Kötetből kimaradt versek

 

 

 

 

Anyám*

Az életed kihült üveg,
csiszolt és készre alkotott,
hogy rajta át
a szép halált
szabad szemeddel láthatod,
amint a lelked ablakát
elállja minden földi fény elől,
mely megbonthatná
bensőd alkonyát.
Magadba vagy, s csupán a fák,
az áldott, ázott, őszi fák,
csupán a fák a híveid.
A híveid, s te szólsz nekik,
beszélsz nekik, s a lelkeik,
a földben álló lelkeik
megremegnek: – rossz ez itt!
A fák s a tó, az esti tó, –
A csenden át halálhajó
dudája sír a víz alól,
a holt öböl felé, hol állsz.
S a gázos, lepke-könnyű lég:
az ég, – e jelre meghasad.
Fejed fölé bohó csapat
fehér galamb ereszkedik.
Te máshol élsz!
Csodára kész tenálad minden pillanat!

 

 

 

Kikötőben*

Most minden festék, látszat, porladó,
szívemre porzó csendes hó, halál,
csak egy való van, síró, görbe szám
és ködbe néző két ködös szemem.
Hajóra szálltál: voltál, nem leszel,
az ellenséges tengeren lebeg
ma már az arcod, most meleg
szavad merült a víz alá le épp.
Szemeddel eltűnt minden drága kék,
kecses fejeddel minden szép vonal,
s most nincs a test, mely felhőn túl loval
a napba szállni szédült szárnyakon.
Most minden festék, látszat, porladó,
szívemre porzó tiszta hó, halál,
csak egy való van, síró, görbe szám
és ködbe néző két ködös szemem.

 

 

 

Csönd*

Zárt az ablak.
Csöndre int a titkok titka:
két szemed,
míg az ingaóra bongva,
ó rugóra jár, ketyeg
hallgató szívünk felett.

 

 

 

Üzenet az üvegvárból*

Körülöttem hűvös, kék üvegfalat
kemény lapokból vont a végzetem,
magamba zárni minden élesen
kiszállni-készült, izzó nyílhegyet,
mit képzelet kovácsolt, vágy lövelt,
való világba ütni ércfejét.
Anyagtalan lehetsz csupán enyém,
a zárt üvegfal gátlón visszatart
– mint víztartó az úszkáló halat, –
hogy hozzád érjek és te testtel érj, –
maradsz te nekem puszta forma, fény,
a képzeletnek engedő anyag.
E lágy elemből gyúrom győztesen
veled-csatázó, karcsú szobrodat,
ki átkarol, ha itt az alkonyat,
velem dalol, ha vérem énekel
az álom oldó, híg esőiben,
s velem virrad meg minden hajnalon,
hogy nappalomnak számos gondja közt
kinyíló számos, rejtett résen át
belémeressze súlyos áramát,
s a pattanásig töltve véremet
ölelni űzzön, míg a dúlt ideg
szederjes szájjal egyre ordítoz.
De bűvös váram tűzálló üveg!
falát hiába vívja vérsugár,
olvasztja száz szikrás idegfonál,
nem olvad, pattan szét, – de szívtelen,
szűkös terébe azt, mit szív terem:
bezárja sűrű, fojtó lázaim.
Hogy küszködöm, hogy zúznám szét magam!
hogy játszanám ki rendelt végzetem!
hogy lennék egyszer én is meztelen!
csak érezhetném pőre bőrömön
mint borzad át [a] végső, nyilt öröm,
– de mégis, így is mondom: jól van ez.
– Mert néha látlak, késő délután,
amint a tóra mész, te szép modell,
s ilyenkor álom-másod nesztelen
utadba áll: mint kíntól kergetett,
egymáshoz űzött, megtévedt kezek
imádkoztok veszendő lelkemért.

