehetetlen konoksággal. Aztán befele fordul, és rám néz. Elkapom pillantásomat, s mire ismét ránézek, még mindig felém fordulva ül, de már nem lát. Arca porlandó, tünékeny és tűnődő, mégis romolhatatlanul szép. Azon ritka arcok közé tartozik, melyek csontjaikban hordják értelmüket. Mögötte hangtalanul és simán vonul a táj, mintha egy homokóra pergetné.

Hol marad az a fiú ilyen sokáig? – nincs türelmem kivárni, amíg visszatér. Kint lelek rá, amint a kazánház fölé könyökölve áll, és az olajos dugattyúk csattogva ziháló mozgásába bámul. Pillanatra elszorul a szívem. Van ebben a gyerekben valami menthetetlen. Törékeny, mégis mintha nedves agyagból gyúrták volna, szinte érezni rajta a kamaszkor nyirkos, nehézkes árnyékait.

Mi közöm hozzá? Visszaülök a jegyzeteimhez, s Esztergomig nem is pillantok föl többé. „Miért hódít a színpadon ismét a középkori iskoladráma?” Az ilyesmin tűnődni mindig megnyugtatóbb, mint a valóság zavaros üzenetein.

S a városok, a tájak is mennyivel megnyugtatóbbak, mint az emberek! Az esztergomi sziget, a júniusi napfény, a zöldellő fák, igen, ezekben nem lehet csalódni, a színvonaluk legalább mindig ugyanaz. Csak az emberek zavarosak, egyedül az emberek nyugtalanítóak.

Hazafele mégis azon veszem észre magamat, hogy keresem, kutatom őket a hajóállomáson szorongó tömegben. Már beáll a hajó, mikor fölfedezem: először az asszonyt, s közvetlenül mögötte a fiút. Összeszorítva állnak, mégis döbbenetesen külön-külön, akár egy népies montázs idegenül egybeszerkesztett figurái.

Mi történt velük? Megbántották volna egymást?

A hajón nem látom, nem is akarom látni őket. A fedélzeten, amint megindulunk, elviselhetetlenül erősödik most is a szél, akárcsak reggel. Levonulok a hajó aljába, majd ide-oda ténferegve, ismét az étteremben vagyok. Itt sincsenek. Bosszankodva eszmélek rá, hogy mégiscsak keresem őket. Hogy csalódást okoz elmaradásuk.

„Miért is hódít hát ismét a régi iskoladráma?” – fáradtan ülök az egyik zsúfolt asztalnál, és semmi se jut az eszembe. Előttem a csukott jegyzetfüzet, ki se nyitom, csak figyelmetlen kézzel babrálok rajta.

A megafon slágereket harsog, az asztalon szaporodnak a sörösüvegek. Az olcsózöld palackokon vízszintesen tűz át az alkonyat.

Már meg is feledkezem róluk, mikor fáradtan és porosan ismét elém kerülnek. Az asszony is szótlan, a fiú is. Tanácstalanul állnak az ajtóban, de sehol egy szabad szék, ahová leülhetnének. Két idegen – állapítom meg róluk, tompán és reménytelenül. Nem látjátok, hogy minden hely foglalt? Miért nem mozdultok már az ajtóból? Csak sodródnak érzéketlenül a pincérek s a ki-be áramló nép között.

Aztán végre mégis elhagyják a bejáratot, visszamennek a fedélzetre. Szentendre. Sötét van már, az étkezőben fölgyújtják a villanyt. „Most száll ki a fiú” – gondolom magamban. S hogy a hajó elindul: – „Az asszony egyedül maradt”.

Milyen egyedül lehet most! Milyen csalódott lehet, milyen szomorú! Látnom kell őt. Meg kell keresnem.

A felső fedélzeten találok rájuk. Legnagyobb meglepetésemre a fiú nem szállt le. Mit jelentsen ez? Talán kicsapták az iskolából? De akkor miért volt a kirándulás? Vagy talán az egész történet nem igaz, hamisan képzelegtem, valójában mindig is együtt éltek? De honnét akkor a közöttük húzódó távolság? Miért kell előbb-utóbb elveszteniük egymást – mit az idegen szem szinte már előre biztosra lát?

Persze lehet, hogy ez se igaz. Ahogy most együtt vannak, szinte „kivilágítva” a magányos hajólámpa alatt, kínzóan kétértelmű. Oly mélységes az összetartozásuk, mintha egy életre szóló búcsúzás forrasztaná egybe őket. Nincsenek is a hajón, egyedül ülnek a tömegben, a magányos lámpa fénye alatt. A fiú az asszony vállára hajtja fejét. Oly véglegesek, mintha álmodnának.

De amint közeledünk Pest felé, látom, az asszony megint egyedül van. Rettenetesen egyedül. Arcában most valóban csak a csontok maradtak. Hát mégis, gondolom magamban, hát mégis! – és szinte elernyedek a csalódástól.

S miközben befut a hajó, ez az „utolsó kép” csak egyre inkább elsötétül. A fiú sehol; az asszony, mintha álomból riadna, úgy kel föl a lámpaoszlop mellől.

Leszálláskor elém kerül. Még a hídon vagyok, mikor ő már a rakpartra ér. Látom magányosan megindulni a tömegben.

Aztán hirtelen megáll és visszanéz, az utolsó pillanatban, mielőtt még szem elől veszteném. Igen! A fiú fut utána, karol bele játékosan, szinte szertelen jókedvvel. A fia.

Mégse? Talán mégse? – röppen fel bennem valamiféle névtelen remény, mit talán boldogságnak is lehetne nevezni. Nem fogják elveszíteni egymást. S most érzem, s csak most érzem, mennyire féltettem ezt az ismeretlen, gyászruhába öltözött asszonyt egy újabb veszteségtől, attól a bizonyos „szakítástól”, mit a fiúk mindig elvégeznek: ki szelíden, ki meg a tékozlók erőszakával. Ez a nyughatatlan kamasz is mintha az egész úton a szakítást próbálgatta volna, ahogy a bibliai fiú távozása is sokkalta előbb kezdődött… De talán mégse! Talán még messze van… – s bármilyen mulatságos is, egy pillanatra boldog vagyok.

Boldog, s még a rákövetkező bosszúságom se valódi bosszúság, csak afféle futó árnyék. Már megint nem dolgoztam semmit! Mi lesz a munkámmal? S hogy hirtelen a zsebemhez kapok, szinte nevetnem kell.

Még a jegyzetfüzetemet is elvesztettem!

 

(Új Ember, 1962. augusztus 5.)

Jegyzet

 

 

 

Iszákosok utcája

Ha képeiben vizsgáztatjuk az Iszákosok utcája című dokumentatív jellegű filmet, megrázó, kitűnő alkotás. Figyelme a szenvedély legrejtettebb, legfinomabb képeit, folyamatait fürkészi, követi óvatosan, a tárgyilagosság megrendültségével és irgalmasságával. Mert ezeket a „realitásokat” már csak valóban a valódi ihlet bírja elviselni, mely hasonlatos az angyalok szeméhez. A jó művész a legjobb diagnoszta. Ez az erkölcse: szívében minél könyörületesebb, annál könyörtelenebb a figyelme. Nem áll meg félúton, az első komplettnek tűnő felismerésnél. Hátha az igazság ezen is túl van?

Ahogy a züllés, az iszákosság tébolyát ez a film ábrázolja, az elsősorban könyörtelen figyelmével imponál. Vád a társadalmi nyomások züllesztő bűneivel szemben. De azon túl? Betegek volnának ezek a szétrongyolt figurák? És azon túl? A film elmerészkedik addig a pontig, ahol már nem tud felelni, csak feledhetetlen erejű képekben. Az iszákosok „örök éjszakájának” mélyén fölmutat egy arcot, mely szinte nyájas, mégis jéghideg. Ő az, akinek ez az éjszaka pillanatra se okoz gondot, föl se merül benne a szabadulás vagy maradás kérdése. Helyben van itt, a részeg illúziók őrületében, züllöttségében is „tisztes ősz fejjel”, feneketlen kis poklában is pedánsan. Egyszóval: ez a végső pont, amit a kereszténység a misztika nyelvén a „bűnben való megrögzöttségnek” nevez. A bűn földi jelenlétének. Mert igaz, hogy nyomor és lelki zavar szüli az iszákosságot, de fordítva is igaz, az iszákosság nyomort és őrületet teremt. A társadalom bűne és az iszákosság bűne közt jár hát ide-oda a kamera lencséje, a könyörület tárgyilagosságával. S ez az ide-oda tétovasága épp nem bizonytalanság, hanem erő jele.

Igaz, nem ad egyértelmű választ, egyértelmű receptet. Hiszen lehet, hogy a baj gyökere mélyebb. Lehet, hogy az iszákosság csak a bűn egyik megjelenési formája a züllöttség különböző tébolyai közül; az öngyilkosság egyik változata.

Az „éjszaka mélyén” bemutatott rendíthetetlen figura legalábbis valami ilyesmit példáz. Más számára még a menekülést is kívánja – anélkül azonban, hogy önmaga menekülésének, kiválásának csak a gondolata is megérintené. Ő itthon van a züllés mozdulatlan tengelyében, s a kamera is némán és tehetetlenül fordul el tőle, miként a misztikusok fordulnak el a bűn mezítelen látványától, s a megátalkodott bűnösöktől, kiket már csak az imádság szent merészségével és intimitásával lehet megközelíteni. Jótékonyság és kegyeskedés itt kevés. Valódi társadalmi reformokra, valódi irgalmasságra, és mélységes imádságra van szükség.

 

(Új Ember, 1962. augusztus 5.)

Jegyzet

 

 

 

Jöjj vissza, Afrika!

A dokumentumfilmeknek abból a fajtájából való, mit előzőleg a szerző, Rogosin hosszas és elmélyült kutatása előzött meg. A Dél-afrikai Unióban a faji megkülönböztetések poklában hányódó négerekről kíván művében vallani anélkül, hogy ő maga közbeszólna. Egyszerűen szembesíti a tényeket. Beszélnek azok maguktól. A film legtöbb felvétele titokban készült.

Az Unió területén élő négerek alól a birtokosok kihúzzák a földet s a földdel együtt a kunyhót, a kecskét, az erdőt és az eget: Afrikát. Így kényszerítik le őket a pokolba, a föld alá, a börtönre és a KZ-lágerekre emlékeztető aranybányákba. Ezt a „váltást” aztán a feketék nem heverik ki soha többé. Attól a pillanattól, hogy elhagyták földjüket, az ő Afrikájukat, elvesztek az idegen élet forgatagában. A bánya a mélypont. Visszaút innen nincs többé.

Aki tud szabadulni az aranybányából, megteszi. Háta mögött az örökre elveszett paradicsom, s az új keletű pokol, a bánya lidércfényei. Pár kietlen képsor ízelítőt ad arról, milyen elveszett a messziről jött néger ebben a mechanizált labirintusban. Szabadsághoz, földhöz, erdőhöz szokott érzékenysége micsoda sivár poklot tapinthat ezeken a folyosókon, ezeken a salakhegyeken, dróthálókon, cementpusztákon, kősivatagokon?

Aki tud, Johannesburgba menekül innét. De ez aztán az igazi csapda. A városokban csak munkával és engedéllyel lehet letelepedni, s ebben a harapófogóban olcsó az ember és ingyenes a kétségbeesés. A négertelep a föld egyik legszomorúbb szemétgödre. A fölbomlottan hányódó lelkek közt burjánzanak az eszelős szekták, hódít az alkohol, s a kétségbeesés csodálatos hangokat csal ki – a zenét. Valóban csodálatos dolog a talajtalanul hányódó népek muzikalitása. Johannesburg négernegyedéből már az egész kis gyerekek is muzsikáló bandákba verődve járják a várost. Valóságos kis Orfeuszok ők, de a johannesburgi fehérek, úgy látszik, keményebbek a köveknél. Nem hatódnak meg az ördöngös ügyességgel kiáltozó sípocskáktól.

Johannesburg védekezik a négerek „elözönlésétől”, s szorítja őket vissza az aranybányába. A jobbára tanulatlan néger hogy akklimatizálódhatna a rövid „próbaidő” alatt a megvetés és kizsákmányolás kettős szorításában? Gyermeki szép naivitásuk bizony elsötétül, tompák lesznek, züllöttek vagy kétségbeesettek.

Így jár a film „főhőse” is, egy az ezer és ezer hasonló sorsú fekete közül. Elveszti földjét, s nem érti, hogy miért. A bányából nem akarják elengedni. Johannesburgban meg minden munkahelyéről kidobják. Megvetik a fehérek, s késsel támad rá egy másik néger. Munkát keres, s mert nem kap, börtönbe vetik. Mire hazajön, feleségét halva találja az ágyon; az a néger ölte meg, akit ő is megölhetett volna, amikor kicsavarta a kést a kezéből. Csönd van, csak egy süketnéma lány sikoltozik eszelősen a kunyhó sarkában. Most már végképp semmit sem ért. Kihajítja a lányt a viskó ajtaján, s fejéhez kap, s mintha megégette volna, lekapja fejéről a kezét; tör és zúz, összetöri a tányérokat, s ráborul az asztalra; irtóztató csapásokkal veri az asztalt, és sír, sír, mint egy skatulyába zárt, őrjöngő bogár.

Jöjj vissza, Afrika!

 

(Új Ember, 1962. augusztus 26.)

Jegyzet

 

 

 

Szabó Lőrinc: Összegyűjtött versek

Budapest, 1960

Szabó Lőrincet már életében modern klasszikusnak tartották. Ez azzal magyarázható, hogy művei páratlanul szerves és szilárd egységet képeztek a magyar lírai költészetben. Költészetét kötetről kötetre úgy építette és fejlesztette tovább, mint valami filozófiát, szinte már tézisszerű alapossággal.

Ugyanakkor kevés modern lírikusunkban rejlett annyi merész ellentmondás, mint őbenne. Legjobban és leghívebben alighanem ezeknek az ellentmondásoknak a lajstromba vételével jellemezhetjük őt. Fiatalon előbb műfordítóként jelentkezett – Babits Mihály és Tóth Árpád méltó társaként. Par excellence művelt költő volt, ugyanakkor első önálló köteteiben már-már barbárként jelenik meg, a pusztítás és az építés zabolátlan gesztusaival. Egész fiatalkorának is ez a kettősség volt a legjellemzőbb vonása: egyrészt benne élt a kifinomult, önmagával örökké elégedetlen műfordító és kritikus, másrészt a primitív, mezítelen vadember.

Melyik volt az igazi?

Ő maga sohasem kívánta megválaszolni ezt a kérdést, mint ahogy az ellentmondásait sem óhajtotta feloldani.

Rajongva szerette a létezés elemi tényeit, a földet, ezt az elvadult, buja paradicsomot, ugyanakkor okosan hűvös szemüvege eredendő szerénységgel csillant meg az arcán. Egyszerre vésődtek bele a rendszeretet és a féktelen anarchia jelei. És az ösztönök zabolátlan anarchiája mellett senki nem tolmácsolta nála hívebben az aggódó, reményvesztett kispolgár remegő vágyakozását, félig tudatos, vak tapogatózását, groteszkül szánalmas hányattatásait az örökös homályban.

Anarchista volt és nyárspolgár, filológus és vadember. És mi még? Naiv gyerek és a modern európai irodalom talán legkönyörtelenebb pszichológusa. Szánalomért és kegyelemért könyörgő verseiben a lehető legszigorúbb volt önmagához, ahogy az életben is vannak olyan pillanatok, amikor csak egy gyerek tudja elviselni a meztelen igazság kimondását. Igen, képes volt pogány módon élni, a társadalmi szokásokon túllépő vágyakkal, mégis ő volt öregkorában az, aki megírta az „örök” szerelem és az „örök” hűség kamaszosan tragikus és gyönyörű könyvét – a Huszonhatodik év-et –, a gyászév verseit egy huszonöt éven át tartó szerelem után. Szomjazta az életet, a másik percben lemondó lett: és velejéig hitetlen. De épp ez a feloldhatatlan kettősség tette oly ragyogóvá és elmélyültté költészetét – ugyanaz a kettősség táplálta őt, amely az elemi erők rombolva építő világát. Állhatatossága, kimeríthetetlenül sokoldalú pszichológiai gazdagsága mind-mind ebből az elemi kettősségből táplálkozott, amelyből maga a teremtés is. Akár a természet, ő is ismerte az ellentétek csöndes egyensúlyát, a bölcsőtől a koporsóig ívelő nyugodt, nagyszabású szerkezet titkát. Egész életművének gondosan megtervezett szerkezetét egyszerre építette tudatosan szerzett műveltségéből, filológusi pontosságából – és a termeszhangyák ösztönéből, akik jól kiismerik magukat sötét labirintusukban. Időt és fáradságot nem kímélve aprólékos gonddal csiszolgatta még legkisebb építőköveit is, életműve mégis – épp emiatt – úgy hat, mintha egyetlen tömbből faragta volna. Zeneietlen költő – vélekedtek róla sokan, holott Szabó Lőrinc a legkifinomultabb fülek számára komponált. Afféle negatív zenét, amely egyensúlyt hoz létre: amelynek akusztikus hangsúlyait a tartalom eksztatikus kitöréseinek süket csöndje, az ábrázolt világ süketsége miatti hallucinációk teremtik meg.

A háború utáni években úgy éreztük, Szabó Lőrinc életműve már készen áll. Aztán egy káprázatos bravúrral egyetlen kötetben megismételte, sőt fölülmúlta azt, amit addig alkotott – a Tücsökzené-ben. Megteremtette saját költészetének tükörképét, melyet az emlékezés hullámai közé vetett. A Tücsökzene helye ott van a modern világlíra legnagyobb művei között. És ha Proust műve a modern Divina Commedia, akkor a Tücsökzene a maga csodálatos szerkezetével nemcsak az eltűnt idő lírai emlékezete, egyfajta álom az álomban, költészet a költészetben, hanem ott remeg benne életének emlékeivel együtt Szabó Lőrinc – immár szintén emlékké és látomássá vált – egész művészete is.

1957-ben bekövetkezett halálával egyik legnagyobb huszadik századi költőnk távozott közülünk.

 

(The Hungarian P. E. N., 1962. 3. sz.)

Jegyzet

 

 

 

Pro és kontra

A Nagyvilág júliusi számában megjelent Graham Greene Különleges megbízatás című novellája, amelynek főhőse felbérel egy „kegyes nőt”, hogy helyette imádkozzék és szerezzen búcsúkat a másvilágon rá várakozó ideiglenes szenvedések törlesztésére. A kis írás heves és ellentétes reakciókat váltott ki a katolikus olvasókban. Az alábbiakban próbálom híven megfogalmazni, összegezni a kétféle véleményt.

 

Valahogy így a „konzervatív”:

Mindig is csodálkoztam azon, hogy Graham Greene katolikus írónak számít, vagy legalábbis annak vallja magát. Problémái keresetten szélsőségesek, „megoldásai” telve ellentmondással. Az a fajta író, aki lehet, hogy felébreszti a hitetlenek és hitevesztettek érdeklődését, bizalmát, de elveszti a hívőket. Mert ő maga is: a hívővel szemben mintha bizalmatlan lenne, míg a bűnös és a hitetlen felé szinte fönntartás nélkül nyitott.

Nem szeretem ezt a kalandos kereszténységet, s kivált nem egy olyan író részéről, aki szívében maga is épp elég rendezetlen és esendő. A Nagyvilág júliusi számában megjelent Különleges megbízatás című novellája meg egyenesen felháborított. Ez a „kritika” már nem is kritika, hanem rosszindulatú támadás.

A megholtakért felajánlott búcsúkkal az egyház minden, a legegyszerűbb hívő számára is szinte foghatóan kívánja realizálni a lelkek egyességének csodálatos, égi és földi határokat elmosó valóságát. S az is, hogy nemcsak egymásért, de egymás helyett is imádkozhatunk, az emberi faj Istenben való oszthatatlanságának legszebb közösségi kifejezése. Persze, mindenbe keveredhet zavaró, torzító elem, de magából az alapgondolatból gúnyt űzni? Egyoldalúan, ellengondolat, ellenpélda nélkül? – katolikus irodalom még ez? Vagy már destrukció?

Nem. Az igazi katolikus írót épp az egyensúly, a tárgyilagosság, a szinte aggályosságig pontos és arányos lelkiismeret kell hogy jellemezze. Épp az, ami a „különleges megbízatás”-ból tökéletesen hiányzik! Mert először is: búcsút nyerni csak önmagunk számára lehet, vagy az elhunyt és a tisztítótűzben szenvedő lelkek javára. Másodszor: a novella problémája koholt és nem valódi probléma. Mintha az angol nagyvállalkozókra jellemző volna a búcsúkkal való visszaélés!

Ha másért nem, aránytalansága miatt is igazságtalan ez az írás! S mivel azok a szereplők, kiket támad, így, ilyen változatban, ilyen problematikával nincsenek is – Graham Greene szatírájának nyila nem is őket sebzi, hanem, keresztülszállva ködalakjukon, a becsületes híveket – az ő imáikat, az ő jószolgálataikat.

A nem hívőknek persze tetszenek ezek az írások, s szívesen látják ezt a katolikus irodalmat, mely a keresztvízzel együtt a gyereket is kiönti. Az a fajta szellemi harakiri ez, mit csak egy beavatott kéz tud elvégezni.

Gyilkos penge, és nem gyógyító kés!

 

És valahogy így a „haladó”:

A nagy sebész vállalja mindig a legkockázatosabb műtéteket. Az igazi írásnak is a kockázat nagysága ad erkölcsi súlyt és szépséget. Maximálisan fölkavar, gondolkodásra kényszerít kivétel nélkül mindenkit. A nagy író nem ismer olyan olvasót, akinek tökéletesen rendben lenne a szénája, mert ilyen olvasó nincs is. Épp ezért az igazi írásnak egy ellensége van, s az igaz író is egy ellenséget ismer, s ez a farizeus, ki sérthetetlennek érzi magát, ha kötelességből a tökéletesség játékszabályai szerint hangoztatja is esendő, bűnös voltát.

Graham Greene novellája már csak azért is igaz, mert fölkavar. S vajon igazságtalanul?

Figyeljünk csak jól oda erre a szatírára! Persze, hogy az angol „üzletesek”-nek épp nem jellemzője a búcsúk gondja. De hisz itt nem is a búcsúról van szó, hanem arról, hogy egy ilyen „üzletember” mint is képviseli az örök üdvösséget, belépőjegyét az örökkévalóságba. Az üzletemberre, a hatalmaskodóra jellemző, hogy mindent másokkal csináltat, ő maga csak haszonélvező akar lenni. Az ő jellemzőjük, hogy mindenütt megtalálják azt a „rést”, melyen át a legkisebb áldozattal juthatnak a legnagyobb nyereséghez, részvétel nélkül a legjobb részhez, vagy az ő nyelvükön szólva: részesedéshez. Vagy a mi nyelvünkön szólva: a nihilhez. Mert legvégül ez a biztos út a semmibe vezet. S ezért van az, hogy ez a biztos kezű ember – a társadalom különböző posztjain szolgálatot teljesítő jámbor nők közül – csalhatatlan biztonsággal megtalálja azt az egyet, aki talán nincs is! Bizony, ez a realista a tiszta semmit markolja, s amennyire üres a semmi az üdvösségre, épp olyan üres semmi vasmarkában a felesége, a milliói, minden emberi kapcsolata, egész földi élete. A Különleges megbízatás róla szól, és nem a búcsúkról. Ahogy egy szentségtörő áldozás története se az oltáriszentségről, hanem a szentségtörőről. Vagy ahogy egy gyilkosság se az áldozat gyengéje, hanem a gyilkos vétke.

De az igazi író előtt senkinek sincs rendben a szénája, hisz ő maga is elsősorban önmaga felett ül ítéletet.

Greene szatíráját is csak akkor értjük meg, ha élét ki-ki maga ellen fordítja. Ne féltsük a búcsúkat, a búcsúk intézményét és gondolatát. Greene nem azt támadja, hanem a réseket, a kibúvókat, a mindennel való visszaélés szellemét! A gonosz furfangot és naivitást, mely elegendő egy jó üzlet megkötéséhez, de szánalmas szatírává porlad az örökélet fényében. Greene nem az imádság erejét, minden lélek Istenben való egyességének csodálatos, könnyítő és felelősséggel terhes igazságát támadja, hanem az azzal való visszaélőket, mennyei kizsákmányolókat! Azokat, akik nem akarják megérteni, hogy mindenkinek magának kell cipelnie keresztjét. Greene novellája igenis evangéliumian többértelmű példázat a „gazdagról”, aki nem jut át a tű fokán.

Két vélemény, két szemléletmód. A katolikus olvasó lelkiismeretet vizsgálhat, melyikhez áll közelebb gondolkozása, felfogása, temperamentuma.

 

(Új Ember, 1962. szeptember 2.)

Jegyzet

 

 

 

Feljegyzések a hiúságról

A napokban olvastam Robbe-Grillet forgatókönyvét, a Tavaly Marienbadban-t. A könyv kitűnő alkalom volt arra, hogy tudatosítsa bennem a hiúság élettelen világát.

A hiúság: az ember mesterséges paradicsoma, üres üdvössége. S valóban: szinte már mártírium, amilyen erőfeszítést kifejtenek egyesek ezért a lényege szerint üres és tartalomtalan dicsőségért. A hiú emberrel az történik, amit a Biblia tanácsol, csakhogy – természetesen – súlyos torzítással. Elveszti a világot és „megkapja önmagát”. Maga se tudná, miért, puszta létét tartja a legkülönb értéknek a földön, puszta önmagát, minden változtatás nélkül. Hisz a felületben, sőt egyedül abban hisz. A szavakban, a gesztusokban, a látszatok üdvözítő erejében. A felület a bálványa. Ezért kedveli a luxust, a mesterséges kertek geometrikus „örökkévalóságát”. A hiúság önnön életének kívánna szobra lenni.

A tettek helyett a hiúság a pózok mellett dönt, s nem veszi észre, hogy szívós menekülése a valóság elől a látszatokba már-már valódi áldozat.

A hiú ember üres, akár egy szobor, de éppoly súlyos is önnön ürességének márványától. Fetisizálja önmagát, s valóban tárgy lesz belőle, önmaga céltalan és lélektelen bálványa.

Igazi tragédiája persze akkor kezdődik, mikor mesterséges örökléte hirtelen bealkonyul. Mert nincs az a kastély és franciakert, mely föltartóztatná az elmúlást. A hiúság végnapjainál aligha van szomorúbb látvány. S a hiúság még ilyenkor se eszmél fel, még ilyenkor se lát. Hisz a hiú ember mindmegannyi Ödipusz király: önmaga nyomta ki szemét, saját kezével vakította meg önmagát.

Azt mondják sokan, a hiúság mozgatja a világot. Én ezt így nem hiszem. Nem hiszem, mivel a bűn, a hiúság lényege szerint üres, lényege szerint a semmi édestestvére. Szerintem a világot a „munkájába feledkezett ember viszi előbbre”. Az értékek nem ismerik a tréfát, s ha kell, kifognak rajtunk.

A hiúság reális szerepe egészen más a világban: ő a hidegség, a közöny, az értetlenség, egyszóval: a semmi elözönlésének egyik legfőbb forrása.

És ne tévesszen meg az üresség olykori szépsége, a nihil bizonyos hűvös eleganciája se minket. Ez a tetszés nem egyéb, mint a bennünk lakozó nihil, a minket is fenyegető üresség rezonanciája – a semmire.

A hiúság a rossznak talán legkörmönfontabb támadása a mindig telített, mindig kreatív szépséggel és jósággal szemben.

A hiúság: a világ „széles útja”, s épp nem öröklétet jelent – hanem a legbiztosabb mulandóságot. A luxus: a nihil legmagasabb árfolyamon jegyzett valutája.

 

(Új Ember, 1962. szeptember 9.)

Jegyzet

 

 

 

„Látjátok, feleim…”

Párizsban az Édition du Seuil kiadásában kivételes érdekességű könyv látott napvilágot. Címe: Anthologie de le Poésie hongroise (A magyar költészet antológiája). Az ötszáz oldalas kötet verseit a legjobb francia költők fordították, méghozzá hűen az eredeti formához, ami a francia fordítóirodalomban egészen szokatlan jelenség. Alain Bosquet, Paul Chaulot, Jean Follain, Guillevic, Jean Rousselot, Tristan Tzara… olvassuk a fordítók nevét, hogy csak a legismertebbeket említsem.

Csodálatos könyv! A magyar költészet franciául a Halotti beszéd-től napjainkig. A nyugati világ, mely oly sokáig elzárkózott előlünk, mégiscsak tudomást vett volna rólunk? Talán ráeszméltek, hogy Bartók – kit ma már a modern zene klasszikusának tekintenek – nem lehetett magányos jelenség? Régi gyanúm, hogy elszigeteltségünk oka nem a nyelvi nehézség, hanem az ismeretlenség, a valódi asszociációk hiánya. Magyarországról csak egy-két téveszme van „forgalomban”, s a nagyvilág csak most kezd felőlünk helyes nyomokon tájékozódni. Ennek a mélyebb érdeklődésnek legfrissebb gyümölcse ez az antológia.

Anonymes du XII., XIII. et XIV. siècles…, Janus Pannonius… Bálint Balassi…, Miklós Zrínyi…, István Gyöngyösi…, Benedek Virág…, Mihály Csokonai…, Dániel Berzsenyi…, József Katona…, Mihály Vörösmarty…, József Bajza…, Sándor Petőfi…, János Vajda…, Endre Ady…, Mihály Babits…, Dezső Kosztolányi…, Árpád Tóth…, Attila József… – Hogy csak a legnagyobbak közül említsek, de a kisebb nevek talán még megindítóbbak, mint a régi sírkövek feliratai. Még erre is volt gondjuk, erejük, szeretetük, figyelmük! Kuruc népdalok, Gáspár Heltai, Péter Bornemisza, Kata Szidónia Petrőczi…

Hitte volna Petrőczi Kata a XVII. században, hogy két-háromszáz esztendő után egy kitűnő francia költő (Lucien Feuillade) Franciaországban, Párizs városában francia nyelven szólaltatja meg költészetét? S micsoda két-három évszázad után! Nem, a szellemi összetartozás valóban a legimponálóbb valami a földön! A legszelídebb, de a legszívósabb szövetség.

A válogatás és fordítások értékelésére nem kívánok kitérni. Nem kritikát írok, csupán lírai széljegyzetet. S itt mindjárt hadd említsem meg azt, ami a katolikus olvasót még külön is érdekelheti. Az antológiában – végig a századokon át – megtalálhatjuk istenes és vallásos líránk legszebb darabjait. Ezentúl franciául is szól a Halotti beszéd, a Mária-siralom, Berzsenyi Invokáció-ja (O Dieu, toi dont les traits échappent même au sage…), Kölcsey Himnusz-a (Bénis le Hongrois, o Seigneur), Vörösmarty Előszava s A vén cigány! – Arany Danté-ja, Madách Tragédiá-ja, Ady Endre csodálatos verse, az Ádám hol vagy? (S’il dit triste: „Ou es-tu Adam?”) s A Sion-hegy alatt, s végül, de nem utoljára Babits nagy vallásos darabjai, a tökéletességében is megrázóan nyers és darabos, eleganciájában is zaklatottan ziháló Psychoanalysis christiana, Psychoanalyse chrétienne: „Dans leur niche, ces saints respectables et beaux…” Azután a Balázsolás („Prière à Saint Blaise”), s aztán Jónás imája. „Les mots me seraient-ils devenus infidèles”… olvasom franciául, s hallom Babits hangját, panaszát a hűtlenné lett szavakról, magyarul, franciául? – Jónásról, önmagáról?

Ezt a könyvet lehet és kell is bírálni, de lehetetlenség meghatottság nélkül olvasni. Részletei vitathatók. De egésze mindenki számára megrendítő olvasmány.

 

Mes frères, de vos propres yeux,
Ci, voyez ce qu’au vrai nous sommes!
(Látjátok feleim szümtükkel, mik vogymuk!)
De la poussière et de la cendre!
(Isa por és hamu vogymuk.)

 

Így kezdődik…

 

(Új Ember, 1962. szeptember 9.)

Jegyzet

 

 

 

Fiatalok ’962

Az ember korán megérzi sorsát. Ha visszatekintek ifjúságomra, én a magányt kora gyermekségem óta gyakoroltam. Talán még nem tudtam, mire, de már fölkészültem rá. „Tréningben voltam”, akár egy kis japán.

A gimnáziumban s később az egyetemen aztán elszigeteltségem mind határozottabbá vált. Generációm afféle mimikri-nemzedék volt; minden igyekezetével a nagyokhoz kívánt hasonlítani, mindenben őket követte. Igyekeztek úgy viselkedni, úgy érezni, úgy öltözködni, úgy mosolyogni, akár a felnőttek. Az epigonok ügyetlen-ügyességével ez, sajnos, sikerült is nekik. Mit kereshettem volna közöttük?

Aztán jött a háború, s utána néhány zavaros, majd néhány válságos esztendő. Mikor ismét szétnézhettem, a lélegzetem elállt. Fölnőtt egy új, vadonatúj nemzedék, s vele tökéletesen megváltozott a környező világ. Úgy lepték el e fiatalok a földet, ahogy a tenger születik. Csak akkor eszméltünk rá, hogy itt vannak, amikor hullámaikkal már a partokat mosták. Minket, régi kontinenst.

Elámultam. Egyszerre észrevettem, hogy magányom megszűnt, nem érvényes többé. Ifjúságomban a művészféle menthetetlenül különccé lett a „többiek” között, s most, ezekkel a vadonatúj fiatalokkal mintha tulajdon testvéreim jöttek volna el értem. Kik ezek? És honnan jönnek? És merre tartanak?

E kérdésekre ma még korai lenne válaszolni. De talán az is épp elég, ha megkísérlem jellemezni, leírni őket, mint valami új természeti tüneményt.

Érzékenyek ezek a fiatalok, és tehetségesek. Olyan közös tulajdonságokkal rendelkeznek, amilyenekkel azelőtt csak a kiváltságos egyesek. „Minőségi” nemzedék. Tömegében, átlagában az. Számtalanszor tapasztaltam, hogy közülük, ami a fogékonyságot illeti, az „utolsók” is „elsők” lehettek volna egy előző generációban. Nem ritka jelenség, hogy a legtájékozatlanabb is biztonsággal kiismeri magát egy modern tárlaton, ahol sokszor a „szakmabeli” is csak tétován nyilatkozgat. A művészetekben szinte nincs számukra zárt ajtó, még a falakon is áthatolnak. Az a szakadék, mely a modern művészetet Baudelaire óta elválasztja korától, e nemzedék jöttével nincs többé. Amióta itt vannak közöttünk, hihetetlen mértékben megnőtt és kifinomodott a világ. Új és fokozott érzékenység burkolja be a földet.

Szabad és szuverén nemzedék. Igazság dolgában mintha mindegyikükben egy József Attila lelke lakoznék. A filmsztároknál többre becsülik a fűszálat, és előbb is veszik észre. Hihetetlen hajlamuk van arra, hogy fölfedezzék az egyszerit, s csak nekik szólót. Hogy lehajoljanak valami kicsiségért, amely egyedül az övék.

„Ez igaz.” „Ez nem igaz.” Ítéleteik pontosak, igazak és kérlelhetetlenek. Valaki tréfásan azt mondotta egyszer, nem szeretné, ha a végítéleten húszéves angyalok ítélkeznének fölötte. Nos, ezek a húszéves angyalok itt élnek közöttünk. S bár figyelmük kérlelhetetlen, ők maguk mégsem azok. Nem ítélkeznek, csak mindent tudnak és számon tartanak rólunk. Elbizakodott művészek jól tennék, ha időnként elmennének közéjük, és meghallgatnák őket.

Közvetlenek és természetesek. A „kollektív” és az „individuális” szavaknak számukra külön-külön már nincs jelentése. Született társas lények anélkül, hogy egyéniségükből bármit is föladnának. Ha együtt vannak is, az sose nyáj, hanem inkább minta, motívum, szabad variáns. (A születő világ egy dallama?)

Érkezésükkel csomó „számításunk” dőlt halomra. Így például az a hiedelem, hogy a technika falanszterré változtatja a világot, hogy a sofőr a jövő típusa… Egyik jóslat se vált be. A technika első, barbár korszaka után – mely valóban a falanszter egyhangúságával fenyegetett –, napjainkban, felülmúlva önmagát, tökéletesen más képet mutat. Első szakaszában egybezsúfoltan, hatalmas metropolisokba tömörített mindent, de ma már, a maga eredeti helyén hagyva foglalja egybe légies tenyerében a világot. S ez az új, egyszerre intim és tág világ a mai tizennyolc-húsz évesekre vár, általuk fog megvalósulni. Őket szemelte ki az idő a nagy pillanatra, amikor az emberiség először fedezi majd föl önmagát mint szerves és egyetemes egészet.

