Áldott szédület
| A fény homályt, az árnyak mélye fényt szül, |
| szorong a száj, remegve egyre szédül, |
| mint szélhimbálta, imbolygó virágban |
| a léha szív, és mintha súlyos áram |
| érintené, alél a test, s a szem már |
| a drága szempár csak mereng a csöndben, |
| mint ismeretlen tengerfenéknek alján |
|
| Két árva gyöngy, amely csodál s csodás, |
| míg oldja-bontja zászlóját a láz, |
| hogy mint a szél, a szálló angyalok, |
| sehol se, mégis mindenütt vagyok, |
| hogy szinte már szeráfi lendülettel |
| csak szárnyalok, mint száll az illó ihlet, |
| mint angyalok, kik parttalan terekben |
|
| S már nem lehetne könnyed metszeten |
| se lágyabb, mint most lágy a szám s kezem, |
| az idegekben érlődő halál |
| árnyalja kezem tartását s a szám. |
| S oly lágy az ív is, mellyel mélyre hajtom |
| ájult fejem, s hagyom, hogy égi láz |
| égessen át, hogy csontomig lehasson |
|
| A drága, drága révülés, amelyben |
| mi fájt és mart és sajgott, elfelejtem, |
| hogy társtalan, hogy csupa seb vagyok, |
| mint csillagok közt hulló csillagok! |
| Csak mély verése ér most, mint a tenger, |
| a mély örömnek, nincs szívemben jajszó, |
| ha sírok is, mint sír a tengerekkel |
|
| Csak zümmögöm nevednek halk zenéjét, |
| és máris részeg tőled minden érzék, |
| kit oly hiába, nyugtalan kerestem, |
| hozzám találsz az áldott szédületben, |
| hogy többé semmi – ugy-e – nem szakít szét? |
| mint rím a rímbe lelkünk úgy hatol |
| egymásba, egymásnak felelve, mint két |
|
|
(1940)
[Megj.: Vigilia 1996/9.]
|
|
|