 

 

 

Két szonett*

 

I

Csak fussatok hát, mint veszett ebek,
vonítsatok, ha gyilkos éjszaka
körülkerít a farkasok hada,
hogy fölkoncolja hitvány testetek.
Hát sírjatok csak csípős könnyeket,
a végítélet nektek: harsona
örök pokolra ébresztő szava,
– az ördög fújja, lelketek felett!
Hogy tudjátok meg, mit tesz egyre égni,
és eltaszítva tudni: el nem éri
a bűvös szférát az, ki kárhozott.
És bár lehettél volna, mint az angyal,
időtlen malmot nyomni lesz sorod,
mert földre buktál zúzott, sáros arccal.
 

II

De nincs még késő! Állj fel, hogyha estél!
S ha könnyed sincs már, sírnak fönn a szentek
a lelkedért, mit olcsó pénzen vett meg
a csábító, – te megcsalt, árva testvér!
Kitárt karokkal várunk, sok keresztény,
a nagy hajóra, melyet egy cél kerget,
és egy szél hajt: a végtelen Lehellet,
ki lángra gyujt, fülünkbe zúgva zengvén:
Ne sírjatok, kiket kivert az élet,
ti rongyba burkolt, fáradt, hű cselédek,
de tartsatok ki, átölelve tartva
a koldusabbat, azt, ki összetépte
az életét, – mert ez segít a partra,
és ez tanít a drága szóra: béke.

 

 

 

Vers a halotthoz*

A perc a percnek tükre csak
és tartalmuk csakis te vagy,
magadra hagyva meztelen, –
lehullt a nyugtalan lepel:
a megmásító mozdulat.
Itt vállalnod kell önmagad,
itt nem lóbálhat rongyokat
örök valód fölött a szél.
Maradsz örökre kőkemény
s lezárt, akár a kárhozat.

 

 

 

Megdicsőülésünk*

Mi elmult: könnyünk lágyan kente széjjel.
Örök kutakba mélyült multunk vissza,
s jövőnkben is csak tünt időknek titka
fog fölbuggyanni, hogy ha még megéljük.
A testünkön sok méltatlan csapásnak
nyomán kinyíló tűzpiros virágok
örök csodáknak ködlik illatát ott,
hová a durva kéznek ökle pattant.
Ha zendülünk és hátat fordítunk is
az angyaloknak, bús imádkozás csak
e lázadás, – hisz hátunk íve fáradt
lejtésű, mint a múló hullám habja.
Mi daccal rejtjük el makacs fejünk, míg
a lábunkon lefut szivárgó szirma
a tűzvirágnak. Egyre fogy, beissza
a vért a por! Vacogni kezd a térdünk;
védő kezünk is lassankint lecsusszan
s egy messzi menny sebünkön átviláglik, –
most nézzetek ránk s lássátok, ki áll itt:
mert láttatok már minket s ezt a percet!

 

 

 

Viszontlátás*

Ez volna hát a viszontlátás?
Egy pillanatra meginog,
de oly kopár marad a testem,
mint lombjavesztetten a bot.
Pőrén didergek köpenyemben,
ruházzatok fel, reszketek.
Régi csókok osztoznak rajtam
és még mezítlenebb leszek.
Elzuhanva az idegek közt
gazdátlan mosoly fuldokol,
hány éjszakán át készülődött,
mit virrasztott át e mosoly!
Egy hang kellene, egy kiáltás,
egyetlen jajdulás csupán!
Megnyílik, mint a fuldoklóé,
és üres seb marad a szám.
Tudjátok is ti, ki jött vissza?
Ez itt anyám, a kisöcsém,
régi arcok mosolya fénylik,
de hol vagyok közülük én?
Milyen elmerült éjszakában
kóborlok étlen, szomjasan,
mindenki mástól elvadultan
hová cipelhetem magam?
Mikor lesz vége ennek, kérdem?
és rátok gondolok, igen,
hazagondolok s könnyeim közt
gyanútlan fölragyog szivem!