S halomra dőlt a másik jóslat is, hogy a jövő nemzedéke a specialisták kora lesz. A mai fiatalok nem ismerik a „szakmai elkülönülést”. Egymás közt semmi különbséget nem tesznek. Ebben a nemzedékben a költő nem elszigetelt, rezervátumi lény többé, érthetetlen idegen, kitől félre kell húzódni. Olvasója éppúgy lehet bölcsészlány, mint rúdugróbajnok. Ha mégis elkülönül, különcködése patologikus, sértettséget és féltehetséget takar. A „megkülönböztető szokások” ma már a dilettánsok és csak pszichopaták reflexe. Művésznek a mai fiataloktól nincs mit félnie. Nem fogják megzavarni csöndjét, nyugodtan közeledhet feléjük, az azonosság természetes nyugalmával. Hiszen a művészféle születésétől fogva nem is egyéb, mint a legtermészetesebb ember. Nem ő kezdte az elzárkózást, és mindig is szenvedett tőle, irgalmatlanul szenvedett. Amit a mai fiatalság a művésztől megkíván, a legideálisabb követelmény. S ez a következő: a művész művészetében legyen maximalista, ahogy az úszólány és a matematikus is az, de tartásában legyen szerény és nyitott. Ami engem illet: felszabadultan az ő közelükben lélegeztem föl életemben először.

S még valamit nem szabad elfelejtenünk. Azt, hogy ez a nemzedék mégiscsak háborús, vagy közvetlenül háború utáni nemzedék. Igaz, a romokon át közelítő hajnal a legszellősebb, de a legjózanabb is; „szentjózan”, ahogy a vizet Hölderlin nevezte. Ami velünk történt: az az ő emlékezetük és tapasztalatuk. A háború pusztítása az ő idegeikben vált realitássá, személytelen és mégis formaadó emlékezetté. Innét rajtuk a mély árnyékok és gyakran döbbenetes megértésük mindenfajta elesettség iránt. Realisták. Magát ámítja, aki azt hiszi, hogy bármiben is meg lehet téveszteni őket.

De megvallom, hogy aggódom is értük. Úgy aggódom, ahogy idáig csak egy-egy tehetséges egyesért. Mert a tehetség nagyszerű, de veszélyes nyersanyag, kétértelmű adomány. Ismerem képességeiket, de nem ismerhetem szívósságukat. Vajon tudják és hiszik-e, hogy aki remekel, annak a „zsákot is meg kell emelnie”? Hogy remeklés nincs e nélkül? Hogy a nagy feladaton belül nincs kicsinyes munka, miként az energiák a mikrokozmoszt éppúgy belakják, mint a makrokozmoszt, sőt: a legkisebb részek szállásai arányosan a legnagyobb erőknek, hogy már milliárd voltokkal se lehet szétverni őket? És vajon tudják-e, hogy épp a semmiségekben, az ízlésen és az ötleten túl kezdődik az igazi kreatív munka, ahogy a magasugró számára is a két méteren felüli centiméterekkel az igazi siker és akadály?

Vajon nem fognak elcsüggedni, feleúton megállni? Teljesítik kivételes feladatukat, melyre közénk születtek?

Tudjuk, a képesség sokszor teher is, máskor meg elernyeszt; s azt is, hogy nem mindig a legnagyobb tehetségekből lettek a legnagyobb alkotók. Az alkotás még a tehetség természeténél is titokzatosabb eredők gyümölcse. E tehetséges nemzedéknek is, ha nem nyeri meg a „mindent”, egykönnyen a „semmi” lesz osztályrésze. Nem lehet eléggé szeretni és félteni őket!

S ha igaz volt hasonlatom, hogy úgy jelentek meg láthatárunkon, mint egy születő tenger a régi kontinens partjain, úgy én parti lakos kívánok lenni ezentúl. Hozzájuk húzok. Elnézem hullámaikat, s próbálom megnevezni őket. Vajon ők is látnak engem? Hívom őket!

 

(Nők Lapja, 1962. szeptember 15.)

Jegyzet

 

 

 

Sorok a modern egyházművészetről

Ez az írásom még csak hasonlítani sem kíván egy tanulmányra. Mindenfajta rendszer nélkül szeretném közölni csupán néhány gondolatomat a modern egyházművészetről. Hol is kezdjem?

Műkritikus barátom a múltkor elébem tett egy lengyel újságot. Szép, mondottam, s közelebb húztam magamhoz a lapot, azzal a mohósággal, mely mindig elfog, ha valami számomra lényegesre bukkanok. A reprodukció rossz, a képek elmosódtak a rotációs papíron: mégis ragyog, amit látok, ahogy csak kenyér ragyoghat az asztalon. Ezt nem fogom elfelejteni, „táplálékom” lesz.

„Stáció”, fordítja barátom, „valóságos iskolája van az új lengyel egyházművészetben, mely a német koncentrációs táborokban alakult ki. Látod – mondja, s mutatja is a rajzon –, állandó háttérnek megőrizték a téglákból rakott barakkfalat”.

A rajzok a geometrikus ábrákig egyszerűek, mégis szenvedőek és áhítatosak. Csak a lényeget keresik, mint hajdan a katakombákban bujdosók. Anélkül, hogy általánosítani akarnék, érzem: nem véletlen, hogy a régi keresztény egyházművészet a katakombák falain, s az új lengyel egyházművészet KZ-lágerek falán született meg. Ezek a falak szigorú mesterek lehettek. Csak azt fesd, ami lényeges, taníthatták. Hiúság és becsvágy itt semmit se ér, csak a mezítelen igazság, a legyűrhetetlen szeretet, csak a valódi hit, egyedül az, ami legbensődben is érvényes.

Itt, a szenvedések helyén szükség volt, ami a szabad világban sokszor talán csak program. Itt, a KZ-lágerek falán eldőlt a nagy vita: helyes úton jár-e a modern egyházművészet, amikor a valóság külsőséges formáiból – ha mégoly tündökletesek is voltak azok! – visszavágyódik a „primitívek” világába.

A tér a XIV. századtól fölszabadította, „életre keltette” az alakokat. S a barokkban eljutott már-már a mozgásviharig (nemegyszer a semmi örvényében). Nézzük meg, milyenek vagyunk, ha ezt a „technikai tudást” levetjük, s újra „csupasz kézzel” érintjük meg a dolgokat, akár a primitívek vagy a gyermekek!

A modern egyházművészt egy mélyebb és főként mezítelenebb kíváncsiság fűti, mint mondjuk egy barokk mestert. Az ő kérdése ez: mi a varázsa egy gyerekrajznak vagy egy népművészeti tárgy „esetlegességeinek”? Ebben a „törékenyebb” anyagban miért jelenik meg valami tisztább, mélyebb, egyszerűbb, mint a kiüresedett formák csarnokaiban?

A KZ-lágerek falán – s ez érdekes – a művészi vita lényegében ugyanúgy dőlt el, mint a modern művészek vásznain.

De van a kérdésnek egy másik oldala is, egy nem művészi oldala. A napokban kerestem fel egyik rendkívül tehetséges fiatal egyházművészünk műtermét. Szappanyos Béla szobrásznak, festőnek is nagy ígéret. Áll, kissé szomorúan a képei közt. „Ma még mindig sokan idegenkednek a hívek közül a modern, kereső művésztől.” S ez így igaz. De ez nem művészi értékelés, hanem szokás. Ragaszkodnak azokhoz a képekhez, szobrokhoz, melyek előtt gyerekkoruk óta imádkoznak. S ez érthető. A modern művészet döntő bevonulása a templomba csakis generációváltással lehetséges. „De hiszen – vigasztalnám – ez épp napjainkban játszódik le.”

A modern egyházművészetnek nincs miért aggódnia. Ezek a törékeny, végsőkig lecsupaszított golgoták itt a falakon már ma közelebb állnak egy fiatal szívhez, mint bármelyik konvencionális alkotás. Viszont, ahogy a művésznek meg kell értenie az idősebbek „szokásjogát”, úgy az idősebb generációnak is meg kell végre értenie, hogy a jó művész alkotása szükségszerűen drámai és kereső. Ahogy az igaz hit is az. Mert megszokhatunk, sőt szerethetünk is egy konvencionális szobrot, de hitünk sose lehet konvenció, dédelgetett szokás, ha valódi kíván maradni. Így a jó művész művészetében nem rögződhet meg, nem válhat soha konvencionálissá. Az igaz hívőnek ezt a művészi harcot legalábbis türelemmel kell fogadnia, ha elfogadni már nem is tudja.

Nehéz és nagy a kor, s a művész munkáját gyakran – úgy tűnik – leghívebben ma még válságai fémjelzik. A sokszor elgyötört alkotások mögött – túl az éjszakán – lehetetlen azonban nem érezni a szomjúságot a hajnal után (a sokszor kétségbeesett szomjúságot, „kopogtatást”, mit az Evangélium annyira szeret!), s nemegyszer már magának a hajnalnak hasonlíthatatlanul édes és tiszta szellőjét!

 

(Új Ember, 1962. szeptember 23.)

 

 

 

Az egyszerűek imája

Gyakran halljuk, hogy az olvasó egyszerű emberek kezébe való, azoknak az imádsága. Mintha az egyszerűség valami sajnálatos dolog lenne!

Pedig az igazság épp ennek a fordítottja. Épp ezért a legbonyolultabb intelligencia sem ér sokat, ha magjában nincs ott a lélek egyszerűsége, életadó ereje. Az egyszerűséget nemhogy ki kellene nőnünk; az egyszerűség kell hogy életünk legbensőbb programja legyen. Érzékeny erény ez, mint a földben születő csíra. Aki nézegetni akarja, sőt mutogatni, termőföldjéből ássa ki, s elpusztítja.

Ennyit az egyszerűségről. De milyen lehet akkor az „egyszerűek imádsága”? Valóban egyszerű, de egyszerűségében – s épp abban – mélységesen gazdag.

Van benne valami monotónia, ez igaz, de milyen? Szemeivel sok mindent példáz. Példázza a pillanatok, az órák, az esztendők, az idő múlását, s „bilincsével” az esztendők körforgását is. Testvérien együtt lüktet a mi időnkkel, hűségesen, ahogy nem véletlen, hogy a hűségesek szeretik talán legjobban. „Monotóniája” a szív „monotóniája”, s a költészet ritmusával rokon. Mégis a hétköznapok megszentelésére nincs alkalmasabb imádság nálánál, hiszen épp arra való, hogy szinte mindig mondhassuk. Megtestesítője az „imádkozzál és dolgozzál”, sőt az „imádkozva élj” parancsának. Aki szereti, annak számára „monotóniája” üdítőbb a legtermékenyítőbb csendes esőnél.

De az olvasó megfelel az élet másik bensőséges titkának, törvényének is, hogy az egyszeri sokasodni kíván. Elég a természetre gondolnunk, s beljebb egy lépéssel: a szeretet pazarlására.

S ha mindezt elfogadtuk és megszerettük benne, akkor megajándékoz tulajdonképpeni tartalmával, mely mintegy az emberibe ágyazva közvetíti az istenit: az imádság szintjén azt a drámát, mely a misztérium valóságszintjén a szentmisében játszódik le (napról napra, óráról órára a földi esztendők körforgásában).

 

*

 

Panaszaink árulnak el minket. Az életre főként két panaszunk van. Egyrészt, hogy unalmas, másrészt hogy nemegyszer elviselhetetlenül hányatott és tragikus. Nos, ha szabad ezt mondanunk, az olvasó egyszerre megszentelője az „unalomnak” és a „tragédiának”. Megvan a lét harmóniájába, csendjébe beavató ereje, mely átszőheti legszürkébb perceinket is, de működhet fordítva is, mint a sebre rakott borogatás. Tragikus titkaival viszont épp hétköznapjaink fenyegető közönyéből kíván fölrázni, vagy épp fordítva: életünk drámájában a legnagyobb drámát közvetítve felénk, siet segítségünkre a hit, a remény és a szeretet erejével.

Bizony, nem egyszer feledkezünk meg róla, és sajnos, nem egyszer veszítjük el életünk során. Pedig az „egyszerű szívek” szakadatlanul mondják ezt az „egyszerű imádságot”.

 

(Új Ember, 1962. október 7.)

 

 

 

A Szentírás margójára

A Szentírásban Jézus gyakori intése és kérése, legyünk olyanok, mint a gyermekek. Mit jelent ez?

Először is bizalmat. A felnőttség (s újabban a modern kor) kísértése, a világ képtelenségének érzése: a gyermek számára nem létezik. Nekünk nemegyszer kell elhessegetnünk azt a gondolatot, hogy a temérdek életellenes, lángoló nap és bolygó, tűzvészként forgó világegyetem lényegében riasztó, értelmetlen valami. De nem így a gyermek. Ő belenéz a világba, mint a napba (nyitott szemmel a közepébe), s nem vakul bele. Ő bízik benne. Nem ismeri, mégis elfogadja. Gyermeknek lenni annyi, mint bízni az életben.

Másodszor azt jelenti, hogy nyitottan kell élnünk. Nincs kitől és nincs miért félnünk. Rettenetes, hogy ezt gyermekkorunkban mindannyian tudjuk, s később szinte kivétel nélkül elfelejtjük. Pedig milyen árat fizetünk a lakatért, amellyel örök rabságra ítéljük magunkat! Felnőttségnek nevezzük a zárat, amellyel elzárjuk magunkat a világ, s a többi ember elől – s talán Isten elől is? Milyen leszűkülést jelent e felnőttség a gyermekkor tárva-nyitva álló világával szemben, mit átjár a mindenség huzata!

Az „evangéliumi gyermekség” a pillanat megszentelése, örökös jelen, mely földi előképe a mennyei örökkévalóságnak. A „felnőttek” általában lehetetlenül gazdálkodnak az idővel. Örökös várakozásban élnek, múlt és jövő szakadékában. Egyre várnak valamit (hol ezt, hol azt), mígnem elérkezik haláluk órája. Nem így a gyerekek. Ők egy szabad órába, egy délutánba, egyetlen percükbe is életük egészét ömlesztik bele, ahogy csak a nagyon gazdagok tudnak és mernek költekezni.

Az „evangéliumi gyermekség” önzetlenséget jelent. Egy gyermek „csupa fül és csupa szem”. Feltétel nélkül meri elveszíteni önmagát, ami a valódi birtoklás egyedüli formája. Egy gyermek mellett minden felnőtt görcsös és fukar szegény. Gyermekkorunkban minden a miénk, amit megpillantunk, s a felnőttség talán nem is más, mint a világ lassú és fokozatos elvesztése.

Az „evangéliumi gyermekség” tisztaságot követel. Isten e kérdésben nem ismer kivételt. Nem kell különös szem hozzá, hogy e törvény realitását fölismerjük. A cinikusnak nem marad semmije. Isten még a nagy bűnösöket sem fosztja meg a tisztaság időnkénti hatalmától, de a cinikus szíveknek semmit se hagy. A gyermekkor ezt a hiányt még hírből se ismeri.

De lehet-e felnőttként gyermeknek lennünk? Vissza lehet-e fordítanunk az idő kerekét? Nem természetellenes dolog ez?

Nyilvánvaló, hogy Jézus nem erre gondol. A gyermekség természetes, állapotbeli jó, felnőttként gyermeknek lenni viszont már természetfölötti erény. S ebben a formájában több is, mint „puszta gyermekség”. Lélekben kell azzá lennünk, vagyis természetfölötti szinten. Akinek ezt felnőttként sikerül elérnie (a szenteknek sikerült), kétszeresen, sokszorosan gyermek az! Nyitott, bizakodó és tiszta. S míg a gyermekkort kinőjük, e lelki gyermekséget halálig megőrizhetjük. A gyermekkor állapotunk, a „lelki gyermekség” tulajdonunk, örökre szóló birtokunk.

 

(Új Ember, 1962. november 4.)

 

 

 

Mater Johanna

Zavarba ejtő film. Nemcsak problematikájának mélységei, de hiányai, tévedései miatt is. A külsőséges elemek ellentmondásosan keverednek a bensőséges átéléssel, a valóban magas művészi szint a dekoratív hatásokkal. A tisztaság a tisztátalansággal.

Ami legigazabb, legmélyebb, legbensőségesebb benne: az a film atmoszférája, színtere. A kolostor, a kocsma, s közbül a vesztőhely: mint egy hármas misztériumszínpad, valóban kozmikus erejű hely, ördögök és angyalok tanyája. Rendező és operatőr ebben – a környezet megteremtésében – hiánytalanul remekelt. Kopárság, szépség és intenzitás. Maguk a képek tökéletesek.

A szereplők, a figurák szintén kitűnőek. Megragadó a középkori ördögűző barát zárt és fegyelmezett, tépett és elkínzott alakja. Az apácafejek megszállottságukban is hitelesek, s kitűnőek a világi figurák, a két együgyű lovász, s a kisördögöket megszemélyesítő kocsmanépség.

A középkor a jót és a rosszat élesen különválasztotta, s maximális drámaisággal élte át. Az újkor e drámai határokat egyre inkább elmosta, s a freudizmussal végképp elszürkítette a fehér-fekete ütközetet. A bűnből betegség lett, s a poklokból tudatalatti világ – legalábbis a valóság köznapi szintjén.

Előbb azonban – tájékoztatásul – röviden elmondom a film tartalmát. Ördögök szállják meg egyik apácakolostor nővéreit. A gonosz kiűzésére most érkezik meg immáron az ötödik szent életű barát. Elődei tragikusan s eredménytelenül végezték – összetörve a démonok súlya alatt. S a démonok most se engednek. Tanácstalanságában (mintegy tragikus révületben) a páter a rabbit is fölkeresi, majd szíve emberi fordulatával magára veszi a megszállott főnöknő bűneit, démonait, sőt kárhozatát. A gonosz szállást cserél, s a páter rettenetes kettős gyilkossággal pecsételi meg örök szövetségét a kárhozattal.

Hogyan bontja ki e történetet, s milyen hibákat követ el a szerző? Lénye egyik felével valóban belehelyezkedik a vallásos világszemlélet pszichológián túli drámaiságába, de csak szíve egyik felével, szíve másik felével a freudista pszichológia világában marad. A pap bűnvallásának egyedül pszichológiáját motiválja, nem törődve a dogmatikus képtelenséggel. (Nincs ugyanis olyan bűntett, mely véglegesítené bárki élő halálos lelkiállapotát.)

A szerző homályos és zavaros döntései azután a film művészi hatásában is érvényesülnek. A plaszticitás gyakran csap át stilizáltságba – mint például az apácák csoportjeleneteiben. Mozgásuk legtöbbször nem dráma, hanem csak koreográfia – bár annak megkapóan szép. Az ördögűzés templomi jelenetében például láthatóan érezni, hogy a rendező nem tudja eldönteni, mit ábrázoljon? Megszállottságot, vagy hisztériát? S a középutat választotta: stilizált.

Hasonlóképp: megszállottság vagy föltörő szexualitás? A Mater Johanná-ban nem lehet letagadni bizonyos tisztázatlan, szexuális hatások jelenlétét. Ez is a szerző zavarára vall. Nem a megszállottság drámáját tisztán, nem is csak a szexualitás problematikáját, hanem kifejezetten szexuális hatásokat közvetít a nézők felé. Ez pedig a stilizált elemekkel rokon erőtlenségből és művészi gyengeségből ered.

A remekelés elemei így keverednek a kétes elemekkel, s a kifejezett hibákkal. Hitelesen fölidézni egy középkori világ atmoszféráját, problematikáját, személyiségen túli drámáját – s adott esetben semmibe venni teológiáját, s átcsapni a kortól idegen, felületes pszichologizálásba –, ez föltétlenül hibriddé teszi a film művészi anyagát is.

De ne legyünk igazságtalanok. A Mater Johanna ugyan nem remekmű, de nagyszerű vívódás gyümölcse. Gyönyörű, tökéletesre sikerült képsorai mögött mintha egy zseniális kamasz küszködne lázas gondolataival, bátran és – megalkuvóan. S ha szakadozottan is, de helyenként gyökerében sikerül neki a bűnről, a bűn természetéről vallania.

 

(Új Ember, 1962. november 11.)

Jegyzet

 

 

 

Szakrális csendélet

Vasárnap az esti misét egy mellékoltárhoz szorulva hallgatom. Azon kapom rajta magamat, hogy szemem az üres oltáron pihen – és gyönyörködik benne. Mert ez az oltár egyáltalában nem üres: érezni a drámai és szakrális csendet.

Pedig a világon nincs elhagyatottabb hely egy üres színpadnál. De a színpadok csak megidézői a valóságnak. Az oltár más: az isteni dráma valóságos színtere.

Tudjuk jól, az játszódik itt le, ami a Golgotán. De Isten különösen szép gondolata, hogy nem kényszerít bennünket áldozata naturalista átélésére, hanem azt mintegy művészi megfogalmazásban nyújtja felénk. A tiszta lényeget a rítus nyelvén. És ez a tiszta lényeg nem távozik teljesen az oltárról. Hasonlíthatatlan csendje ott marad az oltárterítőn, mely egyszerre abrosz és halotti lepel, ahogy az oltár is egyszerre asztal és koporsó.

A szertartás nyugalma ugyan beburkolja a naturalista jegyeiből kiszabadított drámát, de ne tekintsük ezt se valamiféle hűvös buroknak. Nem. Sokszor épp az az érzésem, hogy a szertartás gesztusaival, ritmusával valamilyen mértékben közeledik az angyalok természetéhez, s így a szentmise lényegében a keresztáldozatnak egy áttetszőbb, szeráfibb közegben való megismétlése.

Szent hely az oltár, nem a szó patetikus, hanem maximálisan intim értelmében. S mivel valóban az, a világ végeztéig fogja vonzani szívünket.

 

(Új Ember, 1962. november 18.)

Jegyzet

 

 

 

A kezdet és a vég

Napjaink egyik legkitűnőbb regényírója – s tegyük hozzá: katolikus regényírója – Graham Greene. Mauriac tanítványának tekintik, van azonban egy döntő különbség mester és tanítványa közt. Mauriac egyszer azt nyilatkozta, hogy világéletében küzdött a lét abszurditásának kísértése ellen. S ez a hívő megkísértése. Greene ezzel szemben a jóság-Isten kísértéséről beszél, ami azt jelenti, hogy lényegében hit és nem hit határán él. Mauriac írásai spontánok, egyszerűek és feneketlenül mélyek. Greene regényei spekulatívabbak, komplexebbek, de felszínesebbek is.

Greene be akar törni a hitbe: eszével, szívével ott dörömböl a hit kapuján. Mauriac számára hősei az igazán fontosak, Greene számára a szituáció, melybe hősei sodródnak. Mindketten realisták, de míg Mauriac már csak Istentől várja az ember számára adott választ, Istenre fülel, addig Greene hősei szívverését lesi, vajon mit árul el Istenért vívott harcukról? Azon a mezőnyön, mit hitnek nevezünk, Greene egy körrel kintebb áll.

Graham Greene minden könyve olyan, mint egy sakkjátszma, vagy egy detektívtörténet. Sakk-mattal kívánja szólásra bírni a rejtezkedő Istent. Fő műve, a magyarul most megjelent A kezdet és a vég valóságos mesterparti e nemben. Egy hívő öngyilkosságáról szól, kit részvéte kerget az öngyilkosságba. Még élesebben fogalmazva: erénye. Isten, lépj elő a homályból!

Ezzel a tartásával, mint katolikus problematikájú író, kétségkívül rendkívül aktuális szerepet tölt be a hit és hitetlenség közt ingadozók számára. Racionalista, spekulatív elme, kit azonban gyökeréig megrendített a bűn, a rossz realitása. Erről a megrendülésről töretlenül tud vallani, de Istenről még csak szakadozottan. Annál meggyőzőbb azonban harca, mellyel birtokba kívánja venni őt. Azt is mondhatnám: mindenáron. Ma azonban még inkább csak sejtései vannak róla: nagyon szelídnek, nagyon szegénynek, nagyon szánandónak (!) becézi magában, hogy szíve egész szerelmével fölfedezhesse. Esendő hősök képében mer csak a közelébe lopózkodni, mert – s ez a legszebb írásaiban – nem bírná elviselni a visszautasítást.

Ahány hit, annyiféle a természete. Greene-é kétségtelenül a peremen helyezkedik el, ami azonban semmit se von le értékéből, sőt, különleges missziót ró rá. Merészségeit se értsük hát félre, nem botrányt kíván okozni, hanem éppen a botrányokat kívánja feloldani. A kezdet és a vég e nemben talán legszélsőségesebb alkotása. Kissé talán spekulatív mű, de annál igazabb és mélyebb Isten utáni szomjúsága.

 

(Új Ember, 1962. november 25.)

Jegyzet

 

 

 

József Attila emlékkönyvébe

Mikor meghalt, nem volt semmije. És ma – költők tudják csak igazán! – egész világ a birtoka: fűszálak és csillagok, sőt a szótár egyes szavai, amiket büntetlenül senki többé el nem vehet tőle.

 

*

 

Mozarti tehetség volt: a legbonyolultabb és a legegyszerűbb, a legmélyebb és a legtörékenyebb, a legsúlyosabb és a legáttetszőbb. Ady titáni erőfeszítése után ezért vették őt észre oly kevesen. A legkülönbeket az emberek mindig rossz irányból várják. Neki nem voltak fejedelmi pózai, mint Adynak; nem ismerte a romantikus díszeket; legmerészebb kísérleteit is a tökélyig megoldotta. Sorsa a legkülönbekével rokon: Hölderlinével, Kafkáéval, Jézuséval.

Huszonöt évvel halála után még ma is ő a legmodernebb költőnk.

 

(Kortárs, 1962. december)

Jegyzet

 

 

 

„Malachiás csodája”

Páter Malachiás a nagyváros éjszakájában térden állva imádkozik, és Isten meghallgatja imáját. A templomuk közelében álló éjjeli mulató eltűnik helyéből, mintha atombomba ragadta volna ki tövestül. Pedig csak angyalok lopták el, s rakták át egy magányos szigetre, ahol remélhetőleg nem ronthatja tovább az erkölcsöket.

A csoda tehát megtörtént, s most következik az emberek közötti története.

Persze ez a csoda eleve nem csoda; a mesebeli kívánság édestestvére, amit aztán a mese végére maga a hős könyörög vissza: hogy bárcsak meg se történt volna! Malachiás csodája se kíván csoda lenni hát, s vehetjük úgy is, hogy a frivol hang tulajdonképp a rendező tapintata a valódi csodával szemben. Persze, egészen azért ez se igaz. Mert a könnyű fajsúlyú „csoda” körül a riporteri szellemesség félreérthetetlen éllel villant fel néhány „karakterisztikus” papfigurát, vagy inkább karikatúrát: egy túlbuzgó fiatal, egy anakronisztikusan kegyes, egy simára gyalult politikus s egy jéghideg bankárra emlékeztető pap alakjában. Mennyivel szebb volt a Csoda Milánóban édesen bús „csodája”, mely nem a riport, hanem a költészet felől igyekezett megközelíteni a csodák ábrázolhatatlan lényegét!

De ez a film elsősorban leleplezni kíván, igaz, hogy tulajdonképp nem is „Malachiás csodáját”, hanem az emberek reakcióit a csodára. S bár a csoda a film középpontja, ez esetben a körítés a lényeg – Malachiás „csodája” csak ürügy a társadalom feletti ítéletre.

A történetnek ez a régiója már sokkal jobb, sokkalta igényesebb. A „mennyei szenzáció” körül megjelennek a kis haszonlesők s a nagy szélhámosok. „A német dolce vita”, ahogy valaki szellemesen megjegyezte. A forgatagban a tolakvó kegyszerárusok bódéi még a legszerényebbek. A valódi cirkuszi zajt a rádió, a televízió, a sajtó csapja. De mindent felülmúl a sznobok, az újgazdagok, a sarlatánok áramlása a „csoda” körül, kik durva nihiljüket kívánják a hit ízével fűszerezni.

Az ötlet kitűnő üzletnek ígérkezik. A magányos szigetre áttelepített mulatót ismét megnyitják, sőt, valóságos bábeli táncpalotát építenek köréje, s kezdetét veszi a felső tízezer orgiája, melynek az esztelen kihívás szolgáltatja legfőbb mámorát. Malachiás most már visszacsinálná a csodát, mely az emberi romlottságot és hazugságot csak meghatványozza. A földre borulva könyörög, mint a mesebeli hős, kit tönkretett, hogy beteljesült kívánsága. S „az ég” meghallgatja kérését: az éjjeli mulató visszaköltözik eredeti helyére, a templom tövébe.

S persze, marad minden a régiben.

Sok szellemessége, sőt igazsága ellenére is a film mégse mond, nem mondhat ki semmi véglegeset. A szerző mindent és mindenkit leleplez ugyan, de érezzük, hogy maga is mezítelen. Egy újságíró-Anatole France, s itt az „újságíró” erős leértékelést jelent. Amennyiben megkönnyíti ez a tartás az „anyag” ötletes kezelését, olyan mértékben tesz lehetetlenné a szerző minden valódibb megoldást. Kétségtelenül nagyon ügyes és szellemes mű, de valahogy mégis könnyű fajsúlyú, mint magának Malachiásnak a „csodája”.

 

(Új Ember, 1962. december 9.)

Jegyzet

 

 

 

Csontváry olvasásakor

Különös örömben volt részem az elmúlt napokban: Csontváry-képek közt olvashattam a nagy magyar festő idáig még publikálatlan önéletrajzát.

– Milyen a kézírása? – fordulok barátomhoz, aki kitűnően ért a grafológiához. Tudom, a kérdés nem éppen a legpéldásabb, személyes titkok és megnyilvánulások felől faggatózni – zseniális művek árnyékában. Hiszen a grafológia is olyan háló – Németh László szavával –, amiből épp az aranyhalak úsznak ki.

Barátom fölteszi szemüvegét, s látom rajta, hogy próbál becsületes választ adni:

– Hogy milyen? Fantasztikus: elsőrendűen akarati ember írása. Akadnak benne primitív jegyek, s szomszédságukban egy-egy magasrendű, zseniális kombináció.

A szálkás betűkről a képekre nézek, a Magányos cédrus-ra. Mit mondhat ezután bármiféle íráselemzés? S mégis, minél nyilvánvalóbb e kép csodája – hisz a megnyilvánulás a lényege –, annál titokzatosabb is. „Nyílt titok” – ahogy Goethe mondotta a remekműről. Színei élénkek, de valójában belülről izzanak, egy megjelölhetetlen, lokalizálhatatlan fényforrástól: az ártatlan mindentudás napjától, a lélek erejétől.

 

*

 

Csontváry zseniális festő volt – de emberi egyénisége nem olyan mély, mint a hasonló megszállottsággal, s ugyancsak az elmebaj határán alkotó Van Goghé. Írásai se érnek fel Van Gogh leveleivel.

Spirituális művész, de nem vall egyetlen tételes vallást sem magáénak. Sajátos panteizmusa bűvöletében él – annak prófétája, sőt remetéje. Vajon hogy látta önmagát?

 

*

 

A harminc gépelt oldalnyi önéletrajz csodálatosan indul. A gyermekien regisztráló mondatok telve érzékletességgel, zseniális finomsággal, plaszticitással. De ahogy előre haladunk, s közeledünk benne a jelenhez, mintha az élet színeit elszívnák a megvalósult képek – az írásmű kiszikkad, s az élet helyét torz mániák foglalják el.

Az önéletrajz első disszonáns momentuma viszont épp a leghíresebb, legelhatározóbb pillanaté. A patikus Csontváry egy napon égi szózatot hall, mely arra jelöli ki őt, hogy Raffaelnél különb képeket alkosson, s ezáltal magasabb rendű életre hívja az emberiséget.

A mánia és a művész egyetlen közös pillanatban születik meg benne, s e különös egybeesésről – sajnos – az önéletrajz se árul el többet, megvilágítóbbat. Ettől kezdve a festészet lesz mindene – s maradék erejéből ezentúl mintha csak jobb-rosszabb mániákra futná. Az önéletrajz elszíntelenedik, bár hallatlan tevékenységről ad számot. Tíz lázas esztendőről, mit még külön fölfokoz a lázas témakeresés. Ebben az időben Csontváry örökösen úton van: a Szentföld és a Magas-Tátra, Görögország és Taormina között cikázik. Utazik és fest, oly tökéletes lemondásban és szegénységben, mint a hajdani sivatagi remeték. Önéletrajzát olvasva, mélységes hitem, hogy ekkortól már csak egyetlen nyelvet beszél: a festészetét.

 

*

 

Tíz év gigászi erőfeszítése után úgy érzi, teljesítette küldetését. Párizsban és Pesten kiállítást rendez, s nem akarja tudomásul venni, hogy a várt siker elmarad: a próféta szava pusztába vész. Szellemén azonban – a kudarc biztos jeleként – eluralkodik a görcsös állapot, a kigúnyolt próféta merevgörcse. A hanyatlás, a kimerülés szomorú alkonya ez már: a rögeszmék kicsinyes éjszakája, képek nélkül, világosság nélkül. Önéletrajza már ebben az időben születik, s két bizarr tanulmánya is. Ki lehet zseniális ember az egyik címe, mely már maga is elárulja a nagyzásba menekülő szenvedést. Néhány gyönyörű mondat azonban még ebben a tanulmányában is akad. Mindjárt az első. Ki lehet zseniális ember? S a válasz rá: „Aki soron van.” De néhány oldallal odébb már ilyesmit olvasunk: Ki nem lehet zseniális ember? „Aki iszik és dohányzik.” Igen, ez már csak szomorú!

Különc lélek volt, de nem a különcségéből táplálkozott, hanem szinte érintetlen tisztaságából, szentekre emlékeztető akaraterejéből. Tehetsége a detektoros rádiók kristályára emlékeztet. „A nagy tehetségek nem nagy egyéniségek – írja Eliot –, hanem rendkívüli médiumok.” Csontváry mint valami tiszta kristály, fogta föl és sugározta ki magából a világot: a mondhatót és a mondhatatlant.

Írásai lényegesen alacsonyabb szinten tükrözik zsenijét. De mint festészete „mellékletei”, mégis értékes dokumentumok, ha nem adnak is kulcsot ritka művészi-emberi titkának közelebbi megértéséhez. Legfeljebb megerősítenek bennünket abban a hitünkben, mit képei oly hallatlan erővel sugallnak: hogy e nagy életmű szinte egyedül a lelki összeszedettség, zseniális koncentráció csodája.

 

(Új Ember, 1962. december 16.)

Jegyzet

 

 

 

Az édes élet

Hosszú, nagyon hosszú film, ami már magában véve is arra csábít, hogy megpróbáljak minél rövidebben írni róla. Mert bár sokrétű, gazdagon dokumentált alkotás, alapsémája talán a kelleténél is egyszerűbb.

A heterogén, aszinkron jelenetek közt egy újságíró az összekötő tiszt. Narrátor, ha úgy tetszik, ki a színpadon szavakkal, itt a filmben viszont örökös jövés-menésével idézi fel, köti egybe a kavargó elemeket. Az „események” középpontjában a felső tízezer áll, de a többi jelenet is ugyanezt bizonyítja: az életet elveszti, aki csak az életet kívánja megnyerni. Ebből az „édes életből” semmi se hiányzik inkább, mint maga az élet, s az élet édessége.

A vásznon csupa eretnek megoldás. A direkt élet elviselhetetlen, szükségszerűen lefele, a züllésbe hanyatlik. Élő, aki már csak élni akar, szükségszerűen kísértetté válik a gazdagság, az unalom, a testiség, az önzés senkiföldjén. Fellini felső tízezre kivétel nélkül ezt az utat járja, s mellettük csak látszatra más a csodavárók, a szenzációlesők, a természetbe visszamenekülők s az eklektikus életformákba húzódók csoportja. Nihil, nihil. Valódi vigaszt csak hármat látunk egy-egy pillanatra. Egy papot, ki egy mesterséges csoda, a rádió, a film, a televízió gyűrűjében imájával az egyetlen realitást cselekszi. Egy fiatal leányt, kit a munka és a vidéki élet csendje idáig még megóvott. S egy döglött ráját, egy döglött rája ráncoktól övezett, halott szemét, mint – némi szimbolikus súllyal – a teremtés Istenre függesztett pillantását. (Ezt a pillantást különben nem lehet elfelejteni.)

Haláltánc, amit látunk. Miért, hogy mégse rendít meg igazán? Pedig a részletek kitűnőek, telve művészi ötlettel, gazdagsággal.

