Kedves Tete [I.]
| Iderepültem mint egy kis madár |
| Mert hajh a hömpölygő viharban |
| Az élet s a vétkek tengerén |
| Azért jövök ó, békesség feléd |
| S most megpenditem hálám hurjait |
| Mely zenélő melodiára kezd |
| Hogy jótevőmet, soha meg ne vesd |
| Hogy e napon mely oly kedves nekem |
|
Kedves Tete. [II.]
| Szivemben égő boldogságot |
| Szavakkal ki nem mondhatom |
| Félek hogy a fényt és napsugárt |
|
| Félek hogy elröppen a boldog álom |
| Félek hogy csak egy pillanat |
|
| S e öröm teljes pillanatban |
| S kivánok minden jót neked |
| Minden jót mit rejt szivem. |
|
|
| Locskos utcák, sötét házak, nagy magány |
| Valaki áll elhagyottan késő éjfél után. |
| A kapu hol zörget, setét-fekete, |
| Valaki zörget, kopog – lehet-e? |
| És lassan nyikorogva fordul a zár. |
| Odabenn talán békés haza vár, – |
| talán pattogó tűz, meleg szeretet? |
| Mit zavarnak itten késő éjszaka? |
| – Oh … talán két pénzért akadna egy szoba – |
| Hm.... két pénz?, itt a lépcső jöjjön na.... na.... |
| Egyedül maradt ő és a nagy szoba. |
| – A mécsfényben fekszik a sarokban – ott, |
| A szeme nagy kék, a haja szőke, kopott, |
| Durva pokróc van rádobva csak. |
| Egy koldusnőnek meghalni – így is szabad. |
| Bűn, megalázás, szeretet mind oda. |
| Csak hárman vannak, mécs – ő – és a szoba. |
| Oh ma délelőtt az áldott napsugár |
| Mily forrón ömlött végig a haján. |
| Ő padon ült, megette sok sok víg gyerek |
| És akkor tudta mily fáradt, mily beteg. |
| Megette mentek nevető emberek |
| Így lezülni egy nőnek hogyan lehet? |
| De most – most már – mind, mindez oda-oda, |
| Most hárman vannak – mécs – ő – és az idegen szoba. |
| A szenvedés kimosta a két nagy szemet, |
| Keze az imára rég elernyedett |
| És így csak néz, nézi a szoba ajtaját, |
| A mécsnek fénye simogatja az elkopott haját. |
| Odakünn zörgés, vad káromkodás, |
| Néki az ajtó kereszt fája |
| – A csendes feltámadás. – |
|
| Nézek az éjbe, a semmiségbe. |
|
Vizió
| ....a tejfehér redőn benyúlt a Hold |
| és átlukadt a függöny hájogán.... |
| ....hogy áttapintson mint a vak: lazán |
| és rámtehesse gázos újjait..... |
| ..... a messziségben zongorált az Ősz.... |
|
a földre ért az öngyilkos levél |
| ..... lement a tóra egy szegény-legény |
|
és elfutott a barna csónakán |
|
|
[két kezem a két zsebemben |
|
(egyikben rossz villamosjegy |
|
s ujságlapba göngyölt tészta) |
|
szárítgatnám izzadt zoknim |
| [de (illemből) nem köpködném |
|
(szebb volnék a „szent János”-nál] |
| míg lábam egy fene nagy dög |
|
nyalná… (mint a „szent Ferenc”-ét) |
| (míg fenébe nem rugdalnám) |
|
üvöltözve.... (úgyse hallnák) |
|
Őszutói látomás
|
megáll a kancsók karján mind a bor |
|
s az Isten háza lassanként kihal |
| a rezge fényben árva asztalok |
|
Haragva-Fájó Szöllőfürt-szemek |
|
s a béna napnak alkonyán a Tál |
|
husába-lusta porcelán-hasán: Halott Galamb |
|
…. és jő az Est… a fázó tollamon, |
|
a túlvilági hold világa ráng, |
| hogy enyhe csendbe hajló mellemen zizegve sír a szürkülő Fehér |
|
–. (Örök zenén zokog tán így a Hang. – |
|
–. s a Kósza-lélek Isten Szellemén). – |
|
mert künn az Éj! és semmi Más… |
|
(1937?)
[Megj.: Kortárs 1994/5]
|
|
A régi kertben…
|
Jegesen lengő lámpaláng alatt |
|
az estbe-váron mint a vak kutyák |
|
puhán fehéren mint a vert kutyák |
| mint Űrbe-fulló álló pillanat feszítve széjjel két Gyermekkarom |
|
Sikongva lengő lámpaláng alatt |
|
a régi kertbe’… visszaláttalak… |
|
| a körtefánál álltál szótalan… a villany fénye testeden zilált… |
| a barna lábad ágy után esett… míg tál-levesér’ nyúlt a két kezed… |
|
és éjbe sírt a testeden ruhád… mint árva kertbe’ lengő lámpaláng… |
|
Mint árva kertbe botló lámpalobb! |
|
Feléd futottam!!! Árnyékom futott!!! |
|
Ölembe venni bomló testedet |
|
és megcsókolni azt, ki itt hagyott… |
|
át-, átölelt a drága-jó halott. |
|
|
(1937?)