 

 

 

Bordal*

A nyár elé, a kert fölé
kikötve áll a rózsa,
és ráhanyatlik szótalan
a rabtartó karóra.
A fűzfaág is, levele
még egy se hullt a porba,
s tenger szemét örökre már
szeszélyesen lehunyta.
Tünődve én is hallgatok,
sötéten egymagamba,
mind eltökéltebb bánatot
löttyintve poharamba!
Kimondhatatlan egyedül,
apátlan és anyátlan,
megannyi tompa áldozat
hervadozunk a nyárban.

 

 

 

Őszi cirkusz*

Muzsikaszó az esti réten,
falu alól, a fák alatt
szapora dobszó s édes, árva
trombitahang, trombitahang!
A cirkuszos nép muzsikál,
pereg a dobszó és ütemre
forog-forog és körbe jár
a lomha bölcs, a barna medve.
Elől a roppant medve és
a táncoló bohóc utána,
bohóc után a kisfia,
aztán a hold, a hold parázsa.
Arcába tűz a telehold,
s a kisfiú az égre bámul.
Elől a roppant medve és
a bohóc kisfia leghátul.
Röpülnek a kicsi lovak,
a szénfeketék, hófehérek!
Táncolnak a puha füvön,
szelíd, szép füvein a rétnek.
Röpülnek a kicsi lovak!
De két eperfa közt a légben,
még náluknál is szebb talán,
libegő tündér a kötélen,
megemeli az esti szél,
az a kis táncoslány a legszebb!
Már ott jár a fák sudarán,
és feljebb, és mindegyre feljebb,
a fák csucsára ér, s nevet,
a fák csucsára lép, és onnan
többé már vissza se talál,
csak eltünik a teleholdban.

 

 

 

Kétféle*

Kétféle nap kétféleképpen ragyog,
elárvulok, sötétedem a fényben,
köztem s egy távol nádas rajza közt
mutál vékonyka földi jelenlétem.

 

 

 

A fényességes angyal is*

Emlékezés egy világháborús karácsonyra
Az égbolt elsötétedett.
S akár a végitélet
zord fellege tört volna ránk,
a föld is oly sötét lett.
Gyermekszívünk is oly nehéz!
A házak és a kertek,
az egész törékeny világ,
éreztük, velünk reszket.
Aztán a roppant csöndön át
puhán és észrevétlen,
a hangtalan meginduló
és puha hóesésben,
akár a fényes pelyhek is
vigyázva földet értek,
a fényességes angyal is,
ő is a földre lépett.

 

 

 

Fabula

Hol volt, hol nem volt,
élt egyszer egy magányos farkas.
Magányosabb az angyaloknál.
Elvetődött egyszer egy faluba,
és beleszeretett az első házba, amit meglátott.
Már a falát is megszerette,
a kőművesek simogatását,
de az ablak megállította.
A szobában emberek ültek.
Istenen kívül soha senki
olyan szépnek nem látta őket,
mint ez a tisztaszivű állat.
Éjszaka aztán be is ment a házba,
megállt a szoba közepén,
s nem mozdult onnan soha többé.
Nyitott szemmel állt egész éjszaka,
s reggel is amikor agyonverték.
 

(1962)

 

 

 

Hol és mikor?*

Wiener Pálnak

 
Ahonnét jöttem, s ahová
soha nem mertem visszatérni,
az erdőbe, a nagy lombok alá,
visszalépek a fehér-feketébe.
A maszat és a tisztaság,
akár az óraketyegés,
ugyanazt mondja és ugyanazt írja.
Mezítláb állok s mezítelenűl.

 

 

 

Szeptember*

Úgy ülünk itt a koraőszi este
levegő-vitrinébe zárva,
mint egy szikla, mint egy papírlap,
oly súlytalanúl és oly súlyosan,
ahogyan csak szék támlája vagy
dákó fölött kézelő fehérlik.

 

 

 

Zárójelben*

Apa, meghaltál.
Anya, halott vagy.
Tanítsatok meghalni engem is,
ahogy beszélni, járni megtanultam
valamikor. (Azt hiszem, tőletek.)

 

 

 

Summa*

Ki üdvözűlten porladok a földben,
Isten előtt kevésnek bizonyultam.

