Üzenet az üvegvárból*

Körülöttem hűvös, kék üvegfalat
kemény lapokból vont a végzetem,
magamba zárni minden élesen
kiszállni-készült, izzó nyílhegyet,
mit képzelet kovácsolt, vágy lövelt,
való világba ütni ércfejét.
Anyagtalan lehetsz csupán enyém,
a zárt üvegfal gátlón visszatart
– mint víztartó az úszkáló halat, –
hogy hozzád érjek és te testtel érj, –
maradsz te nekem puszta forma, fény,
a képzeletnek engedő anyag.
E lágy elemből gyúrom győztesen
veled-csatázó, karcsú szobrodat,
ki átkarol, ha itt az alkonyat,
velem dalol, ha vérem énekel
az álom oldó, híg esőiben,
s velem virrad meg minden hajnalon,
hogy nappalomnak számos gondja közt
kinyíló számos, rejtett résen át
belémeressze súlyos áramát,
s a pattanásig töltve véremet
ölelni űzzön, míg a dúlt ideg
szederjes szájjal egyre ordítoz.
De bűvös váram tűzálló üveg!
falát hiába vívja vérsugár,
olvasztja száz szikrás idegfonál,
nem olvad, pattan szét, – de szívtelen,
szűkös terébe azt, mit szív terem:
bezárja sűrű, fojtó lázaim.
Hogy küszködöm, hogy zúznám szét magam!
hogy játszanám ki rendelt végzetem!
hogy lennék egyszer én is meztelen!
csak érezhetném pőre bőrömön
mint borzad át [a] végső, nyilt öröm,
– de mégis, így is mondom: jól van ez.
– Mert néha látlak, késő délután,
amint a tóra mész, te szép modell,
s ilyenkor álom-másod nesztelen
utadba áll: mint kíntól kergetett,
egymáshoz űzött, megtévedt kezek
imádkoztok veszendő lelkemért.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]