Kráter

1974–1975

 

 

 

 

Kráter

 

 

 

 

Hommage à Isaac Newton*

Megtesszük, amit nem teszünk meg,
és nem tesszük meg, amit megteszünk.
Valahol rettenetes csönd van.
Effele gravitálunk.

 

 

 

Pedig*

A bűnben, közelebbről, a pokolban
mi az a csönd, megnyugtató elem,
kiűlt karosszék, mitől az arany
ciráda valóság lehet?
Pedig ki kellene hogy jussak
a szabadba, a szabadságba.

 

 

 

Önarckép 1974*

Illés Endrének

 
Ingem, akár egy tömeggyilkosé
fehér és jólvasalt,
de a fejem, akár egy kisfiúé
ezeréves és hallgatag.

 

 

 

Pascal*

A leghitványabb féreg kimulása
ugyanaz, mint a napfölkelte.

 

 

 

Auschwitz*

Schaár Erzsébetnek

 
Négy-öt esztendős lehetek,
s az én koromban a világ,
vagy – ha úgy tetszik – a valóság,
egyszóval mindaz, ami van,
két esztendő vagy nyolcvan év,
mázsás cipő, több tonnás kiskabát,
és főként, ami hátra van még,
pontosan öt-hat éves.

 

 

 

Terek*

A pokol térélmény. A mennyország is.
Kétféle tér. A mennyország szabad,
a másikra lefele látunk,
mint egy alagsori szobába,
föntről lefele látunk, mintha
egy lépcsőházból kukucskálnánk lefele
egy akarattal nyitva hagyott (felejtett?)
alagsori szobának ajtaján át.
Ott az történik, ami épp nekem
kibírhatatlan. Talán nem egyéb,
kibontanak egy rongyosládát,
lemérik, hány kiló egy hattyú,
vagy ezerszeres ismétlésben
olyasmiről beszélnek azzal
az egyetlen lénnyel, kit szeretek,
miről se írni, se beszélni
nem lehet, nem szabad.

 

 

 

Jóhír*

Most süllyedek oda, hol nincsen élet.
Aztán elalszom meggörbűlve,
akár egy disznó embriója, vagy
egy záptojás eleven, gyönyörű,
angyalnál megszenteltebb ürüléke.
Majd azt mondják: elkárhozott.
Majd azt mondják: mennyekbe szállt.
Csak én tudom: semmi se történt,
s minden megtörtént, mint Isten ölén,
mint Isten ölén vagy egy záptojásban.

 

 

 

Kórkép és hattyudal*

Egy fehér kar a hófehér tükörről,
egy vézna szép kar kitartó erővel,
hideg spongyával a hideg üvegről
öröktől fogva próbál valakit,
valakit vagy valamit eltüntetni.

 

 

 

Álom*

A nemtelen lény lehajol,
lehajol s fölemelkedik.
Szépsége feleslegesebb
és fontosabb egy elnökválasztásnál.
Sárga haját megérinti a szél,
szövetséget kötök vele,
a gyönyörű fej elgondolkodik,
s úgy néz szembe, hogy nem látni szemét.

 

 

 

Kettő*

Két fehér súly figyeli egymást,
két hófehér és vaksötét súly.
Vagyok, mert nem vagyok.

 

 

 

Depresszió*

Anyám fényképét nézem a falon,
s még az ő egykor szeretett
pillantása is oly merev most,
merevebb egy kavicsnál. S ami rosszabb,
épp oly közönyös, mint az én
tekintetem, mely szembenéz vele.

 

 

 

Különbség*

Egy százlábú s egy flamingó között,
villanyszék és nászágy között,
egy pórus krátere meg egy
tündöklő homlok ragyogása közt:
semmi különbség. Különbség csak egy van,
ha azt mondják: „én jó vagyok”,
vagy – ami ritka – azt mondják: „te jó vagy”,
de ez is olyan különbség csupán,
amire Isten azt mondja magában:
mindkettő ugyanaz.

 

 

 

Zűrzavar*

Egy nemlétező résen át
nézi a szörny, de nem látja a mennyet.
A megsemmisült pillanat
kulcslukán át hiába leskelődik.
Ettől lesz egyre súlyosabb
és egyre könnyebb.
Az, hogy semmit sem lát,
sziven üti, holott a szörny
valójában nem létezik.
Csak én vagyok. Én, te meg ő.
Istenem, irgalom!