 

 

 

Mi és a virágok*

Mert hűségesek mindhalálig,
isteniek egyedűl a virágok,
egyszóval a növényi lét,
velünk szemben, kik jövünk és megyünk.
Világunk száraz keresztjére
gyönyörű dísznek elhelyezve,
tépett füzérként fölszegezve,
mi elkallódunk, ők hazatalálnak.

 

 

 

Újra József Attila*

Te: bakája a mindenségnek.
Én: kadettja valami másnak.
Odaadnám tiszti kesztyűmet
cserébe a bakaruhának.

 

 

 

Szabadulás*

Nadrágos kutyák, azok voltunk,
a pipere, a maszk alatt
verítékező állatok,
szoknyás medvék, rabmadarak.
Azok voltunk. De most, egy percre,
a halott kéz s az öntudatlan
ziháló törzs úgy tündököl,
és úgy kopár, ahogy egy angyal.

 

 

 

Ismerem*

Ismerem Jézus éjszakáit,
és a bal lator istentelen magányát.
A jótett szelíd mezejét, s a merénylő
elhagyatott, üszkös kezét a tett után.
És ismerem a bárány vesztét,
úgy is, mint aki veszkődve topog
halálos esése előtt,
és úgy is, mint aki hitével
a meleg belsőt keresi.

 

 

 

Műtárgy*

Olykor veszünk egy régi cserepet
és elhelyezzük a falon.
Pedig csak egyedűl vagyunk,
vagy egyszerűen a szemünk,
mint két üres luk, kihűlt és kiégett.

 

 

 

Augusztus*

Miközben mint a porcelán
dereng a szűzek arca,
mi keringőzünk, levegőzünk
a fátyolos időben.

 

 

 

Király és királynő*

Birodalmunkban sok-sok ember él,
de mi, akár a szarvasok,
keressük egymást éjszakánként.

 

 

 

Mind a ketten*

Pereg alá a mennyezet,
a körüldúcolt falak és
a teljes palota.
Mindíg is idevágytunk,
ebbe a homokágyba.

 

 

 

Zsoltár*

Aki több napos éhezés után
kenyérre gondol:
valódi kenyérre gondol.
Aki egy kínzókamra mélyén
gyengédségre áhítozik:
valódi gyengédségre vágyik.
S aki egy vánkosra borulva
nem érzi magát egyedül:
valóban nincsen egyedül.

 

 

 

Parancsoló mód*

Enni kell.
Inni, enni és hányni kell.
Ülni és állni kell.
Beszélni és hallgatni kell.
Beszélni, sétálni, vizelni,
hallgatni, hányni,
állni, ülni kell.

 

 

 

Pilátus*

Kemény vagy, hivatalból.
Elitélsz, hivatalból.
Rámnézel, hivatalból.
Rádnézek mindörökre –
rádnézek mindhiába.
Itt állok mindörökre –
itt állok mindhiába.
Fölmentelek mindörökre.

 

 

 

Gizgaz*

Fű van. Nappal meg éjszaka.
Tegnap valaki azt mondta: „gyere,
gyere ide”, s én odamentem,
haladva a gizgazos talajon.
Éjszaka félek. De a reggel
még akkor is melenget és lebegtet,
ha szótlanul és mozdulatlanul fekszem.
Ruhám puha és ismerős.
De ruha nélkül
fázom és parányi vagyok.
Ha vezetnek, biztosan járok.
Egyedül bizonytalanul.
Mégis ilyenkor szinte röpülök,
ha félek is, hogy elveszek a fűben.

 

 

 

Kegyelem*

Bogarak szántják a sötétet
és csillagok az éjszakát.
Van időnk hosszan üldögélni
az asztalon pihenő lámpafényben.
Megadatott a kegyelem:
miközben minden áll és hallgat,
egyedül az öröklét működik.

