A madár és a leány^*

Jártatok már a világ partján? Miként a tengernek van partja, úgy van a világnak határa: tenger égbolt zúdul a partra. Innét indulnak a szelek, innét a kelő reggelek, és ide tér meg éjszakára a fűzfa árnya, nyírfa árnya. Olyan az ég itt, mint a tenger. Hol tiszta kék és mozdulatlan, mint óriás kerek tükörben fénylik benne a kora hajnal; hol meg szelektől viharos, villámló felhőkkel habos haragja a földekre árad, porba döntve a földi tájat. Élt itt valaha egy leány, elhagyatva a világ partján; akár a kelő nap, oly árva, akár a hunyó nap, oly halvány. Világ határán egymaga élt itt egy leány valaha, szomorú, szép és halavány magányos csillag, egy leány. Maga volt, hogy a nap felfénylett, és éjszaka, hogy szállt a hold, szobácskájában egyedül, álmában is csak maga volt. Hideg esőben át a réten árván futott, árván a szélben, s mert nem volt senki élő társa, örökös csönd volt házatája. Asztalkáján a gyertyaláng, az ablakán az éj maga, vele búsult a tányérkája, kése, kanala, pohara; s hogy vele együtt árva volt a kenyér, mibe harapott: mintha csak könnyeket törölne, mikor a morzsákat törölte… Járt erre aztán egy madár, idejött a világ partjára, és megpillantotta a lányt, meglátta és szépnek találta. Háza előtt, az alkonyatban, kint ült a leány mozdulatlan, szótlan a világ peremén, magányos háza küszöbén. Levél se rezdült, ág se rebbent, a tükörsíma alkonyat, mint elhagyatott aranytócsa terűlt a síma ég alatt; minden kis porszem és füszál, darabka rög, parány bogár, az egész világ hallgatott. Nézte a lemenő napot. „Zöld levelekből, lágy mohából, puha füvekből fészket raktam, kibéleltem könnyű szelekkel, körülvettem kéklő magassal! Gyönyörű árvám, föl a magasba!” – hívta a lánykát, hogy vele lakna, hívta az árvát a madár. Szép volt, nagyon szép a leány. Szép volt a lány és szomorú, s a nyári égbolt, ha lehet, a levelek az ágakon, rög és bogár még csöndesebb, még csendesebb, hogy válaszolt, válasza olyan árva volt, oly árva volt szava a lánynak: „Nem mehetek, kicsi a házad! Nem mehetek, kicsi a házad!” S azontúl minden alkonyattal megjött és hívta a madár: „Gyere velem, föl a magasba, siess, siess, telik a nyár! Elmúlnak napok és egek, megjönnek a vizes szelek; elfogy aranya a világnak!” „Nem mehetek, kicsi a házad! Nem mehetek, kicsi a házad!” „Siess, siess, közeledik már eső és szél, fagy és hideg, magad leszel, ha itt a tél, s ha szólanál is, nincs kinek! Akkorra én már messze szállok, fehér hó lepi a világot, befagynak mind a tengerek, világ végén a reggelek. Akkorra én már messze járok, sötét szobád bezárhatod. Meggyújtod majd kicsinyke lámpád, meggyújtod, aztán elfujod. Téli széllel, havas setéttel üzennél már, küldenél értem. Elsápaszt majd, tudom, a bánat.” „Nem mehetek, kicsi a házad! Nem mehetek, kicsi a házad!” „Ma messze jártam, messze szálltam, porfelhőben sor szekeret, láttam vidám falusi népet ünnepi vásárra menet; tükrös huszárt, festett pojácát, ezerszínű szalagból sárkányt, bőgő dudát, hatalmas táncot, akácfa lombjaiból sátort; ha elmondhatnám, se hihetnéd, sikongató lányokat párban, tenger zsivajban lacikonyhát – el se hinnéd, mi mindent láttam! Mi mindent láttam! Közeledben sorra mégis mindet felejtem, mind a zajos, zöldlombos sátrat.” „Nem mehetek, kicsi a házad! Nem mehetek, kicsi a házad!” „Fényes, magas toronyra leltem, egekig emelt a torony! Tengernyi földeket beláttam, túlláttam a világokon; csúcsáról el se képzeled, erdőket láttam, réteket. Hihettél volna óriásnak!…” „Nem mehetek, kicsi a házad! Nem mehetek, kicsi a házad!” „Ma láttam árnyékom a porban, maroknyi volt és reszketett, csak annyi volt a hideg porban, csak annyi, szinte elveszett! Csak annyi volt, kicsiny faág, ha karcolja az út porát: csak annyi volt félénk nyomom. Nem mozdult léptemre a por. Csak a szívem vert hevesen, csak a szívem szomoruan, az vert, csupán az lüktetett, csak a szívem vert súlyosan. Tengernyi porban vézna folt, árnyékom olyan néma volt – oly árva, mint a kis füszálnak…” „…Nem mehetek, kicsi a házad! Nem mehetek, kicsi a házad!” „Csupasz a föld, hideg az égbolt, a föld halott, az ég halott. Nagy csendesség szállt a világra, hosszú éjek és rövid nappalok. Fáradtak a falevelek, hullanak a falevelek, sötéten vándorol a szél, közel van, itt van már a tél! A madarak is messze szálltak, üres az erdő, fekete, zörög az erdő, el kell mennem, elmegyek én is messzire! Didergő szélvészek, fagyok elűznek engem is örökre, elűznek tőled mindörökre: mennem kell, nem maradhatok! Mennem kell, nem maradhatok!” Betette háza ajtaját, maga maradt a lány a házban, maga maradt, s hogy elaludt, árván aludt az éjszakában. Hallott távoli hangokat álmában, akkor felriadt, felébredt és ajtót nyitott. Künn hó és csönd és csillagok. „Puha füvekből fészket raktam, lebontottam puha kis fészkem, lerontottam puha kis házam, puha házamat elcseréltem! Immáron minden csillagával egész égbolt én fészkem, házam!” – szólott szava az ég alól. De a madár nem volt sehol. Hangját szép nyári alkonyatban halljuk mi is a kert alatt; hívja a lányt, hívja az árvát, hívja a csöpp madárkahang. És hallja fű, hallgatja fa, s mintha gyönyörűt hallana: hogy „élt egyszer egy szép leány, világ végén egy árva lány”.