némán vonult a kis csapat |
aztán az árnyékuk gyalog, |
fáradt árnyak a holt avarban. |
|
S ahogy így mentek csendesen |
az alkonyati ragyogásban, |
egyszer csak lekapja nyilát, |
megtorpan a király lovával; |
megáll ámulva, s mint aki |
csak bámul, föl-föl egy sudár fa |
magányos és magas csucsára. |
|
Oly gyönyörűség, amit lát ott: |
szemközt a leáldozó nappal |
fényes tollú, karcsú madár |
hintáz az ágbogas magasban; |
a legszebb és legkedvesebb, |
|
Akár a puha szellő, hangja, |
kristályosan csobog az erdőn, |
bűvöl a csöpp madárkahang; |
s mintha varázsos álom szállna, |
édes varázslat a királyra, |
|
S azontúl minden alkonyatkor |
megáll a szálas tölgy alatt, |
s a fűbe ülve, úgy vigyázza, |
eljár az idő, ősz a nyárra, |
szelek érkeznek a világra, |
madarak, felhők útra kelnek |
országútján a zord egeknek. |
|
Sír a madár: „Jaj, el kell mennem!” |
Sír a király is: „Jaj, ne menj! |
Ne hagyj magamra!” – ifjú arcán |
szalad a könny. – „Maradj velem! |
Kovácsolok aranyból zárat, |
csinálok neked aranyházat, |
|
De ki se mondja, s a madárka |
kezére száll, és ott megül. |
Bámul a király a madárra, |
oly félve zárja tenyerébe, |
úgy siet, úgy szalad vele |
|
Ül a madár az aranyházban, |
színarany fények közt ragyog. |
Szomszéd királyok, hercegek, |
csodálják díszes fövegek, |
|
hangja mindinkább elapad. |
Szótlan gubbaszt a kalitkában, |
|
„Mi búsit, én szép madaram, |
tükör, gyémánttükör bele? |
Felelj, én mindenem, felelj, |
|
„Nem kell nekem a palotád, |
kegyes uram, nemes királyom, |
csak eressz vissza, jó uram, |
a fák közé, szabadba vágyom! |
Fogoly vagyok én, emberek, |
fogoly vagyok én köztetek, |
mire is juttok egy madárral, |
|
s még akkor éjjel lóra szállt, |
és vitte őt a bús király, |
Fehéren tündökölt a hold, |
fehér a rét és néma volt, |
mint frissen ásott sírüreg. |
|
És mégegyszer szivére zárta! |
csak még az egyszer, utoljára! |
s hogy széjjeltárta köpenyét: |
karjai közt a holdsütésben, |
gyönyörű lányt tartott ölében! |
|
Micsoda lázas vágta volt az, |
Futott a király a leánnyal, |
Micsoda csillagok ragyogtak! |
Minden csillagok ott lobogtak |
hollófürtjein a leánynak, |
ifjú szivében a királynak. |
|
Ültek is olyan lakodalmat, |
milyet nem látott földi szem; |
jöttek a nagyhirű királyok, |
jöttek szárazon és vizen; |
hét nap, hét álló éjszaka |
|
Szívbéli igaz boldogságban |
csak olykor búsult a királynő, |
állt meg egy percre tétován; |
vagy pillanatra félreült, |
|
„Felelj, felelj, én kedvesem, |
vásárba menni volna jó?” – |
s már vitte őket gyors fogat, |
Körül a nép vidám kacajjal, |
vásári nép a forgatagban, |
s a nevetésre, víg zsivajra |
földerült a királyné arca. |
|
Aztán megint derűs napok, |
megint bánat a királynén, |
megint csak búsul, kóborol, |
megint a fák közé vegyül. |
|
Ott lel rá éjjel a király, |
ott talál rá egy éjszaka, |
a tárva-nyitva menny alatt, |
mint földre hullott madarak, |
ott kuporog, ott sír szegény |
a kert szeles, vizes füvén. |
|
Nehéz gondok közt a király |
A maszkabálok gyertyafénye, |
az álarcos bujócska-játék, |
majd fölvidítja a királynét! |
|
S jönnek haza a díszfogattal, |
– a némaságban hallani! – |
majd megszakad szíve a nőnek, |
|
Megbújva a toronyszobában, |
csak a cselédség meg ne tudja, |
kedves ura keblére bújva, |
minden szerelme odahúzza, |
|
de még nagyobb a király gondja; |
álló éjszaka visszhangozza. |
Könnytől s harmattól nedvesek |
az átvirrasztott éjjelek, |
|
hirdeti kürtjel, messze zengő, |
hogy gyermeket szült a királynő. |
Hallhatják földek és egek: |
királyi gyermek született, |
Trombita szól, dobok dobolnak. |
|
Lobognak fejedelmi gyertyák, |
kigyúl a fényes gyertyasor; |
ezernyi gyertya lepke-lángja |
Jobb oldalán király-urának, |
|
Soha ily édes boldogságot! |
már nem látja a fényes termet, |
kioltja egy roppant lehellet: |
feje fölött, a tág magasban, |
lágyan suhogó zajokat hall. |
|
Megindult szárnyas áradat! |
Hívják igyekvő szárnycsapások, |
Vándor egek és kóbor felhők |
hívják magukkal a királynőt; |
s ő kel helyéről: engedelmet, |
úgy hallotta, fölsírt a gyermek. |
|
végig az üres folyosókon; |
szalad a lépcsőn fölfele, |
csak el a zajos mulatóktól, |
mind távolabb és mind messzebbre! |
Végre beléphet a szobába. |
Fölsír, s az ajtót kulcsra zárja. |
|
Gyertyát gyujt és a gyertya fénye |
föltündököl a kis szobán, |
ragyog az árva csöndben, árván |
Gyertyát gyújt, s tükre üvegében |
nézi magát a gyertyafényben, |
látja magát, de mintegy holtan, |
|
még egyszer holló fürtjei; |
utoljára a fényes csöndbe, |
mint aki többé sose látja, |
|
S mintha álomban, úgy zokog fel, |
húnyja le síró két szemét, |
hullatja könnyét kisfiára, |
Szegény szive, egy pillanat, |
úgy érzi, menten megszakad, |
oly örvényes, viharos éjjel |
kavarog vadmadár-szivében. |
|
és ablakát szélesre tárva |
a szeles csillagokra néz, |
kinéz a holdas éjszakába. |
Felhők vonulnak, égi tömjén |
vonul a mennybolt sík ezüstjén, |
tenger madár, igyekvő árnyék |
hívja, kiáltja a királynét. |
|
S már ott röpül az éjszakában! |
|
Többé már sehol sem leli, |
Elment a szép királyné, elment! |
Nem is jön vissza soha többet. |
|
Nem is jött vissza soha már. |
Örökös gyász borult a házra, |
Teltek és múlottak az évek, |
eljárt a tél, és megint tél lett, |
s a királyné csöpp fiacskája, |
szelíd gyermekké nőtt az árva. |
|
Volt egy sípja; azon ha játszott, |
oly szépen játszott hangszerén, |
még a szellők is elcsitultak, |
A madarak köréje szálltak, |
Olyan különös volt e sípszó: |
ég és föld között lebegett. |
|
Oly különös volt muzsikája, |
és olyan különös e gyermek; |
naphosszat szótlan kóborolt, |
vagy árva tornyokon merengett. |
Vagy épp egy hídra könyökölt. |
Így élt az emberek között, |
kik el is felejtették régen. |
|
Pedig egy madár lakozott, |
pedig egy madár élt szivében. |
|
|