Anyám^*

Az életed kihült üveg, csiszolt és készre alkotott, hogy rajta át a szép halált szabad szemeddel láthatod, amint a lelked ablakát elállja minden földi fény elől, mely megbonthatná bensőd alkonyát. Magadba vagy, s csupán a fák, az áldott, ázott, őszi fák, csupán a fák a híveid. A híveid, s te szólsz nekik, beszélsz nekik, s a lelkeik, a földben álló lelkeik megremegnek: – rossz ez itt! A fák s a tó, az esti tó, – A csenden át halálhajó dudája sír a víz alól, a holt öböl felé, hol állsz. S a gázos, lepke-könnyű lég: az ég, – e jelre meghasad. Fejed fölé bohó csapat fehér galamb ereszkedik. Te máshol élsz! Csodára kész tenálad minden pillanat!