Áldott szédület
A fény homályt, az árnyak mélye fényt szül, |
szorong a száj, remegve egyre szédül, |
mint szélhimbálta, imbolygó virágban |
a léha szív, és mintha súlyos áram |
érintené, alél a test, s a szem már |
a drága szempár csak mereng a csöndben, |
mint ismeretlen tengerfenéknek alján |
|
Két árva gyöngy, amely csodál s csodás, |
míg oldja-bontja zászlóját a láz, |
hogy mint a szél, a szálló angyalok, |
sehol se, mégis mindenütt vagyok, |
hogy szinte már szeráfi lendülettel |
csak szárnyalok, mint száll az illó ihlet, |
mint angyalok, kik parttalan terekben |
|
S már nem lehetne könnyed metszeten |
se lágyabb, mint most lágy a szám s kezem, |
az idegekben érlődő halál |
árnyalja kezem tartását s a szám. |
S oly lágy az ív is, mellyel mélyre hajtom |
ájult fejem, s hagyom, hogy égi láz |
égessen át, hogy csontomig lehasson |
|
A drága, drága révülés, amelyben |
mi fájt és mart és sajgott, elfelejtem, |
hogy társtalan, hogy csupa seb vagyok, |
mint csillagok közt hulló csillagok! |
Csak mély verése ér most, mint a tenger, |
a mély örömnek, nincs szívemben jajszó, |
ha sírok is, mint sír a tengerekkel |
|
Csak zümmögöm nevednek halk zenéjét, |
és máris részeg tőled minden érzék, |
kit oly hiába, nyugtalan kerestem, |
hozzám találsz az áldott szédületben, |
hogy többé semmi – ugy-e – nem szakít szét? |
mint rím a rímbe lelkünk úgy hatol |
egymásba, egymásnak felelve, mint két |
|
(1940)
[Megj.: Vigilia 1996/9.]
|
|
|