Akaratlanul Fellini első filmjére gondolok, az Országúton szűkszavúságára, amivel azonban az emberi kapcsolatok hihetetlen gazdagságát sikerült megragadnia. Meséjét egy mondatban el lehet mondani, de jelentését ötvenben se. Az Édes élet ennek fordítottja. Története a szövevényes, míg jelentése a kevesebb. Ugyan miért?

Ebben a filmjében Fellini bizonyos művészi elfáradás jeleit mutatja – s épp tékozlásával. Ahogy a szökőkút vízsugara is csak addig emelkedik, míg ki nem bontja legyezőjét, s akkor megáll – a művészi ökonómia, összefogottság is lelkierő kérdése. Van, aki már ifjúságában bontja ki legyezőjét, van, aki csak öreg korára, s van (s talán a legkülönbek, a legerősebbek), ki haláláig koncentrált marad, nem éli fel tőkéjét.

Az Édes élet-ből a drámának éppen az a villáma hiányzik, mely az Országúton éjszakáját, s Fellini másik filmjét, a Cabiria éjszakái-t bevilágította. S hiányérzetünk ezen a ponton kétségtelenül túlnő a tisztán esztétikainak tűnő fogáson.

A második „örök igazság”, ami a film ellen fordul, talán az, hogy semmit se lehet csak kívülről, csak kritikával ábrázolni. A drámának fölül kell múlnia a narrátort, máskülönben adósunk marad a megrendülés élményével. A legkifogástalanabb kritika se elég, hogy az ábrázolt erkölcstelen világ megkapja megfelelő ellensúlyát. Egy-egy tiszta arc, tiszta helyzet felvillantása így csak jelzés marad, de nem hatolhat a mű és a néző szívébe. Hatása is épp ezért kétséges, s belőle épp az, amit megbírált, könnyen válhat üres, szomorú divattá.

 

(Új Ember, 1962. december 23.)

Jegyzet

 

 

 

A Szentírás margójára

Kezdem talán azzal, hogy az Evangélium mindenekfölött szakrális, vallásos könyv. Találunk benne mélységes pszichológiát, történeti elemeket, költészetet és morált, de lényegét csak vallásos lelkülettel ragadhatjuk meg. Elsőrendűen a vallásos igazság kifejezése, közvetítése a célja, minden egyéb alárendelt szerepet játszik benne. Ahogy tudomány, történelem, pszichológia és költészet is lehet rokon, mégse azonos egymással. Kinek jutna eszébe például természettudományos egzaktságot számon kérni egy költői képben? Bizony, barbár elme volna az. Mert a költészetet – lényege szerint – egyedül a maga nyelvén szabad és lehet megértenünk. Hogy Hamlet történeti tévedés? Hogy az elmekórtan törvényeit nem hajlandó betartani? Ez volna a baj! Hamlet elsősorban a költészet királyfia, s csak azután dán királyfi, a költészet világokat reveláló őrültje, s csak azután „pszichopata”. Aki viszont fölcseréli a megértés és megközelítés hierarchiáját, nem Shakespeare-t buktatja meg – hanem önmagát. „Igazsága” szánalmas okoskodássá porlad a költészet fölényes napja alatt.

Épp így az Evangélium töretlen világossággal egyedül a vallásos lélek és elme számára világít.

Jézus a világ szerint egyszerű emberekre bízta tanítását, akikben azonban a vallásosság géniusza lobogott. S ez elég volt a nagy feladat teljesítésére. Persze, az Evangélium költészete, morálja és pszichológiája is csodálatos, de csak ezek felől a részek felől sose közelíthetjük meg az egészet. A lényeg felől elindulva viszont a részek is tökéletes összefüggést nyernek, részesülnek a teljesség áldásában.

A vallásos értelmezésen innen az Evangélium minden egyéb értelmezése kicsinyes szőrszálhasogatás. Persze, profán megközelítése is lehet gyümölcsöző. Épp a napokban beszélgettem valakivel a Hegyi beszéd csodájáról, esztétikai rejtélyéről. Úgy szóltunk róla, mint a világirodalom páratlan remekéről. Mi a titka? Szeretete? Ellentétekben föloldódó modern pszichológiája? „Ellentmondásainak” feneketlen örvénylése? Képeinek tömörsége s anyagtalan áhítata, súlya és lebegése? Részek, részek! Igazi választ csak annak ad, csak annak adja meg magát, ki igazságait nemcsak megérteni, szépségét nemcsak élvezni akarja, hanem életté váltja.

Az Evangélium – hála Istennek – sokkalta nagyobb könyv annál, semhogy „cédulázva” megérthessük. „Cédulázgatással” már egy jobbfajta művész vagy tudós se engedi kifaggatni magát. S épp mert ilyen feneketlen könyv, valamennyien csak útban vagyunk feléje. Teljes igazságát talán egyedül a szentek tudták; de aki csak útban van megértéséhez, annyit az is érez, hogy páratlan úton jár, hasonlíthatatlan ösvényen. Támadhatnak ugyan kételyei, sőt súlyos válságai, elfáradhat, vétkezhet és akár vissza is fordulhat – de nem holmi „keresztkérdések” miatt.

 

(Új Ember, 1962. december 30.)

 

 

 

1963

 

 

 

 

Az új év elébe

József Attila halálának huszonötödik évfordulója alkalmából rövid megemlékezésemet a következő szavakkal zártam: „Sorsa a legkülönbekével volt rokon: Hölderlinével, Kafkáéval, Jézuséval”.

Amint hallom, egyesek félreértették ezt a mondatomat.

Hogy mennyiben volt rokon József Attila sorsa Jézuséval: hogy mi volt benne a jézusi? A tisztasága. Szelíd ereje, amely nem tűrte a kompromisszumot. Persze, ő mint ember, nyilván telve volt emberi gyengékkel, de mint művész, makulátlan volt, s művészi sorsa valóban az áldozati bárányéhoz hasonlított. Egy zavaros korban ő is mindannyiunkért szenvedett, áldozta föl magát, s az agyára boruló téboly inkább vádolja korát, mint tulajdon vétkét.

Vallásos hitem rendjében persze Jézus tökéletesen mást jelent, mint ez az áldozati költő. Mást jelent, de mégis valami rokoníthatót. Az „imitatio Christi”, úgy érzem, egyetemes fogalom, s nemcsak vallásos, de morális, sőt esztétikai elv is. József Attila kommunista volt ugyan, de hiszem, sőt tudom, hogy a Hegyi beszéd erkölcsi és esztétikai szépsége, ereje mérhetetlenül közel állt szívéhez.

Az új esztendő kezdetén mi jobbat kívánhatnánk, mint az „imitatio Christi” fogalmának kiszélesítését, s épp a hívő katolikusok részéről. Mert ez az út amennyire kiválaszt, épp oly mértékben egyesít is. S amilyen mértékben hiányolhatjuk saját magunkban Jézust, oly mértékben kötelességünk fölismernünk őt másokban. Az ő szépsége, tisztasága, édessége, gyengédsége, amilyen egyszerű, éppoly egyetemes is. Hogy Istennek valóban képmásai vagyunk, az valójában Jézusban realizálódik. Nem Isten profanizálása ez, hanem az ember megszentelése, minden embernek és minden valóban emberinek megáldása.

Mert a vallásos hit épp nem elzárkózást jelent, hanem fokozott nyitottságot; nem kirekeszt, hanem egyesít. Nem azt fürkészi, hogy saját értékrendje mennyire nincs jelen a világban és másokban, hanem éppen arra nyitja fel a hívő szemét, hogy meglássa: mennyire jelen van!

Próbáljuk így és minél inkább így fogadni a közelítő esztendőt. Magunk részéről minél inkább követve Jézust, s másokban minél inkább fölfedezve őt – mindazt, ami benne számunkra, túl az istenin, az emberinek is legdrágább, legátfogóbb megfogalmazását jelenti.

 

(Új Ember, 1963. január 13.)

Jegyzet

 

 

 

Egy csepp méz

Az Egy csepp méz eredetileg dráma, egy tizenkilenc éves angol lány drámája. Barátom, aki ismeri a szerzőt, azt mondja róla, hosszú, szemüveges, kissé kamaszos diáklány. A hasonló című film forgatókönyvét is ő írta.

Hőse még a szerzőnél is fiatalabb, nem több tizenöt-tizenhat évesnél. Történetéről elöljáróban csak ennyit: kevés egyszerűbb, s kevés merészebb, finomabb, árnyaltabb filmet láttam ennél.

Témája valóban merész. De előadásmódjának finomsága, szépsége, szinte kamaszos-gyermekies komolysága, kitűnő alkalom arra, hogy megértsük, amit úgyis tudunk már: soha a téma a botrány, hanem mindig az a mód, ahogy ezt vagy azt színre hozzák.

Az Egy csepp méz csupa veszendő emberről, veszendő helyzetről szól. A nyers történet sokakat megbotránkoztathat, de a közlés finomsága csak megrendítheti a kicsit is figyelmes, magába szálló nézőt. Ezt a történetet kivételes szeretettel kell követnünk. Nincs benne ugyan megoldás, „leverő”, ha úgy tetszik, de őszinteségével a legszebb erények küszöbének, előszobájának felel meg.

Lényegében a szexualitás pokláról vall, arról, ami a testiségben elválaszt: embert és embert végül is elidegenít egymástól. Aztán megkeresi azokat a finom, a szeretethez és részvéthez közeli, rokon szálakat, amelyek ezt a széthullást mégis egybefogják, utalásszerűen egybefűzik.

Diagnosztizál – és nem mond többet. De diagnózisa, épp pontosságával, mérhetetlenül finom, valódi szeretetről szól. A hibátlan ismerethez közel a megoldás.

S utoljára hagytam a legfontosabbat. Mindezt egy tizenkilenc éves lány írta. Egy rendkívüli tehetségű fiatal, de úgy érzem – s ez a legfontosabb – nemzedékére jellemző szemlélettel. Az Egy csepp méz a jövő generáció, a küszöbnemzedék egyik reprezentatív alkotása. A mai fiatalok kissé mind ilyenek: szerény, szabad, s pontos diagnosztái a jelennek. Egyfajta csöndes realizmus jellemzi őket, mely adott esetben – hegyeket mozgathat. Illúziótlanok, az igaz, de legalább valódi alapokról kísérlik meg a „fölemelkedést”.

A képmutatásnak nyoma sincs bennük, s ez följogosíthatja őket arra, hogy nyíltan szóljanak mindarról, ami az előző nemzedékek száján talán különcködésnek, talán botrányosnak hathatott volna.

Az Egy csepp méz efelől nézve remekmű. Alakjai még ködben imbolyognak, de lehetetlen, hogy ne találjanak haza egyszer.

 

(Új Ember, 1963. január 13.)

Jegyzet

 

 

 

Steril mennyország?

A vallásos tudat különválasztja a szakrálisat a profántól. Ez, bizonyos vonatkozásban, helyes is. De amikor tudatunk egyenesen szakadékot lát a kétféle világ közt, az már bizonnyal súlyos és káros tévedés.

Szakrális világunk egy darab (a misztériumok fátylaiba burkolt) mennyország. Valami más, mint a földi élet, de épp nem idegen attól, sőt: terjeszkedni kíván, s végül is egész világunkat át kívánja hatni bensőséges erejével. Megérteni vallásunk lényegét, s ennek fényében egybelátni a két világot, a mennyeit és a földit, az örökkévalót és a mulandót: végül is ez a keresztény lélek legfőbb feladata.

A teremtés kezdetben szeplőtelen volt, s az lesz az idők végére megígért új Jeruzsálem, megújított teremtés is. Azon belül pedig már nem lesz kétféle világ.

A profán és szakrális közti határt – szívében – ki-ki máshol húzza meg. Szent Ferenc valahol a kozmosz határán. Hű tanítványa ebben Jézusnak, ki örök példáját adta a határok áttörésének.

Sokan közülünk e képzeletbeli határ megvonásában észre se veszik, hogy a lét minden örömét a profán résznek adják, s a szakrális oldalon csak a tilalmak birodalmát rendezik be. Az ilyenek nyilván a mennyországot is a steril örömök szállásának vélik, valamiféle olyan harmóniának, mit az összhangzattanból unalomig tanítanak az akadémiákon.

Pedig a mennyország öröm, eksztázis, mit érzékeink föl nem foghatnak, s még csak nem is sejtenek. A földi örömökkel se az a baj, hogy örömök, hanem az, hogy nem teljesek. Vétkeink, visszaéléseink, önzésünk teszi őket töredékessé, romlandóvá. Bűneinkkel túl gyengék vagyunk az örömre, ez az igazság. Gyengeségünkben parcelláznánk a boldogságot. Kirekesztenénk belőle másokat: zsugori módon próbálunk örülni és szeretni.

A mennyei öröm pedig ilyen szíveket nem ereszt magához: ilyen szívvel csak az elroncsolt élvezetekhez közelíthetünk. A kicsinyes félreértés a steril mennyországról így születhetett meg sokukban.

Pedig a teljes öröm – ha pillanatokra is – mindenkit meglátogatott életében. Rendszerint elvesztettük vagy elrontottuk. Gyenge szívünk csak pillanatokra bírta elviselni. De gondoljunk csak vissza rá, milyen is volt ez az öröm?

Tiszta volt, erős és teljes. Határtalan és időtlen. Minden és mindenki részt vett benne, mintha időtlen idők óta álló falak dőltek volna le: bennünk? a világban? az öröklétben?

Sokan azt mondják erre: „örömeinket nemegyszer épp a mulandóság teszi széppé”. Tévednek: még a mulandóságot is széppé teszi örömünk. Meg kell előbb erősítenünk szívünket, hogy képesek legyünk befogadni az örömöt, a teljes és határtalan boldogságot. Nem a steril, nem a fölszabadult, nem az önző, nem a romlandó, nem a zavaros és hiányos, hanem a fölfoghatatlanul forró, a mindent és mindenkit magával sodró öröm áradását.

A „steril mennyország” a farizeusok „mennyországa”. A sterilitás a romlással rokon, s egyként a démoné. Istené az Élet, mely se a sterilitást, se a romlandóságot nem ismeri.

 

(Új Ember, 1963. január 20.)

Jegyzet

 

 

 

Az imáról

Egy fiatalember levelében arról panaszkodik: nem tud imádkozni, nem érti, mi szüksége van neki, és mi szüksége van Istennek végeérhetetlenül ismételgetett szavaira?

Mindenekelőtt meg kell védenem a szavakat. A szó: az ember legfőbb, legszellemibb java. Honnét hát a lekicsinylő fordulat: csak szavak! – amivel épp azt akarjuk jelölni, hogy semmi értelme nincsen? E kifejezést nyilván a szavakkal való visszaélés miatt érzett indulatunk szülte, s annyit jelent, mint a forrástól elvágott folyó. A csak szavak látszatszavakat jelentenek, farizeus szavakat, nem létező szavakat.

Ennyit a szavakról. S most kapcsoljuk össze a szavakat az imádság szavaival. Az imádság ugyanis nem azonos a szóbeli imádsággal. Némán is lehet imádkozni, hiszen az imádás elsősorban állapot, a léleknek Isten felé való kitárulása. Ha azonban formát kívánunk adni neki, természetszerűleg legalkalmasabb erre a szóba foglalt imádság, a szavak eredendően szellemi természete miatt.

Szóbeli imáink skálája végtelen, s lehet egészen szubjektív is. A Miatyánk viszont legszebb, legegyetemesebb s legtömörebb imánk, mit mindenki megérthet, s egy életen át se meríthetünk ki. Csodálatos szavainak erejével – s e szavak aztán szavak a javából! – nemcsak kifejezője hát az imádkozó lelkiállapotának, hanem szellemi szépségével magát az imádkozót is felemeli, gazdagítja. Ahogy a dalról mondotta Babits Mihály – „a dal szüli énekesét”!

Az ismétlésnek, „ismételgetésnek” is megvan a maga jelentése. Olyan ez, mint a szívdobogás. A szívdobogásból hiányozna az élet? Vagy mint a tenger hullámverése. Ebben ne lenne áhítat?

A szubjektív imánál – én úgy érzem – ez „az ismételgetett kész ima” éppen magasabb rendű. Hiszen Istennel való találkozásomban mit számít már személyiségem? Ebben a találkozásban nem szégyen gyermekivé válni, s gondolom, ez annál inkább sikerül, minél inkább személyiség, egyéniség valaki a világban.

S az „ismételgetett imádságnak” van még egy utolsó, nagyon is életszerű tulajdonsága. Magába szívja legkülönbözőbb hangulatainkat, sorsunk legváltozékonyabb óráinak emlékét, bölcsőnktől a koporsóig, legszemélyesebb emlékeinket ez a legegyetemesebb szöveg. Mert örök igazság, hogy ami bennünk a legszemélyesebb, az egyetemesben lelheti meg egyedül békéjét és boldogságát.

A tengerparton merengő ember profán jelképe lehetne az imádkozónak. Ahogy ő elvész a hullámok zajában, s épp ez „elveszésben” leli meg igazán önmagát, pihenésében erejét – hasonlóképp találkozik az imában a lélek Istenével.

Monoton szavak? Csak szavak?

 

(Új Ember, 1963. január 27.)

Jegyzet

 

 

 

Jegyzetlapok

Még a nyáron történt Füreden. Borsos Miklóssal, kiváló szobrász barátommal beszélgettem Szabó Lőrincről, mikor hirtelen megállított.

– Itt, épp ezen a helyen, ahol most állunk, faggatott utolsó nyarán Lőrinc: „Mondd, te valóban hiszel Istenben?” – „Lőrinc – válaszoltam –, én a helyedben talán nem is azt kérdezném, hogy én hiszek-e őbenne, hanem inkább azt, hogy ő hisz-e énbennem?”

 

*

 

Két autó csaknem összeszalad az utcán. Szidják is egymást a sofőrök veszettül. Nézik őket ámulva a szánkázó gyerekek, s hogy továbbhajtanak, az egyik kisfiú is rázendít úgy, ahogy azt a felnőttektől hallotta az imént.

– Te – szólal meg mellette egy pöttömnyi kislány –, hogy beszélhetsz így? Gyerekeknek ilyen csúnyán nem szabad!

Óh, felnőttek „előjoga”!

 

(Új Ember, 1963. január 27.)

Jegyzet

 

 

 

Vereség

Az osztályban a legvéznábbak közé tartozott. Nem volt pártja, nem volt tekintélye, nem volt egyetlen barátja sem. De ez a társtalanság idáig még sohasem kínozta. Észre sem vette, hogy egyedül van a többiek között. Szívében még önzetlen volt a figyelem, az álmélkodás és az ábránd. Ezt szerette a legjobban: keresztbe font karokkal álmodozni a padban, kibámulni az ablakon, önfeledten, anélkül hogy tudott volna róla, hogy ő most álmodozik éppen.

S mivel nem figyelte magát, a többiek se vették őt észre. Különc lehetett anélkül, hogy kötekedtek volna vele.

Álomban élt, amiből mégis egyszer föl kellett ébrednie. Tornaórán történt, kint az iskolaudvaron. Magasugrást gyakoroltak aznap: mindenkinek egyenként kellett átugrania a keresztbe tett lécet. Futva megindult ő is, ahogy a többiektől látta, de már feleúton belezavarodott. Olyan hihetetlen volt, amit csinált. Lábait valami különös vihar sodorta egybe, hogy majdnem fölbukott a salakos udvaron. Aztán mégis valahogy odakerült a léc elé, pillanatra egész teste szégyenteljes görcsbe rándult, s ütés érte a homlokát. Következő pillanatban szeme-szája tele lett homokkal, s nagyon messziről a fiúk nevetését hallotta – a többiek irgalmatlan nevetését, amihez hasonlót idáig még sose hallott.

Föltápászkodott, s pillanatra megállt a homokban. A szégyennél, a keserűségnél csak ámulata volt nagyobb. Talán ezért is nem sírta el magát. E pillanatban egészen egyedül volt a világon, és még csak nem is hasonlított senki másra. Egyenként és egyszerre érezte minden egyes tagját, s szégyenében szerette volna elrejteni őket, elásni, mint a kutya a csontot, letagadni, hogy az övéi.

Ettől kezdve „megszületett” az osztályban, nem lehetett többé észrevétlenül élnie, büntetlenül ábrándoznia.

– Na, te aztán szépen leszerepeltél! – valaki meglökte a vállával a vállát, s a kis Horváth szeplős arca vigyorgott az arcába, iszonyatos közelről, gonosz premier plánban.

Az ellenállás lassan és szelíden született meg benne. Nyáron, a fűben ülve, mikor már hosszú ideje a két almafát bámulta éppen. Félig még figyelmetlenül ágat keresett, valami könnyű lécet a kamra mellől, s keresztbe csúsztatta a két fiatal fa hajlékony koronája közé. Ekkor megdobbant szíve: mi lenne, ha őszre mindenkit fölülmúlna az ugrópályán?

Alacsonyan, egészen alacsonyan kezdte, mintegy hitetlenkedve maga is a próba komolyságában, de az első kis sikerek szárnyakat adtak neki. Elszorult a torka, megérezte, hogy többé nem lehet visszafordulnia.

Ettől kezdve úgy gyakorolt, mint egy olimpikon: szívósan, szinte tudományos pontossággal, akár egy japán. Reggel korán kelt, tornázott, este korán feküdt, ahogy ezt sportemberektől hallotta.

Gyönyörű volt, s napról napra gyönyörűbb e lázas készülődés. Idáig sose tudta, milyen páratlanul szépek a nyári hajnalok, a nyári kert. A világ teljes volt, csudálatosan egy darab, s mégis minden kis részletét mintha külön-külön megrajzolták volna. A színek mélyen ragyogtak az árnyékok forrásában, üde patakjaiban. S attól csak még szebb lett minden, hogy neki komoly, igen, életre-halálra szóló feladata volt, e testvérien biztató ébredezésben.

Az egy méter húszat – az osztályrekordot! – három héttel a szünidő vége előtt vitte át először. Aztán másodszor is, harmadszor is, s egy hét múlva már az egy méter harminc is sikerült egyszer. Győzött. Győzelem! Lekuporodott az almafa alá, boldogan és megilletődötten, s csak a csodálkozás mentette meg most másodszor is a sírástól.

Alig várta az első atlétikaórát. Aztán az is elérkezett, s elérkezett a pillanat is, amikor az ő ugrására került a sor. A léc egy méteren állt, senki se csodálkozott, amikor könnyedén átvitte.

A nagy pillanat, az elégtétel perce még váratott magára, de annál nagyobb csodálkozást keltett. A léc már egy méter húsz centin állott, amikor kiderült, hogy már csak ketten bírják. Ő, és az osztályrekorder, kis Horváth.

Kis Horváth ugrott először – és átvitte. Még látta szeplős arcát, ahogy visszajött a léc mellől és megállt mellette. Most ő következik. A két hónapos készülődés minden izgalma egyszerre támadt a szívének. Torka elszorult, fejében könnyű szédülés támadt. Egyedül volt, egészen egyedül a világon. Úgy érezte, nem bír megmozdulni sem. Mintha nem is ő iramodott volna szemközt a lécnek.

Mikor a homokban feküdt, arca tele lett könnyel. A levert léc ott hevert mellette, súlyosan, mozdulatlanul. Vereség, rettenetes vereség érzése súlyosodott rá. Ilyen égető lázat nem ismert idáig; nem is értette, hogy fér el benne ekkora forróság. Az órák értelmetlenül múltak, s kiégtek a szavak, arcok is körülötte, mint aszály sújtotta kertben a növény.

Hová jut estére ebben a sivatagban? Milyen álom vár rá ebben a napszúrásos szédülésben?

Észre se vette, hogy hazaért, hogy otthon szólnak hozzá. Alig jött a szájára válasz, s azt a kevés beszédet is mérhetetlenül soknak, kínzónak találta.

Hányódott álmatlanul a forró párnán, mint egy hajótörött a tutajon, a gyulladt, száraz egyenlítői nap alatt.

– Istenem, Istenem, mi történt velem? – a levert lécre akkor nem is gondolt már, de mint akit baleset ért, az éber fájdalom csak nem akart távozni belőle.

– Vereség – suttogta maga elé a sötétbe. – Vereség! – s akkor érzett először egy kevéske föloldást. Pillanatra talán el is aludt, s mikor fölébredt, tudta, itt kell folytatnia, nyomon van.

– Ha sikerül – tűnődött magában –, ha sikerül, talán rossz is lett volna. Én lettem volna a kis Horváth. – Erre a gondolatra – aznap először – el kellett mosolyodnia. Milyen képtelen gondolat: ő és a kis Horváth! Mert a próbák a kertben, igen, azok nagyon szépek voltak, s ezt nem veheti el senki tőle – de…

S itt hirtelen meglepő ötlete támadt. Ismét pontosan maga elé képzelte, ahogy leveri a lécet, s fekszik a homokban. Idáig a valóság. S most képzeletben folytatta: mosolyogva föláll a földről, odamegy a kis Horváthoz, kezet ráz vele s csak ennyit mond: – Győztél. Elfogadom a vereséget.

Sajnos, nem így történt, de talán az is számít, ha most itt a sötétben? Lehunyta a szemét, s a hősök komolyságával megismételte a mondatot:

– Elfogadom a vereséget.

Ekkor indultak meg arcán másodszorra is a könnyek. De ez a sírás csodálatosan könnyű volt, mintha nem is ő sírt volna. Valami nagyon mély békét érzett magában, az alvó szobában, az éjszakában, egészen a csillagokig, s azokon is túl, aztán elnyomta az egyenletes álom

 

(Új Ember, 1963. január 27.)

 

 

 

Villon

A katolicizmus „formákban” hihetetlenül gazdag. Ugyanazon valláson belül a legkülönbözőbb emberi magatartások tükrözői, a tökéletes szemlélődéstől a robbanó tevékenységig: mintha nem is ugyanazt a vallást képviselnék, ahogy azt egy mai magyar író mondta.

Az egyház szigorú keretei közt a teremtés örökifjú szellője fújdogál. Ez a szellő igazában Jézussal érkezett a világba. A farizeusok szigorával szemben, amely a vallásban elsősorban a másik ember feletti ítélkezés jogát látja, Jézus megbocsátásra, feloldozásra fordítja a törvényt. A szigor: önmagunkkal szemben kötelező, a felebaráttal szemben váljék szeretetté, megbocsátássá. Ez az isteni, édes fordulat – kevesen látják – a szabadságnak micsoda tavaszi fuvalmát hozta meg számunkra; olvadás Isten és ember, ember és ember elhidegült viszonyában.

Ennek a „keresztény olvadásnak” volt szentje Assisi Szent Ferenc, de megvannak a maga kedves „fekete báránykái” is. A vámosok, a jobb lator, Mária Magdolna nem véletlenül kapnak olyan fontos szerepet Jézus körül az örökre szóló nagy drámában, az Evangélium tágas lapjain.

Hogy miért mondottam el mindezt? Egy nagy keresztény költő, François Villon halálának ötszázadik évfordulója alkalmából kívánkozott a tollam alá. Ő is egyike Jézus „fekete bárányainak”, kit még ma se mer egészen magáénak vallani számos keresztény. Nem értik: a híresen szabadszájú strófák árnyékában mit keres „Jézus herceg”, s mit a gyengéden szólongatott „Szent Szűz”? A középkorban is, gondolják, épp elég, hogy egymás mellett áll dóm és kocsma, de hogy ugyanannak az embernek a szívében!

Így a finnyás ízlésűek. Pedig az evangéliumi lecke olyan egyszerű. Kik ezek a vámosok? Nem mások ők, mint a farizeusok ellentétei. Ha a farizeusok festett koporsók, a vámosok épp fordítva: csak kívülről feketék, szívük éberen fülel a hívó jó szóra. Kivetettek, ez igaz, de épp ezért nincs okuk képmutatásra, szabadok és nyitottak. S nyitottságuk és szabadságuk az, amit Jézus megszentel, s azontúl a keresztény ember külön típusát jelentik, egészen különleges szerepet játszva az üdvösség drámájában.

Szent Ferenctől a jobb latorig óriási a skálája e szerepkörnek, amit – híven az ő bátorságukhoz – néha akár keresztény anarchizmusnak is nevezhetnénk, s egyiket-másikat a kereszténység, a szeretet anarchistáinak. Gyökerük olykor kevéske, de annál szebb a koronájuk, mit szeretetre szomjasan, mély bizalommal nyújtanak oda szélnek-égnek. S Jézus nem is szokott elfordulni tőlük: a jobb latort a kereszten, földi élete legdrámaibb magaslatán szólította magához.

Ezek is az ő bárányai. Szívük természetével különleges szerepet játszanak az egyházban: ők olvasztják meg újra és újra az eljegesítésre hajlamos betűket. Nem hiába hát, hogy Jézus szerette és fáradhatatlanul hívta őket, megbocsátóan újra és újra, hívta őket és számított rájuk. Közülük a legemberibbek egyike volt: François Villon.

 

(Új Ember, 1963. február 3.)

 

 

 

Nehéz fiatalnak lenni

Múltkor, ahogy az utcán mentem, magam sem tudom, miért, váratlanul a következő mondatot intéztem magamhoz: „Nem könnyű felnőttnek lenni, de egy jó biztos van benne: nem kell iskolába járni.” Lehet, hogy gyermekes voltam, de őszinte.

Mert túl a tréfán: nehéz, nagyon nehéz fiatalnak lenni, talán a legnehezebb dolog a világon. Én ezt már gyermekkoromban is tudtam, s egész határozott képem volt arról, hogy a fiatalság, sőt a férfikor után az öregség világos ablak, derűs menedék a zavaros sötétben. Gyermekkorukban, gondolom, ezt a legtöbben tudják, csak később elfelejtik. A gyerekek szinte kivétel nélkül vonzódnak az öregekhez, az ő csendjükben, nyugalmukban érzik igazán biztonságban magukat. Később viszont bizonyos mellőzést, közönyt, sőt az öregektől való idegenkedést láthatunk a fiatalokban. Megérkeztek az élet legnehezebb szakaszába.

Németh László egyik beszélgetésünk során (vagy tizenöt évvel ezelőtt, amikor még én is nagyon fiatal voltam) azt mondotta egy szép hasonlattal, hogy fiatalnak lenni annyi, mint sötét, föld alatti folyosón szaladni. Határtalan ambíció bennünk – s csomó kötés, akadály a világban. Innét, hogy a fiatalok oly könnyen szereznek sebeket. Hogy nem tudnak kilátni a világból.

A gyermekeket még nem lepi el a dolgok sűrűje, az öregeket már nem. Ami a kettő között van, az az élet erdeje. Szép, de fájdalmas erdő, s közepében a legkönnyebb eltévednünk. Ez magyarázza a fiatalkori öngyilkosságokat is: hogy egy fiatal az élettől nem látja az életet, s ha megszorul, magát az életet hibáztatja, magát az életet kívánja eldobni magától. Tévelygésével azonosítja az erdőt.

Persze a fiatalság szépséget, rugalmasságot, frissességet, tetterőt jelent elsősorban – de nem ingyen. A vágyak hevessége, a fűtőanyag túlsága belül, a fiatal szívben gyakran fonákjára fordul, s éppen az ellenkezőjét jelenti: fájdalmat és ürességet.

Ha a drámairodalmat nézzük, a legtöbb hős (Hamlettől Raszkolnyikovig) fiatalember. Hamlet nagy monológja, a „Lenni, vagy nem lenni”, el se képzelhető egy gyermek vagy egy öregember szájában. Fiatalnak lenni egy kissé annyit tesz, mint drámai hőssé válni. Elbúcsúzni a szülőktől, a kisebb testvérektől – és előrejönni a színpad közepére.

A „hősnek” e pillanattól kezdve csak két lehetősége van: megfutamodni, – vagy pedig legyőzni a drámát!

Egy biztos: a fiatalok – épp „drámai helyzetük és vérmérsékletük” miatt – rengeteg segítséget kaptak és kapnak a művészetekből. Az életben ugyanis az idősebb nemzedék – védekezésből és jóindulatból – hajlamos megmerevedni velük szemben, kihűlt sémákkal példálózni abban a hitben, hogy a szép szobrok megnyugtatják e lázas élőket.

Pedig a generációk közt is ugyanannak a mélyen őszinte kapcsolatnak kellene kialakulnia, mint amilyen a művész és közönsége között, ahogy ugyanabban a láncban egyik hegymászó emeli a másikat. Ahogy a „nagy öregek”, akik fölülmúlták „drámájukat”: a generációk egész sorát emelik át a szakadékon a tetőre.

 

(Új Ember, 1963. február 10.)

 

 

 

Shakespeare és a fiatalok

Shakespeare művét, a Rómeo és Júliát új szereposztásban játsszák a Vígszínházban. A darab rendkívül érdekes kísérletre ad alkalmat a két főszereplőnek. Mert Shakespeare költészete ma is kivételes érzékenységű fajsúlymérő. Hogy tűr meg hát színpadán egy mai fiatal gondolataival megformált Rómeót? Ezt kérdezi Shakespeare-től Latinovits Zoltán, Rómeo alakítója. S vele ellentétben, Ruttkai Éva épp fordítva teszi fel, nem Shakespeare-nek, hanem a nézőknek a kérdést: íme, a szerző sok száz évvel ezelőtt megformált Júliája. Mit szóltok hozzá?

A két fölfogásnak látszatra ütköznie kellene, s hogy mégsem, ez már magában véve is biztató. De nézzük előbb az alakításokat külön-külön.

Rómeo nemcsak gesztusaiban, de vérmérsékletében is mai fiatal. Felületesnek, lázongónak, szétszórtnak tűnik, kinek erejéből legfeljebb szép rögtönzésekre futja. De igaz ez? S ha igen, hogy fogja ez a „mai fiatal” szívébe fogadni Rómeo tüzét, a tiszta szív e tragikus jutalmát?

Idegeivel, egész lényével, természete belső lehetőségeivel, érzelmi sorsával többé-kevésbé egy egész nemzedék vizsgázik itt a színpadon. S a válasz: meggyőző. Az átalakulás, a szerelem metamorfózisa, a shakespeare-i hőfok, Rómeo szerelme hiteles tüzet fog e mai matériában.

De ha ez nem volna elég, ott az ellenpróba. Ruttkai Júliája, ha lehet ezt mondani: betű szerinti Júlia, ahogy azt Shakespeare megálmodta e fenséges „szerelmi krónikában”. A feszültséget Ruttkai a szerepen belüli adottságokból formálja. Nagyon törékeny és nagyon gyermek a szerelem előtt, de (és épp ezért!) rendíthetetlen és fokozhatatlanul teljes a szenvedélyben. Az ő kérdése tehát teljes egészében Shakespeare felől szól, és a következő. Lehetséges ez? Ismeritek ezt az átváltozást ti is? Van elég erőtök, tisztaságotok hozzá?

A hallgatóság, mely minden előadás végső atmoszférája, végső és legfontosabb tápláléka, éltetője, siker-tere – a hallgatóságnak a színpadot megszálló, Júliát körülvevő és beteljesítő, Ruttkai alakításával együttműködő passzív kreációja – igen, ez a csend, ez volt e kérdésre a leghitelesebb felelet: igen.

S ha most már így nézzük a két színész, Rómeo és Júlia kettősét, s a kétféle felfogás zavartalan összjátékát, akkor egy érdekes és eredményes kísérlet tanulságával leszünk gazdagabbak. Korunk fiatalságának szíve ma is együtt dobog Shakespeare szívével. Júlia, az örök Júlia: ma is él. S egy mai Rómeo semmi zavart nem kelt Shakespeare örökmodern színpadán.

Az idők nagy, generációs stafétáján a fáklyák – úgy látszik – velünk vannak.

 

(Kézirat)

Jegyzet

 

 

 

A többi már Istené

Küszöbön élünk, korfordulón, az idők sürgetését érezzük mindannyian. Mintha egy új Noé bárkáján kellene átmentenünk múltunk legjavát, egy olyan Noé-bárkán, melyen csak a legtisztább és legigazabb törekvések kaphatnak helyet. Semmi hazugság, semmi megkövesült előítélet.

A világnak, s előbb-utóbb az egész világnak tudomásul kell ezt vennie, ha életben kíván maradni. „Az érdekek közelednek egymáshoz” – mondotta valaki, s ez igaz is, de vajon miért? Mert a világban – minden esetleges negatív részjelenség ellenére – egyre szembetűnőbb a tisztázás és tisztulás jelentkezése.

Hogy sikerül-e majd e nagyszerű törekvés? Bízzunk benne. A reménység és bizalom a keresztény ember legkorszerűbb erénye a mai „biztató válságban”.

Ne válasszuk hát a taktikát, válasszuk inkább a keresztény stratégiát. Mindjárt megmondom, mire gondolok. A taktika: a belátható jövő. A stratégia: a jelen és a beláthatatlan jövő. A keresztény embernek ez a terepe, cselekvésének, hitének ez a valódi tere és ideje.

