| Mi elmult: könnyünk lágyan kente széjjel. |
| Örök kutakba mélyült multunk vissza, |
| s jövőnkben is csak tünt időknek titka |
| fog fölbuggyanni, hogy ha még megéljük. |
|
| A testünkön sok méltatlan csapásnak |
| nyomán kinyíló tűzpiros virágok |
| örök csodáknak ködlik illatát ott, |
| hová a durva kéznek ökle pattant. |
|
| Ha zendülünk és hátat fordítunk is |
| az angyaloknak, bús imádkozás csak |
| e lázadás, – hisz hátunk íve fáradt |
| lejtésű, mint a múló hullám habja. |
|
| Mi daccal rejtjük el makacs fejünk, míg |
| a lábunkon lefut szivárgó szirma |
| a tűzvirágnak. Egyre fogy, beissza |
| a vért a por! Vacogni kezd a térdünk; |
|
| védő kezünk is lassankint lecsusszan |
| s egy messzi menny sebünkön átviláglik, – |
| most nézzetek ránk s lássátok, ki áll itt: |
| mert láttatok már minket s ezt a percet! |
|
|