Aranymadár

Alszik a ház, az udvaron elnyújtózva a kocsinyom, kocsinyomban a gizgazok, szelíd halomban a homok. Szál jegenyék ezüstöskéken derengenek a holdsütésben. Csupán Mihály, feje a karján, nem alhatik nyomoru vackán, szólogatja egyre susogva, mintha tulajdon szíve volna, tulajdon szíve, szívverése, egy öreg diófa beszéde: „Ébredj, Mihály, a juhok mellől, emelkedj hitvány fekhelyedről, hol annyi esztendőn gyaláztak, hagyd el, Mihály, a gazdaházat. Éjszakádon tengernyi csillag, a nyári égbolt világít majd, fogadnak tiszta reggelek, vezetnek békés ösvenyek, oltani heves szomjadat megitat bővizű patak, s ha elfáradsz, ledőlve csendes, puha füvek közt szendereghetsz.” Így susog az öreg diófa, s mintha tulajdon szíve szólna, enged Mihály az unszolásnak, a csöndes, konok lombzugásnak. Ragyog a hold. Nem is néz hátra, pillantást sem vetve a házra, oda se les, ahol a gazda gyanútlan, mély álmát alussza; úgy megy szegény, szaporán lépdel, suhan Mihály a csillagfényben, végig az alvó kis falucskán, egymagában a füves utcán. Aztán hirtelen a sötét, feje fölött megnő az ég. Amerre lép, mélységes csend lesz, hasonlatos a végtelenhez, hogy lélegzete is eláll. – Nagyot sóhajt akkor Mihály. Mert ki annak megmondhatója, milyen sors vár a bujdosóra? Megindulva a nagyvilágba, mifele is lépked az árva? Előtte, mint hatalmas tenger, széles mező az ismeretlen, s mint kisfiú a nagy víz mellett, meghallja, hogy a szíve reszket. Meg is torpan, azután bátran halad tovább az éjszakában. Sötét erdőbe ér, ahol százesztendős éjfél honol. Óriás, öles törzsü fák tartják az örökös homályt. Se holdja, se egy csillaga: időtlen itt az éjszaka. Lélegzetét is visszatartja, úgy vág neki, a bő avarba úgy gázol a legény, vigyázva minden kis neszre, mozdulásra. S íme, az erdő sűrüjén át egyszer csak fényes ragyogást lát. Nem káprázat és nem is álom, aranymadár röpdös a fákon. Akkorka, vagy alig nagyobb csak, akár egy közönséges csillag, de mint a napnak, színarany sugárból való tolla van. S már célba is veszi Mihály, mikor megszólal a madár: „Árva legény, az életem miért vennéd? Hagyd meg nekem. Cserébe, szívesen fogadd, neked adom a tollamat. Ha bármi bajod támad, csak forgass rajta hármat!” Azzal Mihály előtt lebegve utat mutat a rengetegbe. Rengetegből a fényes napra, kivezeti a kék szabadba, hol a fiú tünődve áll most, meglátva egy különös várost. S még mikor a városba ér, csodálkozik csak a legény! Szélesen ásít kapuja; sehol egy őr, nehány liba tépi a füvet egyedül, gágog a városfal körül. Az utcák árvák, üresek, kopog a poros kövezet, s amerre csak tekint Mihály, minden ház talpig gyászban áll. Oly szomorú a város csendje, mint a halál temetőkertje. Fekete posztó, gyászszalag fedi sűrűn a házakat, a piactéren kis csoport susogó asszonynép szorong. Mindenki csendes; anyja mellett szoknyájába tapad a gyermek; míg a toronyóra zavartan tizenkettőt üt a magasban. Vasrácsos kerítésen át látni lehet a palotát; az öreg, ősz király, szegény, épp rózsái közt üldögél; keserű könnyei peregve hullnak a hervadt levelekre. S hogy baját kérdezi Mihály, szavakat is alig talál, alig kerül egy-két szava, oly nagy a király bánata. A föld alatt hatalmas márvány odújában fészkel egy sárkány, ki minden évben, szívtelen egy hajadon lányt követel. Sír az öreg: „Mai napon egyetlen lánykámon a sor.” S máris indul a gyászmenet; elöl a király lépeget. Vállairól esett palástja beleseper az út porába; maga se látja, amikor ruhája szegélyén tipor. Szemét lehunyva, oldalán ott megy a szép királyleány nagy-csendesen. Mögötte meg Ezüst-lovag s a hercegek, azok mögött a nép tolong, férfiak, kendős asszonyok, majd pár gyerek, erőtlen agg zárja a riadt sorokat. De mikor zúgni kezd a sárkány, magára marad a királylány, egyedül a szép hajadon a tükörsima piacon. Ki merre lát, a hercegek, nemesek és nem nemesek, parasztok, piperkőc urak, ki merre tud, arra szalad; de maga az öreg király köztük a legfürgébb talán, ezüstösen habzik utána a levegőben bő szakálla, s még a fák is, ha lábuk volna, mind-mind a házakba tolulna. Egyedül csak Ezüst-lovag, ki a lányka mellett kitart, ámbár egykönnyen meglehet, hogy lépni sem tud, úgy remeg, s ha nincs a páncél, ami tartsa, menten összeroskad alatta. Mert hallani már, közeleg a föld alatt a szörnyeteg, a föld alól az ég fele kicsap a kútból kénköve, majd bodor füstben megjelen a kútkáván