A kereszténység, az Evangélium: a jelen utópiája. Az igazi keresztény: a jelen látnoka. „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”. A Miatyánknak ez a nyomatékos jelene, ez az evangéliumi praesens imperfectum, ez a jézusi, hasonlíthatatlan jelen idő, ez a mi igazi jövőnk, örökkévaló békénk és boldogságunk.

Ennek az evangéliumi jelen időnek közérzeti megfelelője a derű. Persze, ez sokszor nehéz. De mértéknek, s méghozzá valódi, felső mértéknek: legsötétebb óráinkban is el kell fogadnunk.

Hogy gyakorlatban mindez mit jelent? A konkrétumok, a konkrét feladatok szeretetét, a szeretet realizmusát. Érdekes efelől megnéznünk a XIX. századi európai irodalmi realizmus pályafutását. A franciáknál például ezt a realizmust már a kezdődő nihilizmus éjszakája vibrálja körül. Oroszországban viszont, ahol ez a realizmus a dolgoknak lényegesen konkrétabb megfogalmazásában jelentkezik, azzal az egyszerűséggel, ahogy csak a szeretet tudja értékelni az életet, s bírni a földet, ezzel a konkrétsággal a realitások atmoszférája is lényegesen kozmikusabb, s nemegyszer – mint például Dosztojevszkij regényeiben – metafizikusabb, evangéliumibb színezetet nyer.

A mában, konkrét feladataink közt kell hát minél derűsebben megtalálnunk helyünket és önmagunkat. Ez a mi örökre szóló „utópiánk” parancsa. Nem kell megriadnunk: a legcsodálatosabb „könyv” a kalauzunk. S a „könyvet” itt azért tettem idézőjelbe, mert az Evangélium több, mint könyv. Betűinél fontosabb a szelleme, s annál is több személyes forrósága, az az Isten-közel, amit a hozzá közeledő számára sugároz.

A keresztény modernség problémájára is egyedül belőle kaphatunk választ. Ahogy előre haladunk az emberi történelemben s személyes életünkben, oly mértékben kell elmélyednünk az Evangélium egyre megújuló szavaiban. A minőség, az elmélyülés a lélek igazi tempója, mellyel lépést tarthat (vagy ami ezzel egyet jelent), elébe vághat az idő sodrának.

Végezetül még csak egyet. Milyen a „modern” keresztény stílusa? Gondolom, e „formai” kérdés a lényegből következik, s azonos vele. Szemben a megalkuvással, zárkózottsággal és – harsánysággal, legyünk nyíltak, merészek és csendesek, ahogy a fák is érlelik gyümölcseiket. Mert egyedül gyümölcsünkről fognak megismerni minket. A többi már nem a mi feladatunk, és nem a mi gondunk. A többi már Istené.

 

(Új Ember, 1963. február 24.)

 

 

 

Egy „modern múzeum” tanulsága

Mióta megszületett a film, egy újfajta múlttal lettünk gazdagabbak: egy veszélyes múzeum őrzi gesztusainkat, hátunk mögött az eltűnt időt.

Riasztó memória a filmszalag emlékezete. Egyoldalúan éles – s talán épp pontosságával torzító tükör is. A hatása? Hogy mire jó ez az újfajta, kétséges értékű memória, a látszatoknak e tökéletesen konzervált kísértete? Vizsgáljunk meg talán egy példát, a nemrég bemutatott Bolond évek-et.

Magánfelvételekből, híradókból összeállított dokumentumfilm a húszas évekről. A felület, a felszín agóniáját, a divat és a siker haláltáncát látjuk megelevenedni a mozivásznon.

Hogy mit és kiket? Az első világháború befejezését, a párizsiak örömmámorát, s a harcterek temetőcsendjét. A világ fellélegzik: öregek táncolnak az utcán, s megjelennek az újfajta ficsúrok. A francia avangárd ledönti a régi bálványokat: látjuk Apollinaire-t társaival hajnali fürdőt venni az egyik városi kút vizében. A megkönnyebbülés grimasza ez a régi rend ellen. A női divat viharosan váltogatja a kosztümjét, akár a hóbort istennője. Az új lakás – ma már tudjuk – selymek és vonalak ízléstelen zűrzavara. Meghal Rudolf Valentino: ravatala előtt kilencvenezer nő vonul el. Aztán egy részlet „legnagyobb” filmjéből, A sejk fiá-ból (ma már, azt hiszem, a világ legsötétebb zugában is megbukna). Majd a francia kormányokat látjuk, egyiket a másik után, a bemutatkozás pózában. Minek folytassam? Az ember először nevet, aztán sírni szeretne.

Tíz év világtörténelem? Nem erről van szó. A filmnek jogos címe lehetne: ember és szerep. Mert a földön az egyetlen lény, akinek megadatott a szerep lehetősége és föllendítő ereje, az ember. Szükségünk van a szerepre, hogy megvalósítsuk önmagunkat, vágyainkat és elképzeléseinket. De a vállalt szerepnek megvan a hallatlan veszélye is. Lötyöghet rajtunk, mint a bohócruha, ha nem viseljük kellő szerénységgel. Ember és szerep közti hamisságot, távolságot, ürességet leplez le itt a kamera.

Csak egy ellenpéldát említek, a legszembeötlőbbet, Gandhiét. Látszatra az ő figurája a legmulatságosabb. Egy csont és bőr emberke, mezítláb, fehér lepelbe burkolva. Mégse nevet senki, ellenkezőleg, mindenki megilletődik rajta. „Négyszázmillió ember fölszabadításáért küzdök és szenvedek – mondják szegénységig egyszerű gesztusai –, de érzem, a feladat túlnő rajtam, szolgáljon hát mentségemül, hogy a vállalt szerep súlya csaknem összenyom.”

Nem az emberen, nem is a szerepén nevetünk hát (és szomorkodunk), hanem a temérdek aránytalanságon. Nem a kudarcon, nem a tévedésen, még csak nem is a butaságon (az is van jócskán), hanem a dolgok hamisságán, a világ hiúságán.

Ebből kapunk kitűnő leckét. Nem láttam ehhez hasonlóan jó és igaz modern „haláltáncot”. Intő példa szerénységre.

És túl a tanulságon, vigasszal is szolgálhat e film, s épp a „jelentéktelen emberek” számára. Megerősített abban a hitemben, hogy az élet sokkal igazságosabb és kiegyenlítettebb, mint amilyennek látszik. Mert íme, amin nevetünk, negyven évvel ezelőtt az élet habja volt. De valóban? Nem, csak üressége volt rejtettebb, hazugság volt a maga idejében is. S ha igen, akkor ma már bizonyosra vehetjük, hogy „élvezői” nem lehettek boldogok. Hogy boldogtalanul fulladozhattak kivételezettségük léghiányától. Hogy egy névtelen gyermek is sokkalta boldogabb volt náluk, mert legalább azonos volt önmagával!

Hány „nagyság” fuldokol a világban szerepének hamis aranya alatt, miközben a névtelenek birtokosai a legtöbbnek: tulajdon életüknek.

 

(Új Ember, 1963. március 3.)

Jegyzet

 

 

 

A Kopár sziget

Ebben a japán filmben másfél órán keresztül egyetlen szót sem szólnak a szereplők. S ugyanilyen néma a film alkotóinak művészi módszere is. Fölöslegesnek éreznek minden kommentárt. Nemcsak történetük színhelye „kopár sziget”, de előadásmódjuk is a kopárságig puritán.

Sokan érezték leverő, még többen lázító alkotásnak. Engem megrendített és fölemelt. Mindjárt meg is mondom, hogy miért, de előbb lássuk talán a film néhány mondatnyi tartalmát.

Négyen élnek egy kopár, terméketlen szigeten a japán szárazföld közelében, egy négytagú „szigettulajdonos” család: férj, feleség és két kis fiúgyerek. A föld ritkán hordott hátán náluknál szegényebb „nagybirtokosokat”. A meddő földből hogyan kényszerítik ki az életet, életüket? – ennyi az egész történés. Egy esztendő tükrében ezt mondja el a filmszalag.

Amit látunk: felületével kétségtelenül lázít és lever. Lázít aránytalan szegénységével és lever a természet közönyével, mely megszüli gyermekeit, s aztán mintha mindörökre el is hagyná őket. A látottakban kétségtelenül ez is benne van, de a film valójában azokról a néma erényekről beszél, amikkel az ember sorsának válaszol. „Hőseink” mindennapos munkája a kiegyenlítés csodája. Ott, ahol éhen kellene halniuk, le kellene zülleniük vagy meg kéne tébolyodniuk, a lélek erkölcsi ereje a legszebb erények golfáramával válaszol. A felszínen: kegyetlen robot s őrjítő monotónia. A mélyben: ünnepélyes tisztaság. A felszínen: gond és veríték. A mélyben: egy-egy, szinte már szakrális telítettségű mosoly, könnycsepp.

Hogy mik ezek az erények, amik ilyen magasra emelik ezeket az egyszerű szíveket? Először is a hűség. Az, hogy nehéz sorsukra hűség a válaszuk. Sorsukat nem vakon vállalják, hanem az erősek hűségével. Eszükbe se jut emigrálni sorsukból, más feladatot kérni, mint a rossz diák. Természetes bölcsességgel (mondhatnám: klasszicitással) abból kívánnak vizsgázni, amit életük leckéjéül kaptak. Mert bármilyen nehéz: a föladott leckét elfogadni és megoldani – ez a bölcsesség iskolája, az erények kezdete. A többi már szinte hozzáadatik.

A szívós erőfeszítések fonala csak kétszer szakad el, mindkétszer az asszony miatt. Először, amikor holtfáradtan leejti válláról a vödröt, mire a férfi irtózatos, aránytalanul súlyos ütéssel bünteti. Másodszor, mikor kisfia halála után, s most már készakarva dönti a vizet a földre, tépi ki a csenevész palántákat a sors igájának egyszeriben csak a kínjait érző asszony. A férfi most ujjal se érinti. Nem egy nézőben e két jelenet botrányt és zavart okoz. Pedig a történet mélyebb logikáját szolgálják. A felszínen a robot törvénye érvényesül, de a mélységben a tapintat, a ragaszkodás, a szeretet és az egyén szentsége. S itt mindjárt érdemes egy másik „botrányra” is kitérni. Látszatra az asszony lótás-futásával mintha többet vállalna magára a teherből. De ez is csak látszat, ahogy a szemlélő számára a kerék tengelye is lustább, mint a pereme. A megtartás, a fenntartás súlya, a „kitartás tengelye” a férfin fut keresztül.

Látszatra: puszta életükért küzdenek, de ahogy múlik az idő, tanúi leszünk egy csendes átváltozásnak. A robot hétköznapjai kozmikus jelentéssel telítődnek, s a hősök legkisebb mozdulata epikus, homéroszi plaszticitással. Az „állatnak való élet” végül is romolhatatlan rendet, ezer próbában megedzett nyugalmat sugároz. Igen: ez a „röghöz tapadó” élet a mindenséget birtokba ejtő eleganciát.

Több mint elgondolkoztató alkotás. Tanít. A szó művészi és erkölcsi értelmében.

Először is felrázza a nézők szociális lelkiismeretét. Másodszor: megmutatja az emberi kéz életet csiszoló erejét. S harmadszor, kivételes hangsúllyal: felemelő képet nyújt az ember erkölcsi lehetőségéről. A néző nemegyszer pirulhat e nagyszabású emberség láttán, s talán megfogalmazódik benne a paradox kérdés; hogy talán embertelen körülmények kellenek e tündöklően emberi erények születéséhez? Pedig nem erről van szó. Feladatát mindenki megkapja, de sokan, nagyon sokan megfutnak előle. A „szegénység szentsége” a filmnek csak burka, másodlagos mondanivalója. Igazában az „élet megszenteléséről” szól, a feladatok felismeréséről, minél mélyebb felismeréséről és vállalásáról. Arról a minőségi folyamatról, hogy a kényszerűségből miként születik feladat, s a feladatból harmónia és szabadság. Erről szól a film példabeszédszerű aktualitással.

 

*

 

Van azonban egy másik, sajátosan japán tanítása is. Mi, nyugati emberek gyakran elvétettük a szabadság útját a terror és a szabadosság irányában. A japánok a természetes fegyelem erényéről mintha többet és pontosabbat tudnának; a szabadságot ők önmagukban hordják, s kifelé egyként zárt fegyelemmel válaszolnak a terror nyomásának és a szabadosság kísértésének. Egyensúlyérzéket és arányérzéket bátran tanulhatunk tőlük. Ami idegen számunkra, az a vallomás sokszor már a bizalmatlansággal rokon hiánya. Pedig mit mondhatnának a világnak, ha erényekkel tündöklő hallgatásukat szóra bírná az ágostoni lélek közvetlensége!

 

(Új Ember, 1963. március 10.)

Jegyzet

 

 

 

A keresztény dráma „ünnepi hetei”

Az életet, melynek a halál a vége, a keresztény lélek drámaian egybelátja, s az örök élet hitével és belső megközelítésével oldja fel.

Tudatos ember nem élheti a többi teremtmény természetes életét és halálát, mely olyan, mint egy hosszú út, mely állomásról állomásra mintegy félálomban indul el, s hanyatlik vissza a földre. Az ember azonban kiemelkedik a természetből, ha osztozik is sorsában. Tudata avatja drámai hőssé, s ha e drámát letagadja, ez épp nem természetes gesztus részéről, hanem öncsonkítás.

Számunkra, keresztények számára nincs út visszafele, csak előre. Nem futnunk kell hát sorsunk drámája elől, hanem mélyre nézve – feloldanunk.

Élet és halál kettősségének alapvető tudomásulvétele: számunkra ez az egyetlen méltó megoldás, s akkor életünknek e tragikus sűrűje mögött – mint az égbolt mozdulatlansága – Isten ereje és békéje lesz a feloldó, a domináns elem.

Élet, vagy halál? Mind a kettő! az örök élet szintézisében. Teilhard de Chardin is e két ellentétes elem – élet és halál – maradéktalan tudomásulvételében látja a keresztény aszkézis lényegét. E két ellentétes elem ugyanis az örök élet fényében nem hogy kioltaná, nem hogy semlegesítené, hanem épp ellenkezőleg, felerősíti egymást. Nem szürke, hanem nagyon fehér és nagyon fekete. A keresztény számára rendkívüli érték az élet és nagyon nagy dolog a halál. Tehát: aszkézise egyszerre hasít ki minél hatalmasabb és minél aktívabb részt, föladatot az életből, hogy ugyanazzal a gesztussal rögtön le is mondjon róla, fölajánlja hódítását Istennek. A járáshoz hasonlítja Teilhard de Chardin ezt a paradox funkciót. Lábunkkal birtokba vesszük a talpunk alá kerülő földet, de csak azért, hogy mindjárt el is hagyjuk – a nagyobb birtoklás, az előrehaladás érdekében. S ugyanez áll a keresztény egyéniségre is. Egyszerre építjük és bontjuk le egyéniségünket, személytelenítve legszemélyesebb tetteinket is, mert csak akinek van mije, az tud áldozatot bemutatni Istennek, egyedül az veszítheti el, s nyerheti ismét vissza önmagát – de most már Istenben és mindörökre.

Nagyböjti téma. A keresztény lemondás, a keresztény aszkézis lényege szerint óriási életigenlést jelent, s töretlen, törvényszerű íveléssel robban ki a húsvéti hallelujában! A keresztény húsvét a mindenség legcsendesebb, s leghatalmasabb detonációja, a feltámadt Krisztus, s vele az egész teremtett világ dicsősége és megújulása.

Jézus tanait, az Evangéliumot különben is – csodálatos, rendkívüli, istenien vakmerő összetettség jellemzi. Milyen nehezen lehet megérteni ennek fényében a keresztény gyakorlatot oly sokszor jellemző egyoldalúságokat. Szegényesség, gyanakvás, tétova óvatosság, bizalmatlanság szülöttei ezek, s világok választják el őket Jézusnak mindent zseniálisan lerövidítő, egybemarkoló, villámszelíd természetétől.

Ezekben a napokban, amikor az egyházi év, a keresztény dráma „ünnepi heteit” éljük, tanulságos hát föleleveníteni magunkban e „dramaturgia” főbb vonásait, s természetét, az ujjongás és a bánat elemi erejű színeit, szemben mindenfajta egyoldalú és elszürkítő törekvéssel. És félni se féljünk a maguk elemi erejében fogadni e tiszta erőket, miket Isten az öröklét nyugalmával adagol számunkra, s szinte észrevétlenül a legnagyobb dolgoknak kijáró csendben.

 

(Új Ember, 1963. március 24.)

 

 

 

Nagyhét (1963)

Az Evangélium a világ legsűrítettebb könyve. Isten és ember drámája azonban sehol se olyan gazdag, mint az utolsó lapokon, az utolsó napok eseményeinek előadásában. Ez a megismételhetetlen tömörség egész valónkat, egész életünket követeli a maga számára, s akkor se jutunk a végére.

Nagyhét – ki idézhetné föl néhány bekezdésben drámádat, mélységedet? Amit tehetek, nem is lehet több, mint olvasóid nehézkes gyakorlata: elidőzöm egy-egy fejezetednél, egy-egy mondatodnál, ami épp megállít, mintha megszólítana.

 

*

 

Mióta a világ világ, küzdünk az idő problémájával, s Szophoklész éppúgy feszegeti kereteit, mint Shakespeare vagy Pirandello, vagy akár a mai modernek. De ritkán gondolunk arra, hogy az öröknek és időbelinek megjelenése az Evangéliumban milyen csodálatosan egyszeri „dramaturgiával” jelentkezik, s mindenekfelett az utolsó vacsora leírásában. Jézus ezekben az órákban nyilvánítja ki legtisztábban isteni és emberi természetét. Innét az időbeli és tartalmi elemek drámaisága, formailag is egyedülálló ereje, megrendítő egymásba hatolása. Ebben a percben isteni tudata egyszerre erősíti és tölti el halálos rettegéssel. Szeretet didergeti és olvasztja el szívét. Botrányosan elhagyatott, aki pillanatról pillanatra érzi múlni és közelíteni „idejét” – gesztusa mégis dicsőségben fürdik és mindörökre befejezett, amikor kezébe veszi s megtöri a kenyeret, s táplálékul nyújtja mindannyiunknak tulajdon megtöretett testét.

„Ez az én testem, mely értetek adatik…”

S hasonlóképp a vacsora végén:

„…ami énrólam szól, az be van fejezve.”

Ugyanúgy, mint majd két nap múlva a keresztfán.

 

*

 

Ettől kezdve hatalmas árnyék hull Jézus isteni természetére. Az Atya is mintha hallgatna, s elfordulna tőle, s a tanítványok is alszanak. „Az éjszakában kutyák és kövek” – írja Rilke erről a virrasztásról.

Az Olajfák hegyén Jézus egyedül van Isten és ember közt a semmi senkiföldjén. S akkor, ezen a vákuumon át, egy angyal száll keresztül feledhetetlen dicsőségű küldetéssel. Tanúja az evangélisták közül is csak egy van, Szent Lukács, s ő is csak egyetlen mondatban említi e „drámai holtpont” egyetlen cselekvő szereplőjét.

Nincs magány azóta, mit ne törhetne át egy angyal irgalma.

 

*

 

Ezt a szót: „édes”, talán csak egyszer használja Jézus. „Mert az én igám édes” – mondja a hozzá láncoló kötelékről. Mégis: „édeseim”, ez a megszólítás örökösen ott fújdogál minden övéihez intézett szavában. S ez nyilván azért van, mert ő maga volt „édes”.

Ez az ő legjellemzőbb jelzője. Míg másnál zavarna, nála ez az édesség mélységes komolyságot jelent, és erőt. Az önzetlen Jegyes terhét és igáját.

Mikor hát Júdás megcsókolja arcát az elfogatásra kivonuló katonák előtt, azzal, hogy megcsókolja őt, épp ezt az édességet árulja el benne. Mert ezt az édességet nem is lehet mással foglyul ejteni. Júdás árulása külsőre, formailag a legodaadóbb azonosulás, mint minden igazi árulás.

Ez a világtörténelmi csók nemcsak Júdásra jellemző, hanem a szeretet Istenére is. „Júdás, csókkal árulod el az Emberfiát?” – De ugyan mi mással tehette volna!

 

*

 

Az Utolsó vacsorán már egybeesik a háromféle idő. A próféciák ideje, az oltáriszentség ideje, s Jézus kínszenvedésének órája. De ez a háromféle idő máig álló boltozatot alkot egymásba futó pilléreivel. Jézus elfogatásával azonban a nagy dráma tartóoszlopai egymásba omlanak. A sötétség órája ez, a zűrzavaré. Jézus és Pilátus, a tanítványok és a poroszlók, Mária és a főpapok alakja mintha egyetlen gubancba kuszálódna össze; valamiféle drámai tisztázatlanságba, melyből nincs többé kifejlet. A dráma elkásásodik, s Jézus ide-oda hurcoltatása a legcsüggesztőbb mintát rajzolja ki a történet szövetén: a huzavonák keresztöltéseit.

Lincselés ez már, nem dráma! A nagy dráma lincselésbe átcsapó materializációja.

S mégis… megdöbbentő, hogy továbbra is minden és mindenki mennyire a helyén marad. Nemcsak Jézus, hanem minden egyes szereplő, minden egyes szó, minden egyes gesztus. Valóban Isten Fia volt – vallja majd végezetül a százados. S e vallomáshoz hozzáfűzik majd a századok: „Valóban Isten és ember drámája volt, ami itt véget ért.”

 

*

 

Tudjuk, Pilátus megostoroztatta Jézust, s kiállíttatta a nép elé, hogy könyörületre bírja őket.

Felületes és rossz pszichológus volt ez a Pilátus. Tudnia kellett volna, hogy akit tönkretettünk, azt meg is tagadjuk, arról nem merünk tudni többé. De még ez a tétova ember is egyetlen gesztusával és egyetlen mondatával fokozhatatlan erejű kifejezője a dráma ráeső pillanatának. A gesztusa: megmosta kezeit. A szava: Ecce homo. Íme, az ember. – És Jézusra mutat.

De melyik ember lenne hajlandó e kiállított roncsban elfogadni önmagát? Ezt már csak letagadni szabad, és sietve eltüntetni.

És mégis: talán senki nem halászott annyi lelket Jézus számára, mint Pilátus e tévedésével. Az elmagányosodás e vigasztalan jelenete, a vérző Jézusnak e közszemlére kitett ácsorgása, ez lesz majd legbensőségesebb hódítása is. Nem itt és nem most. Majd az egyes emberben, később, tökéletes magányban és fokozhatatlan intimitásban.

Mert ki az közülünk, aki ne érezte volna legalább egyszer, hogy „tönkretették”, elárulták, hogy valaki nem akar, vagy talán már nem is mer tudni róla?

Tapasztalatból tudom: az ilyen szívért Jézus föltétel nélkül, azt kell mondanom, automatikusan hajol le, s legtöbbször anélkül, hogy sietségében megnevezné magát.

 

*

 

„Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem!”

Még Pilátus tornácától is hosszú az út idáig, még a „kereszt botrányától” is e „botrányos mondatig”.

Jézusnak mégis ezt a mondatát szeretem a legjobban, mintha e mondatával egyenesen az én hitemre számított volna. Pedig „botrányos mondat”, mellyel – mintha minden eddigi szavát hiteltelenítené. Hol esik itt már szó arról, hogy „boldogok, akik sírnak” – S mégis: az egész nagy dráma épp hiteles nem lenne nélküle. Ez az egy mondat mégis hiányzott. Ezzel az egy mondattal jegyezte el magát végképp velünk. Ezzel az egy mondatával vonz bennünket örökre magához.

Igen, mielőtt engesztelő áldozatát elfogadta volna, utoljára még mintha az Atya is levette volna róla tekintetét. S azóta ez a velünk örökre egybefonódott, csodálatos és édes Isten soha többé nem foghatja be fülét, ha kétségeinkben saját mondatát kiáltjuk feléje.

Egy lett közülünk mindörökre.

 

*

 

Milyen nehéz bármit is szólni minderről, de semmit se szólni még nehezebb. Ha valaki olvasgatta a Bibliát lámpaoltás előtt, az éjszaka csendjében, egészen bizonyos, hogy megszólította legalább egy mondata. S ha valaki nagy szükségében olvasgatta, lehetetlen, hogy ne érzékelte volna a betűk mögött az Ige jelenlétét. Ő volt az. Mert Ő ma is köztünk van, éppúgy, sőt sokkalta inkább, mint „a maga idejében”.

Jézus valóban föltámadott.

 

(Új Ember, 1963. április 7.)

Jegyzet

 

 

 

(A) (M) (X)

Ezzel a zárójelbe tett három betűvel jelöli Alain Robbe-Grillet filmjének három szereplőjét. (M)-et Sacha Pitoëff, (A)-t Delphine Seyrig, (X)-et Giorgio Albertazzi „alakítja”. A rendező: Alain Resnais. A vágó: Henri Colpi (az Ilyen hosszú távollét rendezője) és Jasmine Chasney. A film címe: Tavaly Marienbadban (L’Année dernière à Marienbad).

Mint már a névsorból is kitűnik, a francia avantgárd legjava fogott össze, hogy Robbe-Grillet művét előadja. A szereplők neve után a szó, „alakítja”, szándékosan került idézőjelbe, de hogy miért, azt csak a későbbiekben tudom elmondani. Hasonlóképp nem elírás műve, hogy Robbe-Grillet filmjét említettem, s nem forgatókönyvét. Ez az irodalmi (nem technikai) forgatókönyv ugyanis oly pontos és determinált, akár egy partitúra. Nem előképe egy filmnek, hanem maga a film.

 

1

„Because I do not hope to turn again
Because I do not hope
Because I do not hope to turn…”

 

Eliot kezdi így Hamvazószerda című hatalmas, többrészes költeményét. Ez az ismétlés, jellegzetesen lírai nyitás egyedül a vers szövetében érvényes, az ismétlés mint a sűrítés, a szuggesztivitás eszköze, egyedül lírai struktúrában él. Miért kísértettek hát e sorok bennem, miközben a filmet olvastam? Nyilván azért, mert a Tavaly Marienbadban jellegzetesen lírai konstrukciójú, a vershez hasonlóan egyszerű és bonyolultan összetett alkotás. Lényegében húsz-huszonöt elemből épül fel, mindössze mintegy húsz-huszonöt „játékkockából”, miket aztán „unalmon és szédületen” át a káprázatig variál.

Először csak egy kockát mutat meg: egy barokkosan túlzsúfolt szállodafolyosót. Aztán még egyet: a koncerttermet. Aztán első variánsként: a folyosót, a koncerttermet, s megint a folyosót. Aztán (A) jellegzetesen távoli arcát, a folyosót, a koncerttermet, a koncertdobogót, s kissé elmozdulva (A) jellegzetesen hideg alakját. Ahogy azt Baudelaire ismert hármasszabálya előírja, miszerint minden jó versnek legfőbb erénye: a harmónia, a monotónia és a meglepetés.

S itt álljunk meg egy pillanatra. Robbe-Grillet lassan és óvatosan ereszkedik a játszmába, nem siet eldobni lapjait. Aki nyerésre áll, az nem siet. Aki kezében tartja a játszmát, az ráér, mint Csehov alakjai a rivaldafényben. A művészet gyorsasága nem a tempója, hanem a minősége.

Ezek után térjünk vissza Robbe-Grillet szisztémájához. Egyes „tétjei” észrevehetően végig elkülönülnek egymástól, de már kezdetben átszíneződnek maguk is, kereszteződik velük egy-egy új „elem”. A szállodafolyosók mellé odaszegődik narrátorként (X) hangja, a koncertterem képéhez egy szeriális zene foszlányai, (A) arcához a tökéletes, realitáson kívüli némaság. Majd újabb variáns: a kísérő hangok önállósulva elhagyják helyüket, (X) hangja (A) arcához vándorol, a szeriális zene átszáll egy másik terembe, s most a folyosó lesz csendes. Azaz nem is a folyosó, hiszen egészen más történik itten. A játszma két különböző „tétje” találkozott: az egyik, aminek szállófolyosó, s a másik, aminek irreális csönd a neve.

Mire megy ki ez a végletekig fejlesztett montázsjátszma? Erre maga a szerző ad szabatos választ könyve bevezetőjében. Gondolatmenete a következő. A filmnek, akár az álomnak, örökös jelen az ideje. Praesensben peregnek a jelent, de jelenben a múltat idéző képek is, és hasonlóképp a feltételes, pusztán ábránd értékű, fiktív képsorok. A filmnek ebből a gyöngéjéből igyekszik Robbe-Grillet erényt formálni.

Ha a vásznon a múlt és az ábránd képeinek jelen értéke van, akkor fordított érvénnyel: a jelen képeiben a múltnak és az ábrándnak is ott kell lennie. S ahogy ez a megfontolt kirakós játék tovább halad, egyszerre csak valóban megszűnik körülötte az idő: emlékezet, ábránd és jelen képei egyenértékűen illeszkednek egymásba. Egymás mellé és nem egymás után. Mert ezeken az idő keretéből kiszabadult képeken egyszerre van ott a jelen mezítelen közvetlensége, az ábránd és a nosztalgia légszomja, s az emlékezet párája. Ezzel együtt, persze, megszűnik a képek közötti okozati összefüggés, a történés egyenes vonala, s mindenfajta analitikus pszichológia. De Robbe-Grillet boldogan hagyja veszni e józan értékeket, hiszen épp ezt akarta, ezt a nyomasztó, álomszerű szabadságot. „Az egyenes vonalvezetésű, elaggott filmeket, mikből a történet egyetlen láncszeme se marad ki, túlontúl jól ismerjük – írja. – A telefon cseng, a férfi fölveszi a kagylót, látjuk a hívót a drót másik végén, a férfi megérti, hogy mindjárt ott lesz, visszateszi a kagylót, kimegy az ajtón, autóba ül, áthajt a városon, megáll egy kapu előtt, fölmegy a lépcsőn, csenget, egy inas ajtót nyit neki… A valóságban szellemünk sokkalta gyorsabb – vagy olykor épp hosszadalmasabb. Útja többféle, gazdagabb s kevésbé megnyugtató: átugrik jó néhány részt, s aprólékosan regisztrál »jelentéktelen« semmiségeket, ismétli önmagát, s egy darabkát ismét visszafele lép. Megszállottságaival igazában ez a belső idő érdekel bennünket, mert egyedül ez az idő hordozza szenvedélyeinket, egyedül ez – az életünket.”

Ez az időtlen szövet, mely nélkülözi a lineáris pályán futó történetet, s az időben kibontható pszichológiát, szorosan rokon, ha ugyan nem azonos a vers szövetével. Belső ideje még irányában se esik egybe a külső időével, ahogy lényege szerint nincs köze ahhoz a másfél órához se, ami alatt a filmet leforgatják. S természetesen: ahol emlék, képzelet és valóság egyenértékű, ott megszűnik az ettől eddig, s helyette a történet elemei önálló mintákba tömörülnek, mintha csak csendes feszültségben kibontakozó pasziánszot figyelnénk.

„Az a néző vagy olvasó, aki bármiféle karteziánus sémába – mely a lehetőségig lineáris és racionális – próbálná visszaerőszakolni azt, amit lát vagy olvas, az a néző bizonyára zavarosnak, sőt értelmetlennek ítéli filmemet.” De… „az előadott történetet nagyon is reálisnak és igaznak találja, mihelyt lemond a mesterséges előítéletekről, az analitikus pszichológiáról, s a többé-kevésbé nyers kifejezésbeli sémákról, miket a szabványregények és -filmek az unalomig ismételgetnek, s mik nem egyebek semmitmondó absztrakcióknál”.

Íme, Robbe-Grillet „szisztémája”. S most lássuk a többit is: a „szereplőket”, a film színterét és stílusát, majd magát a „történetet”, s befejezésül Robbe-Grillet filmelméletének néhány fontosabb részletét.

 

2

Már az eddigiekből is láthatjuk, milyen következetességgel aknázta ki a szerző filmálom-líra lappangó összefüggéseit, s alkotott belőlük törvényt és szabadságot érzékenysége számára. De vajon ebben az új közegben miként mozognak a szereplők, milyen funkciója marad szavaiknak, gesztusaiknak, vágyaiknak? Van-e még sorsuk? Látható-e még személyiségük körvonala?

„Mivel egyiküknek sincs neve – írja róluk –, forgatókönyvemben már csak praktikus okokból is egy-egy nagybetűvel jelöltem őket. A férfit, aki valószínűleg a férj, (M) betűvel, az asszonyt (A)-val, s az ismeretlen férfit (X)-szel. Kik ők és mi az életük? Minderről semmit se tudunk. Azok, és csak azok, aminek mutatkoznak: vendégei egy hatalmas luxushotelnek, mely elszigeteltségével inkább fegyházra emlékeztet. Hogy e vendégek mivel töltik idejüket, ha történetesen máshol vannak? Erre legszívesebben azt felelném: semmivel. Máshol egyáltalában nem léteznek.”

Nem, egyáltalában nem véletlen, s elsősorban nem gyakorlati oka van annak, hogy az író pusztán egy-egy betűvel jelölte őket; alakjai merő látványok a pillanat merevítő fényében. Valójában nem is személyek. Oly üresek, mint egy szobor, s éppoly súlyosak is önnön ürességük márványától. Életük semmivel se más, mint a hotel parkjában sorakozó szobroké, „ezeké a négyszögletes, meglehetősen magas talapzaton álló királyoké és királynőké, kiknek félúton elakadt, magasztosan határozott jelentésű gesztusai mindvégig tisztázatlanok maradnak a szemlélő számára”. A szobrok e leírása akár a „hősök” jellemzése is lehetne, mint ahogy ők is, akár a kert szobrai, igazában csak játékelemek, hűvös elmélyültséggel mozgatott „kivágások” a nagy montázsban, mellyel Robbe-Grillet a kauzalitások világát kívánja lefedni és kioltani.

„Szereplői”, ezek az összefüggések szövetéből kimetszett figurák így, tökéletesen kiürítve, most már a legszélsőségesebb szenvedélyeknek adhatják át magukat, s felölthetik akár a legpatetikusabb gesztusokat. Ürességük őrzi őket. Pátoszuk sehova se fog mutatni, legelszabadultabb gesztusaikat enyhítőn fegyelmezi nihiljük eleganciája. Sorsuk a montázselemek sorsa. Bár elvesztették jelentésüket, csak annál vakítóbb felületük brutális pusztasága. Nem színészek és szereplők többé, hanem szuggesztív tárgyak, melyek önmaguktól is elidegenülve, és épp ezért: egyedül saját magukkal hatnak.

Itt már valóban nem beszélhetünk a szokásos értelemben vett színészi „alakításról”. E szó bevezetőmben ezért került jó előre idézőjelbe.

Most pedig lássuk a színhelyet s a film egyéb kellékeit.

 

3

Hol áll meg az idő, ha nem a kastélyokban és luxushotelek kertjében, egy napverte franciakert geometrikus örökkévalóságában? Az időtlenség játszmájához Robbe-Grillet nem találhatott volna megfelelőbb színteret.

Persze, a nagy montázson belül a tárgyak jelentése is más. Az egyik barokk díszről vagy balusztrádról meg is jegyzi a szerző: „akár egy kultúrfilmben”. Kövek és emberek nála nagyon is hasonlót jelentenek, egyformán izzóak és hűvösek, szuverének és hazátlanok, sebzettek és sebezhetetlenek. Nem véletlen, hogy a filmben a legszemélyesebb és a legszenvedőbb a hosszú parki sétány, amikor levelek borítják. Két oldalán szegletesre nyírt sövénysor, s az összekarmolászott úton, tökéletes ellentétben a szélvert levelekkel, szélcsend lakozik és nyugalom, amilyen csak közvetlenül eső után lehetne. A felvétel közeli, s a kamera úgy hátrál, hogy az út nem fogy ki alóla, s a kastély homlokzata a háttérben semmivel sem kisebbedik. A geometrikus rend teszi, vagy az átlátszó technika, hogy az út egyszerre úgy kezd hatni ránk, ahogy csak egy szeretett lény utolsó arca, mielőtt elmosódna szemünk előtt? Nem tudom. De törvényszerű és természetes, hogy mire (A)-t látjuk futva feltűnni, kezében cipőjével ezen az úton, ő is és az út is megőrzik a maguk szuverén, külön-külön jelentésüket. A környezet itt, ezen a szisztémán belül mindig több és autonómabb, mint szokásos környezet, s a „hősök” mindig kevesebbek és önállótlanabbak a megszokott „hősöknél”. A felszín mitológiájának nevezhetnénk Robbe-Grillet-nek azt a felületbe vetett maradék hitét, melyen belül örök kiegyenlítettségben egzisztál minden, élő és élettelen, ahol nincs hierarchia, se összefüggés, csak geometrikus rend van, és csillapíthatatlan nyugtalanság.

