Végkifejlet

 

 

 

 

Fohász*

Égő szoba,
tükör, kemence,
fölmutatott gyönyörű vasgolyó,
szeplős tökély,
világszép sántikáló lányok,
ragyogjatok, ragyogjatok!

 

 

 

Rossz fölvétel*

Rossz fölvétel. Szabadban készűlt.
Rotációs papírra nyomták.
A férfi arca, mint egy bünözőé,
s ez igaz is, volt vétke épp elég.
De most, hogy a sürü és idegen
erdőben megállítják, igazában
csak egy marad: nadrágja ráncai.

 

 

 

Kárhozat*

Holott a semmi van jelen,
a világ azért tovább lüktet,
az erek szállítják a vért,
a kéz csomót köt, kulcsra zár,
gyufát gyújt és megágyaz éjszakára.

 

 

 

Szép és még szebb*

Kisujjadon az ezüstgyűrű,
és talpadon a bőrkeményedés,
az, hogy lázas vagy, az, hogy este
nagykabátban mosakodol,
mindez oly szép, és még szebb attól,
hogy feleúton megtorpantam.

 

 

 

A tett után*

Wiener Pálnak

 
A szemle és a tett között
mintha nem is váltott volna ruhát.
Itt állt a szék, és ott az ágy.
A tükrön száradt vízcsikok,
s a fésüben megtapadt hajcsomó:
miért hogy a helyszín a legerősebb?

 

 

 

Merénylet*

Megtörtént, holott nem követtem el,
és nem történt meg, holott elkövettem.

 

 

 

Fölriadva*

Meszesgödör a ház az éjszakában,
préselt levél a kert, s a bútorok
egymásbaérő villanyakadályok.
De most, hogy fölriadtunk, hirtelen
kockagödörré alakúl a ház,
drótsövénnyé a bútorok,
s a lámpafényben a poklokig látunk.

 

 

 

In memoriam F. M. Dosztojevszkij*

Hajoljon le. (Földig hajol.)
Álljon föl. (Fölemelkedik.)
Vegye le az ingét, gatyáját.
(Mindkettőt leveszi.)
Nézzen szembe.
(Elfordúl. Szembenéz.)
Öltözzön föl.
(Fölöltözik.)

 

 

 

Végkifejlet*

Magam talán középre állok.
Talán este van. Talán alkonyat.
Egy bizonyos: későre jár.

 

 

 

Kétsoros*

Emeld fel, ahogy  akkor  fölemelted,
és üss vele, ahogy  akkor  ütöttél.

 

 

 

Alkohol*

Előhivom a lehetetlent,
egy ház áll rajta s egy bokor,
egy néma, néma állat és
egy nadrágszár a szürkületben.

 

 

 

S. W.-hez*

Megkaptad végűl a kegyelmet?
Vagy olyan egyedűl maradtál,
mint az a férfi, aki tegnap –
vagy az a fiú, aki ma –
egyszóval, mint azok a lények,
akik számára a világ
már semmi más, mint tárgyi bizonyíték?

 

 

 

Betűk, sorok*

Megérdemelné a békés halált
minden írnok, aki az éjszakában
tollat fog és papír fölé hajol.

 

 

 

Napló*

N. N. ismét gyönyörü volt.
K. elfelejtett üdvözölni.
P. nem vett észre.
Kinn, a toalettben
egymás mellett álltunk egy öreg úrral.
Éreztem, hogy ő is ivott. De a tükörben,
ott másról volt szó,
ott mintha egy bárány
tört-zúzott volna,
ott valami nagy szelídség
azt mondta: megítéllek téged.

 

 

 

Sztavrogin elköszön*

„Unatkozom. Kérem a köpenyem.
Mielőtt bármit elkövetnek,
gondoljanak a rózsakertre,
vagy még inkább egyetlen rózsatőre,
egyetlen egy rózsára, uraim.”

 

 

 

Zsolozsma*

Rovarok és gyerekek, most és mindíg,
kövek, füvek és állatok
figyelik, figyeljük ahogy
a nap alászáll. Mint Isten halálát
amint a vér kivonúl a világból
és végre alhatunk. Igen,
ahogy a semmi ágyat vet, figyeljük
és jónak tartjuk ahogyan
végülis megpihenhetünk.

 

 

 

Mégis*

Látják a bejárati fényben
a szőlőlugast? A meszelt padot?
A levelek nyomasztó, viaszos zöld
távollétét? És mégis itt állt.

 

 

 

Titok*

Csak a búcsu pillanatában
áll helyre az aranyegyensúly.
Sőt, mint a tűzvész, most olyan
túlzott és elnagyolt
az asztal bősége, s az orgona
bizalmas fürtje. Mi jött közbe?
Meg kell beszélnünk elalvás előtt.

 

 

 

Ékszer*

Remekbe készűlt, ovális tükörben
nézi magát az antilop.
Nyakában drágakő.
Azt mondjuk rá, szép, mint egy faliszőnyeg.
Azt mondjuk neki, te csak nézd magad,
mi majd szülünk, születünk, meghalunk.
Ilyesféléket susogunk neki,
az őrületben élő antilopnak.

 

 

 

Gyónás után*

Bevallottam: a naplementét Svájcban.
Nem lett volna szabad.
Gonosz féreg az önvád. Az erősek
hajnalban kelnek, fát aprítanak,
isznak egy korty pálinkát, s így tovább.
Mivel csak ők, az erős gyilkosok
ismerik a füvek, fák, madarak,
a nők és a csecsemők nyelvét.

 

 

 

Infinitívusz*

Még ki lehet nyitni.
És be lehet zárni.
Még föl lehet kötni.
És le lehet vágni.
Még meg lehet szülni.
És el lehet ásni.

 

 

 

Költemény*

Nem föld a föld.
Nem szám a szám.
Nem betű a betű.
Nem mondat a mondat.
Isten az Isten.
Virág a virág.
Daganat a daganat.
Tél a tél.
Gyűjtőtábor a körülhatárolt
bizonytalan formájú terület.

 

 

 

Trónfosztás*

Táblára írva nyakadba akasztjuk
történeted.

 

 

 

Infernó*

Ház. Kutya. Gépkocsi.
Pázsit és fogadások.
De csakugyan szebb attól a mennyország,
hogy a poklokra lecementelt,
gyermeküket, nemüket, fajukat
és mindenüket megtagadó lények
póklábakon egyensulyozva
nyáladzanak senkiért, semmiért?

 

 

 

Sztavrogin visszatér*

„Nem gondoltak a rózsakertre,
és elkövették, amit nem szabad.
Ezentúl üldözöttek lesznek
és magányosak, mint egy lepkegyűjtő.
Üveg alá kerűlnek valahányan.
Üveg alatt, tűhegyre szúrva
ragyog, ragyog a lepketábor.
Önök ragyognak, uraim.
Félek. Kérem a köpenyem.”

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]