 

 

 

Egy fénykép hátlapjára*

Görbülten megyek, bizonytalanúl.
A másik kéz mindössze három éves.
Egy nyolcvan éves kéz s egy három éves.
Fogjuk egymást. Erősen fogjuk egymást.

 

 

 

Posztumusz passió*

Végezetűl mindenkit csak zavartál.
Elnehezűlt bakkancsod ütemes,
szöges zaja, mindíg éjfél körűl,
hogy hazatértél, ez a bosszuság,
utóljára csak ez maradt belőled.
Pedig akkorra te már
csak rug-kapáltál,
akár egy kisérleti állat
menetel, menetel a levegőben.

 

 

 

Keringő*

A zongorát befutja a borostyán,
s a gyerekkori ház falát
szétmállasztja a naplemente.
És mégis, mégis szakadatlanúl
szemközt a leáldozó nappal
mindaz, mi elmúlt, halhatatlan.

 

 

 

Öröklét*

A fésű meghalt a hajadban,
simogatásom is megállt.
Kiveszem a fésűt kezedből.
Mindennek vége. Karonfogva ülünk.

 

 

 

Verés*

Most elviselhető.
Most másra gondolok.
Most semmi sincs.
Most én vagyok.
Most minden van.
Most tűrhetetlen.
Most pedig, most és egyedűl,
itt és most, végképp egyedűl
csak te meg én.

 

 

 

Hölderlin*

Kurtág Györgynek

 
December hője, nyarak jégverése,
drótvégre csomózott madár,
mi nem voltam én? Boldogan halok.

 

 

 

Zöld*

Elmerűl szemem, arcom, lelkem,
minden élőlény megmerűl
abban a feneketlen zöldben,
ami egy fa kívűl-belűl.

 

 

 

Kőedény*

Ember, állat egyként pulzál szivemben.
Mint kőedényen a piros máz,
úgy ég rajtam a csorgó, foltos
és közös veriték.

 

 

 

Akvárium*

Nővérem az akváriumban
behuzódik a moszatok közé.
Éjjel-nappal keressük, hol van,
nénéi, gyerekei, unokája
keressük a nyálkás és idegen
lomb-levél sírban-temetőben.
Ágyán kuporog. Törmelék.
Remeg. Fölébred. Fölriad.
Rágyújt. Beszél. Hozzánk szól. Senkihez.
Ahogy egy halmadár
uszonyait verdesi, tördeli:
remeg és lüktet. Halmadár szeme
nem a szemünket keresgéli, csak
lukakat fúr. Nem számít, hogy hova,
csak luk legyen, bárkiben, bármiben,
ellenünk, ellenem, maga ellen,
luk, bármi áron.

 

 

 

Kapcsolat*

Micsoda csönd, ha itt vagy. Micsoda
pokoli csönd.
Ülsz és ülök.
Vesztesz és veszitek.

 

 

 

Gótika*

A csúszó-mászó, belefeledkezve
vállra omló hajadba, figyeli
romolhatatlan, veszendő tökélyed.
A senki néz.
A semmi néz.
Az ízeltlábú nézi a napot.
A tört, a gyűrt, a szaggatott
a kereket, lángolót, mozdulatlant.
Most minden egy. Együtt van. Egybeolvad.
A mindenség modellje, áll a templom.

 

 

 

Visszafele*

Juttának

 
Visszafele, visszafele:
a nyírfaerdő lángban áll,
s a kerti ünnep hó alatt.
Visszafele, visszafele:
közeledünk, távolodunk,
mint a cirádák közelítenek
és távolodnak.
és távolodnak. Valahol
gyönyörű lányok siklóröpülésben
azt állítják, hogy jól van, ami van.
Visszafele, visszafele:
a legszebb minden teremtmény között
oldalra dőlve készül földet érni.