[Megj.: Kortárs 1994/5]
|
|
Szerelem szökőkútja alatt…
|
Lobogva kél a Szellemáradás |
|
ez „Eszme” szórta szent „Szökő-kutak” |
|
az Élet-Űrnek kettős „Polusán” |
|
Hideg tökéllyel mint a sarki fény. |
| és.... átperegve… Alkotónk kezén........ |
|
az Ébredés, a Lenni hajnalán |
|
a két Szökő-kút összeszáll |
|
| S én! Isten húron elrándult futam |
|
pokol-szelébe’ kedv-lelő Levél |
|
fehér kisértet árva telkeken |
| ! Egy Szörnyű Ívben Áthidaltalak! |
|
| ..... azóta fáj, hogy megláthattalak… |
|
s hogy fenn a nyári „messze mennyeken” |
|
|
(1937?)
[Megj.: Kortárs 1994/5]
|
|
Mári néninek
| Jöttem esőben, sűrű sárban, |
| roppant hegyeknek árnyékában, |
| lassan szitáló őszi ködben, |
| s még meg se kérditek, miért jöttem? |
|
| meg kell, hogy ismerj engem, |
| egyszer, mikor nagy bánatod volt, |
| észrevétlen nyomodban mentem. |
|
|
Maradjál te örök ének
| Azt akarom, szertepattanj, |
| testedhez, ha tűzzel érek, |
| gyerek szemem, – Reád, ha les |
|
| higgyem azt, hogy megcsókolnál, |
|
| Kristály pohár szertepattanj, |
| gyerek szemem, – Rád ha les, |
|
|
(1939)
[Megj.: Vigilia 1996/9.]
|
|
Hétlakatú titok
| Valami titka van a holdnak, |
| valaki köré bűvös fátylat, |
| bűnös kezekkel lopva vontak, |
| valakit ottan rejtegetnek. |
|
| kék szeme fénye őrjít, őszít, |
| meredt kezünkre gyéren ráfoly, |
| vén poharakban bénán csúszkál, |
| kúszik utánunk: hívni akar tán? |
|
| Szörnyű rést hagy nappalainkon: |
| nem gyúl a vérünk nappali fényben |
| látva a kedvest, inkább titkon, |
| fénytelenebbnek véljük a testét, |
| – s hull a falakról, porzik a festék. |
|
| S várjuk a holdat, lessük az estét! |
|
|
(1939)
[Megj.: Vigilia 1996/9.]
|
|
Áldott szédület
| A fény homályt, az árnyak mélye fényt szül, |
| szorong a száj, remegve egyre szédül, |
| mint szélhimbálta, imbolygó virágban |
| a léha szív, és mintha súlyos áram |
| érintené, alél a test, s a szem már |
| a drága szempár csak mereng a csöndben, |
| mint ismeretlen tengerfenéknek alján |
|
| Két árva gyöngy, amely csodál s csodás, |
| míg oldja-bontja zászlóját a láz, |
| hogy mint a szél, a szálló angyalok, |
| sehol se, mégis mindenütt vagyok, |
| hogy szinte már szeráfi lendülettel |
| csak szárnyalok, mint száll az illó ihlet, |
| mint angyalok, kik parttalan terekben |
|
| S már nem lehetne könnyed metszeten |
| se lágyabb, mint most lágy a szám s kezem, |
| az idegekben érlődő halál |
| árnyalja kezem tartását s a szám. |
| S oly lágy az ív is, mellyel mélyre hajtom |
| ájult fejem, s hagyom, hogy égi láz |
| égessen át, hogy csontomig lehasson |
|
| A drága, drága révülés, amelyben |
| mi fájt és mart és sajgott, elfelejtem, |
| hogy társtalan, hogy csupa seb vagyok, |
| mint csillagok közt hulló csillagok! |
| Csak mély verése ér most, mint a tenger, |
| a mély örömnek, nincs szívemben jajszó, |
| ha sírok is, mint sír a tengerekkel |
|
| Csak zümmögöm nevednek halk zenéjét, |
| és máris részeg tőled minden érzék, |
| kit oly hiába, nyugtalan kerestem, |
| hozzám találsz az áldott szédületben, |
| hogy többé semmi – ugy-e – nem szakít szét? |
| mint rím a rímbe lelkünk úgy hatol |
| egymásba, egymásnak felelve, mint két |
|
|
(1940)
[Megj.: Vigilia 1996/9.]
|
|
|