| Körülöttem hűvös, kék üvegfalat |
| kemény lapokból vont a végzetem, |
| magamba zárni minden élesen |
| kiszállni-készült, izzó nyílhegyet, |
| mit képzelet kovácsolt, vágy lövelt, |
| való világba ütni ércfejét. |
|
| Anyagtalan lehetsz csupán enyém, |
| a zárt üvegfal gátlón visszatart |
| – mint víztartó az úszkáló halat, – |
| hogy hozzád érjek és te testtel érj, – |
| maradsz te nekem puszta forma, fény, |
| a képzeletnek engedő anyag. |
|
| E lágy elemből gyúrom győztesen |
| veled-csatázó, karcsú szobrodat, |
| ki átkarol, ha itt az alkonyat, |
| velem dalol, ha vérem énekel |
| az álom oldó, híg esőiben, |
| s velem virrad meg minden hajnalon, |
|
| hogy nappalomnak számos gondja közt |
| kinyíló számos, rejtett résen át |
| belémeressze súlyos áramát, |
| s a pattanásig töltve véremet |
| ölelni űzzön, míg a dúlt ideg |
| szederjes szájjal egyre ordítoz. |
|
| De bűvös váram tűzálló üveg! |
| falát hiába vívja vérsugár, |
| olvasztja száz szikrás idegfonál, |
| nem olvad, pattan szét, – de szívtelen, |
| szűkös terébe azt, mit szív terem: |
| bezárja sűrű, fojtó lázaim. |
|
| Hogy küszködöm, hogy zúznám szét magam! |
| hogy játszanám ki rendelt végzetem! |
| hogy lennék egyszer én is meztelen! |
| csak érezhetném pőre bőrömön |
| mint borzad át [a] végső, nyilt öröm, |
| – de mégis, így is mondom: jól van ez. |
|
| – Mert néha látlak, késő délután, |
| amint a tóra mész, te szép modell, |
| s ilyenkor álom-másod nesztelen |
| utadba áll: mint kíntól kergetett, |
| egymáshoz űzött, megtévedt kezek |
| imádkoztok veszendő lelkemért. |
|
|