egy szörnyü fej. Aztán követi mind a hét. Már látni törzsét, termetét. Ágaskodik, pokoli látvány, rázkódik a temérdek sárkány, s mint láncra-vert komondorok, hét feje hétfele forog. Akkorra már Ezüst-lovag bölcsen lapul egy fa alatt, de rejtekhelyéről Mihály a szörnyeteg elébe áll. Megforgatja, ahogy tanulta, az aranytollat. S lám, ragyogva, akár a nap fényes sugára, ott terem az aranymadárka. Megjön Mihály hívó jelére, aranykardot ejtve elébe. Megindul hát a küzdelem. Előbb a sárkány kezdi el. Zöld pikkelyes, csontos keze kinyújtva már a lány fele. De bőgve tüstént visszakapja: körmére csap a fiú kardja. Vonít a szörny, minthogyha nyúznák, úgy szopogatja vérző ujját, dülledt szeme sós könnybe lábad, belekékül a roppant állat. Aztán nehézkesen, szuszogva kénes tüzet liheg a torka, villámokat lövell Mihályra haragos szeme pillantása. De nem ijed meg a legény. Minden csapás elől kitér, hiába sújt a szörnyeteg, kavar hatalmas felleget, zúgnak roppant ütései: a fiút csak nem érheti. Ott viaskodik ügyesen a sárkány szívéhez közel. S mikor szívébe fut a kardja, megáll a szörny egy pillanatra, mint ingatag, nehéz torony mielőtt végképp leomol. Lépne, de nem viszi a lába, rettentő törzse rogy utána, majd hét feje zuhan le, holtan nyúlva el a szállongó porban. Akkor Mihály bátran belépve leszáll a sárkány belsejébe. Hegyes, kanyargós fogsorát mint léckerítést lépi át, s mert hétfejű a szörnyeteg, átkutatja mind a hetet. Mind a hétben egy aranyalma, mind a hetet zsebébe rakja, s mint ki a poklokat megjárta, siet vissza a napvilágra. Ragyog az égbolt odakint, ragyog a város tornyain, lobog a napfény; gyönyörű kéken a tiszta nyárderű. Sima vizében az egeknek nyoma sincs, tovatűnt a felleg. Mihályra várva, egyedül király leánya maga ül, mosolyog rá a szép leány, helyet mutatva oldalán. Mellé települ a legény, nagyon-nagyon fáradt szegény, boldog fejét lehajtva szépen, már alszik is a lány ölében. Ezüst-lovag csak erre vár, s hogy látja, elaludt Mihály, hol meglapult, a fa mögül nagy-sebesen előkerül, s kirántva álnok fegyverét, átszúrja a fiú szivét. Majd ráparancsol a leányra, menjen vele a palotába, s hogy őt is menten megöli, ha bűnös tettét fölfedi. Virágos díszben, odabenn az egész város ünnepel, zsúfolódva a hosszú utcán ujjong a nép a szörny kimúltán; könnyei között a király nevetve tapsol a csodán; sürög-forog, mint kisgyerek, dicséri Ezüst-herceget, s mert legyőzte a rontó sárkányt, neki adja a szép királylányt. Nosza tüstént asztalhoz ülnek, hozzák a lakodalmas sültet, hetykén vigad Ezüst-lovag, csak a királylány hallgatag. S ahogy szívéhez kap, keze mintha tüzet érintene: ruhája alatt a fodorban gyönyörű aranytollra bukkan. Mikor kardot fogott a szörnyre, akkor hullatta Mihály földre, hajolt le a királylány érte, tűzte a tollat kebelébe. Előveszi most és vigyázva, ahogy azt a legénytől látta, hangtalanul számolva hármat, jelet ad titkon a madárnak. Akkorra már, akár a tinta, sötétség borult a piacra, ahol a sárkány teteme meredezik az ég fele, s nem messzire holtan, szegény, ő is ott hever, a legény, ő is ott fekszik mozdulatlan, elterülve a nedves gazban. De a királyleány jelére, akár a hajnali nap fénye, feltűnik az aranymadárka, ott terem a hívogatásra. Szép fényes csíkot ír, ahogy általszeli a piacot, majd mint delelő kicsi nap, szíve fölött a fiunak addig ragyog, addig lebeg, áraszt rá puha meleget, míg életre nem kel Mihály, akár egy mély álom után. Első útja a palotába! Szélsebesen viszi a lába, majd szétveti az indulat, a bosszuló, nemes harag. S ahogy az ajtóban megáll, kukta kezéből le a tál; a néma csöndben ott csörömpöl, ott sivít cserepe a földön. Körül a pástétom felett elsápad a vendégsereg, torkukon akad a falat: mi lesz veled, Ezüst-lovag? Ha nem remegne a kezed, tán el is bírnád fegyvered, de így magad szaladsz halálba, Mihály kitartott kardvasába! Akkor, hogy azok igazolják, szótlan a hét szép aranyalmát kirakja Mihály rendre, sorba király elé a díszabroszra. Ő ölte meg, Mihály, a sárkányt! Ő érdemli király leányát! Csaptak is olyan lakodalmat, soha szebbet, soha vigabbat, három nap, három éjen át ünnepelték az ifju párt, de egymást látták csak azok, nem is sejtve, mily boldogok! S hogy a mese kerek legyen, harmadnap ő is megjelen, a palota kertjébe száll harmadnap az aranymadár; ott csattog egy rózsabokorban, soha többé nem száll el onnan.