 

 

 

Kráter*

Találkoztunk. Találkozunk.
Egy trafikban. Egy árverésen.
Keresgéltél valamit. Elmozdítasz
valamit. Menekülnék. Maradok.
Cigarettára gyújtok. Távozol.
Leszállsz és fölszállsz.
Fölszállok és leszállok.
Cigaretta. Lépkedel. Lépkedek.
Egyhelyben járunk; mint a gyilkos
a járásodban gázolok.
Madárcsicsergés ahogyan
szememre veted születésem.
Azt, hogy itt állunk. Majd egy útszakasz
holtágában a motyogásom
gurulni kezd, legördűl óriás
tagjaidról és ama diadalmas
és vakító valamiről,
ami már nem te vagy.
Úgy érint elutasításod,
ez a parázna, kőbeírott suhintás,
hogy tekintetem – két kavics –
azóta is csak gurul és gurul
egy hófehér kráterben. Két szemem,
két szem pattog: az üdvösségem.

 

 

 

Pupilla

 

 

 

 

Gérard de Nerval

Kocsis Zoltánnak

 
Folyópart, amely nem folyópart.
Emlék, mely sose volt napkelte.
Aztán valami vizesárok,
s egy tüzes gombostű a fejben.

 

 

 

Pupilla*

A távcsőben lovasroham.
Porzók, bibék a nagyitó alatt.
De a szememben sárga arc
és zuhanás a fölpolcozott ágyon,
mivel embernek lenni annyi, mint
poklokra csavart pupillával nézni.

 

 

 

Zsinórpadlás*

Az asztal, mitől megdermedtem,
most itt van, földet ért.
Üres a lapja. Annál rosszabb.
Hogy tegyem rá, és hogy vegyem le róla
azt, azt, azt, azt, jaj azt, mit elkövettem,
levettem róla, s ráhelyeztem?
Hogy rakjam rá, hogy levehessem?

 

 

 

Villanyolló*

Ezentúl oda tartozom
hol prémek, bundák tapsikolnak
és áznak és iszonyu súlyokat
cipelnek, cipekednek.
Agóniámban – én, a kivülálló –
nem kivánok emberként halni,
jó lesz nekem a villanyolló,
s az egybevarrt paták között
a puszta súly a kihülő kupacban.

 

 

 

Summa*

Tíz ujjam van. Hajam. Fejem.
Egyhelyben állok.
De csurom vér és forog a korong,
és nincs világ, és nincs megállás.

 

 

 

Kisértés*

Zuhanás, miben szállni kell
sebesség és égtájak nélkül.

 

 

 

Hommage à Sheryl Sutton I.*

A lehető legszükebb térben
végrehajtottad, amit nem szabad.
Csodálkoztál a szertartáson,
mely vágóhíd, bár nincs kiterjedése,
könyökig ér, bár nincsen ideje.
Csak később hallottad, amit
letakartál. Majd belépve a kertbe
elámultál a telehold varázsán.

 

 

 

Hommage à Sheryl Sutton II.*

Először ahogy leleményed
átcsuszott az isteni cenzurán.
Aztán könyökig, mint a kesztyű,
aztán egészen, mint a zsák,
aztán egy delfin szép uszása
a tengeren.

 

 

 

Vonzásod definíciója*

Egy végkép betört állat hátán
egy végkép betört állat lovagol.

 

 

 

Mi és ők*

Hogy elkárhozunk, rendbe van,
de hogy a mezitlábas állatok,
még inkább rendjén. Mivel ők
szülik, szoptatják, nevelik
a magatehetetlen Istent,
s a keresztfáról leszedett Fiút
még Mária elől is rejtegetve
mindenüvé magukkal cipelik.

 

 

 

Átváltozások*

Távolodol. De hiszen lány vagy,
hát közelítesz. Ahogyan a hold
fölkönyököl. Fénylünk ilyenkor,
mint egy katonatemető.

 

 

 

1970. október 14.*

Sírtam. Utána nedves volt a hátam,
gyűrt a ruhám és tömpe a kezem.
Prémet kivántam tagjaimra,
hogy amit ölelsz, az legyen,
mit minden igaz ölelés keres:
egy vadállat odaadása.

 

 

 

1970. december 22.*

Rühes ebek, vérzünk a párnán.
Gyönyörüek vagyunk.
Azután csak ügyetlenek
és halhatatlanok.

 

 

 

Fátyol*

Nincs nap. Nincs hold.
És nincs gyerekkor.
És főként föld nincs, anyaföld.
Nincs koporsó és nincs haza.
Nincs bölcső és nincs megvetett ágy,
fejünk alá igazitott halál.
Tűhegyen forog, aki él,
s a mi békénk, az se egyéb,
mint egy lekonyult szárny, mely ráalél,
mint egy levetett, vagy le se vetett
menyasszonyfátyol ájul rá a szögre.
Fityeg.
Fityegünk.
Temetőnk sincs.

