Kráter

Hommage à Isaac Newton^*

Megtesszük, amit nem teszünk meg,

és nem tesszük meg, amit megteszünk.

Valahol rettenetes csönd van.

Effele gravitálunk.

Pedig^*

A bűnben, közelebbről, a pokolban

mi az a csönd, megnyugtató elem,

kiűlt karosszék, mitől az arany

ciráda valóság lehet?

Pedig ki kellene hogy jussak

a szabadba, a szabadságba.

Önarckép 1974^*

Illés Endrének

Ingem, akár egy tömeggyilkosé

fehér és jólvasalt,

de a fejem, akár egy kisfiúé

ezeréves és hallgatag.

Pascal^*

A leghitványabb féreg kimulása

ugyanaz, mint a napfölkelte.

Auschwitz^*

Schaár Erzsébetnek

Négy-öt esztendős lehetek,

s az én koromban a világ,

vagy – ha úgy tetszik – a valóság,

egyszóval mindaz, ami van,

két esztendő vagy nyolcvan év,

mázsás cipő, több tonnás kiskabát,

és főként, ami hátra van még,

pontosan öt-hat éves.

Terek^*

A pokol térélmény. A mennyország is.

Kétféle tér. A mennyország szabad,

a másikra lefele látunk,

mint egy alagsori szobába,

föntről lefele látunk, mintha

egy lépcsőházból kukucskálnánk lefele

egy akarattal nyitva hagyott (felejtett?)

alagsori szobának ajtaján át.

Ott az történik, ami épp nekem

kibírhatatlan. Talán nem egyéb,

kibontanak egy rongyosládát,

lemérik, hány kiló egy hattyú,

vagy ezerszeres ismétlésben

olyasmiről beszélnek azzal

az egyetlen lénnyel, kit szeretek,

miről se írni, se beszélni

nem lehet, nem szabad.

Jóhír^*

Most süllyedek oda, hol nincsen élet.

Aztán elalszom meggörbűlve,

akár egy disznó embriója, vagy

egy záptojás eleven, gyönyörű,

angyalnál megszenteltebb ürüléke.

Majd azt mondják: elkárhozott.

Majd azt mondják: mennyekbe szállt.

Csak én tudom: semmi se történt,

s minden megtörtént, mint Isten ölén,

mint Isten ölén vagy egy záptojásban.

Kórkép és hattyudal^*

Egy fehér kar a hófehér tükörről,

egy vézna szép kar kitartó erővel,

hideg spongyával a hideg üvegről

öröktől fogva próbál valakit,

valakit vagy valamit eltüntetni.

Álom^*

A nemtelen lény lehajol,

lehajol s fölemelkedik.

Szépsége feleslegesebb

és fontosabb egy elnökválasztásnál.

Sárga haját megérinti a szél,

szövetséget kötök vele,

a gyönyörű fej elgondolkodik,

s úgy néz szembe, hogy nem látni szemét.

Kettő^*

Két fehér súly figyeli egymást,

két hófehér és vaksötét súly.

Vagyok, mert nem vagyok.

Depresszió^*

Anyám fényképét nézem a falon,

s még az ő egykor szeretett

pillantása is oly merev most,

merevebb egy kavicsnál. S ami rosszabb,

épp oly közönyös, mint az én

tekintetem, mely szembenéz vele.

Különbség^*

Egy százlábú s egy flamingó között,

villanyszék és nászágy között,

egy pórus krátere meg egy

tündöklő homlok ragyogása közt:

semmi különbség. Különbség csak egy van,

ha azt mondják: „én jó vagyok”,

vagy – ami ritka – azt mondják: „te jó vagy”,

de ez is olyan különbség csupán,

amire Isten azt mondja magában:

mindkettő ugyanaz.

Zűrzavar^*

Egy nemlétező résen át

nézi a szörny, de nem látja a mennyet.

A megsemmisült pillanat

kulcslukán át hiába leskelődik.

Ettől lesz egyre súlyosabb

és egyre könnyebb.

Az, hogy semmit sem lát,

sziven üti, holott a szörny

valójában nem létezik.

Csak én vagyok. Én, te meg ő.

Istenem, irgalom!

Egy fénykép hátlapjára^*

Görbülten megyek, bizonytalanúl.

A másik kéz mindössze három éves.

Egy nyolcvan éves kéz s egy három éves.

Fogjuk egymást. Erősen fogjuk egymást.

Posztumusz passió^*

Végezetűl mindenkit csak zavartál.

Elnehezűlt bakkancsod ütemes,

szöges zaja, mindíg éjfél körűl,

hogy hazatértél, ez a bosszuság,

utóljára csak ez maradt belőled.

Pedig akkorra te már

csak rug-kapáltál,

akár egy kisérleti állat

menetel, menetel a levegőben.

Keringő^*

A zongorát befutja a borostyán,

s a gyerekkori ház falát

szétmállasztja a naplemente.