Valóság ez még – vagy már a nihil? Az anyagi világ utolsó párkányán egyensúlyozunk, vagy fájdalmas erőszaknak lettünk tanúi, mely vállával kívánná áttuszkolni a matériát egy elveszett transzcendencia helyébe? Arcokat látunk magunk előtt, vagy fölizzó köveket? Szállófolyosókon bolyongunk gránit pihenőkön, vagy egy alvilági kőtár örökkévalóságában?

 

4

Robbe-Grillet száműzte stílusából a hasonlatot. A hasonlat, szerinte, hamis, nem létező összefüggésekre utal, alaptalan bizalom és hiszékenység jele, felületes és elavult kifejezési forma, s tökéletesen alkalmatlan emberek és tárgyak egzisztencialista magányának megragadására. A hasonlatokban való beszéd, szerinte, olcsó érzékletesség, egy divatjamúlt irodalom hatásvadász eszköze. Robbe-Grillet-t szinte kizárólagosan a „felület” geometrikus variánsai érdeklik, a magányos elemek közti mértani viszonylatok és feszültségek. Metaforának itt nincs helye. Mondatai önállósult geometrikus konstrukciók maguk is, mértani pontosságú megfelelői a képeknek, mik egyedül önmagukkal kívánnak azonosulni, egyedül önmagukból kívánnak táplálkozni, egyedül önmagukra kívánnak hasonlítani.

E direkt felületek és direkt mondatok azonban kioltanák egymást, ha a film nem keverné őket kétszeres, sőt háromszoros aszinkronitással egymásba. Kép és szöveg, kép és jelentés a legritkábban esik egybe, s amikor mégis, hatása ettől többszörösen felülmúlja a valóság látványának megszokott erejét.

Egy példa. A vásznon (A) és (X) beszélget, de mi (X)-et csak mint narrátort halljuk, amint valami harmadik dologról beszél. Aztán kinagyítva (A) arcát látjuk, de nyaka körül a dekoltázs most egészen más, mint az előbbi beszélgetésben volt. Aztán (X) arca következik, de az ő ruhája nem változott meg. Akkor viszont hogyan került egymás mellé e két portré? Közben (X) narrátorhangja tovább szól, s szavaira (A) felel. De honnét, melyik időből, melyik szituációból? Mellékes. A többszörösen indirekt és aszinkron képsorok után (A) arca és hangja egy pillanatra most szinkronba kerül – s az álomszerű folyamatban egyedül ez a jelentős –, amitől oly szuggesztív lesz, akár egy túlexponáltságában kialvó álomkép.

Röviden: direkt képekből indirekt képsorok, direkt mondatokból szövegek, miket olykor fölvált egy-egy váratlan erejű egybeesés, ez Robbe-Grillet stílusának alapritmusa.

S ezzel úgy-ahogy föl is fejtettük a film szövetének egyes szálait. A „történet” fölvázolásával kíséreljük meg részek helyett most már együttes hatásában látni az egészet.

 

5

Végeérhetetlen barokk folyosókon át érkezünk meg a filmbe. De vajon öröktől ismerősbe érkeztünk, vagy mindörökre idegenbe találtunk vissza? Folytatása ez a nyitás valaminek? Vagy befejezése? Vagy éppen kezdete?

A távoli szózörejből kitisztul (X) hangja. Arról beszél, amit magunk előtt látunk, szava még sincs szinkronban a kárhozatig zsúfolt folyosókkal, s az érkezéssel. Túl kész ahhoz, s túl végleges. Mániás makacssággal keres valakit a kihalt épületben, a fényképüres folyosókon, s keresi akkor is, amikor a kamera (A)-t már rég megtalálta a koncertteremben. (A) kissé merev, patetikus tartással áll a vendégek között, hol ott látjuk különben (X)-et is. De ugyan melyik időből szól akkor hangja? Talán a múltból? Talán a jövőből?

És hová tart a parkban a mozdulatlan szoborpár, az ifjú király és királynő? Körülöttük nyári verőfény; mögöttük oszlopos korlát. Sürgeti a férfi a nőt, vagy inkább visszatartja?

És mióta szól a koncertteremben az ódivatú keringő, lassan, nagyon lassan, s táncol együtt (A) és (X) a dallamára, mióta, amikor (X) hangja még mindig csak útban van, még egyre csak közeledik (A) felé?

S ha igazában nincs is itt még, akkor honnét (A) váratlanul direkt válasza, és mikor ejti le a bárpultnál állva poharát, mit szerencsére senki se vesz észre a vendégek közül? Annyit látunk, hogy a pohár összetört, s azt is, amint egy pincér sietve eltakarítja a földről. De mikor ejtette le (A), és mikor törött a pohár össze?

A fölgyülemlő kérdésekre néma válasz (A) szobája, mit Robbe-Grillet „imaginárius” szobának is nevez, mivel minden egyes alkalommal más és más. Először például tökéletesen kopár és néma. Ide, ebbe a szobába igyekszik (X) visszatalálni.

Mondottuk, hogy Robbe-Grillet az időt minden eszközzel kirekesztette. De a kiűzött kísértet visszajár. Ilyen kísértet lenne (X) ostroma is?

(X) a jövőt és a múltat, a szabadulást és az emléket kínálja fel az asszonynak: a szenvedélyt és a mulandóságot. Hogy valóban találkoztak már „tavaly Marienbadban”, és szerették egymást, egymáséi voltak már egyszer, ahogy a férfi mondja? Nem, Marienbad nincs is a térképen, és nincsen tavalyi év se, míg csak a szenvedély meg nem teremti a nőben az időt, a jelennel együtt a múltat, a halált és a szabadságot.

E küzdelemben (X) az, aki sürgeti az asszonyt, és (M), aki visszatartja. (M) a díszletek mögé húzódva igyekszik a nyílt színi játszmát befolyásolni. Mindig a szélen áll, a dráma határán posztol. Övé a „történet” mélyeiből, ismeretlen kazamatáiból fölmerülő képsor is: fekete ruhás férfiak éjféli pisztolygyakorlata. S övé a változatlan idő, mely csak a játékot és a szertartást ismeri. A kártyaasztalnál nem tud veszteni. Irreális csendben rakja ki lapjait a zöld posztóra.

Közben a feszültség nőttön-nő, s a vágások is mind meredekebbek, mintha a történet „vízszintese” már réges-rég befejeződött volna, amikor még egyre tart az egyes fejezetek, a történet „függőleges” omlása.

Innéttől kezdve nagyon nehéz közvetíteni az „eseményeket”. Ugyanaz a történet egyszerre több szakadékban zuhan alá, külön-külön minden egyes fejezet szakadékában a végkifejlet felé. De aminek többféle vége van, annak lényegében egy sincs. Azaz mégse. A befejezés, többféleségében is kivehetően, elhajlik bizonyos irányban, ha lassan és észrevétlenül is, akár egy több ágra szakadozott folyam.

(X) monoton szenvedélye megszállja a házat, a kertet, a jelent és a múltat. Megtörtént vagy megtörténik(?): (X) végre bejut (A) szobájába, az idegesen változékony, „imaginárius szobába”. Az asszony megtorpan és (M)-et hívja segítségül, amikor már elveszett.

Az imaginárius szobában pisztoly dörren, de csak néma füstjét látjuk kígyózni a cső végén. (A kép különben azonos az éjféli pisztolygyakorlaton készült felvétellel.) (A) a földre zuhan, egy hófehér medvebőrre, ami idáig nem is volt az ágya előtt.

A montázson most már egyre fenyegetőbb képek jelennek meg. (M) pisztolylövésének csak látszatra ellentéte, egyensúlypárja, hogy közvetlenül a lövés „után” együtt látjuk (A)-t és (X)-et. A film végére teljes a varázslat: mostanra már az okozati sorrend kísértése az, ami zavar, s épp nem a hiánya.

(A) és (X) egy kőkorlátnak dőlve áll. (A) telve félelemmel. (M) a szalonban kártyázik. A kavicsos úton léptek közelednek. (A) leejti a köpenyt válláról, (X) fél lábbal fölkúszik a kőkorlátra. A léptek zaja elviselhetetlen.

(M) áll a kép közepén. Mosolyog. Csönd van. Majd hirtelen mázsás kövek zuhannak, s egyedül látjuk (A)-t a teraszon. (X) sehol. A kőkorlát leszakadt, a romok több emelet mélységben hevernek. Az újabb, tökéletes csendben (A) sikoltását halljuk.

Vágás. (A) zavartan áll a bárpult előtt, mintha az előbb kiáltott volna. Mellette (X)-et látjuk, s távolabb néhány vendég meghökkent arcát. Kezében frissítővel (M) siet a nő felé. (A) lábánál összetört italospohár.

Vágás, vágások: (A) a kisszalonban ül, amely összeköti az ő és (M) szobáját. Szökik és védelemre vár: egyszerre vár (X)-re és (M)-re. Mulandóság. Halljuk az óraketyegést, azt, hogy (A) „elmegy”. Éjfél van, de az asszony már a második óraütésre felemelkedik székéből s megindul (X) előtt a szoba kijárata felé. (X) bizonyos távolságban követi őt, mint királyi rabot a kísérője. „A kép megszakad, mielőtt még kiérnének, de az óra ütéseit tovább hallani.”

„Váltás: továbbra is a kisszalon, az előbbi szögben [arccal az ajtónak, amelyen (X) belépett]. A nyitott ajtón át a folyosókra látunk. A szoba üres. Néhány pillanat múlva (M) tűnik fel a háttérből, s a nyitott ajtóhoz siet. Kimerült, távoli és kísérteties az arca, s telve aggodalommal. Körbejár, miközben egy pillantást vet a hamutartóra. Az óra ütni kezd. (M) megfordul, s határozatlan pillantást vet az óramutatóra: öt perccel múlt éjfél (a falióra ugyanis úgynevezett ismétlőóra, mely kétszer üt, egyszer egészkor, és másodszor öt perccel egész után). (M) visszamegy a szobájába. [A szalonnak három ajtaja lehetne. Egy, ami (A) lakosztályát köti össze (M)-ével, egy másik, az ellenkező oldalon, amelyen át az előbb (X), majd kisvártatva (M) is belépett, s végül egy harmadik, amely felé (X) és (A) megindulnak, hogy elhagyják a hotelt.]”

Aztán – „befejezésül” – ismét (X) hangja. De honnan szól és kihez, és melyik időből –, ha egyszer elment?

„(X) hangja: A hotel parkjában, a franciakertek mintájára, nem volt egyetlen fa, egy szál virág, szinte semmi növényzet…”

 

6

Ezek volnának a nyers vonalak, de szinte fölsorolni se lehet a rengeteg variánst, árnyalatot, mellyel Robbe-Grillet maga is megszállja néző-olvasóit. Hogy hány finom „abszurditás” fogantyúján emeli ki helyéből az időt, arra hadd mondjam még el utoljára egy-két játékosan közbevetett „trükkjét”.

(A) ágya szélén ülve fényképeket nézeget. Ki készítette őket és mikor? A képek a filmből kinagyított egyes felvételek, részben olyanok, amiket már láttunk, másrészt olyanok, amiket csak ezután fogunk látni.

Vagy: (A) kinéz szobája ablaka mögül a parkra. Odalenn ő és (X) sétálnak. De mire ideérünk, már nem arra gondolunk, hogy „(A) most arra gondol, hogy lent sétált (X)-szel a kertben”. Nem, az ablakban is ő áll, és ő sétál a parkban is – anélkül, hogy ez bármiféle fejtörést okozna.

 

7

A művészet maga teremti meg problematikáját. Vajon lehet-e a hírnök, ki a vesztett csata hírét meghozza a pusztulásról?

A jó művészt mindig a lakatlan területek vonzzák. Pionír, ki ismeretlen csillagokat száll meg, s veszélytelenít az utódok számára. Nemcsak föltárja a sivatagos vagy zavaros világot, de föl is parcellázza, miközben a közepesek legjobb esetben is csak a konyhanövényeket kapálják.

De nem lehet Robbe-Grillet-t sznobizmussal se vádolni témaválasztása miatt, mert ilyen téma nincsen. Munkájának láza, szívóssága, elmélyültsége és következetessége avatják művét – minden művet – valódivá.

Egy azonban bizonyos: ez a film, mely időt és rációt, minden úgynevezett zavaró keretet lebontott, hogy egyedül a lényeget közvetíthesse, miután elolvastuk, egyetlen mélységes kérdést, szomjúságot hagy bennünk valami után, ami leginkább forrásra emlékeztet: tehát épp a lényegre.

S e szomjúság, úgy érzem, jogosult, s még sokan fogják fölvetni e kérdést többé-kevésbé hasonló formában, s próbálnak majd jól-rosszul válaszolni is rá. De gondoljuk meg előbb: vajon nem Robbe-Grillet az, akit e kérdés elsőnek gyötör, s hogy „Marienbadja” nem is egyéb talán, mint épp e szomjúság regénye?

 

8

Egyet azonban föltétlenül el kell mindenkinek fogadnia. A Tavaly Marienbadban magas szinten megírt alkotás, az első valódi film, mely már a papíron végleges művészi formát öltött. Kotta, és nem nyersanyag, szuverén alkotás, és nem félkész áru. Vele Robbe-Grillet a forgatókönyvet végérvényesen önálló irodalmi műfajjá avatta, mely akkor is teljes értékű, ha történetesen nem filmesítik meg.

Író ezentúl nehezen adhatja alább. Ebből a szempontból roppant tanulságos Robbe-Grillet finom logikával és iróniával megírt előszava. A dilettantizmus kérdése egyedül a művészet felől érdekli, hiszen a szakma szükségszerűen mindig csak a tegnap művészete. Kérdése így szól tehát: beérheti-e az író, mondjuk, egy regényíró azzal, hogy puszta „mesét” szállít a redakcióba, ahol majd megfelelő szakemberek megírják és formába rendezik?

Hogy e téves gyakorlat a filmírásban kialakulhatott, annak nyilvánvalóan történeti magyarázata van. Előbb volt meg ugyanis a film, s csak később lett a filmirodalom. Szükségből a vállalkozók a készhez nyúltak, a kész novellákhoz és regényekhez, s azokat „ültették át” a film nyelvére. Idők folyamán ebből a szükségből mégis szokás lett, műfaj; sőt szakmai követelmény.

Robbe-Grillet szerint azonban a filmírás is lehet művészet, ha nem mond le saját elidegeníthetetlen eszközeiről, s a legfinomabb formai árnyalatokról se, sőt épp azokról nem, ahogy a költők se mondanak le rímeikről, s a rajzolók ceruzavonásaikról. Hogy mi feladata marad akkor a rendezőnek? A fegyelem fantáziája, az, ami Toscanininek vagy Stokowskinak maradt, amikor „munkába vettek” egy-egy Bartók- vagy Beethoven-partitúrát. A jövő rendezője kétségtelenül ilyen lesz, vagy pedig maga lesz filmje kizárólagos szerzője, mint Fellini, vagy a dokumentumfilmek rendezői. Az egyik fajta film nyilván spontaneitásával, „esetlegességeivel” fog hatni, a másik fajta viszont a filmben idáig ismeretlen elmélyültségével, formai szigorával.

S ez természetes is. A filmnek, ahogy fölnő a többi művészet szintjére, vállalnia kell a művészet minden fegyelmét, rész és egész belső egységét. Hogy is mondja Robbe-Grillet a művészi filmirodalom elengedhetetlen föltételeiről írva? „Egy filmtörténetet megírni azt jelenti, hogy eleve képekben írjuk meg, méghozzá nemcsak a gesztusokra és a szcenírozásra, hanem a felvevőgép állására és mozgására vonatkozó legfontosabb utasításokkal együtt.”

Robbe-Grillet írásának leglényegesebb eleme: a kamera.

Marienbad: fordulat. Vagy – bármilyen szintű irodalmi bizonyíték is – oly nyomtalanul merül majd el, akár egy finom rögeszme? Mint (A) emlékezetében Marienbad s a tavalyi év emléke?

 

(Jelenkor, 1963. július)

Jegyzet

 

 

 

Különös beszámoló egy különös bemutatóról

Füst Milán Boldogtalanok című drámáját játsszák április óta a Madách Színházban. E művét évtizedekkel ezelőtt, huszonhat esztendős korában írta a költő.

De még előbbről kell kezdenem. Füst Milán a nagy Nyugat-nemzedék tagjaként jelentkezett a század elején, s a forma forradalmárai között is különc írónak számított. A költők költője volt, s a Nyugat olvasótáborán belül is külön kis szekta tömörödött köréje.

A premier alkalmából erről szeretnék írni most, mert ez ragadott meg legjobban: az agg, beteg költő és rajongó híveinek kapcsolata.

 

*

 

Sok az ismerős arc. Írók, festők, zenészek, s mintha válogatták volna őket, minden területről: a virtuózok. Ez az egyik feltűnő jelenség. A másik: hogy mind a három korosztály képviselve van. Fiatalok, felnőttek, öregek. Akkor még – az előcsarnokban – nem sejtem, mit jelent ez, csak a meghitt izgalmat észlelem.

A folyosón Kosztolányiné állít meg (szokatlan jelenség színházi premieren):

– Szép és kegyetlen darab. Valamikor én is játszottam benne…

– Hát már akkoriban is bemutatták?

– Hogyne. De nem volt közönsége. Két-háromszor ha mehetett… – s egy pillanatra hangsúlyosan s tűnődőn rám bízza a tekintetét.

Füst Milán az első sorban ül, középen. Előtte szőnyeggel letakart lépcső. (Ezen fogják majd föltámogatni a színpadra az előadás végén?)

A költő háttal ül a színháznak, s a közönség mintha körülölelné. A páholyokból fiatalok hajolnak ki feléje. A levegőben szeretet és aggodalom.

Gyönyörű képpel indul az előadás. Psota Irén figurája egyszerre idézi a fiatal Picassót és a legnemesebb szecessziót. De most nem a darabról akarok írni, erről a különös, avítt és modern, díszes és mezítelen darabról. Minderről inkább máskor. Most magáról a ritkaságszámba menő, s ritka tanítással megajándékozó bemutatóról próbálok beszámolni.

Az est atmoszféráját igazában az első szünetkor értettem meg. Valaki – mint követ költő és közönsége közt – sorra járja a cigarettázó csoportokat.

– Milán bácsinak nagyon tetszik az előadás. Állandóan peregtek a könnyei.

Ez a híradás megrendít. S egy pillanat műve, hogy felfogjam, miről is van szó. Füst Milánnak sikerült! Az sikerült, ami oly keveseknek adatott meg, s ami talán a legtöbb: sikerült fölnevelnie és megtartania híveit: övéit. Mert erről van szó. Családi ünnepségről a pátriárka költő körül. Ettől izzik ez az est – ettől olyan bensőséges, familiáris.

S ahogy felvonás felvonást követ, meglepő változás megy végbe magán a darabon is. A különc ékítmények lehullanak róla (belül maradnak a rivaldán), s csak a forró, mezítelen áramlás jut el hozzánk, modern igazolásaként az aggastyán költőnek.

A következő szünetekben már tudatosan regisztrálom a varázst. A nézők ott tolonganak Füst Milán körül, a hajdani, ősz hajú olvasók, s nem egy közülük kézen fogva vezet a költő elébe egy fiatal asszonyt vagy egy kamasz unokát. Ez a „bemutatkozás” egyszeri szépséget kölcsönöz az estnek, a tisztelgésnek szertartásos ünnepélyességet.

És amikor befejezésül utoljára hull le a függöny, magam is elérzékenyülök. Várom, hogy a szőnyeges lépcsőn mikor indul el a színpadra a költő. De Füst Milán nem mozdul. Csak tapsoló kezét emeli magasba, egyszerre köszöntve színészeket és közönséget.

A pátriárka győzelme az élet omladékán.

Túl a drámán, a kölcsönös hűség képével ajándékozott meg a bemutató. Túl a művészeten, a múlékonyságon a maradandóság emberi élményével. Divatozó korunkban szép leckét adott arról, hogy a hűség a legtöbb.

 

(Jelenkor, 1963. december)

Jegyzet

 

 

 

A Titanic „legendája”

Ötven esztendeje, hogy a Titanic luxusgőzös jéghegynek ütközött, s elsüllyedt a nyílt tengeren. Híre mégse pusztult el azóta se, s ma is izgatja az emberek képzeletét. Pedig azóta megértünk egyet-mást. Az első és a második világháború katasztrófáját, a német gyűjtőtáborok botrányát, az atombomba felfedezését, Hirosimát… A Titanic pusztulásáról készült filmet mégis telt ház előtt vetítik a Filmmúzeumban. Pedig maga a film nem jó, maga a film megöregedett. A téma, a történet élteti tovább. De ugyan miért?

A Titanic esetében a valóság remekelt példaszerű tömörséggel. Megfogalmazott valamit, ami titkosan ott lappangott az emberiség igazságkereső közérzetében. A tőzsdei árfolyamok terrorjától hajszolt óriásgőzös önfeledt luxusvendégeivel s kispénzű fedélzeti utasaival akár a Föld kicsinyített modellje is lehetett volna. Aztán a katasztrófa s a katasztrófa nagy próbatétele: mintha egy modern próféta szájában fogalmazódott volna meg, egyszerre beszél Bábelről és Szodomáról. S hogy ez a „példabeszéd” ma is él és hat, figyelmeztetőnek ötven év múltával se rossz a felelősök s a tömeglélekre érzékenyek számára.

 

(Új Ember, 1963. április 14.)

Jegyzet

 

 

 

Szigetország utasa

Ungvári Tamást kitűnő, eleven kritikusnak, esztétának és műfordítónak ismertük idáig. Új könyve újabb erényéről tanúskodik: irodalmi riporternek is kiváló. A tehetség: belső rugalmasságot jelent, s az irodalmi riportban elsősorban. Ungvári kis könyvében: ha kell, filológus, ha kell, történész, ha kell, humorista, s ha kell – költő. Váltásai mindig leleményesek, meglepőek, s biztos arányérzékre vallanak. Angliai beszámolója szeretetre méltó, szellemes alkotás.

 

(Új Ember, 1963. április 21.)

Jegyzet

 

 

 

Bach: János-passió

Ahogy múlik az idő, úgy nő Bach muzsikájának súlya és jelentősége. És egészen bizonyos: hogy senkinek idáig nem mondott annyit, mint a XX. század emberének. Ez a barokk muzsikus napjaink legmodernebb szerzője lett. Örök és hipermodern egyszerre, vagy pontosabban: rá van a legnagyobb szükségünk.

Nem vagyok zeneesztéta, amit leírok, a tegnap hallott János-passió hatása alatt írom, szabadon, ahogy zenében tájékozatlan elmémben megfogan. Számomra Bach elsősorban Isten-bizonyíték. Ebben a zenében, eszközeiben, nincs semmi romantika, semmi nosztalgia, semmi árnyék, feleselő dialektika. Semmi keresés: csupa találat! Semmi feleselés: csupán a centrum sodrása, a központ ereje, lüktetése. Mennyország-érv ez a zene, bizonyítéka annak, hogy ellentétek nélkül is van élet, sőt, az ellentétek nélküli életnek lendülete a leghatalmasabb, a „legizgalmasabb”. Klasszikus zene, s aki vonzásába kerül, annak a számára Bach az egyetlen klasszikus, mindenki más romantikus keresőnek hat az ő közelében. Örökös megérkezés ez a muzsika, s ezért nincs benne semmi szorongás, ezért merészel örökké útra kelni. Ahogy Szent Ágoston gondolta az öröklétet: örök útbanlét Istenben. Bach zenéje is: amit elhagy, azt se veszítheti el. A „centrum zenéje” örökös birtoklás és dicsőséges szegénység egyszerre.

Másik csodája: a fenséges és az intim állandó jelenléte. Váltakozásuk se változatosságot jelent, hanem azonosulást. Ahogy az egy helyben haladó mű is a legszédületesebb íveket írja le, s a legszertelenebb variációk is ugyanarról szólnak.

A passió története, drámája soha még ilyen erővel nem jelent meg bennem, mint a János-passió tegnapi előadásán. A zene nyelvén Bach mintha teológiai problémákra válaszolna, a spekulatív elme kérdéseire. Az örökkévaló Istenben miként zajlik le a történelem? A Szentháromság időtlen boldogságában a Fiúisten drámája, időbe vetett története? Zajlik a passió, drámaian, ahogy senki más tolmácsolásában, s az egész mű egy helyben lüktet, mintha Isten szívverését hallanánk.

Romantikusan kereső szívünkre induláskor jótékony borogatás a zene, aztán van egy pillanat, mikor elunjuk, kételkedni kezdünk jogosultságában. De Bach nem tágít: e pillanatnyi holtpont után jön el az ő ellenállhatatlan dicsősége. De ez a dicsőség már nem is az övé. Mire a passió zárókórusa fölzeng: magát a Fiú által megdicsőített Atyát idézi, vitális Isten-érv e zene. A végén vagyunk a legbefogadóbbak, a harmadik órában a legfrissebbek. Pedig lényegében az egész mű végig ugyanarról szól, ugyanarról egyre forróbban, egyre időtlenebbül, egyre időtlenebb frissességgel, hogy amit első ütemeiben már közölt velünk, az az utolsókban váljék vadonatújjá. Most akár abba is hagyhatja: örökké folytatódik bennünk dallama. Megérkeztünk az öröklét zsengéire.

Aztán – kifele menet – zárórészekről beszélünk, és kompozícióról. De aki csak ezt mondja, az is tudja, hogy itt másról van szó. Tudja, és nem fogja elfelejteni többé.

 

(Új Ember, 1963. április 21.)

Jegyzet

 

 

 

Az önzetlenség csatája

Pár hete olvastam lelki olvasmányban egy mondatot. Hirtelenében nem figyeltem fel rá, ahogy egy pohár víz, egy szelet kenyér se esemény. S ma: csodálatosnak tartom a beleplántált tanítást.

A mondat valahogy így szól: Minden, ami szép, jó és nemes lakik felebarátainkban, mind Istentől való. Kései reflexszel először a mondat pedagógiája ragadott meg. Hogy a bölcs szerző e nemes keresztény gondolat fölismerését először másokon kezdi el. Ismeri az embert, tudja, hogy milyen szívós önzésbe zárva élünk, – de ha másokon kezdjük el az önzetlenség gyakorlását, a fölismerést, hogy minden bennünk élő szép és jó Istentől van, akkor talán előbb nyílik ki a szemünk erre az igazságra, s már e tudás birtokában könnyebben szerelhetjük le tulajdon önzésünket, mely mindent elsősorban önmagának kívánna tulajdonítani.

Örömmel töltött el az idézett mondat, mert kitűnő és rendkívül egyszerű stratégiát nyújthat talán legravaszabb bűnünk elleni hadviselésben. S fontosnak is éreztem tanácsát, mert az önzetlenség nemcsak a legszebb erény, de a legaktuálisabb erény is.

Igaz, sokan szeretnék az önzést ösztönző természeti erőként feltüntetni, de ez nem igaz. Látszateredményekről lehet itt csak szó, látszatelőnyről, de csakis mások kárára, s tulajdon vesztünkre. Hogy mennyire így van ez, azt mindenki sejti, ki megpróbál küzdeni szíve önzése ellen, de homályosan érzem, hogy a szentek valami egészen elemi erővel, tapasztalatból tudják, hogy milyen üreskezű az önzés! Hogy az önző ember, ha meg is szerez valamit – légyen az bármi fontos dolog –, örülni igazán nem tud neki, ha más miatt nem, hát azért, „mert rosszkor jött”, vagy „elkésve” az, amiért verekedett.

E kérdésben egyedül az önzetlen szív tisztán látó. Az önző kéz szorítása merevgörcsétől nem is érzékelheti azt, amit megragadott. A dolgok, a teremtett világ minden dolga egyedül a nyitott kézben szelídül meg, egyedül a nyitott tenyérnek adja oda magát.

Mikor tehát mindent Istennek tulajdonítunk, lényegében a birtoklás művészetét gyakoroljuk. A keresztény lélek számára Isten keresése és Isten szemlélése: az önzetlenség legfőbb iskolája. Isten keresése az egyetlen út számunkra, melyen nem önmagunkat keressük. Az önzetlenség többi útja lehet mind csalóka, az igaz és szenvedélyes Isten-keresésé soha. Talán azért is merészelünk olyan nehezen elindulni rajta.

Aktuális útnak is mondottam az önzetlenséget. S valóban, anyagiakban egyre gazdagodó korunkban ez az erény fogja megadni leginkább birtoklásunk szépségét és tisztaságát. Az önzetlenség az öröm, a béke és a valóban gyümölcsöző tevékenység kezdete. Az érte való nehéz harcban ezért örvendeztetett meg a régi szerző „taktikai tanácsa”.

Talán új színt és új reményt jelenthet az oly nehéz, de oly fontos csatában.

 

(Új Ember, 1963. május 12.)

Jegyzet

 

 

 

A vereség templomában

Kisfilm készül a fertőrákosi kőbányáról. Mikor rendező barátom megkért, vegyek részt a „játékban”, nem értettem, tulajdonképp mit is akar tőlem. Semmit se kell csinálnod, nyugtatott, csak gyere el, a helyszínen majd megérted, miről van szó.

És valóban megértettem. Kevés döbbenetesebb képződményt láttam életemben ennél az irtózatos kőfejtőnél, elhagyatott bányánál. A bejárat kör alakú aréna, húsz-harminc méter magas meredek sziklafal. Tetején gaz és néhány bokor hajladozik a szélben.

A bányát 1628-ban kezdték el fejteni. Az akkori kőtörők bejegyzései a századok során harminc, negyven, ötven méter magasba kerültek a kőfalon, föl e kőpokol peremére. „Látod ott azt a bejegyzést? Több mint háromszáz éves” – hallom barátom szavait.

A látvány lenyűgöz. Méreteivel, anyagával és tömegével. S fönt, a megpillantott emberi nyom nem a hősiesség érzését kelti bennem, hanem épp ellenkezőleg, letör és elszomorít.

Pedig ez még csak a kezdet: a pokol bejárata, előtere, tornáca. A pokol igazi bejáratát, kapuját csak később, a nyitott arénába lépve pillantom meg. Ilyet valóban nem láttam még. Ötven-hatvan méter magas oszlopok közt teraszosan kivájt, kifaragott termek vezetnek befelé a föld alá. Fölfoghatatlan termek, absztrakt idomok. Belépünk a kőbányába, az ember előtti csendbe.

Húszmillió évvel ezelőtt születtek e kövek, mikor még tenger borította a vidéket. Sziklába fagyott kagylókat, algákat, cápafogakat őriznek a falak. És neveket. Több száz esztendővel ezelőtt élt kőfejtők nevét s neveket a közelmúltból, 1944-ből: katonák, német katonák és halottak, kivégzett foglyok nevét, kiket munkára hurcoltak ide, s kikre embertelenebb sors várt itt, mint a hajdani kőfejtőkre.

Stigmatizált hely, mit három rétegben jelölt meg az idő. Az első réteg húszmillió éves, halott tenger emlékét idézi, a második réteg a középkort, s a harmadik, a „modern réteg”, az elmúlt világháború idejét, Franz Kafka tollára jellemző kísérteties plaszticitással.

A kőmennyezetre nézek. Hány boldogtalan pillantás vergődött e kőégbolton, semmit se értve már léte poklaiból? Micsoda kísértés lehetett itt meghalni, a tökéletes elhagyatottság szuggesztiójában? Az ember, aki szeretetre született, hogy vehette itt a halált egy másik ember kezéből? Mije maradhatott a lét képtelenségének ekkora nyomása alatt? Úgy érzem, képmutatás volna kommentálni egyetlen szóval is halálukat.

Templomban állok, és temetőben. Megszentelt helyen, minek puszta létét is egyedül Isten kommentálhatja, ember ne keressen rá szavakat. Én csak egyet érzek: nagyon intenzíven azokat, akiket szeretek. Élőket és halottakat.

A falakon – kővásznain a pusztulásnak – betűk, kaparások és golyónyomok. A vitathatatlan bűn gépfegyver-lenyomatai. „Csak az Emberfiának nincs hol fejét lehajtania.” Igen, irtózatos az elhagyatottság, mit ember az embernek készíthet.

 

(Új Ember, 1963. május 19.)

 

 

 

Tiktak a semmiben

Amíg az utolsó vendég elmegy – ez a film címe.

Színhelye egy londoni vendéglő konyhája. Szereplők: Európa legkülönbözőbb országaiból verbuvált szakácsnép (olasz, görög, német, zsidó – s mutatóban egy-két angol is) meg egy sereg pincérlány, akik örökösen ki-be futkároznak a vendéglőbe vezető csapóajtón. (A vendéglőt különben sose látjuk, s az ajtók is, mint jól záró szelepek, nem szellőztetik e konyhavilágot.)

A nyers valóságot igyekszik meglesni író és rendező egy konyha lombikjába zárva. Jellemző, hogy más színhelyet nem is látunk a vásznon, leszámítva egy-két jelentéktelen utcafotót. A rendező nemcsak szereplőit, nézőit is bezárja a forró gőzbe, hogy közösen éljük át a „hősök” nemcsak belső, de még inkább fizikai megpróbáltatásait.

A film módszere lényegében a naturalizmusé, mit joggal nevezhetnénk biológiai naturalizmusnak is. Valódi dráma ezen a szinten nem alakulhat ki, de annál inkább kedvező a kirobbanó indulatoknak, katasztrófáknak. Mert nincs itt senki, ki megindulna saját csillaga után, hogy próbára tegye sorsát és önmagát; mert itt mindenki fogoly, kinek a külvilágról, azaz a világról egyre homályosabb elképzelései maradnak. Csapda ez a konyha és nem munkahely. Munkásai meg szakácsoknak öltöztetett fegyencek.

Pedig nem is olyan rossz hely e londoni konyha: lehet itt enni és keresni. Csak gondolkodni nem szabad. Az összkomfort kispolgári nyomora izgatta a szerzőket. Igen, butító ez a nyomor, mely az álmodozás foszlányait se tűri meg. Végeredményben vegetatív lénnyé redukálja az embert, ki már nem is sokban különbözik a rábízott árutól: az engedelmesen konyhakés alá kerülő birkától…

A chefnek, a főnöknek tulajdonképp már csak ellenőrző szerep jut, a többit maga a pénz, a gépezet végzi el. A könyörtelen berendezésen ő már csak puszta számolószerkezet. Áldozat ő maga is, legfeljebb visszataszító áldozat.

Viszont: az embert, az emberit sose lehet tökéletesen kiküszöbölni. S ha nem számolunk a maga teljességében vele, eltorzultan fog szembeszállni velünk. Mert bárki egyedül a teljes emberre számíthat, a megcsonkítottra sosem.

Hogy honnét indul el aztán a robbanás a tökéletes „rendben”? Akárhonnét elindulhat. Ezt érzékelteti a film mesteri megelevenítő erővel.

Péterben, a német szakácsban egy pillanat elég, egy szerelmi huzavona holtpontja – hogy robbanást idézzen elő. Az ember, a teljes ember, végtelenül rugalmas organizmus, mely hihetetlen zavarokat leküzd… A gép azonban, minél tökéletesebb, annál kisebb zavar végezhet vele. A gondolattalanságra ítélt ember ítélete: ez a film valóban feledhetetlen summája, zárójelenete.

A megsértett Péter ölni tudna, ahogy ellepi agyát a föltörő indulat, majd vak váltással – maga se tudja, milyen pontosan – a konyhát zúzza szét őrületében, s végül tulajdon két ártatlan keze fejét.

Az utolsó kép: rendezői remeklés. Péter félájultan a konyha közepén: ártatlan hóhér és leölt bárány egyszerre. „Miért? Miért!” – szava sincs az őrjöngő gazda kérdéseire, ahogy egy döglött gép se felel a „jelzőberendezés” szirénahangjára.

Volt pénze, munkája, volt mit ennie, üvölti a főnök, mi kell még egy embernek? Mi kell még?

A kiürült, kihalt konyhában e kérdés már a rabtartó szánalmas tragédiája, ki az emberben elfelejtette az embert, csak a gépezetre ügyelt. Kiáltásait törött tányérok és üres falak hallgatják. Ő már valóban nem egyéb, mint hasznavehetetlen szerkezet. Tiktak a semmiben.

 

(Új Ember, 1963. június 2.)

