Zsengék

(1933–1939)

 

 

 

 

Kedves Tete [I.]

Elhoztam lelkem virágát
Elhoztam szívem énekét
Iderepültem mint egy kis madár
Ó fényes Nap eléd.
Mert hajh a hömpölygő viharban
Az élet s a vétkek tengerén
Goromba átkok viharzanak
Azért jövök ó, békesség feléd
S most megpenditem hálám hurjait
Mely zenélő melodiára kezd
Joságos Isten kérlek
Hogy jótevőmet, soha meg ne vesd
Kérlek Joságos Isten,
Hogy e napon mely oly kedves nekem
Jótevőm még sok éven át
boldogan élhessen.
 

(1933; Ms 5933/12.)

 

 

 

Kedves Tete. [II.]

 

I.

Szivemben égő boldogságot
Szavakkal ki nem mondhatom
Félek hogy a fényt és napsugárt
Mind mind csak álmodom
 

II.

Félek hogy elröppen a boldog álom
Melyben felköszöntlek én
Félek hogy csak egy pillanat
Csak egy tarka tünemény
 

III.

S e öröm teljes pillanatban
Imára kulcsolom kezem
S kivánok minden jót neked
Minden jót mit rejt szivem.
 

(1933; Ms 5933/13.)

 

 

 

Locskos utcák, sötét házak, nagy magány
Valaki áll elhagyottan késő éjfél után.
A kapu hol zörget, setét-fekete,
Valaki zörget, kopog – lehet-e?
És lassan nyikorogva fordul a zár.
Odabenn talán békés haza vár, –
talán pattogó tűz, meleg szeretet?
Lehet ...... lehet.
Mit zavarnak itten késő éjszaka?
– Oh … talán két pénzért akadna egy szoba –
Hm.... két pénz?, itt a lépcső jöjjön na.... na....
Egyedül maradt ő és a nagy szoba.
– A mécsfényben fekszik a sarokban – ott,
A szeme nagy kék, a haja szőke, kopott,
Durva pokróc van rádobva csak.
Egy koldusnőnek meghalni – így is szabad.
Bűn, megalázás, szeretet mind oda.
Csak hárman vannak, mécs – ő – és a szoba.
Oh ma délelőtt az áldott napsugár
Mily forrón ömlött végig a haján.
Ő padon ült, megette sok sok víg gyerek
És akkor tudta mily fáradt, mily beteg.
Megette mentek nevető emberek
Így lezülni egy nőnek hogyan lehet?
De most – most már – mind, mindez oda-oda,
Most hárman vannak – mécs – ő – és az idegen szoba.
A szenvedés kimosta a két nagy szemet,
Keze az imára rég elernyedett
És így csak néz, nézi a szoba ajtaját,
A mécsnek fénye simogatja az elkopott haját.
Odakünn zörgés, vad káromkodás,
Néki az ajtó kereszt fája
– A csendes feltámadás. –
 

(1936; Ms 5940/1.)

 

 

 

Csak állok az éjben
A végtelen éjben
Nem tudom hol az eleje
hol van a vége
csak állok az éjbe[n]
Mellettem suhannak
Nevető legények
Kacagnak mulatnak
A csillagos égnek
És felnézek én is
Merits vágy merits
Lelkem a távoli fényből.
És ömleni kezd rám
A ragyogó csillám
Fény önti el a testem
az orcám
Vágyom a fényt
de nem melegit.
Csak ömlik, csak ömlik
S hidegen elsiklik
Csak állok az éjben
A vaksetét éjben
Fáradtan leverten
Nézek az éjbe, a semmiségbe.
Hol van a vége
Csak nézek az éjbe
Vágytól már nem égek
Mellettem suhannak
Elkorcsosult vének
S én álmok szegénye
megyek a[z] éjbe
hol van a vége, a vége
 

(Ms 5933/16.)