És mégis, mégis szakadatlanúl

szemközt a leáldozó nappal

mindaz, mi elmúlt, halhatatlan.

Öröklét^*

A fésű meghalt a hajadban,

simogatásom is megállt.

Kiveszem a fésűt kezedből.

Mindennek vége. Karonfogva ülünk.

Verés^*

Most elviselhető.

Most másra gondolok.

Most semmi sincs.

Most én vagyok.

Most minden van.

Most tűrhetetlen.

Most pedig, most és egyedűl,

itt és most, végképp egyedűl

csak te meg én.

Hölderlin^*

Kurtág Györgynek

December hője, nyarak jégverése,

drótvégre csomózott madár,

mi nem voltam én? Boldogan halok.

Zöld^*

Elmerűl szemem, arcom, lelkem,

minden élőlény megmerűl

abban a feneketlen zöldben,

ami egy fa kívűl-belűl.

Kőedény^*

Ember, állat egyként pulzál szivemben.

Mint kőedényen a piros máz,

úgy ég rajtam a csorgó, foltos

és közös veriték.

Akvárium^*

Nővérem az akváriumban

behuzódik a moszatok közé.

Éjjel-nappal keressük, hol van,

nénéi, gyerekei, unokája

keressük a nyálkás és idegen

lomb-levél sírban-temetőben.

Ágyán kuporog. Törmelék.

Remeg. Fölébred. Fölriad.

Rágyújt. Beszél. Hozzánk szól. Senkihez.

Ahogy egy halmadár

uszonyait verdesi, tördeli:

remeg és lüktet. Halmadár szeme

nem a szemünket keresgéli, csak

lukakat fúr. Nem számít, hogy hova,

csak luk legyen, bárkiben, bármiben,

ellenünk, ellenem, maga ellen,

luk, bármi áron.

Kapcsolat^*

Micsoda csönd, ha itt vagy. Micsoda

pokoli csönd.

Ülsz és ülök.

Vesztesz és veszitek.

Gótika^*

A csúszó-mászó, belefeledkezve

vállra omló hajadba, figyeli

romolhatatlan, veszendő tökélyed.

A senki néz.

A semmi néz.

Az ízeltlábú nézi a napot.

A tört, a gyűrt, a szaggatott

a kereket, lángolót, mozdulatlant.

Most minden egy. Együtt van. Egybeolvad.

A mindenség modellje, áll a templom.

Visszafele^*

Juttának

Visszafele, visszafele:

a nyírfaerdő lángban áll,

s a kerti ünnep hó alatt.

Visszafele, visszafele:

közeledünk, távolodunk,

mint a cirádák közelítenek

és távolodnak.

Valahol

gyönyörű lányok siklóröpülésben

azt állítják, hogy jól van, ami van.

Visszafele, visszafele:

a legszebb minden teremtmény között

oldalra dőlve készül földet érni.

Kráter^*

Találkoztunk. Találkozunk.

Egy trafikban. Egy árverésen.

Keresgéltél valamit. Elmozdítasz

valamit. Menekülnék. Maradok.

Cigarettára gyújtok. Távozol.

Leszállsz és fölszállsz.

Fölszállok és leszállok.

Cigaretta. Lépkedel. Lépkedek.

Egyhelyben járunk; mint a gyilkos

a járásodban gázolok.

Madárcsicsergés ahogyan

szememre veted születésem.

Azt, hogy itt állunk. Majd egy útszakasz

holtágában a motyogásom

gurulni kezd, legördűl óriás

tagjaidról és ama diadalmas

és vakító valamiről,

ami már nem te vagy.

Úgy érint elutasításod,

ez a parázna, kőbeírott suhintás,

hogy tekintetem – két kavics –

azóta is csak gurul és gurul

egy hófehér kráterben. Két szemem,

két szem pattog: az üdvösségem.

Kráter

Hommage à Isaac Newton*

Pedig*

Önarckép 1974*

Pascal*

Auschwitz*

Terek*

Jóhír*

Kórkép és hattyudal*

Álom*

Kettő*

Depresszió*

Különbség*

Zűrzavar*

Egy fénykép hátlapjára*

Posztumusz passió*

Keringő*

Öröklét*

Verés*

Hölderlin*

Zöld*

Kőedény*

Akvárium*

Kapcsolat*

Gótika*

Visszafele*

Kráter*

Hommage à Isaac Newton^*

Pedig^*

Önarckép 1974^*

Pascal^*

Auschwitz^*

Terek^*

Jóhír^*

Kórkép és hattyudal^*

Álom^*

Kettő^*

Depresszió^*

Különbség^*

Zűrzavar^*

Egy fénykép hátlapjára^*

Posztumusz passió^*

Keringő^*

Öröklét^*

Verés^*

Hölderlin^*

Zöld^*

Kőedény^*

Akvárium^*

Kapcsolat^*

Gótika^*

Visszafele^*

Kráter^*