Jegyzet

 

 

 

Oldás és kötés

Örök, de ma hatványozottan aktuális témát jelenít meg Lengyel József író és Jancsó Miklós rendező sokat vitatott filmje, az Oldás és kötés. Örök témája a művészetnek a generációk harca, apák és fiúk őrségváltása. E küzdelem, az evolúció könyörtelen rendje szerint, még az istenek közt is lezajlott (gondoljunk csak arra, miként taszította le Jupiter [!] Krónoszt), s a kereszténységben épp az a megrendítő, hogy Jézus valami egészen mást cselekedett. Kedves gondolatom, hogy beleélem magamat egy régi görög lelkivilágába, ki először találkozik a Szentháromság eszméjével. Biztos vagyok benne, hogy kiszemelt görögömet legelőször a Fiúisten szeretetének csodálója ragadja meg, amit valahogy így fogalmazhat meg szívében: „A mi isteneink egymást döntötték le a nemzedékváltás könyörtelen rendje szerint. De íme, a szeretet istene önmagát áldozta fel Atyjának, szeretete paroxizmusában. Nyilván itt lappang valahol a Szentháromság titka, a szeretet hiperlogikájában…” Ez az okoskodás szigorúan teológiai alapon persze tarthatatlan, de valamit megvilágít talán abból az új rendből, amit Jézus indít el az emberi történelem humanizálódásában.

Igen, a nemzedékváltás módja kétségtelenül az emberiség fejlődésének egyik legfontosabb minőségmérője. A leválás elkerülhetetlen, írja Rilke, de a gyermekek sose lehetnek elég tapintatosak, s a legritkább, hogy valaki utólag ne érezze igazságtalannak magát mestereivel, a szülői házzal szemben.

Ez a film problémájának egyik, mondjuk, örök oldala. A másik: az a különleges aktualitás, amit e kérdésnek a korforduló kölcsönöz. Mert korfordulón, régi és új nyilvánvaló küzdelme idején a fiataloknak fokozott pontossággal kell tudniok: mi az, amit a múltból el kell oldaniuk, s mi az, amit meg kell kötniük?

Az igazi haladás a régmúlt értékeinek is legigazabb gazdája. A nemzedéknek, mely valóban előbbre lépett, fokozott tisztánlátással kell értékelnie az előző nemzedékek munkáját és erényét. E folyamat közben azonban könnyen ejthet meg bárkit egyéni érvényesülésének káprázata. Ebből a káprázatból való felébredés zavarát, krízisét kívánta a két szerző filmre vinni.

A fiatal orvos – látszatra – nem követett el különösebb hibát, hacsak azt nem, hogy vakon követte pályája csillagát. Akiket kinőtt – mint ifjú lomb a tavalyit – mérlegelés nélkül hagyta maga mögött. Biztonságának talán nincs is más gyengéje, mint hogy ellenpont nélkül való, hiányzik belőle az érettség szélessége. Nem csoda hát, ha egyetlen „kontrapunkt” fölborítja egyensúlyát. Az általa már öregnek, kiöregedettnek ítélt professzor lenyűgöző emberi helytállása egy súlyos szívműtétnél. E megrendítő „csalódás” valóságos morális láncreakciót indít el a fiatal orvosban. Felületesen élt idáig? Karrierista volt és nem több? Hogyan vált meg az atyai háztól? Mi a valóság élete látszata mögött?

Az Oldás és kötés nem sokkal jut tovább a kérdések felvetésénél. De a helyes kérdések is sokkalta többet érnek a felemás válaszoknál. Ugyanakkor: nem vagyok híve a „kísérleti” műveknek. A valódi művész a kísérletnél sokkalta többet vállal: kockázatot! Se Bartók zenéjét, se József Attila költészetét nem érzem kísérletinek, hanem a művészi kockázat lélegzetelállító remekének.

Jancsó Miklós filmje kitűnő kérdéseivel valahol fele úton áll a kísérletező művek s a kockázatos remekek között. S e kísérletté szelídített kockázat elárulja magát egyfajta formai bizonytalanságban is. A rögtönzés iskoláját igyekszik egyesíteni szigorúságra törekvő komponálással. Nem állítom, hogy ez lehetetlen igény, de biztosabb markolást kívánna, s épp nem kompromisszumot.

De ezzel talán messzebbre mentem a kelleténél. Az Oldás és kötés nagyon tehetséges, nagyon figyelemre méltó alkotás megújulást szomjazó filmművészetünkben. A mi olvasóinkat elsősorban morális komolysága győzheti meg, igényes problematikája, de „tisztán esztétikai” jegyei se lehetnek mellékesek. „Tisztán esztétikai” jegyek ugyanis nincsenek. Sőt, egy mű „formai megoldása” az alkotó művész belső világának legérzékenyebb fokmérője.

Körülbelül ez az, amit a széles rétegekben vitatott filmről, lapunk recenzoraként el kellett mondanom.

 

(Kézirat)

Jegyzet

 

 

 

Párizsi képeslap

Nagy Cecil, a francia nyelven nemrég megjelent magyar lírai antológia munkatársa, még első este beültet kocsijába, hogy „megmutassa” Párizst. Ezt az első találkozást mindig őrizni fogom. Az impressziók oly erősek, hogy szinte megbénítják a fogalmazást. Mintha jéghideg tükörben száguldanánk: sugárutak nyílnak, zárulnak előttünk és mögöttünk, örökös változásban és ismétlődő szédületben. – Ez a Champs Elysées, ez a Pont Neuf, ez a Boulevard Sain-Germain. Ez a Notre-Dame, ez itt az Odéon.

– Igen, igen – ismételgettem megszeppenve a valóság irreális rohamában, és közben tudom, hogy mindebből semmit se fogok megjegyezni, és semmit elfelejteni.

 

*

 

Másnap reggel elkap az eső. Párizsban örökösen esik. Most éppen záporozva, áthatolhatatlanul.

A szín kiürül, mindenki a kapuk alá menekszik, onnan les ki az elhagyatott térre. S ekkor, mint egy színpadon, megfoghatatlan jelenet játszódik le előttem. A záporban agyonázott fiatalember tűnik fel, zokogva és vakon az esőtől és tulajdon könnyeitől. Mögötte fiatal nő, egyik karja a férfi vállán, a másikkal meg semmi kiskutyát szorít magához.

A férfi most váratlanul megmozdul, s fejét őrjöngő gyengédséggel a hangtalan kis állathoz tapasztja. Sír. Az asszony is sír, s próbálja visszatartani a férfit. De az már újra fut tovább, mint aki végső menedéke elől menekül. Aztán újra kisüt a nap, s az előbbi jelenet úgy tűnik el örökre, akár egy kigyulladt filmszalag.

 

*

 

A záporos napot másnapra „országos eső” váltja fel, ahogy ezt nálunk mondanák. Lassan, alattomosan esik, felületesen, mintha bármikor hajlandó volna elállni, s konokul, mint aki szétmosni készül a világot.

Kicsit fázom, kicsit szomorú vagyok. A moziban, ahol ülök, alig vagyunk tízen-tizenketten. Mintha egy magánlakásban üldögélnénk szétszórtan a kényelmes fotelekben, fesztelenül szárítkozunk és nézegetjük egymást. Igen, most hirtelen nagyon fáradt vagyok.

A zene – a fuvolák, a csembaló hangja –, Bach zenéje váratlanul szólal meg a csendben, s úgy érint, mint egy jótékony álom. Az unalom visszájára fordul: bensőséges békesség száll ránk. Moziban soha még nem ajándékoztak meg hasonló meglepetésekkel. Ezt az ötletet érdemes volna ellopnunk a franciáktól. Áldott tolvajlás lenne!

Különben a film is kitűnő és érdekes. Buñuel, a híres mexikói rendező készítette. Címe: L’ange exterminateur. Buñuel bevezetőjében tiltakozik ugyan a szimbólum ellen, de a film lényegében mégis egyetlen nagy szimbólum.

Egy előkelő mexikói társaság hetekre nem képes elhagyni a kastélyszobát, ahová szórakozni egybegyűlt. Lényegében a bűn fogságát szuggerálja különös esetük. A pusztuló szoba, benne pusztuló emberekkel, sűrítettségével feledhetetlenül éles képet ad a rossz természetéről. Fogság és zűrzavar, mit csak egy ártatlan báránycsapat tud áttörni. Ez a vonulás viszont, a bárányok bégető, szelíd megérkezése, föl a lépcsőkön az elátkozott szobába: az ártatlanságunk feledhetetlenül szép megfogalmazása. Igaz, a kiéhezett „vendégek” azonmód leölik őket, de ez a vég csak fokozza szabadságuk szépségét.

 

*

 

Másnap délben ebéd Pierre Emmanuelnél. Emmanuel nemcsak vezető költő, de a katolikus balszárnynak is egyik legfőbb szellemi alakja.

Megható és megtisztelő, ahogy a magyar költészetről beszél. A „francia elzárkózásnak” nyoma sincs benne. Csupa érdeklődés, szeretet és nyitottság. Jövő héten ismét látogassam meg, fordul felém, hogy nyugodtan megbeszélhessük oratóriumom fordítási problémáit. Tudom, hogy küszködve dolgozik, ezért előzékenysége, odaadása külön is zavarba ejt.

Maga az ebéd tréfáktól, anekdotáktól hangos. A tréfamester Jean Follain. A vörösbor mellett szinte egyedül övé a szó. Follain már járt Magyarországon, s nagyon kedvel bennünket. Különben ő is kitűnő költő – s az egyházi öltözékek legkiválóbb francia szakértője! Engem rendkívül emlékeztet a mi Berda Józsefünkre, tudós francia kiadásban.

Közben a háziasszony, Emmanuel felesége lehetetlen franciaságomat bogozgatja szakadatlan türelemmel. Nemhiába kínai nő, kottázhatatlanul finom a viselkedési kultúrája.

 

*

 

Mikor ebéd után kilépek az utcára, meglepődve észlelem, hogy ma még egy csepp sem esett. Párizs ragyog, s a Concorde sugárútja elszállni készül a szokatlan napsütésben. Végső pillanat jobb időre. Holnap kezdődnek a Notre-Dame nyolcszáz éves fennállásának ünnepségei.

 

(Új Ember, 1963. június 30.)

Jegyzet

 

 

 

Képeslap a Notre-Dame-ból

Kivételesen ragyogó vasárnap. A Szajna hídjain hosszú nyájakban áramlanak át az autók a Notre-Dame-hoz. Ma kezdődik a nyolcszáz esztendős jubileumi ünnepség, mit díszes, középkori szertartású mise nyit meg, s melynek gazdag műsorából legszebbnek talán a nyolc század zenéjét idéző templomi koncert ígérkezik. (Campra, Desvignes, Léonin, Perotin, Grossin, Alaire, Brumel, Racquet és Daquin műveit adja elő a templom ének- és zenekara. A nap orgonán: Pierre Cochereau játszik. Szólisták: Jean-Jacques Lesueur, André Meurant, Georges Abdoun. Vezényel: Chanoine Jehan Revert.)

Először jövök a Notre-Dame-ba. A katedrális, bár közel kétszáz esztendőn át építették, csodálatosan egységes remekmű. S bár sietek, a látvány megállít. A katedrális a középkor legmegkapóbb csodája. Kőbe vésett álom, mit nemzedékek, ezrek és ezrek álmodtak egyetlen közös álomként, egyetlen közös álomban. Fölöttem a déli torony többtonnás harangja zúg, előttem a „Végítélet kapuja”.

A hatalmas hajóban hullámzó tömeget külön szertartásmesterek irányítják, végig szabadon tartva a szentélyhez vezető utat. A főoltáron hatalmas segédlettel kezdetét veszi a hálaadó nagymise. Fölzeng a székesegyház kórusa, mit azután váltakozva követ a hívek éneke. A katedrális fényárban úszik, s e belső fényben külön világosság a gyertyák lángerdeje, s fönn a magasban a csúcsíves ablakok és kerek ablakrózsák tündöklő kék-pirosa.

Először érzem Párizsban, hogy nem vagyok idegen.

 

*

 

Vasárnap, Párizs, Luxembourg-park. Utam ide a Boulevard Saint-Michelen át vezet. Napfény, diákok, kora nyár; pillanatra megdöbbenek. Adyt itt érintette meg „kánikulában, halk lombok alatt” az ősz lehelete! „Szent Mihály útján suhant nesztelen…”

De a Luxembourg-park nagyon szép. Nagyon szép, és nagyon szomorú. Csalhatatlanul érezni itt a vasárnapot, s a napsütésben a délutánt. Geometrikus pázsitmezők, szélesen ívelő teraszok, kőbalusztrádok, kavicsutak és fegyelmezett ligetek. A park méretei szinte elrejtik, fölisszák a sétálókat. A lármás gyerekhad pillék tánca, s egy-egy üldögélő öreg: elfeledett figura a mulandóság sakktábláján.

 

*

 

Vacsora Rousselot-nál. Jean Rousselot kitűnő költő, s a francia írók szindikátusának elnöke. Egyik legjelesebb fordítója József Attilának, s Illyés Gyula meghitt barátja.

Kertes házban lakik Párizs környékén, innét jár be autóján a városba. (Az autós költő különben általános jelenség, s a karambol, mint egykor a tüdővész, legromantikusabb halálneme lett a művészeknek.)

A vacsora vidáman folyik le. A beszélgetésben élénken részt vesz Rousselot felesége és gyönyörű szép lánya is. Mindhárman jártak már Magyarországon, s különösen jólesik tőlük néhány magyar szót is hallanom, méghozzá hibátlanul. Igen, nem: Székesfehérvár, Tihany, Szigliget.

De ami ennél is meghatóbb, a mód, ahogy Rousselot a magyar költészetről beszél. Kitűnően ismeri, s huszadik századi líránkat a világlíra egyik legjelentősebb teljesítményének tartja, s József Attila Ódá-ját a század egyik legjobb versének

– Viszontlátásra Tihanyban – mosolyodik el szélesen, mikor éjfél felé végül is búcsúzni kell.

 

*

 

Habemus papam! A hír végigsöpör Párizson. Ebben az atomizálódott városban két dolgot lehetett általánosan érzékelni: a gyászt XXIII. János pápa halálán, s az örömet, amivel az új pápa személyét fogadták.

A zsenialitás több, mint értelem. A zsenialitás: legvégül jóság és szeretet. Röviden így tudom meghatározni János pápa áldásos tanítását, mit életével és halálával megértetett és elfogadtatott velünk. És hogy egy idegen metropolis zajából is kihallani e tanítást, mi volna más, mint fogható bizonyítéka egy nagyszerű szív igazának?

– Habemus papam! – Különös: még ennek a most született hírnek is adott a halott pápa fényt és színt.

 

(Kézirat alapján)

Jegyzet

 

 

 

Saint-Germain-des-Prés és a – Kaleidoszkóp

Ahol lakom, az utcám végében áll az Eiffel-torony. Hogy milyen messze? – nagyon nehéz volt megmondani, mert az ilyen óriások alaposan összezavarják a természetes távolságokat. Egy biztos: Märklin-szerkezetével a torony napok óta ott kínálkozott a „közelemben” anélkül, hogy ügyet vetettem volna rá. Nem érdekelt. Csúnya volt, és sivár.

Egy óvatlan pillanatban mégis magához vonzott. Gondoltam, rövidítek, s átvágok néhány keresztutcán. De a torony hirtelen eltűnt előlem. Lehetetlen, az előbb még itt volt; a következő utcában okvetlenül meg kell találnom a tetők fölött, az égbolton! De nem. Az utca széles, s az Eiffel még nincs sehol. A közelemben két figyelmetlen rendőr lődörög. Zavarban vagyok. Elvesztettem az Eiffel-tornyot.

Félórás, most már zavart és kapkodó szaladgálás után végre mégis megvan! Ötször vesztettem el, s találtam meg közben. Nem véletlen, hogy már első pillantásra sem tetszett. Cipőm poros, fáradt vagyok. Az Eiffel egy olyan üres Märklin-játék, mit nem szedhetnek szét a gyerekek. Még alkonyatkor a legszebb, amikor tetejében reflektorok forognak a halványzöld selyempapír égen.

 

*

 

Vacsora egy kínai vendéglőben. Weöres Sándor százalékot kaphatna a kínai vendéglősöktől, olyan lelkes propagátora konyhájuknak. A franciák többnyire ott is vörösbort isznak, de mi zöld mentateát kérünk, előírásosan, beavatottan.

Nekem a zöld tea ízlett a legjobban, s a fő fogás, az ananászos kacsa a legkevésbé. A befőtt, a rózsaszínű, illatos hagyma meg egyenesen émelyített. Igaz, meleg is van, a kabátomat is le kell vetnem. Áll a levegő a színesre lakkozott, függönyökkel, szőnyegekkel tompított szobácskában, s a lampionok fényében észrevétlenül elfárad az ember pillantása.

Másnap hazai kolbásszal és szalonnával gyógyítgatom magamat.

 

*

 

Vasárnap reggeli szentmise a Saint-German-des-Prés-ben. Ez a templom Párizs legrégibb temploma, s bár szinte tökéletesen belepték a gót és klasszikus elemek, szellemében mégis román kori maradt.

A főoltárt kihozták a szentélyből, s a pap a kereszthajó magasságában, a hívekkel szemközt állva mondja a miséjét. A figyelem fókuszába ezzel valóban az oltár nyílt asztala került, a szertartásba burkolt dráma. A közvetlenséget fokozza, hogy a miséző szavait, leghalkabb suttogását is mikrofonok továbbítják a templom minden sarkába. A hívők részvételét ez oly intimmé és intenzívvé teszi, amilyen intim és intenzív utoljára az őskeresztények korában lehetett. Egy szó, egy mozdulat nem vész el, s az ősi szertartás a pillanat frissességével elevenedik meg előttünk.

A hívek az oltárt körülállják, ellepve a templom szentélyrészét és hajóját. Külön szépsége a szertartásnak az áldozás. A ministránsok leveszik az oltár két szélső gyertyáját, lejönnek vele a templom közepéig, s onnan „kísérik fel” az oltárhoz az áldozókat.

Meglepően sokan áldoznak, s a legkülönbözőbb korúak. A nők fején fekete fátyol van. Feledhetetlen emlékem marad egy fiatal néger nő áhítatosan térdeplő alakja, s áhítatos visszatérése az oltártól. Ezen a szentmisén jótékony elevenséggel élhettem át a keresztény realizmus és misztika fokozódó aktualitását, érvényességét.

Kint az utcán megcsap az élet. A túlsó sarkon áll a híres és hírhedt Flore kávéház. Sartre volt törzshelye, ma a „vulgáregzisztencialisták” tanyája. Habzik az élet a Saint-Germain-en – de a „dolgok szívéhez” a miséző pap suttogása volt igazán közel. Ott a szertartás csöndjében valóban törődtek velünk, oly igényeinkkel, mit magunktól mi, emberek, úgy látszik, nem bírunk kielégíteni.

 

*

 

A francia költők vonzalma a magyar költők iránt a valódi fölfedezés erejével hat. A Kaleidoszkóp (kis színház a latin negyedben) zsúfolásig megtelik hallgatókkal, s a közönség fele kiszorul az udvarra, be kell ereszteni a kulisszák közé. A hangulat közvetlen és testvéries. Jean Follain elnököl, Rousselot mondja az ismertető szöveget, Pierre Emmanuellel Weöres Sándor és én a földön ülünk törökülésben. (Emmanuel különben épp ma kapta meg a francia akadémia nagydíját!) Színészek és költők sorra olvassák fel a verseket: Adyt, József Attilát, Babitsot, Kosztolányit, Radnótit – franciául. Guillevic például oly bensőséges átéléssel szavalja Juhász Gyulát, mintha pillanatra maga az elhagyott költő jelent volna meg közöttünk. Weöres Sándor magyarul is elmondja Valse triste című versét a francia tolmácsolás után. Számomra különös élmény, amikor Emmanuel elszavalja leghosszabb versemet, az Apokrif-ot, megszállottságig hiteles átéléssel. Weöres Sándorral közösen segítjük vissza törökülésbe. A fesztelen és mégis fegyelmezett este Kormos István és Rákos Sándor egy-egy versével zárul.

Mozgalmas szép este volt. Ékes bizonyítéka a magyar költészet franciaországi sikerének, miben döntő szerepet játszott Gara Lászlónak – a magyar lírai antológia szerkesztőjének – odaadó munkája.

Mikor előadás után a színház kapujában órámra nézek, megdöbbenve látom, hogy negyed tizenkettő van. Hihetetlen! Az est, úgy látszik, valóban jól sikerült.

 

(Új Ember, 1963. július 14.)

Jegyzet

 

 

 

A küszöb misztikusa

Húsz éve halt meg egy kenti kórházban Simone Weil. Életében zsidó volt a zsidóságon, és keresztény a kereszténységen kívül. Mégis: írásaiban a vallásos, sőt a keresztény misztika modern irodalmának kivételes szépségű lapjait hagyta ránk. Életével és művével, mely telve sajátos ellentmondásokkal és eretnek jegyekkel, valójában egy különös mezsgyét szentelt meg, a közeledés útját.

Alakját nem szabad különcként kezelnünk, se visszautasítanunk. Ellenkezőleg. Meg kell találnunk azt a helyet és szerepet, amit az igazságosság és a szeretet jelöl ki számára. Nem azt kell kutatnunk hát, hol rekedt meg, hanem hogy meddig jutott el? S ami ennél még fontosabb: milyen mértékben sikerült megszentelnie a számára megnyíló útszakaszt.

Simone Weil a misztikusok szomjúságával kereste Istent és kegyelme forrását. Hogy e várakozásban haláláig megmaradt: egyedül kettejük titka. Számunkra életművének legértékesebb jegye épp e küszöb megszentelése kell hogy legyen. Isten és a hit felé forduló figyelem, közelítés kristálytiszta hulláma volt ő, teljes életére méretezett készülődésében. Nagyon fontos állomást világított be áldozatos, lemondó életével, várakozásának paroxizmusában. Igaz, megállt a templomküszöbön, de hogyan állt meg, és hogyan térdelt le ottan? Életével és halálával valóban eleven küszöbévé lett Isten házának, misztikus kapocs hívők és hitetlenek között.

Simone Weilt így kell látnunk: a közelítés, és nem a távolodás rendjében. Műve ezzel véglegesen pozitív értelmet nyer. Kivételes síkon, a misztika síkján sikerült áthidalnia egy mélységes szakadékot. Ez a szereposztás különben már az Evangéliumban is megtalálható, méghozzá a legkülönfélébb vonatkozásokban. (Gondoljunk csak a három királyokra, vagy az egyszerű vámosra.)

De mindezek persze emberi feltételezések. Egyszer talán többet és tisztábban fogunk látni belőle, pontosabban tudjuk megítélni szerepét, történeti funkcióját. De addig is: a meghívottság különös mélységét, komolyságát és szépségét kell tisztelnünk benne.

 

(Kézirat)

Jegyzet

 

 

 

Számadás az útról

Tíz napja, hogy átköltöztem a Saint Dominique utcából a Rue de Varenne-be. Való igaz, hogy Párizsnak minden negyede szinte más-más város. A Saint Dominique-ben kis emberek, apró üzletek, kedélyes kávézók környezetében éltem. Az új szokásokkal és új házirenddel együtt magát az új negyedet is meg kell az embernek tanulnia. Röviden: egy újabb Párizst.

S ahogy beletanulok lassan az újba – rossz diák voltam, s az is maradok –, egyszerre csak azon veszem észre magamat, hogy az előző hetek élményei riasztó élességgel leváltak rólam, mintha réges-rég, utoljára talán gyermekkoromban sétáltam volna a Luxembourg-kertben, szökőkutak közt, egy vasárnap délutánon.

 

*

 

Utunkról, tapasztalatainkról beszélgettünk Weöres Sándorral és Károlyi Amyval a francia rádió magyar adásában. Mi hozott ide bennünket, kikkel találkoztunk a francia költők közül, hogyan vélekedünk róluk? Körülbelül ezek a kérdések, s ezekre válaszolunk. Jó alkalom arra, hogy nyilvánosan is köszönetet mondjunk vendéglátóinknak, s hangot adhassunk reményünknek, hogy a két költészet kapcsolata a jövőben még inkább elmélyül majd.

Amit mondunk, sokkalta több puszta udvariasságnál. Ugyanakkor lehetetlen nem éreznünk, hogy ami költészetünkben legértékesebb számunkra, a világ felé örökre rejtve marad. Egyedül a miénk. De talán épp ez teszi oly hasonlíthatatlanul drágává számunkra.

 

*

 

Rádiónyilatkozatunk juttatja eszembe, hogy egy kérdést én is fölvessek magamnak, ami talán hozzásegít egy kis előzetes számadáshoz. Mi tetszett legjobban?

A templomok közül a Sainte-Chapelle és a Saint-Séverin. Míg a chartres-i katedrális csak lassan bontakozik ki a szemlélő előtt, a Saint-Chapelle csodája egyetlen pillanat, mely sosem ér véget. Ez a csupa ablak kápolna egyetlen hatalmas monstrancia, aki belép rajta, azonnal a közepébe lép, a szívébe.

A Saint-Séverin belseje, hatása tagoltabb. Áhítatában ott él a vallásos eszmélődés is, a szemlélődés tárgyilagos nyugalma.

Itt hallgattam különben a legszebb „új stílusú” szentmisét, amely a harmincas évek végén terjedt el Franciaországban. Akárcsak a Saint-Germain-des-Prés-ben, a pap itt is a hívekkel szemközt áll, a hívek a latin szöveg egy részét együtt mondják vele, s állva járulnak a szentáldozáshoz. Az átváltozás szavait a pap egyenesen hozzájuk intézi, ahogy azt maga Jézus cselekedte.

 

*

 

A gyűjtemények közül a legmeglepőbben az egyiptomi szobrok hatottak rám. Az egyiptomi plasztikát reprodukciókból megismerni nem lehet. Súlyukkal, tömegükkel fejeznek ki valami megismerhetetlent és visszahozhatatlant. Akár a föld alá merült erdők, évszázadok napfényét őrzik e nemes kövek: erőt, napfényt és nyugalmat. Tökéletesen zártak. Tömegük semerre se gravitál, önmagában pihen. Ez az, amit „papíron” se kiszámítani, se reprodukálni nem lehet.

 

*

 

Befejezésül egy rövid pillanatkép. Július 14-e van, a franciák nagy nemzeti napja, a Bastille lerombolásának ünnepe. Emmanuelékkel családostul, gyerekestül vonultunk ki a Concorde térre, hogy megnézzük a katonai parádét. A kis Elisabeth papírperiszkópot kap, hogy kilásson az emberek feje felett a térre.

Vasárnap van, ragyogó napsütés. Az aszfalt simán ragyog, mint egy frissen kiterített abrosz.

A díszszemlét három léglökéses gép nyitja meg, kék-fehér-piros csíkot húzva alacsonyan a fejünk felett. Legszebbek a katonaiskolások piros csíkos nadrágjukban, fehér bóbitás sisakjukkal, meg a változatos katonazenekarok!

– Dosztojevszkij özvegye tiltakozott az ellen, mintha férje a leningrádi sétányon térzene hallgatása közben szeretett volna leginkább komponálni – fordulok oda váratlanul Emmanuelhez. Elmosolyodunk, nem kell magyarázkodnom. Biztos, hogy az özvegy tévedett. Az emberek gyerekes, jó ösztönnel szeretnek mindent másra használni, mint amire rendeltetett.

Bár ezekkel a fegyverekkel itt, ezekkel is úgy lenne! Bár a világ minden fegyvere puszta játékká finomodva élne tovább!

 

(Új Ember, 1963. augusztus 11.)

Jegyzet

 

 

 

Versailles, Chartres, Párizs

Verőfényes reggel indulunk Párizsból. Sima, vidám szalag a betonút a kora nyári tájban. Közben megállunk Versailles-ban, és sétálunk egyet a parkban. Ha valamire illő a szó, elegáns, ez a park az. Csupa nemes felesleg már arányaiban is, még sincs benne semmi túlzás. Szememnek mondhatatlanul kellemes a zöld klorofillfürdő.

A kék-zöld térben fehér-szürke szobrok semmitmondó tétova előkelőséggel. Majd lazul a park geometriája, sűrűsödik az árnyék, hűvösebb van, s a tavasz különös hervadást lehel. Egyszerre járunk egy kastélyban és egy erdőben – ez Versailles, s a francia parkok „titka”.

 

*

 

A palotába már be se nézünk, röpülünk tovább Chartres-ba. A katedrális magányosan jelenik meg a betonút végén – a városkából sokáig semmit se látni. Majd fokozatosan adagolva, akár egy filmben: a katedrális és az aljába ragasztott városka, majd csak a város, a városka zegzugos utcái, s végül a tér, s a téren a székesegyház.

Álomszerűen erős a kép. Álomszerűen erős és anyagszerű. Látni rajta az idő, az öröklét millió élő pórusát.

A templom belseje az első pillanatban zárt és sötét marad, s csak körüljárva „adja meg magát”. De ekkor fokozhatatlanul, amilyen gazdagságra csak a szeméremből futja! Az öröklét pázsitja lehet tán ilyen szellős, ilyen színjátszó a szemnek, mint Chartres kék és zöld és piros és ezüst öreg ablakai.

Csodálatos és hatalmas! Mégis a legtöbb talán, amit el lehet róla mondani: Chartres nem több, mint egy legördülő könnycsepp.

 

*

 

Este „haza” – Párizsba. Most érzem először, hogy egy kicsit már párizsi vagyok. Vannak „emlékeim”. A Szajna félig már úgy fogad, mint otthon a Duna, ha vidékről Pestre érkezem. Elsuhan az Art Modern, aztán meg a Tuileriák hallgatag kertje. Hadd mondjak róluk is valamit. Az Art Modern-ben döbbenetesen szép Picassókat találtam, tündöklően könnyed Dufy-rajzokat s egy hatalmas méretű Mathieu-képet. A Jeu de Paume viszont az impresszionistáké. Itt van Van Gogh palettája, láttam. S Van Gogh képeit. Vándor, állj meg egy percre! Nem élünk hiába.

 

*

 

De legsajátosabb élményem idáig egy esti séta ajándéka volt. Ez a város különben is éjszaka él a leginkább, ahogy Pest délelőtt.

– Nézz csak oda! – a Saint-Paul negyedében járunk, félig lebontott romházak, zegzugos sikátorok között. Barátom megérinti a karomat.

A többi nem is igaz talán. Bent reflektorokkal kivilágított palota a sötét kapualj mögött. A reflektorok hangtalan tüzében, mint a zsírkő, rózsaszín falak. Sehol egy lélek, lefüggönyözött ablakok, ládában délszaki növények. Az udvar kövezete, akár egy tenyér, oly hepehupás. Padlóján váza, virág, tökéletesen, tarkán s értelmetlenül.

Belépek az udvarba, mint egy álomba. Fölemelem az ujjamat, valamit mutatok: „Mozart Habita dans cette maison en 1763”.

Falitábla: 1763-ban itt lakott Mozart, ebben a házban.

 

*

 

S ha már éjszaka, legyen éjszaka. Még első este történt, hogy autónkkal néhány percre a Pigalle-on is megállunk. Az eső finoman szitált, amikor körüljártuk a harsányan kivilágított teret. Kevés riasztóbb, leverőbb látvány van a Pigalle-nál. A villanykörték úgy ragyognak benne, mint a műfogak a halott üreges szájban.

Közöny, vadság és félelem. A mulatók ajtajában férfiak invitálják befelé a sétálókat, mint kikiáltók a vásári bódék előtt. Néhány nő eleven prédaként a falnak támaszkodva áll. Nyíltan nézik őket, s ők nyíltan és magányosan állnak a fal mellett, mint egy kivégzésen. Az atmoszféra épp nem szexuális, hanem riasztó és jeges, ami különben nemcsak az én érzésem, hanem mindenkié.

A Pigalle idegen, kivilágított meszes gödör Párizs eleven, kecses testében.

 

*

 

Végezetül egy tanulság. Minden utas akaratlanul kamaszos: változataiban, mennyiségében kívánja bekebelezni a világot. De épp ezért minden utazás kitűnő alkalom a felismerésre, hogy az „egészet” csak minőségében, önmagunkban élhetjük át. Elalvás előtti boldog pillanat, mikor kis hotelszobámban végre elér hozzám a csend és béke. Az előbb még észrevétlen honvágyat éreztem, most otthon vagyok. Átélhetem az igazi, s talán egyetlen realitást: a nyugalmat és a békét. Tökéletesen mindegy, hogy elnyom az álom, vagy nyitott szemmel a „semmit” bámulom…

 

(Új Ember, 1963. augusztus 25.)

 

 

 

Párizsi szentmisék

Párizsban úgy jártam misére, mint vándor, ki haza-hazatér. Pedig távol az otthontól még az égbolt is más egy kissé: a hold például súlytalanabb, a csillagok meg mintha emelettel lejjebb ereszkedtek volna.

De Isten és az imádság ugyanaz. S ezen nem változtat az se, amiben a francia templom és a francia szentmise különbözik a miénktől. Ez csupán a változat különbsége, s nem a lényegé.

Először hadd mondjak néhány szót magukról a hívekről. A francia katolikusok közt sok a közönyös, a névleges katolikus. Aki viszont hívőnek vallja magát, azt szinte kizárólag meggyőződése vezérli, s elenyésző kis mértékben a szokás vagy a neveltetés. A külvilág kritikája állandó megújulásra készteti a vallást, tulajdon igazságainak merész és lényeg szerinti megközelítésére. Aki hisz, annak hite élő hit, miért naponta meg kell küzdenie.

Ez a szentmisék „hangulatán” is érződik, a hívek valóságos jelenlétén. Mintha ezzel készítenék elő a színhelyet, hol az isteni dráma egyáltalán lejátszódhat: jelenlétükkel Isten megjelenését.

Az oltár csaknem a templom közepén áll, s a hívek valósággal körülömlik, magukhoz szorítják, ahogy a régi drámák közönsége fonta körül az előadott műveket. Így az oltár térbelileg is közöttünk, szélsőségesen szólva: mibennünk van. Ily módon semmi se megy veszendőbe, egyetlen szó, egyetlen gesztus se. A szertartásnak nincs üres foltja, a főbb részeket a várakozás csendje veszi körül.

Az, hogy a pap a hívekkel szemközt állva mondja miséjét, azonban nemcsak a hívek jelenlétét fokozza fel, hanem magáét a szertartást végző papét is. A kapcsolat teljes és lankadatlan. A „nyitott katolicizmus” korában kínálkozó a hasonlat, hogy a szentmise bemutatásának ezt az új (valójában őskeresztényi) formáját a hívek felé kitáruló, „nyitott szertartásnak” nevezzük. Egy előző írásomban már említettem, hogy a legszebb, legáhítatosabb szentmiséket a Saint-Séverinben hallgattam. Talán senkit se sértek vele, ha elmesélem, hogy egy alkalommal egzisztencialista barátomat is magammal vittem. Nem akart velem jönni. – Mit csináljak én ott? – kérdezte. – Semmit. Maradj csöndben és ne dugd zsebre a kezedet! – Mikor kijöttünk, először csak ennyit mondott: – Ez jobb volt, mint egy mozi – aztán egész délután a szertartás erejéről beszélt.

A déli misét itt, a Saint-Séverinben, egy arab pap, Yves Moubarac mondotta. (Később személyesen is megismerkedtem vele, sőt vacsoravendége is voltam.) Ő mondta a szentbeszédet is. Egyszerűen beszélt, mégis rendkívüli elmélyültséggel és nyíltsággal. Helyesebb lett volna szentbeszéd helyett szentértekezést mondanom, mivel stílusa sokkal közelebb állt az értekező elmélkedéshez, mint a szónoklathoz. A mai franciákban az kelti a legelevenebb hatást, ha a hűvös tárgyilagosság szintjéről szólnak hozzájuk. A francia lélek e tekintetben rendkívül igényes. Az elfogultságnak még a legnemesebb fajtája is zavarja és elidegeníti. A tények felmérésében, tudomásulvételében nem ismer mást, mint tárgyilagosságot. A tények számára tények (ami nem is olyan könnyű dolog!); vágyaival sose téveszti össze a valóságot. Viszont épp ez a fegyelem teszi hitüket élő realitássá: a valóságban is ható erővé. Vagy fordítva: hitük elég erős ahhoz, hogy igazságos legyen, és tárgyilagos.

És itt még valamit: a francia hívők lelkét a legkisebb mértékben sem szennyezik Evangélium-idegen érzések vagy gondolatok. Faji türelmetlenségnek például még árnyéka se érinti őket, nemhogy még az Evangéliumból merészelnének érveket kovácsolni efféle nemtelen indulatok számára! Nem, gondolkodni azt aztán tudnak a franciák, ami eleve megkíméli őket és hitüket legalább a nyilvánvaló tévelygésektől. Nem, nem problémamentes a hitük, sőt! De problémáik valódi problémák, korunk és az Evangélium kohójában születtek.