 

 

 

Vizió

....a tejfehér redőn benyúlt a Hold
    és átlukadt a függöny hájogán....
*
....hogy áttapintson mint a vak: lazán
    és rámtehesse gázos újjait.....
 
..... a messziségben zongorált az Ősz....
 
 
a földre ért az öngyilkos levél
 
..... lement a tóra egy szegény-legény
 
és elfutott a barna csónakán
 

(19337?; Ms 5933/17)

 

 

 

megállanék egy plakátnál
 
  valahol az üres telken
s ráülnék egy papirlapra
 
[két kezem a két zsebemben
 
   (egyikben rossz villamosjegy
 
  s ujságlapba göngyölt tészta)
 
  undor nyála szájamon]
szellőztetném égő lábam
 
  szárítgatnám izzadt zoknim
[de (illemből) nem köpködném
 
(szebb volnék a „szent János”-nál]
  míg lábam egy fene nagy dög
 
nyalná… (mint a „szent Ferenc”-ét)
  (míg fenébe nem rugdalnám)
 
s ülnék újra....
 
  (egymagamban)
  üvöltözve....     (úgyse hallnák)
 
   s peregne........
 
az ujságlapra.......
 

(19337?; Ms 5933/17)

 

 

 

Őszutói látomás

 
  megáll a kancsók karján mind a bor
 
  s az Isten háza lassanként kihal
a rezge fényben                                       árva asztalok
 
    Haragva-Fájó Szöllőfürt-szemek
 
  s a béna napnak alkonyán a              Tál
 
husába-lusta porcelán-hasán: Halott Galamb
 
halott vagyok
 
…. és jő az Est…         a fázó tollamon,
 
  a túlvilági hold       világa ráng,
hogy enyhe csendbe hajló mellemen zizegve sír a szürkülő Fehér
 
–. (Örök zenén zokog tán így a Hang. –
 
–. s a Kósza-lélek Isten Szellemén). –
 
mert künn az Éj!                   és semmi Más…

(1937?)

[Megj.: Kortárs 1994/5]

 

 

 

A régi kertben…

 
Jegesen lengő lámpaláng alatt
 
a régi kertbe’…
 
hulla-hallgatag
 
az estbe-váron mint a vak kutyák
 
puhán       fehéren mint a vert kutyák
mint Űrbe-fulló álló pillanat feszítve széjjel két Gyermekkarom
 
Sikongva lengő lámpaláng alatt
 
a régi kertbe’… visszaláttalak…
a körtefánál álltál szótalan… a villany fénye testeden zilált…
a barna lábad ágy után esett… míg tál-levesér’ nyúlt a két kezed…
 
és éjbe sírt a testeden ruhád… mint árva kertbe’ lengő lámpaláng…
 
Mint árva kertbe botló lámpalobb!
 
Feléd futottam!!! Árnyékom futott!!!
 
Ölembe venni bomló testedet
 
és megcsókolni azt, ki itt hagyott…
 
! és csokolgatni azt
 
ki itt hagyott…
 
Feléd futottam!
 
Árnyékom futott!
 
S a körtefához esve
 
Istenem!
 
át-, átölelt a drága-jó halott.

(1937?)

[Megj.: Kortárs 1994/5]

 

 

 

Szerelem szökőkútja alatt…

 
Lobogva kél a Szellemáradás
 
ez „Eszme” szórta szent „Szökő-kutak”
 
az Élet-Űrnek                 kettős „Polusán”
 
  Hideg tökéllyel mint a sarki fény.
és.... átperegve… Alkotónk kezén........
 
  az Ébredés, a Lenni hajnalán
 
  a két Szökő-kút összeszáll
S én!            Isten húron elrándult futam
 
  pokol-szelébe’ kedv-lelő Levél
 
  fehér kisértet árva telkeken
     ! Egy Szörnyű Ívben Áthidaltalak!
..... azóta fáj, hogy megláthattalak…
 
s hogy fenn a nyári „messze mennyeken”
 
szökkennek a szökőkutak.

