Pupilla

 

 

 

 

Gérard de Nerval

Kocsis Zoltánnak

 
Folyópart, amely nem folyópart.
Emlék, mely sose volt napkelte.
Aztán valami vizesárok,
s egy tüzes gombostű a fejben.

 

 

 

Pupilla*

A távcsőben lovasroham.
Porzók, bibék a nagyitó alatt.
De a szememben sárga arc
és zuhanás a fölpolcozott ágyon,
mivel embernek lenni annyi, mint
poklokra csavart pupillával nézni.

 

 

 

Zsinórpadlás*

Az asztal, mitől megdermedtem,
most itt van, földet ért.
Üres a lapja. Annál rosszabb.
Hogy tegyem rá, és hogy vegyem le róla
azt, azt, azt, azt, jaj azt, mit elkövettem,
levettem róla, s ráhelyeztem?
Hogy rakjam rá, hogy levehessem?

 

 

 

Villanyolló*

Ezentúl oda tartozom
hol prémek, bundák tapsikolnak
és áznak és iszonyu súlyokat
cipelnek, cipekednek.
Agóniámban – én, a kivülálló –
nem kivánok emberként halni,
jó lesz nekem a villanyolló,
s az egybevarrt paták között
a puszta súly a kihülő kupacban.

 

 

 

Summa*

Tíz ujjam van. Hajam. Fejem.
Egyhelyben állok.
De csurom vér és forog a korong,
és nincs világ, és nincs megállás.

 

 

 

Kisértés*

Zuhanás, miben szállni kell
sebesség és égtájak nélkül.

 

 

 

Hommage à Sheryl Sutton I.*

A lehető legszükebb térben
végrehajtottad, amit nem szabad.
Csodálkoztál a szertartáson,
mely vágóhíd, bár nincs kiterjedése,
könyökig ér, bár nincsen ideje.
Csak később hallottad, amit
letakartál. Majd belépve a kertbe
elámultál a telehold varázsán.

 

 

 

Hommage à Sheryl Sutton II.*

Először ahogy leleményed
átcsuszott az isteni cenzurán.
Aztán könyökig, mint a kesztyű,
aztán egészen, mint a zsák,
aztán egy delfin szép uszása
a tengeren.

 

 

 

Vonzásod definíciója*

Egy végkép betört állat hátán
egy végkép betört állat lovagol.

 

 

 

Mi és ők*

Hogy elkárhozunk, rendbe van,
de hogy a mezitlábas állatok,
még inkább rendjén. Mivel ők
szülik, szoptatják, nevelik
a magatehetetlen Istent,
s a keresztfáról leszedett Fiút
még Mária elől is rejtegetve
mindenüvé magukkal cipelik.

 

 

 

Átváltozások*

Távolodol. De hiszen lány vagy,
hát közelítesz. Ahogyan a hold
fölkönyököl. Fénylünk ilyenkor,
mint egy katonatemető.

 

 

 

1970. október 14.*

Sírtam. Utána nedves volt a hátam,
gyűrt a ruhám és tömpe a kezem.
Prémet kivántam tagjaimra,
hogy amit ölelsz, az legyen,
mit minden igaz ölelés keres:
egy vadállat odaadása.

 

 

 

1970. december 22.*

Rühes ebek, vérzünk a párnán.
Gyönyörüek vagyunk.
Azután csak ügyetlenek
és halhatatlanok.

 

 

 

Fátyol*

Nincs nap. Nincs hold.
És nincs gyerekkor.
És főként föld nincs, anyaföld.
Nincs koporsó és nincs haza.
Nincs bölcső és nincs megvetett ágy,
fejünk alá igazitott halál.
Tűhegyen forog, aki él,
s a mi békénk, az se egyéb,
mint egy lekonyult szárny, mely ráalél,
mint egy levetett, vagy le se vetett
menyasszonyfátyol ájul rá a szögre.
Fityeg.
Fityegünk.
Temetőnk sincs.

 

 

 

Életfogytiglan*

Az ágy közös.
A párna nem.