Párizsi szentmisék… legfőbb tanulságuk számomra egy „minőségi katolicizmus” megszületése, ami azonban pillanatra se jelent arisztokratizmust. Ellenkezőleg: Párizs templomainak kohójában mintha az őskeresztények hite bontogatná ismét szárnyait: ismét a hit totalitásának igényével.

 

(Új Ember, 1963. szeptember 1.)

Jegyzet

 

 

 

Néhány óra Lisieux-ben

A nagyváros elfárasztott; volt abban némi szökés is, hogy Párizsban egy reggel fölszálltam a normandiai gyorsra. Tompa voltam, és érzéketlen. A vonatablakban elindult a táj, hagytam szemembe csapni a képeket, mint szellőt a bóbiskoló utasok.

Párizs külvárosa sokáig kísért – gyárak, hidak, vagonok –, s csak nagy sokára eresztette el vonatunkat. Az első mezőkre fölfigyeltem. Hosszú hetek után végre füvet láttam, és teheneket! Milyen békesség. Milyen nyugalom. Előrehajoltam az ablak felé.

A vidék meglepően hasonlított a magyar vidékhez. Ha nem csalt a szemem, még akácfát is láttam a sínek mentén, s beljebb is, a földek között. Később hűvösebb lett a levegő, keményebb és áttetszőbb, s érezni véltem, hogy a föld észrevétlenül emelkedik alattunk, mintha lassan és egyenletesen növekvő fennsíkra érkeztünk volna. Nincs rá jobb szavam: körülöttünk fokozatosan heroikusabbá vált a táj. Normandiában jártunk.

A franciáknak a vasút nemzeti büszkeségük. A leggyorsabbnak és legpontosabbnak tartják a világon. Gondoltam, most próbát teszek. Menetrend szerint 12.10-kor kellett megérkeznünk Lisieux-be. 12.07 órakor eloltottam a cigarettámat, levettem a táskámat a csomagtartóból, fölvettem a kabátomat, némán köszöntem és kiléptem a fülkéből. 12 óra 9 perc volt. Az ablakokban álló utasok hátában végigkéredzkedtem a folyosón; a vonat lassított. 12.10. Kinyitottam a vagonajtót. A vonat megállt. Lisieux.

Igyekszem egészen pontos lenni. Kevesen szálltunk le Lisieux-ben, az üres pályaudvar kissé sivárnak és túlméretezettnek hatott. Átkeltem a várócsarnokon, s kiértem az állomás előtti lapos térre. Balra egy kocsma állt, jobbra, a dombtetőn megpillantottam a bazilikát.

Siettem, és a rövidebbik utat választottam. Magányosan kapaszkodtam fölfelé a meredek domboldalon, figyelve, hol is találok visszafelé jöttömben valami kellemes pihenőhelyet. A kövekbe ágyazott utca kihaltnak tűnt, mint egy olasz kisváros délidőben.

A tetőre érve meglepett a forgalom, a népes autópark. Szokás szerint megint külön úton jártam: a város főutcája kényelmes íveléssel közelítette meg a templomot, én meg átmenet nélkül csöppentem bele a templom életébe.

Hétköznap délelőtt volt, s lehettünk vagy kétszázan. Köztük egy iskola, vagy húsz-harminc gyerekkel, valamelyik francia falucskából. Plébánosuk épp csoportképet készített róluk; az első sor guggolt, a többiek álltak, leghátul a „kísérők”, jókedvű nagylányok, parasztasszonyok.

A legtöbben azonban külföldi turisták voltak Lisieux-ben, angolok, svédek, németek, autóbusszal vagy magánautóval.

Szent Teréz emléktemploma nem sikerült alkotás. Mintha ugyanazok a kezek emelték volna, amelyek halála után naplóját is megfésülték. Ő egyszerűbb volt, és nagyvonalúbb. Neve mellett a „kis” szócska is nagyságot jelent, az önlefokozás, az áldozat, a valódian értelmezett gyermekség nagyságát, mintha volna valami igazság abban, ahogy azt a szentekről egy katolikus egzisztencialista megfogalmazta: „a szent, Istenre irányított semmi”. Naplójában is, mintha már korunk semmivel küszködő emberével számolt volna, élete, szentsége valóságos prevenció az egzisztencialista életérzéssel szemben. Igen, talán legmodernebb szentünk ő, míg temploma, stílusában legalábbis, csak a századfordulóé.

De ez az ellentét személye és emlékműve között természetesen semmit se ront azon, ami egy templomot – túl a stílusán – templommá emel. A stílus: mi vagyunk, akik közt leélte életét. A templom viszont Istené, kihez halála után visszatért. Lisieux azért nem kiábrándító, mert pontos. Nem csak őt jelképezi, hanem korát is, minket is.

És hogy bánunk vele ma? Erről már nehezebb valóságos képet alkotnom. Láttam az imádkozó zarándokokat, s a gyertyák erdejét, ami engem mindig meghat, mert a fölemelkedés igyekezetét látom fényükben. Az imádkozó ember, s az imádság az a határ, honnét már az ismeretlen kezdődik, mit kritika nem érinthet. E ponton túl már minden Istené. Ennyit az imádkozó Lisieux-ről.

A kereskedő Lisieux lehangolt. Bolt bolt hátán, zsúfolásig megrakva a Terézt idéző csecsebecsékkel, de senki se tudta megmondani, hol találhatom a szent szülőházát.

A „mélypont” mégis egy idétlen bódé volt, rajta a felirat: „Itt látható Kis Teréz – életnagyságban”. S mégis! még itt is! Egy fényképüzletben gyönyörű fotókra találok. Teréz társnői közt füvet kaszál; Teréz a ravatalon; s egy egészen csodálatos: Teréz ölbe tett két keze, gyanútlanul imádkozó keze a fényképész indiszkrét nagyításában. A kissé húsos, mégis szép vonalú kezek zavartalanul pihennek a széles ruharedők közt, és imádkoznak. Itt nem a fotográfia örökítette meg a gesztust, hanem a „tárgy”, a gesztus a fényképet. Az imádság a pillanatot, melyben a fölvétel készült. A kép annyira megragadott, hogy éreztem, el kell ajándékoznom.

 

*

 

Jó volt látnom Lisieux-t, szépségével, s azt kell mondanom, „természetes” visszásságaival együtt. Valamivel többet tudok azóta magunkról, s valamivel mélyebb kíváncsiság és szomjúság vonz a törékeny és lánglelkű szenthez.

 

(Új Ember, 1963. szeptember 15.)

Jegyzet

 

 

 

Visszatérés a lényeghez

A most zajló vatikáni zsinat légkörében talán nem érdektelen közelebbi pillantást vetnünk a keresztény realizmus természetére. Ez a realizmus – sokszor volt módomban megfigyelni – nem jelent se a világtól, se a valóságtól való elfordulást. Ellenkezőleg: kifinomítja a valóság iránti érzékünket, és soha kiábrándulás, hanem épp ellenkezőleg, remény és derű a kísérője.

A keresztény hit bensőséges átélése nemhogy szem elől tévesztené a földi realitások világát, de éppenséggel bevilágítja, átjárja azt. S a katedrálisok színes ablaka számomra ezt jelképezi: az örökkévalóság fényétől átvilágított földi időt. A hit nem valóságon inneni világ, mint az illúziók világa, hanem valóságon túli fényforrás. A szentek életében a legmegkapóbb, hogy életük legsötétebb fejezete is áttetsző, akár a katedrálisablakok legmélyebb kékje és vöröse. A színek váltakozó mélységén egyenletesen tűz át hitük fénye, mit nyugodtan nevezhetünk mennyei realizmusnak. Innen a földi viszonylatokban tanúsított nyugalmuk, béketűrésük, biztonságuk, egyenletességük és tisztánlátásuk. A hit nem, vagy nemcsak révületet, hanem elsősorban ébrenlétet jelent.

E realitási fok elérésének legbiztosabb útja a szeretet, önző énünk és önző érdekeink lebontása. E bontási munka minél teljesebb, annál tisztábban jutnak szóhoz körülöttünk maguk a dolgok, maga a „zengő világ”. Ezért oly hódító – minden tudatlansága ellenére is – a gyermekek önmagukról megfeledkezett figyelme, s mennyivel inkább az Isten szeretetében önmagáról megfeledkezett léleké. Látszatra a gyermek is be van zárva tudatlansága, tájékozatlansága börtönébe – pedig épp most gyűjti magába egy életre a legelemibb, már-már a teremtéssel határos tapasztalásokat: fa, víz, ég, nap és csillagok ősképét. Ennél elemibb erővel már csak az Isten közelségében végső naivitásba merült lélek pillant a teremtésre. Isten közelsége egyben így biztosítja számára a valóság, a földi realitások hatványozott átélését. Keresztény misztika és keresztény realizmus: nem ellentétek, hanem egymást erősítő rokon utak.

A jelen idők nagysága, tudjuk, fokozott realizmust követel tőlünk. Ezzel nem hogy eltávolodnánk hitünk lényegétől, hanem épp közelebb kerülünk hozzá. Nincs is más mód számunkra, mint ez: visszatérés a lényeghez. Akkor nem fogunk eltévedni az új és nagyobb igények között.

A keresztény realizmus útja nehéz út, mégis derűs szíveket nevel. Erről ismerhetjük fel vándorait.

 

(Új Ember, 1963. október 20.)

 

 

 

A teljesség felé

Annak, aki komolyan veszi életét és vallását, egyik legégetőbb problémája ma a két zóna, a vallásos és a köznapi kettéválása. Életünk egy jelentős hányadának már se neve, se jele, se szerepe a nagy egészben, méltatlannak éreznénk bármiféle helyet vagy fontosságot tulajdonítani neki Isten előtt. Lényünk kettéhasadt: más, aki a villamoson utazik, és más, aki a templomban térdepel.

Pedig a vallás egyik legfőbb funkciója épp az egység és a teljesség megteremtése a szívekben. Pontosabban a teljes világ (az ismerős és az ismeretlen) és benne önmagam szerves egységként való, bensőséges átélése. E mélyebb értelmezésben a szakrális se jelent elszigetelődést vagy akár elidegenedést a profántól, hanem épp a profánnak is mélyebb, vagyis teljesebb átéléséhez segít hozzá. Vegyük például az imádságot. Igaz, Istenhez emel – de nem az emberektől való elidegenedés árán. Ellenkezőleg: az Isten felé nyitott szívbe természetes a bejárás az ember számára is, az Isten ütötte résen befér akár az egész világ. Más szóval: az imában Isten a felebarátnak és vele a teljes világnak legodaadóbb szálláscsinálója.

Rosszul lát, aki ezt nem látja, s aki e végső teljesség megosztására törekszik. Vallásos önzésben él, hiszen az önzésben is a legnagyobb rossz a megosztás, önmagunk kiemelése, elszigetelése másoktól és Istentől.

A szakrális élet tehát nem sziget, hanem kapu, nem kilépés a teljességből, hanem visszatalálás a teljességhez.

Van azonban a vallásnak egy megzavaró követelése, mely önmagunkba való fordulást követel. Hogyan, hát nem önzés ez? Pascal mondja valahol, hogy az önző ember nem bírja az egyedüllétet. S valóban: a vallásos ember önmagából és Istenéből táplálkozik, és másoknak a tápláléka. Az önző épp fordítva: másokból kíván örökösen táplálkozni, és másokból kívánja éltetni önmagát. Milyen különbség a kétféle kitárulás és befele fordulás között! Az önző: közveszélyes falánk és éhező, ki mindenkivel egyedül önmagát etetné, és végül is éhen hal, míg az önzetlen szív mindannyiunk kenyere. Jézus kenyérszaporításának csodája, túl azon, hogy az oltáriszentség előképe, egyúttal a szakrális és a profán határ áttörésének is örök szimbóluma.

Hogy történhetett mégis a meghasonlás? Nyilvánvalóan a mi hibánkból; értelmi, érzelmi és akarati lanyhaságból, hitünk hőfokcsökkenéséből. Miden maradt a régiben, csak valahogy az intenzitás hőfoka szállt alá, ami egyszeriben mindent megváltoztatott. Csak táplálkozni kívántunk és nem táplálni, mintha a ránk bízott értékek világa nem eleven és legfőbb élet, hanem befejezett épület lett volna.

Csak egy példát. Már csak tanítani akartunk és nem tanulni is, mint azt a legkülönbek mindig is cselekedték. A lappangó önzés lehűtötte és lelassította szívünket, mintha az életet büntetlenül lehetne mélyhűtéssel megállítani és konzerválni. A katolikus irodalom ebben az időben fokról fokra átalakult valamiféle katolikus ifjúsági irodalommá, „fehér irodalom” lesz, mely lassan nemcsak az életet hazudja le, hanem önmaga lényegét is. Csak tanítani akar már, s ezzel elveszti tanítványait is, egy egész rábízott korszakot.

Szerencsére ezen a szakaszon messze túljutottunk, s a katolikus irodalom ma éppoly teljes, mint akár Dante korában volt. De nemcsak az irodalom: az egyház egész élete csodálatosan megfiatalodott. Egyesek szívében ez persze mindig élt, de ma egyetemes érvénnyel elmondhatjuk, hogy katolikusnak lenni ma ismét az élet, a lét totális igenlését jelenti.

Ennek az új, forró áramlatnak természetesen még számos elidegenedett területet kell a lelkekben átjárnia, elmeszesedett, szentnek hitt rossz előítéleteket áttörnie, hogy ismét lángba boríthassa életünk egészét: Isten jelenlétének ezt az egyedül méltó csipkebokrát.

 

(Új Ember, 1963. október 27.)

Jegyzet

 

 

 

Élektra

Remekművű film, de ami ennél is több, nagyszerű tolmácsolása a görög tragédiának.

Nehéz utána másra gondolni, másról beszélni; és soha nem lehet elfelejteni többé. Soha nem láttam még ehhez hasonlóan hibátlan filmet, hiánytalan rendezői alkotást. Az összhangja páratlan, szinte hihetetlen. Rendező, operatőr, zeneszerző és színészek: mintha közös lelkük volna, oly egyek. A legfinomabb mimikák egybevágó fogaskerekén gördül a cselekmény.

Hiába, az irodalom a legmélyebb történetírás! A görög tragédiák mögött lehetetlen nem érezni egy egész nép vallásos és morális konfliktusát. Mitológiájuk legkülönb jellemeik számára se nyújtott szabadulást, erény és vétek közös szálon futott sorsukban. Visszafelé nézve a történeti időben, e zseniális drámák mindegyike úgy tűnik hűvös tökélyében, mint egy anarchikus kiáltás. A görög tragédiák oszlopsora tökélyének örök jelenével így fordul frontálisan a kereszténység felé, mely épp a tragédia felülmúlását hozta meg számunkra.

E fokozhatatlan plaszticitású dokumentumok, amilyen az Élektra is, szuggerálják annak fölismerését, micsoda csomót oldott meg a Jó hír az ember sorsán és lelkiismeretén. De ugyan hogy éltünk e valóban isteni oldással?

A görög tragédiák emberét épp a tragikum csomója még képes volt egy helyben is állva tartani. Az Evangélium fiainak azonban választaniok kell: az előre és a visszafele között. Jézus sötétségről és világosságról beszélt. A kereszténység nem ismeri többé a tragédiák föloldhatatlan fény- és árnyjátékát, tragikus egységét. Életünk drámájában örökösen egyértelmű döntésre sürget, kijelölte önmagunk sorstanításának útját. Merre tartunk?

Élektra… Több mint egy tragédia hősnője. Egyik legmegkapóbb arc az idők titokzatos szövetén, az egész emberiség, valamennyiünk gyászos nővére, ki épp fennkölt tragikumával sürget bennünket a szabadulás felé.

S itt, befejezésül, külön ki kell emelnem Iréne Papast, a film Élektrájának alakítóját. Jászai Mari Élektrája lehetett hasonló! S ezzel már el is mondtam róla a lehető legtöbbet: személye legendát idéz.

 

(Új Ember, 1963. november 3.)

Jegyzet

 

 

 

Páros magány

Ez ötlött eszembe, férfi és nő „párosult magánya” (ahogy azt József Attila mondta az emberiségről), miután megnéztem Antonioni híres filmjét, Az éjszaká-t. Viszont amíg a költő szuggesztív formulájába még a kereszténység drámai szemlélete is belefér, Antonioni megfogalmazása (a művész hibáján kívül) már kóros tüneteket mutat.

A kereszténység a házasságot a legáltalánosabb és legtermészetesebb életformának tekinti. Ugyanakkor józanul tudja, hogy az emberi magánynak egymagában ez se jelenti föloldását. A házasságot a keresztény is párosult magánynak tudja, aminek föloldását – akár az egyes emberét – egyedül Istentől reméli. Hasonlóképp tudja, hogy a házasság nemcsak szerelem és szeretet kettős szövetsége, hanem kettős, párosult aszkézis is. Ahány könnyítést jelent, ugyanannyi nehézséget, ahogy a páros semmivel sem könnyebb a teniszjátékban az úgynevezett egyes játszmánál – legfeljebb más. Mert ahogy halálunkban egyedül vagyunk, úgy lényegében életünkben is, csak oldottabb, társas viszonyoktól átszőtt formában.

Magányunk mégsem abszurd, mégsem tökéletes. A mások és Isten iránti szeretetünk képes a legfelsőbb zárakat is megnyitni. A szentek eksztázisa (efelől fogalmazva) lényegében nem is más, mint a magánytól való szabadulás. Egy lélek belső fejlődésének mértéke lehetne: hogy mennyire tudta levetkőzni magányát.

A magányosság külső formái rendkívül különbözőek és megtévesztőek. Aki egyedül van, nem biztos, hogy magányos, és fordítva, társaságban is lehet valaki egyedül. És hasonlóképp a házasságban: az egyes ember magánya könnyen válhat nemhogy páros, de kétszeres, sokszoros magánnyá – ahogy ezt a folyamatot Antonioni is ábrázolja.

Sokakat a szerelem ingyenes volta téveszt meg, holott a házasság már erényekbe kerül, miként az ingyen kapott életért is meg kell dolgoznunk. Ilyen értelemben a házasság sem ment fel a magány alól, ahogy nem ment fel az élet alól sem.

Igaz feloldása a magánynak – a keresztény gondolkodás szerint – legvégül a házasságban is egyedül a szentség lehet. Sok tennivalónk lenne itt a házasság merészebb és hősiesebb megfogalmazása körül, a századok során inkább a kompromisszumok felé hajló eszmények helyett.

A maga szigorúan civil nyelvén tulajdonképp Antonioni is valamiféle ilyesmit sürget. A házasfelek fokozottabb, szívósabb és hősiesebb magatartását – az ingyenesség és a kompromisszumok lejtője helyett. Ezt a megújulást ő láthatóan a nőktől várja, kik emancipációjuk gyümölcseként idővel talán finomabb és egyenletesebb törvényt és keretet szabnak majd e vállalkozásnak.

A kereszténység feladata azonban továbbmegy. A szentség felé törő páros magány sorsát és útjait épp oly mélységeiben, s elhivatottságának épp oly hősi fokán kellene föltárnunk, ahogy az egyesek életével kapcsolatban megtörtént. Mert a válság igen súlyos, s ezen épp nem csökkentett igényekkel juthatunk túl, hanem éppenséggel fokozott lendülettel, a páros út szakrális voltának tudatos, kendőzetlen őszinteségű elmélyítésével.

Merészség és alázat: a válságból kivezető két fő erény neve, s nem véletlen, hogy házassággal kapcsolatban örökösen Szent Teréz „kis útjára” kell gondolnom, „kis útjára” és véghetetlen ambíciójára.

 

(Új Ember, 1963. november 3.)

Jegyzet

 

 

 

Én vagyok a te Urad, Istened

(Tízparancsolat I.)

A tízparancsolat első három parancsolata Istené. Az első tökéletes hódolatot követel, a második különös tiltást közöl; a harmadik parancsolat liturgikus értékű meghagyás Isten napjának megszenteléséről.

A maga isteni fenségében mégis leginkább az első parancsolat szól, a másik kettőben már érezzük a közvetítőt, a közbeiktatott tolmács hangját.

Az első parancsolat a legátfogóbb, a legteljesebb, s mintegy kerete az utána következőknek. Azzal, hogy első személyben áll, a törvényadó Isten szavát egy pillanatra áttöri a szerető Atya hangja. Most még csak egy pillanatra, hogy majd ha eljön az órája, visszavonhatatlanul betöltse a világot.

Törvény és szeretet kölcsönösségét, azonosságát így példázza épp az első s leghangsúlyozottabb parancsolat árulkodóan személyes gesztusa. A sorok mögül előtűnő „mozdulat” isteni harmóniát kölcsönöz a szavaknak: a hívás és meghívás kitüntető szépségét a parancsnak.

Olyan ez a néhány szó, mint a világ harmóniájának alapképlete. Mint egy zenei szabály vagy duzzasztógát – mely szigorával épp a lélek áradását készíti elő.

S vajon parancsnak is csak parancs volna? Parancs és nem leplezett szövetség? Imára és szolgálatra hív, de vajon nem az isteni szeretet és a mi megkeresésünk bevallása ez? Enyéim vagytok és Én a tiétek – mi mást jelen t Istent imádni? Mi más az imádság, mint a feltétel nélküli egyesülés? S mi más Isten szolgálata, mint tiszta cselekvés, Istenben való cselekvés, az imádság kreatív változata?

Az első parancsolat a türelmetlenül tartózkodó isteni szeretet parancsa. Már nincs messze az idő, amikor ez a szeretet végképp elárulja magát. Egyszülöttjét adja akkor értünk, s leszáll az emberi természet, világunk legelhagyatottabb, legzordabb, legmagányosabb zugaiba, hogy gondjaiba vegyen mindenkit.

De ez a pillanat még várat magára. A türelmetlen és alázatos Isten még csak a törvény szavával közelíthet hozzánk, mintegy a „nagy egyetem” harmonikus hangján. De mint a hírnöknek, ki mikor szólni kezd, az izgalomtól megcsuklik a hangja, úgy bukkan elő az Isten forró és alázatos szerelme ezekben a kezdő szavakban:

Én vagyok a te…

Micsoda forróságban fog szólni Jézus szájából ez az én és te, a szeretet nemegyszer ismétlésekbe bonyolódó mondataiban!

Igen, ez még a tartózkodó Isten hangja. Pedig a Fiú már felkészült, és az Atya is kész már a szeretet paroxizmális áldozatára, hogy megismerhessük a törvényből és hideg tényekből szőtt valóságot a maga mérhetetlen forróságában, igazi voltában.

 

(Új Ember, 1963. november 17.)

Jegyzet

 

 

 

Isten nevét hiába ne vegyed!

(Tízparancsolat II.)

Az ember legmagasabb rendű találmánya a szó. Az a bizonyos „csak szó” emberi létünk talán legfontosabb valósága.

De a szavak közt is királyi rangja van a névnek. Valamit nevén nevezni: szellemi birtoklást és megismerést jelent. A valódi realizmus a szavak szeretetével és tiszteletben tartásával kezdődik.

S ha ez így van, a második parancsolat vajon azt jelentené, hogy Isten személyét a fenség magasával kívánná elhatárolni a földi színtérről? Éppen nem. A ritkán kiejtett szavak gyakran a legdrágábbak, és leginkább tulajdonaink. Gondoljunk a szerelmesekre: milyen féltve ejtik ki egymás nevét, melyben rejtve tulajdon nevü k is bennfoglaltatik. Isten második parancsolata ezt a szerelmet kéri számon tőlünk – legbelsőbb lényünket, félelmet és odaadást –, s épp nem távolságot!

Persze, valamiféle tartózkodás mégis van az ószövetségi formulázásban. Isten szeretete még csak rejtetten, indirekten jelentkezik benne, mint a téli napfény: világít, de a hevét nem érezzük. Vonásaiból még csak a fenség tűnik elő.

Megrendítő Isten arcán a változás, amikor lehajol értünk. Fönséges tartózkodása fölfoghatatlan drámába csap át, melynek kohójában a legsúlyosabb kérdések izzanak – a bűn, a szabad akarat, Isten mindenhatóságának, Jézus megtestesülésének és áldozatának titkai.

E naptól fogva: Atyánk, áldozati bárány a neve. Egy közülünk. Sőt: aki a legelesettebbet befogadja házába, Őt fogadja be. Így siet segítségére képzeletünknek, hogy kire gondoljunk, amikor rá gondolunk. Az éhezőre, a szomjazóra, a mezítelenre. Szinte elvész a testek tolongásában!

A misztikusok Jegyesüknek érzik, s a költők különös szavakkal tapogatják vonásait. „Mint kéz, amelybe sírnak, oly szegény!” Mindenkinél közelebb kerül hozzánk az Újszövetség pillanatától fogva.

És mégis – a régi parancsolat továbbra is érvényben marad, csak új értelmet, új fordulatot kap. Isten közben magához ölelte az egész elidegenedett teremtést. A második parancsolat hangsúlya, mely a szeretet és szerelem komolyságát és hevét kéri számon tőlünk, mostantól már a világ fölemelését is jelenti. A felebarát, a másik, a többi ember, önmagunk megbecsülését, nevének tiszteletét. Mert miként Isten megtestesülésével alászállt a profán világba, úgy kell nekünk magunkra öltenünk a szakrális világ ezerszeres valóságát. És itt már semmi se hiábavaló, és Isten is többé nem tiltásokban, hanem közvetlenül szól hozzánk, a legbensőségesebb és legünnepibb, a legáltalánosabb és legválasztékosabb, a legtartózkodóbb és legintimebb nyelven, a szeretet nyelvén.

 

(Új Ember, 1963. november 25.)

Jegyzet

 

 

 

Az Úr napja

(Tízparancsolat III.)

Az Ószövetség előadásában, bár az ember teremtése még hátra volt, Isten a hetedik napon megpihent. Viszont az Újszövetségben Jézus hangsúlyozottan vallja, hogy az Atya örökösen munkálkodik.

S valóban, ha közelebbről megnézzük a Genezis szövegét, láthatjuk, hogy az a hetedik napon is inkább teremtésről, mint pihenésről beszél. Ez a szó, hogy pihenés, nem is szerepel az idevágó versben. Sokkal inkább egy újabb teremtő gesztusról van szó itt is, egy olyan záróakkordról, mely visszaható erővel a „napok” sorozatából egyetlen hatalmas szakaszt, periódust formál, a teremtés alaphullámát, s egyúttal alapritmusát. Így született meg a hetedik nappal a kozmosz szívverése.

Mit jelent hát a mi emberi életünkben a hetedik nap, mit megszentelünk és az Úrnak ajánlunk?

Az ember munkáját a bűnbeesés óta fáradtság és veríték árnyéka kíséri. Nem a munka a büntetésünk tehát, csupán a munka terhe és verítéke. A munka isteni eredete és természete azóta se módosult, csupán elnehezedett munkánk, ahogy értelmünk és természetünk is elnehezedett. A teremtés kozmikus ritmusában a hetedik nap számunkra azóta valóban megpihenést, pihenőnapot is jelent. Nemcsak a nyílt isteni parancs, hanem a testünkbe írt természet is úgy kívánja, hogy e napra lerakjuk szerszámainkat.

De az ünnep valódi értelme ezzel korántsem teljes. A beálló csendben tovább lüktet a világ, s a csönd mélyéről kihalljuk Isten jelenlétét, örökös működésének „neszét”.

A hetedik napon erre kell emlékeznünk, s ezt kell kihallanunk belőle. A hétköznapok fáradságos munkájának a hetedik nap kell hogy szépséget és értelmet adjon, örök érvényt a látszólag helyi ügynek; heti munkánkat, bármilyen szerény is az, próbáljuk elhelyezni, beilleszteni az Atya munkájába, cselekvő szeretetébe.

Az ünnepnap megszentelése fáradozásunk megszentelése is kell hogy legyen, mely a legalantasabb munkát is kozmikus szintre emelve, mintegy Isten keze alá játssza. A fáradságos részeket e napon illeszthetjük vissza a nagy egészbe, az Atya fáradhatatlan ihletébe.

Igazában nem pihenőnap most se számunkra ez a hetedik, csupán visszafordulás a forráshoz (mint az útkövező munkás, amikor megpihen és fölemelkedik, s végigpillant az úton, hogy értelmet merítsen az „egy helyben való” kopácsoláshoz).

Isten országát Jézus azért hasonlítja hol szőlőskerthez, hol ünnepi asztalhoz, mert mindez egyszerre. Örökös béke és örökös cselekvés. A szeretet állandó ihletettsége.

 

(Új Ember, 1963. december 15.)

 

 

 

A „kis” szócska nagyságáról

Az Evangélium gyakran él a szavak helycseréjének eszközével, hogy ezzel mélységeket tárjon elénk. Elegendő csak a híres helycserére gondolnunk, az elsők és az utolsók sorsára az ünnepi asztal körül. Valami ilyesmi történik manapság a „kis” szócskával is. Szinte látom fölemelkedni helyéről, az utolsó helyről, s a házigazda hívására megindulni előre, az előkelő vendégek ámuló sorfala közt, föl az asztalfőig.

Kezdjük Bartók Bélával a játékot. Bartók önálló kis darabot szánt neki: Mikrokozmosz és makrokozmosz címmel. (Az és szócska itt nyilvánvalóan legalábbis egyenlőségi jel értékű.)

De már jóval előbb az igazi zenekedvelők és zeneértők választott műfaja volt a dalok és a kamarazene. A modern lírában viszont elég egyre, Hölderlin töredékeire gondolnunk, a modern költészet eme arkangyali előfutáraira. Mindegyikük egy-egy villámcsapás. A pillanat műve, mely századokra előre világít.

A legszembetűnőbb azonban a „kis” szócska fölénye és szerepe a filmben, ebben a napjainkban születő művészetben. A nagy filmekre mai napig is a tapogatózás a legjellemzőbb, míg a „kisfilmek” közt máris akad néhány valóban megbabonázó teljesítmény.

De menjünk tovább e különös karrier nyomában. A technikában elég néhány varázsszót kiejtenünk: atom, elektronika – s a mikrokozmosz mintájára – mikrofilmek… Könyvtár a zsebben!

Van persze egy csúnya rokona is e szócskának, a „kicsinyes”, mely sok bajt, fölös félreértést, zavart támaszt körülötte. Sokan az aprólékos munkát e kicsinyes rokon miatt vetik meg. Pedig legtöbb esetben ez is tévedés. Szabó Lőrinc jut eszembe. Réme volt a korrektoroknak, nyomdászoknak. Nem tűrt meg egyetlen sajtóhibát, minden pont, minden kis vessző létfontosságú volt számára. Íráskor is és nyomtatásban is. Kicsinyesség? Ellenkezőleg. Csak aki valóban talált valamit, csak a nagy szenvedély képes ekkora „kicsinyességre”.

Alkotó kicsinyesség: a nagyság alapvető sajátja! Gondoljunk a „nagy” karmesterekre, a „részletekbe”, a mű mikrovilágába való behatolásukra. A nagy alkotók mindig is tudták: itt kell keresniük, itt a nagy erők lakóhelye, a remeklés keskeny kapuja. E keskeny ösvény a nagy művek országútja.

És még tovább? „Kis lak áll a nagy Duna mentében” – írja már Petőfi Sándor, s már az első sor után tudjuk: egyedül ez a fontos, ez a kis lak, egyedül itt pihenhet meg a szív, nyújtózhat ki a lélek.

És még tovább, és még beljebb? Nemrég írtam e szócska modern lánglelkéről, Lisieux-i Kis Terézről. Szerepe a szentség történetében hasonló Baudelaire-éhoz a modern művészetben. S ahogy az Evangélium a nagy alapot, a szeretetet fölmagasztalta, úgy fordította ki Teréz a „kis” szóval sarkaiból a világot. Kis-útjával a lelki koncentráció új fokát, a lelki élet sűrűbb fókuszát teremtette meg, zseniálisan lerövidítve a centrum felé vezető utat.

S e széles és talán játékos összefüggésében nézve, megkockáztathatjuk talán a véleményt, hogy mintha egy fokkal korunk is többet tudna az evangéliumi kisdedekről. Igen, épp e sokat szidott kor, melynek akkora hajlama van az „infantilisra”. A holt ágak azonban mindig is arról szólnak, hogy közelben a folyam, s így az „infantilis” szócska is arra a másikra mutat, a valódira, amint az épp fölemelkedik az asztalvégről, s az előkelők ámulatától kísérve megindul a gazda jobbja felé…

Íme a „kis” szócska nagysága és dicsérete.

 

(Új Ember, 1963. december 22.)

Jegyzet

 

 

 

Katolikus szemmel (III.)

Tudjuk, a karácsony a szeretet ünnepe. Az ajándékozás gesztusának is ez az értelme: önmagunkat, önmagunknak egy „részét” ajándékozzuk, adjuk oda másoknak. De ez a jelképes gesztus akkor valódi, ha nem marad puszta jelkép. Azaz, ha minél teljesebb az odaadásunk, s ha teljes emberségünk, minden képességünk, s minél tudatosabban vesz részt benne. Csak így kerülhetjük el a csodálatosan harmonikus ünnep nemegyszer zavaró kísérőit, azt, hogy a három nap pillanatra se váljék terhessé vagy akár unalmassá. Mert a szórakozás természete, hogy kiapad, egyedül a szeretet találékonysága kifogyhatatlan.

 

(Új Ember, 1963. december 22.)

Jegyzet

 

 

 

Hitler élete

A közvetítés pontossága elengedhetetlen feltétele a jó dokumentumfilmeknek. Tárgyilagosságában éles és erős ábrázolást adni Hitler életének: elsősorban fokozott fegyelmet és alapos analízist kíván. A most bemutatott nyugatnémet dokumentumfilm nagyjából megfelel e követelményeknek.

Mint tudományos ismeretterjesztő filmekben, a fokozott tömörítés úgy rajzolja elénk Hitler életének grafikonjait, meredek emelkedését és még meredekebb bukását. A képek maguk kitűnőek, legfeljebb a kísérő szöveg elnagyolt és felületes helyenként. Sehol se hamis ugyan, de még mindig túlteng benne a publicisztikus elem, s még mindig nem fedi fel eléggé e kárhozatos botrány mélységeit.

Hitler sorsának vonala azonban így is szinte tökéletes plaszticitást nyer, s kivált bukásának érzékeltetésében remekel a vágó. Itt már tisztán az eseményeknek adja át a szót, s a nyersanyag feledhetetlen drámával ajándékoz meg bennünket.

Hitler ’44 nyarán vészbíróság elé állíttatta merénylőjét, gróf Stauffenberget. E tárgyalást nyilván nem az utókor számára kívánta megörökíteni, de ő maga látni kívánta s végig lefilmeztette. Így ma már valamennyien tanúi lehetünk a zárt tárgyalásnak. A világosságot, mit Stauffenberg gyújtott, e példátlan terror se rejthette véka alá. Pedig a tárgyalóterem zárt volt, mint egy farkasverem, s a vádlott magányos, akár egy leölésre szánt bárány. Azt kellett éreznie, hogy tökéletes ürességbe beszél. A kamera lencséje rátapadt arcára, mely azóta nincs többé. A bíró artikulálatlan hangon kiáltozik vele. A vádlott irtózatos erőfeszítéssel, tompán, de szabatosan felel: „…hogy vége legyen a gyilkosságoknak”. Hangzavar. Aztán az utolsó kérdés: „Bűnösnek érzi-e magát? Igen, vagy nem?”

A tortúrák után az elmagányosodott embernek mintha választást ajánlanának fel. Talán menekülést? Zárt, elkínzott arca mögött érezzük a vad reflexek emberfeletti drámáját. Aztán összegyűjti maradék erejét: – „Nem”.

Jézus perét idézi az elítéltnek az igazsághoz való hűsége és ereje. Ismerjük halálát: marhakampóra akasztva nyúzták meg elevenen. De válasza világtörténelmi válasz marad, s élesztője az örök reménynek, hogy semmi sincs hiába, és semmi se vész el. Ahogy az, semmi se vész el.

 

(Új Ember, 1963. december 29.)

Jegyzet

 

 

 

1964

 

 

 

 

Sík Sándor utolsó kötete

Jegyzetek az Áldás-ról

Az alkalom és maga a kötet többre kötelez a puszta kritikai méltatásnál. Sík Sándor halott. Búcsúverseinek súlyát, posztumusz kötetét már ebben az új, halál utáni, kristályosabb és véglegesebb időben mérlegelhetjük.

Sík Sándor a katolikus költő feladatát világosan tisztázta egy kitűnő és igaz tanulmányában, amikor abszolút költészetet követelt a katolikus költőtől a tanköltészet helyett. Ez a költőnek, s a katolikus költőnek is „állapotbeli kötelessége”. De hogyan festett ez nála, aki pap is volt, pap – és költő? Hogyan békítette össze e két állapotbeli kötelességét?

