Jártatok már a világ partján? |
Miként a tengernek van partja, |
úgy van a világnak határa: |
tenger égbolt zúdul a partra. |
a fűzfa árnya, nyírfa árnya. |
|
Olyan az ég itt, mint a tenger. |
Hol tiszta kék és mozdulatlan, |
mint óriás kerek tükörben |
fénylik benne a kora hajnal; |
hol meg szelektől viharos, |
porba döntve a földi tájat. |
|
Élt itt valaha egy leány, |
elhagyatva a világ partján; |
akár a kelő nap, oly árva, |
akár a hunyó nap, oly halvány. |
élt itt egy leány valaha, |
szomorú, szép és halavány |
magányos csillag, egy leány. |
|
Maga volt, hogy a nap felfénylett, |
és éjszaka, hogy szállt a hold, |
álmában is csak maga volt. |
árván futott, árván a szélben, |
s mert nem volt senki élő társa, |
örökös csönd volt házatája. |
|
Asztalkáján a gyertyaláng, |
vele búsult a tányérkája, |
s hogy vele együtt árva volt |
mintha csak könnyeket törölne, |
mikor a morzsákat törölte… |
|
Járt erre aztán egy madár, |
idejött a világ partjára, |
és megpillantotta a lányt, |
meglátta és szépnek találta. |
Háza előtt, az alkonyatban, |
kint ült a leány mozdulatlan, |
|
Levél se rezdült, ág se rebbent, |
mint elhagyatott aranytócsa |
minden kis porszem és füszál, |
darabka rög, parány bogár, |
az egész világ hallgatott. |
|
„Zöld levelekből, lágy mohából, |
puha füvekből fészket raktam, |
kibéleltem könnyű szelekkel, |
körülvettem kéklő magassal! |
Gyönyörű árvám, föl a magasba!” |
– hívta a lánykát, hogy vele lakna, |
Szép volt, nagyon szép a leány. |
|
Szép volt a lány és szomorú, |
s a nyári égbolt, ha lehet, |
rög és bogár még csöndesebb, |
még csendesebb, hogy válaszolt, |
oly árva volt szava a lánynak: |
„Nem mehetek, kicsi a házad! |
Nem mehetek, kicsi a házad!” |
|
S azontúl minden alkonyattal |
megjött és hívta a madár: |
„Gyere velem, föl a magasba, |
siess, siess, telik a nyár! |
megjönnek a vizes szelek; |
elfogy aranya a világnak!” |
|
„Nem mehetek, kicsi a házad! |
Nem mehetek, kicsi a házad!” |
|
„Siess, siess, közeledik már |
eső és szél, fagy és hideg, |
magad leszel, ha itt a tél, |
s ha szólanál is, nincs kinek! |
Akkorra én már messze szállok, |
befagynak mind a tengerek, |
|
Akkorra én már messze járok, |
Meggyújtod majd kicsinyke lámpád, |
meggyújtod, aztán elfujod. |
Téli széllel, havas setéttel |
üzennél már, küldenél értem. |
Elsápaszt majd, tudom, a bánat.” |
|
„Nem mehetek, kicsi a házad! |
Nem mehetek, kicsi a házad!” |
|
„Ma messze jártam, messze szálltam, |
porfelhőben sor szekeret, |
láttam vidám falusi népet |
tükrös huszárt, festett pojácát, |
ezerszínű szalagból sárkányt, |
bőgő dudát, hatalmas táncot, |
akácfa lombjaiból sátort; |
|
ha elmondhatnám, se hihetnéd, |
sikongató lányokat párban, |
tenger zsivajban lacikonyhát – |
el se hinnéd, mi mindent láttam! |
Mi mindent láttam! Közeledben |
sorra mégis mindet felejtem, |
mind a zajos, zöldlombos sátrat.” |
|
„Nem mehetek, kicsi a házad! |
Nem mehetek, kicsi a házad!” |
|
„Fényes, magas toronyra leltem, |
Tengernyi földeket beláttam, |
csúcsáról el se képzeled, |
Hihettél volna óriásnak!…” |
|
„Nem mehetek, kicsi a házad! |
Nem mehetek, kicsi a házad!” |
|
„Ma láttam árnyékom a porban, |
maroknyi volt és reszketett, |
csak annyi volt a hideg porban, |
csak annyi, szinte elveszett! |
Csak annyi volt, kicsiny faág, |
csak annyi volt félénk nyomom. |
Nem mozdult léptemre a por. |
|
Csak a szívem vert hevesen, |
az vert, csupán az lüktetett, |
csak a szívem vert súlyosan. |
Tengernyi porban vézna folt, |
árnyékom olyan néma volt – |
oly árva, mint a kis füszálnak…” |
|
„…Nem mehetek, kicsi a házad! |
Nem mehetek, kicsi a házad!” |
|
„Csupasz a föld, hideg az égbolt, |
a föld halott, az ég halott. |
Nagy csendesség szállt a világra, |
hosszú éjek és rövid nappalok. |
közel van, itt van már a tél! |
|
A madarak is messze szálltak, |
zörög az erdő, el kell mennem, |
Didergő szélvészek, fagyok |
elűznek tőled mindörökre: |
mennem kell, nem maradhatok! |
Mennem kell, nem maradhatok!” |
|
maga maradt a lány a házban, |
maga maradt, s hogy elaludt, |
árván aludt az éjszakában. |
felébredt és ajtót nyitott. |
Künn hó és csönd és csillagok. |
|
„Puha füvekből fészket raktam, |
lebontottam puha kis fészkem, |
lerontottam puha kis házam, |
puha házamat elcseréltem! |
Immáron minden csillagával |
egész égbolt én fészkem, házam!” |
– szólott szava az ég alól. |
|
De a madár nem volt sehol. |
|
Hangját szép nyári alkonyatban |
halljuk mi is a kert alatt; |
hívja a lányt, hívja az árvát, |
hívja a csöpp madárkahang. |
És hallja fű, hallgatja fa, |
s mintha gyönyörűt hallana: |
hogy „élt egyszer egy szép leány, |
világ végén egy árva lány”. |
|
|