Viszontlátás^*

Ez volna hát a viszontlátás? Egy pillanatra meginog, de oly kopár marad a testem, mint lombjavesztetten a bot. Pőrén didergek köpenyemben, ruházzatok fel, reszketek. Régi csókok osztoznak rajtam és még mezítlenebb leszek. Elzuhanva az idegek közt gazdátlan mosoly fuldokol, hány éjszakán át készülődött, mit virrasztott át e mosoly! Egy hang kellene, egy kiáltás, egyetlen jajdulás csupán! Megnyílik, mint a fuldoklóé, és üres seb marad a szám. Tudjátok is ti, ki jött vissza? Ez itt anyám, a kisöcsém, régi arcok mosolya fénylik, de hol vagyok közülük én? Milyen elmerült éjszakában kóborlok étlen, szomjasan, mindenki mástól elvadultan hová cipelhetem magam? Mikor lesz vége ennek, kérdem? és rátok gondolok, igen, hazagondolok s könnyeim közt gyanútlan fölragyog szivem!