Kezdetben lelkes szerepvállalással vélte leginkább szolgálni nehéz és szép küldetését. Úgy hitt himnikus szerepében, mint ártatlan tanítvány a mesterében. János kívánt lenni, ki fejét Jézus keblén nyugtatja, s János, ki a Lélekre hagyatkozva írja meg látomásait. De tudjuk, ez csak keveseknek adatott meg, Jánoson kívül talán csak az egy Assisi Ferencnek.

Második korszakában mintha inkább a közvetítő kerekedett volna felül benne a két fél közül, amitől a költészet kissé eszköz lett kezében.

Épp ezért utolsó, harmadik korszaka tűnik ma előttünk a legteljesebbnek. Ez valóban nagyszerű és megrendítő. A himnikus kezdet és a nevelő hangú folytatás után épp vállalt, mezítelen drámaiságával művészileg is a legharmonikusabb. Csak aki ezt a kötetet ismeri, alkothat fogalmat magának e lelkes élet rendkívüli nehézségeiről. Egy költő élete külön is kettős dráma: az ember és a művész drámája. S épp így a papé. S ha igen: mit közvetíthet egyéni vergődéseiből hívei felé, s mit nem? Mikor csal meg másokat, s mikor önmagát? S most mindezt a súlyt, kételyt vessük még a művészet gyémántmérlegére!

Nem véletlen, hogy Sík Sándor lírája akkor vált teljessé, amikor a költő és a pap már-már leroskadt terhe alatt. Az Áldás versei a maguk eszköztelenségükben ritka, művészi vallomások e kivételes felelősség drámájáról. E kötetével a modern magyar líra számára a lelkiismeret előtte ismeretlen területét sikerült föltérképeznie.

Ezekben az utolsó versekben már nyoma sincs a kezdet himnikus modorának, de ami fölragyog benne, az valóban fényt áraszt. Nem eszménykép kíván lenni többé, hanem eszményképe az őszinteségnek. Nyomában tisztázottabb lehetőségek nyílnak azok számára, akik egyszerre hallják a kettős hívást, a papi hivatásét és a költészetét.

Utolsó kötete így lett valójában nyitánya egy egészen mély drámai lehetőségnek. Ezt igazolja utolsó, e nemben talán legmegragadóbb, legpőrébb verse: A néma Miatyánk.

 

*

 

Nehéz feladatot vállalt, kapott osztályrészül. Olykor talán engedményeket tett a tiszta költőiség rovására, de neki volt igaza, mert végül is eljutott a lehető legbensőségesebb megoldáshoz.

S itt be kell vallanom: régóta foglalkoztat a kérdés, lehet-e valaki két úrnak a szolgája, pap is, meg költő is? Látszólag ugyan rokon hivatásnak tűnik a kettő, de talán épp ezért még súlyosabban kizárja egyik hivatás a másikat.

Sík Sándor utolsó versei pozitív válasznak tűnnek a kételyeimre.

 

(Új Ember, 1964. január 5.)

Jegyzet

 

 

 

A „párbeszéd atyja”

Száz esztendővel ezelőtt, 1863. november 17-én született Clermond-Ferrandban az újkori katolicizmus egyik legjelentősebb teológusa, Sertillanges atya.

Módszerének sugallatos aktualitásával is meglep modern katolicizmusa. Párbeszédet folytat a mélységes hit és a mai ember legmélyebb kételyei között. Nem embertől független tézisek konstrukcióját adja, hanem szervesen élő drámai egészet úgy, ahogy az az emberi lélekben és értelemben lejátszódik.

Ez az alászállás a kérdések szövevényébe a szerző két lényeges vonásáról tanúskodik. Az egyik: kivételes pszichológiai érzékenysége. A másik: a szerző életszentségből fakadó együttérzése mindenkivel, s a tőle legmesszebb állókkal legkivált. Merevségnek, agresszivitásnak nyoma sincs benne. Ha másokhoz szól, akkor is mintha önmagával beszélne. Hitének bensőségét mi se bizonyítja jobban, mint mások kérdéseinek és kételyeinek a szinte maradéktalan azonosulásig való átélése.

Sertillanges atya ezzel az attitűdjével a vitázásnak új formáját, a modern katolicizmusnak legkedveltebb műfaját alakította ki: a párbeszédet. Ezt a vitastílust a probléma és a másik fél tisztelete jellemzi. Az a mélységes meggyőződés, hogy te és én köztem a határvonal távolról se olyan éles, az én igazam és a te igazad közt a szakadék se olyan mély, mint azt az elvek akadémikus magasából, vagy egymás mélyebb átélése nélkül föltételeznénk.

Persze, ez a magatartás távolról se vadonatúj az egyházban, sőt a legősibb. Szent Pál „mindenkinek mindene lett” keresztény hitéért, s maga az Úr senkihez olyan érzékeny gyengédséggel nem közelített, mint a látszólag legtávolabb esőkhöz.

És Sertillanges atyát igazolta az idő. A nehézségek feltárásával a hitélet reneszánszát készítette elő, a belső megújulásnak azt a hullámát, amely XXIII. János pápát a jelenlegi zsinat összehívására késztette. Hogy mekkora rész illeti őt e korszakalkotó munkában, azt az egyháztörténet föladata kimutatni. Annyi azonban bizonyos, hogy ennek a kivételesen evangéliumi szabású szerzetesnek – ki nem szerette, ha teológusnak tartották, mivel csak ember, igaz ember kívánt lenni – tudva vagy öntudatlanul minden újabb kori katolikus szerző hálával tartozik. Az „Egyházról”, a „Misztériumokról”, szentségekről, hitünk alapjairól és a végső dolgokról úgy tudott szólni, ahogy azt hirdetőitől az Evangélium szelleme mindig is megkövetelte. Összetetten, semmit szem elől nem tévesztve, s mégis vagy épp azért – mindig tömören és egyszerűen, a teljes élet átélésével.

Természetesen végső választ a végső kételyekre ő se adhatott, de elkísérte „partnereit” egészen a misztériumok küszöbéig, a hittitkok „világító sötétjéig”. Így nevezte a hit ismeretlenjeit, így különböztette meg őket a lét egyéb ismeretleneitől, s ideérve Claudelt, a költőt idézte:

„Üdv neked, hatalmas éje a Hitnek, / Éjszakád itt jobban világít utunkra, mint a nappal világossága.”

 

(Új Ember, 1964. január 19.)

 

 

 

A negyedik parancsolat

(Tízparancsolat IV.)

Tiszteld atyádat és anyádat! Úgy tűnik, Isten e parancsolatát szívünkbe, természetünkbe írta; s ez igaz is. De hogy bűnbeesésünkkel mennyire elhomályosultak e törvény betűi, ahhoz elegendő az ősi mítoszokat ismernünk, s egyes primitív népek bánásmódját az öregekkel szemben. A fiatal isten ledönti a régit, az erős törzsbeliek leölik a tehetetlen aggokat. Ez is a természet törvénye, de csak a természeté, a természet homályba, nyerseségbe forduló erőié. Az Ószövetség Istenének mintegy tisztára kellett mosnia az elhomályosodott szavakat, utánarajzolnia az egyszer már leírt, de sötétbe tűnt betűket: „Atyádat és anyádat tiszteljed!”

A tiszteljed szóban itt eleve bennfoglaltatik, hogy szeressed. Hogy Isten mégis tiszteletről beszél, fölfedi messze tekintő szándékát. A tisztelettel a szeretet formai fontosságát hangsúlyozza. Szülők iránti szeretetünknek nemcsak belső, hanem külső, társadalomalakító jegyeit és jelentőségét. A család ezzel az isteni tervben a társadalom legfőbb iskolája. Kialakítója a legalapvetőbb viselkedési és viszonyulási formáknak, s a maga forró valóságával előkészít az elvontabb társadalmi viszonylatok átélésére, megértésére és teljesítésére is.

A családot egészen sohase lehet kinőnünk, de elhivatottságunknak ugyanakkor távolról se végső kerete. Jézus forradalmi hívása egyenesen így szól: hagyd el atyádat és anyádat!… Súlyos szavak, nem is lehet másképp megérteni őket, mint a másik hívásával, önmagunk megtagadásával együtt. Önmagunkat, minden földi javunkat, atyánkat és anyánkat is el kell vesztenünk ahhoz, hogy egy magasabb szinten végre valóban birtokolhassuk a világot és benne véreinket és önmagunkat. Ez az „elhagyás” legvégül nem elhagyást jelent hát, hanem a birtoklás legönzetlenebb és legteljesebb formáját. Ahogy Jézus halálakor egyedül így jöhetett létre a gyengéd kötés, mit ő maga tett a kereszten édesanyja és legkedvesebb tanítványa között: „Asszony, íme a te fiad”, és „Fiú, íme a te anyád”…

Ha a tékozló fiú szívében ez a szeretet lángolt volna, igen, akkor is kezébe veszi vándorbotját, de minden távolodó lépte csak közelebb vitte volna a szülői házhoz, szeretete lényegéhez.

 

*

 

De van az Evangéliumnak egy döntő kiegészítése, mely a szülők után a gyermekeknek kijáró tiszteletről beszél. Isteni kiegészítés! A teljesség emancipációja!

Méltó válasz a világban újra és újra lejátszódó feneketlen botrányra, a gyermekek szenvedésére. Minden bűnök közül – érezhetően – talán ez a tövis hatol legmélyebbre Isten szívében. A szülők iránti szeretet megfogalmazása után a gyermekek felmagasztalásával válik az ószövetségi törvény teljességgé. Az Evangéliumot – kívülállók – sokszor tekintik ugyanis parodoxonok gyűjteményének. S hogy nem az, annak oka a forró, elragadtatott és átszellemült teljesség, mely épp a legsarkítotttab fogalmazásnak is örök nyugalmat és egyensúlyt ad.

Az Ószövetség „statikusnak” nevezhető törvénye után Jézus szájából a család és a családon túl az egész emberi közösség kölcsönös szeretetének és becsülésének történetünk végéig érvényes „dinamikai törvényét” kaptuk örökül.

 

(Új Ember, 1964. február 2.)

 

 

 

Katolikus szemmel (IV.)

Hitünk tanítása bizonyos hullámzásokat él meg. Ez persze még nem ejt csorbát hitvallásunk egészén, de előnytelenül hagy háttérbe szorulni fontos igazságokat. Az egyik ilyen – manapság kevéssé aktualizált – tanítás például az élők és holtak egységét, téren és időn átnyúló szolidaritását hangsúlyozza.

Éltető és intim egység ez, hogyan szolgálhatjuk?

A párbeszéd legintimebb formájával: az imádsággal, s hitünk legnagyobb misztériumával, magával a szentmisével, Jézus kereszthalálának megismétlésével, amit halottainkért mondatunk.

Éljünk velük, s tapasztalni fogjuk a vigaszt, amit egyedül a szolidaritás élménye adhat.

 

(Új Ember, 1964. február 2.)

Jegyzet

 

 

 

Faulkner hamulelkű hőse

A héten olvastam William Faulkner Megszületik augusztusban című remekművű könyvét. „Zavaros” remekmű, ahogy Dosztojevszkij egy-egy regénye: de milyen gazdag, sejtelmekkel túláradó e zűrzavar. Szinte ég tolla alatt a papír, ahogy lázas mondataival története éjszakájába hatol.

De itt most nem a regényről, csupán a regény egyetlen figurájáról van módomban szólni. Pontosabban: e figura alapproblémájáról, s megváltó, utolsó fölismeréséről.

Hightower protestáns lelkész „ártatlan” elképzeléseinek áldozata. Veresége már korán kezdődik, már gyermekkorában, „születése előtt húsz esztendővel”, ahogy azt tévelygő elméjével önmaga számára megfogalmazza. Törékeny, életképtelen gyerek, árnyéklény anyjával együtt, életerős apja mellett. Támaszért, vigaszul: halott nagyapjához menekül, aki húsz esztendővel ezelőtt holtan bukott le lováról az amerikai polgárháborúban, Jefferson főutcáján. Ez a golyólövés Hightower képzeletét is egy életre megállítja. Alig érintve tulajdon valóságát, él azután. Lelkésznek megy, majd megnősül, mindent alávetve a torz ábrándnak: hogy Jeffersonba kerüljön, ott élhessen és haljon is meg, a főutcán, melynek kövére nagyapja holtan bukott valamikor.

Felesége elzüllik mellette, majd elszökik tőle, s öngyilkos lesz. A botrány hatására hívei kiűzik a templomból, s a város elhagyására akarják kényszeríteni. De ő nem mozdul. Élettelen hamuvá züllik – bezárkózva a lelkészlakba – kamaszos-eszelős mártíriuma máglyáján.

Torzkép ez? Nem. Csak félelmetes arányú víziója egy nagyon is gyakori valóságnak. Tárgya: valami infantilis vágy, fetisizált, a gyermekkorból magunkkal cipelt, rejtve dédelgetett „totem”, apróka bálvány, mely arra jó, hogy megállítsa számunkra a feladatokkal terhes jövő időt. Az öltözéke ennek a bénító „beidegződésnek” aztán már lehet akármi, akár egy magasztos eszme is, melynek nevében jogosnak érezhetjük elhárítani magunktól a sajátosan megújuló követeléseivel elénkbe álló életünket: az embereket és a felénk tolakvó világot.

Mártír, áldozat Hightower? Élete utolsó éjszakáján, s első valóban áldozatos tette után ébred rá, hogy nem az. Mert a világról és az emberekről egy ábrándért mondott le, egyedül önmagáért. Bukása – ha fájdalma valódi is – ezért maradt üres és terméketlen. Az erkölcsi nagyság lemondása az övének épp az ellenkezője. A valódi, egyetlen áldozat: lemondani a világról a világért, lemondani az emberekről, de az emberekért. Aminek csak még egyetemesebb megfogalmazása, mintegy kerete és betetőzése a lemondás fundamentális törvénye: lemondani mindenről Istenért.

Mert se a világ hajszolása, se megvetése önmagában semmit sem ér, s egyformán az önzés eszköze, iskolája lehet. Az emberekről csak az emberekért való szeretet, a világról csak a világért való gond lázában mondhatunk le. Aszkézisünket vagy akár áldozatunkat csakis ez az odaadás (mely épp hogy nem elszakadás) hasoníthatja jézusivá, amint azt élete utolsó napján Faulkner hamulelkű hőse is felismerte.

 

(Új Ember, 1964. február 2.)

Jegyzet

 

 

 

Katolikus szemmel (V.)

Hetek óta játsszák a Madách Színházban Georg Büchner Danton-drámáját, amelyet az 1813-ban született szerző alig 21 éves fejjel írt s rá két évre már halott volt. Nem dráma a szó klasszikus értelmében, de költészet, amely megragadja a közönséget. A második rész Danton börtönében kezdődik egy monológgal, amelyet a reflektorok ragyogásában, mint egy negatív előjelű Credót mond el az egyik fogoly. Isten nemlétének pátoszos érveit. Új mindenesetre a színpadi vallomás arról, hogy nincs Isten. Amikor katolikus füllel hallgatjuk, tudjuk, hogy filozófiai eszközökkel bizonyíthatjuk Isten létét és tudományos módszerek segítségével felismerhető az a tény, hogy Isten beszélt a világhoz Jézus Krisztusban. Mégis meglep ez a nyílt beszéd. Eszünkbe juttatja, amit a zsinattal kapcsolatban olvastunk, hogy a laikusok rangja az egyházban azért nőtt meg, mert életük világszerte a megtérések sorozatává vált s újra és újra meg kell harcolniok hitükért. Hitükért, amely nem ellentétes a logikával, mégsem szerezhető meg logikus érvelések útján – hanem csak a kegyelem révén. A hit az ember lelkének olyan bensőséges tapasztalata és cselekedete, amelynek végül is Isten kegyelme a forrása.

 

(Új Ember, 1964. február 9.)

Jegyzet

 

 

 

Az ötödik

(Tízparancsolat V.)

Ne ölj! – A röviden megfogalmazott parancsban, túl a tiltás gesztusán, szinte látjuk Isten döbbent mozdulatát, ahogy a gyilkos keze után kap, hogy még a levegőben megállítsa.

Bűnbeesésünknek, bűnre hajló természetünknek bizonyára ez a vétek a summája. Amikor Káin megöli Ábelt, paradicsomi kiűzetésünk beteljesedett. A folyamat mintegy végére ért. E tettünkkel végleg megjelöltük és megaláztuk a földet. A gyilkosság vétkeink ómega-pontja.

Amikor Albert Schweitzert, a híres protestáns teológust és humanistát megkérdezték, miben látja az erkölcsi jó alapját, így válaszolt: Jó az, ami az életet szolgálja. Ha mélyére nézünk, a megállapítást valóban kitűnőnek, szellemesnek találjuk. Az önző élet- és élvezetvágy helyett az élet és az erkölcsi jó közös éltető napját az életszolgálatban jelöli és találja meg. S épp így érvényes a fordítottja is: rossz az, ami az életet megrontja és lerombolja.

Úgy találtuk, hogy a gyilkos tett mintegy végső pontja, summája a többi bűnnek. De kétségtelenül megvannak közvetlen elődei is, közvetlen szülői: az agresszivitásig fajult önzés és a semmibe vetett bizalom.

Íme, a rosszul szeretett élet, mely mások elnémításával kíván megvalósulni – az élet elnémításával, az élet szolgálata helyett. S itt vessünk mindjárt egy futó pillantást a nihilizmusra is, hogy az öldöklés mi volna más, mint aktív nihilizmus, mely az élet dolgait a semmivel kívánja rendezni és megoldani. E téma modern korunkat kivételes súllyal érinti. Hajlamossá váltunk a semmi misztifikációjára, az élet misztériumával szemben. Holott: titokzatos dolog a semmi, de az élet ezerszerte magasabb rendű titok. A bűn azonban nemcsak elhomályosította, de nyilván be is szűkítette szívünket, s a lélek szűkösségében vonakodik befogadni a nagyobbat: az élet teljességét.

De van az ötödik parancsolatnak az isteni drámára utaló vonatkozása is, amit emberi szavakkal tudunk csak megfogalmazni. Az ószövetségi parancsolatokat diktáló Isten, mikor ehhez az ötödikhez ért: ember és Isten történetének mélypontját érintette. A bűneinket magára öltő Fiúisten is leöletik a kereszten, mikorra kimondhatja majd nagyszerű kétértelműséggel, hogy beteljesedett. Az elszenvedett bűnök sorozata, és a megváltás ténye egyszerre.

Az áldott élet vadhajtásának, az erőszaknak története azonban ezzel még nem ért véget. Továbbra is ott pusztít közöttünk, nyílt vagy leplezett formában. Vakmerően kell a szemébe néznünk. Nem a kompromisszumok és nem a szentenciózus féligazságok síkján. Egy korszakban, mely végre a háborúk végső kiirtását tűzte ki legfőbb céljául, mi, keresztények szó szerint, teljes komolyságában kell hogy értelmezzük az Evangélium idevágó tanítását.

 

(Új Ember, 1964. február 16.)

 

 

 

A hatodik parancsolat

(Tízparancsolat VI.)

Szokás a paráznaságot mint tűzfolyamot emlegetni. Holott: ha már folyam, akkor is legfeljebb holt ág. De még inkább: tüzes tó. Vagy még az sem.

A sodró folyam: a természetünkbe írt szerelem, mely épp hogy nem áll meg a szerelmesekben, hanem túlcsapva, túlmutatva rajtuk, folytatást, utódokat kíván. A paráznaság ezzel szemben megállítja a teremtés folyamatát. Félreterelt holt ága az életnek, mely önzőn egyedül önmagáról kíván tudni. A paráznaság megállást, megtorpanást és önzést jelent. S mint minden megállás: pusztulást.

Gyakorlatban ez az eltévelyedés rendszerint a szív gyávaságából ered, mely nem meri vállalni az igazi szerelem kockázatát, fájdalmasan nehéz iskoláját, a szerelem, a házasság és a gyermekáldás Istentől megjelölt útját. Különösen nem azt, hogy sokszor a legigazabb szerelem is kudarccal végződhet, tragédiával, melynek megemésztésére csak tiszta szív és bátor lélek képes. Kemény és nagyszerű iskola! S a paráznák – ha jól megkaparjuk – nem egyebek, mint bukott diákok vagy iskolakerülők. Szerelem helyett: az önzést, a paráznaság kockázat nélkülinek tűnő állóvizét választották.

Megálltak. Pedig a szerelem, ha valódi szerelem, nem áll meg, nem ismeri az önzést, tovább halad az utódokban, s egyre szellemibb formákba törekszik átváltani magát.

Igazi szerelemre csak tiszta szív képes. Nem véletlen, hogy a misztikusok szótára oly rokon a szerelmi elragadtatás szótárával. Hiszen a szerelem – a maga természetes pályáján is – előbb-utóbb szublimálásra, átszellemülésre törekszik, ha meg kívánja őrizni magát. De a két dolog mégse azonos. Mert bár a szerelem erői átszellemíthetőek, a szentek Isten felé fordulása lényege szerint lélekből fakad, szellemi és nem átszellemített erőfeszítésből.

Az igaz szerelem azonban a legnagyobb dolgok közé tartozik, s ezért mindenkitől mélységes komolyságot és felelősségérzést követel. A szerelmesek némák és komolyak. Körülöttük rendesen annál zajosabbak a kívülállók, a szálkakeresők és ítélkezők. Az ítélkezők legtöbbször saját szívük csődjéért, kicsinyességéért kívánnak bosszút állni. Az ítélkezés pedig se igaz szerelemre, se igaz Istenszeretetre nem elegendő.

Az Ószövetség tiltása után az Evangélium útmutatása ezzel rendkívül világos. A házasság szentségét a legmagasabb rendű földi utak egyikének tekinti, s egyedül a megtorpanástól, az önzéstől, a minimalizmustól, a paráznaságtól óv. Teljes és tiszta lendületre kötelezi a szerető szíveket. Ennél a pályánál csak egy különbet ismer. Azt a pályát, amely közvetlenül a természetfelettit választja, de amely éppúgy végcélja a természet útjain Isten felé közelítő szíveknek is.

Csak meg ne álljunk közben!

 

(Új Ember, 1964. február 23.)

 

 

 

Nikodémus levelei

Jan Dobraczynski Jézus-regényét számos nyelvre fordították le, s számos kiadást ért meg. Formai megoldása rendkívül szerencsés. Nikodémus – az író főhőse – Justus barátjához írt levelekben számol be Jézus tanító éveiről, s arról a lassú közeledésről, amellyel Nikodémus végül is fölismeri Jézusban a Megváltót.

A szerzőnek ez a forma lehetővé teszi Jézus személyének fokozatos, szinte lassított filmszerű kibontakozását. Igaz, Dobraczynski nem alkotott oly bátor és merész Jézus-regényt, mint amilyen például Mauriac Jézus-a, de amit közöl, mindig eleven, történelemhű, s elgondolkoztató. Műve XX. századi méltó folytatása Sienkiewicz Quo vadis-ának: sikerében is, szellemében is rokon vele.

Kritikusai közül volt, aki „ötödik Evangéliumnak” nevezte Nikodémus levelei-t. Ez az elismerés, mint értékelés, persze túlzott, de kellő fényt vet a szerző szerencsés választására, arra a kísérletre ugyanis, hogy egy hitetlenből hívővé lett kortárs szemével igyekszik fölismerni, kibontani és végső plasztikusságában fölragyogtatni Jézus alakját. A könyv sikere ebben leli magyarázatát.

A magyar szöveg nem egyenrangú minden vonatkozásban a nagy lengyel író stílusával. Elismeréssel kell azonban megállapítani azt a tényt, hogy az Ecclesia Kiadó jó, korszerű, s katolikus feladatot vállalt és teljesített, amikor a világhírű Nikodémus levelei-t a magyar olvasók számára megjelentette.

 

(Új Ember, 1964. február 23.)

Jegyzet

 

 

 

Felfelé fordított fáklya

Egy keleti költői kép szerint: a bűnös lélek olyan, mint a lefelé fordított fáklya. A szentek titka viszont épp az, hogy visszaállítják a felborult értékrendet. Fényüket, szellemük erejét ismét a fény felé fordítják: Isten világossága felé.

S valóban: a bűnbánat akkor valódi, ha a bűnös részéről valódi döntést, fordulatot jelent. „Menj és ezentúl ne vétkezzél!” Ezentúl ne: ezt a tiltást, ezt az isteni kérést nem lehet eléggé hangsúlyozni. Az egyes bűnöknél alapvetőbb a bűnös állapot, sőt ez a tulajdonképpeni bűn. S hogy fényével a fáklya ismét felfelé fordult, hogy a lélek fényét, szellemét és szeretetét kiszabadította a bűnből Isten és a többi ember felé, ahhoz döntő, állapotbeli változásra, fordulatra van szüksége.

Mi következik ebből? Nyilvánvalóan az, hogy a bűnbánatnak kimondatlanul is egyik legfontosabb velejárója az isten- és az emberszeretet óhaja, az istengyermekség-kapcsolat helyreállítása. A bűnbánatnak ez a valódi erosza, fokmérője és komolysága.

Elsősorban tehát nem érzelmi, hanem állapotbeli döntés a legmélyebb realitás, az akarat, a lelki élet síkján. De épp mivel fordulat – nehéz, nagyon nehéz, s a valóban lényeges felismerését és szeretetét kívánja. Ha van kockázat a világon, akkor a bűnnel való szakítás valóban egzisztenciális kockázat. Aki megteszi: gyökeréig fogja érezni, hogy él, a legszürkébb életviszonyok díszletei között is. Aki komolyan keresztény, sose hiheti, hogy kiesett az életből – a bűn elutasításával bármikor a dráma, a fontosság, a mindenség lobogó centrumába vetheti magát. Aki ezentúl nem vétkezik, épp nem a semmibe, hanem az események egy idáig ismeretlen nagyságrendjébe érkezik el.

A bűnbánat – ha valódi – azt jelenti, hogy egy árnyékvilágból eljutunk a realitásba. Ne halványítsuk hát el bánatunkat érzelmes szokássá, hanem a benne rejlő fordulat komolyságát erősítsük magunkban. S ha mégis újra visszaesnénk? Akkor meg legyen meg bennünk az újrakezdés alázata, csendes és szükségszerű elismerése eredendő gyengeségünknek, mely egyedül Isten kegyelmétől várhatja végső megváltását. Íme az alázat: mint az ember akaratának legmélyebb háttere és legszívósabb mozgatója.

 

(Új Ember, 1964. március 1.)

 

 

 

Kondor Béla

Kiállítási megnyitó

Jónás a város falai előtt – Hálóját foltozó halász – Régi repülőgép – Gulliver és egy törpe – Szerb Krisztus – Ezékiel angyala bemegy a házba.

Kondor címei oly szép és oly jellemző címek, hogy bevezetőül lehetetlen volt nem idéznem őket. Már magukban is játékosságról és komolyságról vallanak. De milyen játékosságról és komolyságról?

Egy megnyitónak illő rövidnek, nem is vázlatnak, hanem skiccnek lennie. Ez jogosít fel a hangos gondolkodásra.

A művészetnek az a tragikus szakasza, amikor az alapvető meghasonlásból épp a legjobbak a formába emigráltak, mintha valamiféle egyetemes feloldozáshoz, kiengesztelődéshez közeledne.

Ha például Kondor képeit nézem – e képek gyönyörű játékosságát és még szebb komolyságát, mindig az az érzésem, hogy nem valami nagy baj előtt, hanem valami nagy baj után vagyunk már.

Ha művészetben szabadna példabeszédet mondani, azt mondanám, hogy legjobb vihar után, égi háború után játszani. A vihar bezavar a házba, bezár a négy fal közé. Azután ismét mélységes csend lesz. A játszó gyerek kicipeli játékait, vissza a kertbe, a szabad ég alá. S ez a játék sokkalta több lesz, mint eddig volt. Forgásában katartikus komolysággal bennforog újra a kozmikus egész, még akkor is, ha ez a játék továbbra is az éjszaka csendjében folytatódna.

Kondor mintha azon kivételes művészek közé tartozna, ki felismerve és élve a lehetőséggel ismét szabad ég alatt játszik; elmélyülten és komolyan használva szerszámait, művészetét, ezt az örökhű motollát.

Figyelmét, e kreatívan éber, komoly és virrasztó nagy figyelmet, hadd ajánljam a fiatal szívek szeretetébe. Az ő pontos és odaadó figyelmük a legtöbb, amit művész segítségül kaphat.

Igen: ma itt olyan felismerésekre nyílik alkalom, amiből bár a tompák és csak műveltek kimaradnak, a valódi érzékenység annál több bátorítást nyerhet.

Drága Samu, köszönöm a páratlan alkalmat. Drága barátaim, engedjétek meg, hogy a kiállítást megnyissam.

 

(Elhangzott: 1964. március 8.)

Jegyzet

 

 

 

Virágvasárnap

Jézus jeruzsálemi bevonulásáról János evangélistánál olvashatjuk a legjelentősebb beszámolót. Szereplői: a lelkes tanítványok serege, az út porába hulló pálmaágak, s az isteni teher alatt szelíden lépkedő „szamaracska”. S még valami: a kövek. Jézus még őket is bevonja az ujjongásba: ha nem a nép, hát ők, a „kövek kiáltanának!”.

Ki ünnepel itt? Mintha a teremtett világ egy-egy képviselője, a kő, a pálma s a szamaracska az egész nagy egyetemet képviselné a bevonulásban. S itt érdemes megemlítenünk, hogy növények és állatok milyen szokatlan hangsúllyal szerepelnek mindig az Evangéliumban, főképp a példabeszédekben. De nem a hasonlat, és nem is holmi megszemélyesítés emeli különleges megvilágításba őket, hanem nyilván a Teremtő és teremtmény közötti viszony csodálatos komolysága.

Amikor Jézus „dicsőségesen” bevonul Jeruzsálembe, erre a futó ünneplésre futotta a világ erejéből. Azután még az emlékét is elsodorja a pillanat, és belepi az út pora.

Az igazi, a tulajdonképpeni „megdicsőülés” még hátravan. Erről az Evangéliumnak talán legcsodálatosabban paradox mondatai következnek, közvetlenül a jeruzsálemi bevonulás után.

„Eljött az óra, hogy az Emberfia megdicsőíttessék. Bizony, bizony mondom nektek, ha csak a gabonaszem a földbe nem esik és meg nem hal, maga marad…” „Most az én lelkem megrendült. És mit mondjak? Atyám, szabadíts meg engem ezen órától! De hisz azért jöttem ez órára, Atyám, dicsőítsd meg nevedet!”

És mégis… Bármennyire kitérő, csalóka fény volt is Jézus számára a jeruzsálemi bevonulás, a mi ünneplésünk, mégis érezni a gondosságot, mellyel fogadta, sőt mintegy elébe ment a szegényes fogadtatásnak. Örök időre szóló okulásul szolgálhat számunkra: saját erőnkből csak ilyen szalmaláng-lelkesedésre futhatja. S ha jól szemügyre vesszük a történetet, láthatjuk, hogy gyengéd gondoskodással még ezt is Jézus maga készítette elő – miérettünk, ahogy mondotta.

A másik tanulság az isteni szerénység. Jézus példamutatása, hogy milyen szelíd alázattal kell fogadnunk az emberek ünneplését. Igaz, nem tér ki előle, mint ahogy semmi emberi elől nem tér ki – hogy annál teljesebb tanítást hagyjon örökül számunkra.

A jeruzsálemi bevonulás története hányszor játszódik le azóta is bennünk, egy-egy rövid felbuzdulás képében? Hogy találkozásunk vele hogy válhat tartóssá? Erre felel a következő szakasz. Vállalnunk kell önmagunk „elvesztését”, ahogy ő vállalta a földbe hullott gabonaszem sorsát. Akkor valóban egyek leszünk majd vele, s nem a futó, hanem az örök dicsőségben, a jeruzsálemi bevonulás után az örök Jeruzsálembe való bevonulás örömében.

 

(Új Ember, 1964. március 22.)

 

 

 

Katolikus szemmel (VI.)

A gyerekeknek van valami különös, Istentől őrzött erkölcsi tisztasága, mintha az eredendő bűn árnyékain át titokzatosan még rajtuk időzne a Paradicsom fényessége. Ártatlanságuk evangéliumi normánk lett, de romlatlan értelmük, érzékenységük is sokszor elgondolkoztató.

A minap hallottam Székesfehérváron a következő történetet. „Két kis nyolcéves látogatta meg Kondor Béla kiállítását. A könnyűnek éppen nem mondható képek valóságos elragadtatásba ejtették őket. Katalógust is akartak vásárolni – mert ők még ilyen szépet nem láttak!

Másnap már reggel nyolckor visszajöttek, megvették a katalógust is és másodszor is megnézték a kiállítást.

Vendéget is hoztak magukkal, egy ötesztendős újabb »műértőt«. Azt mondják, »repkedtek« a képek között.”

 

(Új Ember, 1964. március 29.)

Jegyzet

 

 

 

Jézus utolsó két szava

A napokban szép levelet kaptam. Belőle idézem a következő sorokat Gustave Thibon tollából. „A mai nihilistákkal szemben, állítom, hogy a kétségbeesés megtapasztalásának lényeges értéke van. De amíg számukra a kétségbeesés a cél – számunkra csak átmenet, próbatétel. A keresztény ember számára az életszentség csúcsa a kétségbeesés visszautasítása. Hogy visszautasíthassuk a kétségbeesést, előbb meg kell tapasztalnunk, át kell szenvednünk (ilyen értelemben tehát: lényeges érték, gondoljunk csak Jézus szavára: Uram, Uram, miért hagytál el engem?) – de ugyanakkor az is kell, hogy a kétségbeesést túlszárnyaljuk vak és föltétel nélküli szeretettel (s ilyen értelemben véve: a kétségbeesés nem a legfőbb érték; Jézus is így fejezte be életét: Kezedbe ajánlom lelkemet).”

Az idézet csak egy gondolatmenet végét és túlszárnyalását fejezi ki. A folyamat azonban előbb kezdődik.

A keresztény realizmus gondolatmenete a következő: Aki becsületesen felméri a világgal, önmagával és Istennel szemben való reményeit és föladatait, kétségbe kell hogy essék önmaga gyarlósága, megbízhatatlansága felett. Ez a kétségbeesés azonban nem szükségszerűen negatív előjelű, sőt úgy is tekinthetjük, mint a szellemi felnőttség, a keresztény realizmus kezdetét. Nem záróköve tehát, hanem nyitánya a tulajdonképpeni fölemelkedésnek.

Ilyen értelemben: nincs nélküle valóság. Viszont: csak küszöbe annak, és nem szíve. Megmaradni benne ezért bűn, negatív, irreális, diabolikus állapot. Nem megtapasztalása többé a valóságnak, hanem megsemmisítése.

Jézus, aki a tiszta, alapvető emberi szituációkat gyökerükig vállalta és átélte – kétségbeesett mondatával lett valóban a miénk. „Ez valóban Isten fia volt” – mondotta a kereszt alatt a megdöbbent százados. De a mondat hallatára ugyanilyen megrendültséggel érezzük: ember is volt, valóban ember is, aki itt kiszenvedett érettünk.

Feladatát e szavakkal pecsételte meg: realizálta a végsőkig, örök gyógyírt nyújtva minden emberi kétségbeesés számára. „Atyám, a Te kezedbe ajánlom lelkemet…” A két mondat félelmes erővel, az áldozat és az alázat logikájával fonódik egybe, s teremt egységet. Egyik a másikat magyarázza. Egyik mondat a másik nélkül: üres kudarcot jelentene, vagy irreális sikert. De így, együtt: a megváltás realitását.

E két mondat azonban még ennél is tágabbat jelent, s a mi éltünkre is egyetemes érvényű kell hogy legyen. A mindannyiunkra kötelező keresztény realizmus és bizalom – a teljes próbatételt vállaló és kiálló bizalom – egész életünket meghatározó szava e két „szó”, mely végső tanításként elhangzott a keresztfán.

 

(Új Ember, 1964. március 29.)

Jegyzet

 

 

 

A költészet hatalma

Négy szereplője volt a történetnek. Oldalághi, a költő, Karvaly, a novellista, egy borbély és jómagam. Színhely: Genf. Idő: 1947.

Épp ebédnél ültünk, azaz nem is ebédnél, hanem ebéd után. Genfben mindenki pont tizenkettőkor ebédel, egyig. Egykor az egész város lerakja a szalvétáját és visszasiet a munkájához. Tizenkettőtől egyig tésztát lehetne gyúrni az utcákon, egykor viszont Genf olyan, mint egy túlzsúfolt biciklipálya.

Egy óra volt, a penzi