 

 

 

Életfogytiglan*

Az ágy közös.
A párna nem.

 

 

 

Szakitás*

Több tonnás egy csecsemő szoritása.
Háboru volt. Lovaskocsik és tankok
zörögtek, majd megálltak.
Több tonnás volt a szoritásom.
Majd pár kilós.
Majd semmi sem.
Valaki mégis, nem tudom ki,
valaki mégis színarany.

 

 

 

Itt és most*

A gyepet nézem, talán a gyepet.
Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán,
vagy egyszerüen az, hogy létezel
mozdítja meg itt és most a világot.

 

 

 

Kar és nyak*

Megszültél és megöltél.
Vaskarokkal ölellek és kapaszkodom,
de nincs erő, mely egybeforraszthatná
a karomat és nyakadat.
Édesanyám, egy olyan alakzatról
fognak leszedni téged-engem,
hogy botrány leszünk. Én a kar,
és te a nyak.

 

 

 

Tékozlók*

Nem a remény vitt. Az a csöpp meleg,
mely szürke, mint a gyurma, majd fehér,
és végül semmilyen.
A mosdófülkében a csap
éjjel-nappal nem enged elaludni.
Huzat van. Apád elfelejtett.
A fiúk hazatérnek.
A lányok soha.

 

 

 

Kopogtatás*

Aludtunk. Álmomban fa voltam,
majd semmi, majd egy olyan kisgyerek,
ki kopogtat egy felnőtt ajtaján.
Közben te is fa voltál. Gyerekszoknya.
Nem ajtó. Kopogtatás. Kopogás.
Együtt kopogtunk. Azt már nem tudom,
hogy ugyanazon ajtón? Ami biztos:
ilyen lehet egy kerub verdesése.

 

 

 

Van ilyen*

Cseléd akartam lenni. Van ilyen.
Teríteni és leszedni az asztalt.
Ahogy az áldozat föllépked
és a hóhér lejön a dobogóról.
Most az emelvény fokai között
betűz a nap, és ugyanaz a nap,
mintha senkit se vittek volna fel,
ki nem jött vissza. Csönd akartam lenni
és dobogó. Lépcső közé szorult világ.
Senki és semmi. Hétvégi remény.

 

 

 

B. I. kisasszony*

Küldj fésüt és konzervet.
A régi fésü, szóval, eltörött.
Küldj cipőt. Meleg alsót.
Képzeld, úgy hivnak, Vasgolyó.
Még három év. A kert vacak.
Vigyázz, hogy ne kerülj ide.
Bár a karácsony szebb, mint otthon.
De két golyó, mondjuk, hogy összekoccan.
Az is mi? Nincsen folytatása.
Holnap vagyok itt utoljára.
Kezet csókoltam mindenkinek.
Más okból voltam én itt. Fedő bűnnel
sikerült eltakarnom azt az igazit,
azt, amit nem, nem, nem lehet
se elviselni, se kimondani.
Bűn az, minek nyomát is
sikerül eltüntetnünk.
Holnaptól ellenállás nélkül,
egyenletesen gurulok.

 

 

 

Vázlat*

Üss le. A bajuszod tovább nő,
nekem viszont van egy-két oly emlékem,
hogy pontosan tudom a különbséget
a természetes testmeleg
és a szerelem melege között.
Pedig én csak öt éves voltam,
s a lány tizenhat.
A legcsodásabb az, hogy két meleg
tudhat egymásról; mai szóval,
milliárd közlés lehetséges
két test között,
anélkül, hogy találkoznának.
Micsicsák rabruhát viselt,
én habos gallért és bársony ruhácskát.
Ő elpusztult, én pusztulok.

 

 

 

Szabadulás*

Először, mi a szekrényben volt.
Másodszor, mi az ágy fölött, a polcon.
Benézett még az ágy alá is,
majd falhoz állt az összegöngyölt
utipoggyászt maga elé helyezve.
Volt elég idő számba venni,
mi kimaradt.
Néhány pofon.
Kihűlt ebéd.
Mosókonyha.
Vaskarikára kötözött kéz.
Egy édes, édes ölelésre gondolt,
és össze-vissza kaszabolta
az utipoggyász.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]