 

 

 

Szakitás*

Több tonnás egy csecsemő szoritása.
Háboru volt. Lovaskocsik és tankok
zörögtek, majd megálltak.
Több tonnás volt a szoritásom.
Majd pár kilós.
Majd semmi sem.
Valaki mégis, nem tudom ki,
valaki mégis színarany.

 

 

 

Itt és most*

A gyepet nézem, talán a gyepet.
Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán,
vagy egyszerüen az, hogy létezel
mozdítja meg itt és most a világot.

 

 

 

Kar és nyak*

Megszültél és megöltél.
Vaskarokkal ölellek és kapaszkodom,
de nincs erő, mely egybeforraszthatná
a karomat és nyakadat.
Édesanyám, egy olyan alakzatról
fognak leszedni téged-engem,
hogy botrány leszünk. Én a kar,
és te a nyak.

 

 

 

Tékozlók*

Nem a remény vitt. Az a csöpp meleg,
mely szürke, mint a gyurma, majd fehér,
és végül semmilyen.
A mosdófülkében a csap
éjjel-nappal nem enged elaludni.
Huzat van. Apád elfelejtett.
A fiúk hazatérnek.
A lányok soha.

 

 

 

Kopogtatás*

Aludtunk. Álmomban fa voltam,
majd semmi, majd egy olyan kisgyerek,
ki kopogtat egy felnőtt ajtaján.
Közben te is fa voltál. Gyerekszoknya.
Nem ajtó. Kopogtatás. Kopogás.
Együtt kopogtunk. Azt már nem tudom,
hogy ugyanazon ajtón? Ami biztos:
ilyen lehet egy kerub verdesése.

 

 

 

Van ilyen*

Cseléd akartam lenni. Van ilyen.
Teríteni és leszedni az asztalt.
Ahogy az áldozat föllépked
és a hóhér lejön a dobogóról.
Most az emelvény fokai között
betűz a nap, és ugyanaz a nap,
mintha senkit se vittek volna fel,
ki nem jött vissza. Csönd akartam lenni
és dobogó. Lépcső közé szorult világ.
Senki és semmi. Hétvégi remény.

 

 

 

B. I. kisasszony*

Küldj fésüt és konzervet.
A régi fésü, szóval, eltörött.
Küldj cipőt. Meleg alsót.
Képzeld, úgy hivnak, Vasgolyó.
Még három év. A kert vacak.
Vigyázz, hogy ne kerülj ide.
Bár a karácsony szebb, mint otthon.
De két golyó, mondjuk, hogy összekoccan.
Az is mi? Nincsen folytatása.
Holnap vagyok itt utoljára.
Kezet csókoltam mindenkinek.
Más okból voltam én itt. Fedő bűnnel
sikerült eltakarnom azt az igazit,
azt, amit nem, nem, nem lehet
se elviselni, se kimondani.
Bűn az, minek nyomát is
sikerül eltüntetnünk.
Holnaptól ellenállás nélkül,
egyenletesen gurulok.

 

 

 

Vázlat*

Üss le. A bajuszod tovább nő,
nekem viszont van egy-két oly emlékem,
hogy pontosan tudom a különbséget
a természetes testmeleg
és a szerelem melege között.
Pedig én csak öt éves voltam,
s a lány tizenhat.
A legcsodásabb az, hogy két meleg
tudhat egymásról; mai szóval,
milliárd közlés lehetséges
két test között,
anélkül, hogy találkoznának.
Micsicsák rabruhát viselt,
én habos gallért és bársony ruhácskát.
Ő elpusztult, én pusztulok.

 

 

 

Szabadulás*

Először, mi a szekrényben volt.
Másodszor, mi az ágy fölött, a polcon.
Benézett még az ágy alá is,
majd falhoz állt az összegöngyölt
utipoggyászt maga elé helyezve.
Volt elég idő számba venni,
mi kimaradt.
Néhány pofon.
Kihűlt ebéd.
Mosókonyha.
Vaskarikára kötözött kéz.
Egy édes, édes ölelésre gondolt,
és össze-vissza kaszabolta
az utipoggyász.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]