Bordal^*

A nyár elé, a kert fölé kikötve áll a rózsa, és ráhanyatlik szótalan a rabtartó karóra. A fűzfaág is, levele még egy se hullt a porba, s tenger szemét örökre már szeszélyesen lehunyta. Tünődve én is hallgatok, sötéten egymagamba, mind eltökéltebb bánatot löttyintve poharamba! Kimondhatatlan egyedül, apátlan és anyátlan, megannyi tompa áldozat hervadozunk a nyárban.