 

 

 

Hommage à Paul Verlaine*

„Egyetlen óriás ütés
a hold. Halálos csönd a magja”,
s a csöndességben valaki
a hamunémát nagyon lassan
fölmutatja. Igenis, fölmutatja.
A zongoránál Mozart, hátradőlve.
Csend, csend, csend, csend,
s a zongora alatt
egy fűszálon lefut egy könnycsepp,
nem harmatcsepp, egy könnycsepp.

 

 

 

Pont és haza*

Az ördög limonádét hörpöl.
Akik bort, csupán szerencsétlenek.
A nyomorultak arca elmosódik,
az ördögé mind fényesebb, mind rajzosabb.
Övé a pont és minden egyenes,
mindaz, ami áttekinthető.
Az igazak homályban kóborolnak,
de épp ezért egyedül ők,
az elveszettek találnak haza.

 

 

 

Átváltozás*

Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf, de te gyönyörűnek találtál.
Végig hallgattad mindig, amit mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan.

 

 

 

A lator sóhaja*

Együtt leszünk, együtt ma még,
ahogy együtt lógunk a kínban,
együtt a megígért hazában,
halálunkban, a paradicsomban.

 

 

 

Sellők*

A szép lányok tenger alá merűlnek.
Víz alá bukom, mint a rák.
Belefúlok a sárba és iszapba.
Ez is jobb aranyostoruknál.

 

 

 

A széken és az ágyon*

Nincs többé szó, nincsenek lények,
aggasztanak a szavak és a lények.
Lények nélkül és szavak nélkül
tisztább a félelem.
Ez meg olyan, mint egy szoba,
köd van benne, meg tán egy ágy.
Az ágyon én fekszem talán.
Széken ülök. Üres az ágy.

 

 

 

Valaki*

Egy tökéletes körön, vagy még inkább
egy tökéletlen oválison át
nézi Isten a szörnyet. Millió
arc, kéz, köröm egyvelegét.
A háttérben hosszú és néma ágy;
közönséges párna és paplan.
A szörny patája átüti a padlót,
mire valaki elsírja magát.

 

 

 

Levél*

Szállást adtál, egy éjszakára
megosztva párnád. Evangélium.
Gyönyörű vagy. Semmit se értek.
Csak jóság van, és nincsenek nemek.
Újra és újra sírok. Nem miattad.
Érted. Értem. Boldogok, akik sírnak.
Szállást adtál egy éjszakára;
megszálltál mindörökre.

 

 

 

Mégse*

Hogy a faágak a télidőben
sokáig őrzik még a hóesést,
hogy végül, mint egy passióban
minden együtt van, ház meg erdő.
„A lemenő nap szálkamezejében”
hogy egyremegy, ki sétál, egy baka
vagy egy világszép félkegyelmű lány,
mindezt tudtam, és mégse volt elég.

 

 

 

Tűz és víz*

Sírásunk mindent egybemos,
tűzvésszé mázol minden lángot,
mint a hétágú gyertyatartón
a hét szál gyertya, életünk
ettől a víztől fuldokol,
ebben a vízben éget – lángol.

 

 

 

Kenyér*

A fedő bűnről, ahogyan a bűnt
bűn mögé rejtik. Erről kell beszélnem.
Ismertem egy fiút. Szürke volt,
mint a tészta. Teste, mozgása mégis
száraz, ideges. Ma se tudom, hogyan.
Csupán titkának természetét sejtem.
Ma már gyanítom, ez az egyetlen rossz.
Lehetek gyilkos, homoszekszuális,
de mindhalálig táplálni a pépet,
a kezdetben oly semminek tűnő
kenyérbelet, amit idővel
rátapasztok arra, ami a legtöbb,
attól fogva mindennek vége van.
Bár ha éppen őt, azt a fiút nézem,
tán fordítva és jogosan
azt mondhatnám: volt benne valami szikár
és iszonyú. De a testét
átitatta a szürkeség, mitől
piszkos lett, mint a kihűlt kenyértészta,
mely végítéletkor se más.
És mégis, minden kenyér ízét elfeledve,
először eszem végre kenyeret.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]