(1937?)

[Megj.: Kortárs 1994/5]

 

 

 

Mári néninek

Jöttem esőben, sűrű sárban,
roppant hegyeknek árnyékában,
lassan szitáló őszi ködben,
s még meg se kérditek, miért jöttem?
*
Emlékezzél,
meg kell, hogy ismerj engem,
egyszer, mikor nagy bánatod volt,
észrevétlen nyomodban mentem.
 

(1939; Ms 5933/15.)

 

 

 

Maradjál te örök ének

Azt akarom, szertepattanj,
testedhez, ha tűzzel érek,
szilánkoddal összevérezd
gyerek szemem, – Reád, ha les
maradj Te álom, légies.
Maradjál te örök ének
zúgó vérem piros ajkán,
higgyem azt, hogy megcsókolnál,
akármikor megkérnélek,
maradjál Te örök ének.
Kristály pohár szertepattanj,
üvegedhez hogyha érek,
szilánkoddal összevérezd
gyerek szemem, – Rád ha les,
maradj Te csengő, égies.

(1939)

[Megj.: Vigilia 1996/9.]

 

 

 

Hétlakatú titok

Valami titka van a holdnak,
valaki köré bűvös fátylat,
bűnös kezekkel lopva vontak,
valakit oda eltemettek,
valakit ottan rejtegetnek.
Álomkerülő éjszakákon,
kék szeme fénye őrjít, őszít,
meredt kezünkre gyéren ráfoly,
vén poharakban bénán csúszkál,
kúszik utánunk: hívni akar tán?
Szörnyű rést hagy nappalainkon:
nem gyúl a vérünk nappali fényben
látva a kedvest, inkább titkon,
fénytelenebbnek véljük a testét,
– s hull a falakról, porzik a festék.
S várjuk a holdat, lessük az estét!

(1939)

[Megj.: Vigilia 1996/9.]

 

 

 

Áldott szédület

A fény homályt, az árnyak mélye fényt szül,
szorong a száj, remegve egyre szédül,
mint szélhimbálta, imbolygó virágban
a léha szív, és mintha súlyos áram
érintené, alél a test, s a szem már
a drága szempár csak mereng a csöndben,
mint ismeretlen tengerfenéknek alján
 
két gyöngyszem.
Két árva gyöngy, amely csodál s csodás,
míg oldja-bontja zászlóját a láz,
hogy mint a szél, a szálló angyalok,
sehol se, mégis mindenütt vagyok,
hogy szinte már szeráfi lendülettel
csak szárnyalok, mint száll az illó ihlet,
mint angyalok, kik parttalan terekben
 
keringnek.
S már nem lehetne könnyed metszeten
se lágyabb, mint most lágy a szám s kezem,
az idegekben érlődő halál
árnyalja kezem tartását s a szám.
S oly lágy az ív is, mellyel mélyre hajtom
ájult fejem, s hagyom, hogy égi láz
égessen át, hogy csontomig lehasson
 
a varázs.
A drága, drága révülés, amelyben
mi fájt és mart és sajgott, elfelejtem,
hogy társtalan, hogy csupa seb vagyok,
mint csillagok közt hulló csillagok!
Csak mély verése ér most, mint a tenger,
a mély örömnek, nincs szívemben jajszó,
ha sírok is, mint sír a tengerekkel
 
a kagyló.
Csak zümmögöm nevednek halk zenéjét,
és máris részeg tőled minden érzék,
kit oly hiába, nyugtalan kerestem,
hozzám találsz az áldott szédületben,
hogy többé semmi – ugy-e – nem szakít szét?
mint rím a rímbe lelkünk úgy hatol
egymásba, egymásnak felelve, mint két
 
tiszta sor!

(1940)

[Megj.: Vigilia 1996/9.]

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]