| Csak fussatok hát, mint veszett ebek, |
| vonítsatok, ha gyilkos éjszaka |
| körülkerít a farkasok hada, |
| hogy fölkoncolja hitvány testetek. |
|
| Hát sírjatok csak csípős könnyeket, |
| a végítélet nektek: harsona |
| örök pokolra ébresztő szava, |
| – az ördög fújja, lelketek felett! |
|
| Hogy tudjátok meg, mit tesz egyre égni, |
| és eltaszítva tudni: el nem éri |
| a bűvös szférát az, ki kárhozott. |
|
| És bár lehettél volna, mint az angyal, |
| időtlen malmot nyomni lesz sorod, |
| mert földre buktál zúzott, sáros arccal. |
|
|
| De nincs még késő! Állj fel, hogyha estél! |
| S ha könnyed sincs már, sírnak fönn a szentek |
| a lelkedért, mit olcsó pénzen vett meg |
| a csábító, – te megcsalt, árva testvér! |
|
| Kitárt karokkal várunk, sok keresztény, |
| a nagy hajóra, melyet egy cél kerget, |
| és egy szél hajt: a végtelen Lehellet, |
| ki lángra gyujt, fülünkbe zúgva zengvén: |
|
| Ne sírjatok, kiket kivert az élet, |
| ti rongyba burkolt, fáradt, hű cselédek, |
| de tartsatok ki, átölelve tartva |
|
| a koldusabbat, azt, ki összetépte |
| az életét, – mert ez segít a partra, |
| és ez tanít a drága szóra: béke. |
|
|
|