Végkifejlet

1973–1974

 

 

 

 

Tabernákulum

 

 

 

 

Visszavonom*

„Rátok testálom koppanásomat”,
írtam nemrég. Most visszavonom.
Nem érdemlem meg ezt az utolsó
mozdulatot. Hogy homorítva
kiegyenesedjem a levegőégben,
s lekoppanjak a deszkává alakított
anyaföldre.

 

 

 

Két arckép*

Marinak és Gyuszinak

 

Brontë

A kocsisok beüzennek: jövünk.
És a vendégek: érkezünk.
És a lámpások átszelik
röpködve a teret, az udvart,
fénybe vonva az éjszakát,
a diófák törzsét, a szőlők
alsószoknyáját s a kőasztal
esőbe-szélbe mártott peremét.
Hát itt vagyunk.
Nyissatok ajtót.
Ez az utolsó éjszakánk.
Ez az utolsó vendégségünk.
Terítsetek.
Ágyazzatok.
Rakjátok meg a kályhát.
Eresszétek szabadon a kutyákat.
 

Rembrandt

Atyai ház: hamuból és ecetből.
Csók és kézcsók: hamuból és ecetből.
Csukott szemek a sírban és az ágyban,
halálon túli fegyelemben.

 

 

 

Nyitás*

A gyerekkor alkímiája
beteljesűl, sikerűl végre.
Az érintetlen kapukat,
az álom zsiliprendszerét kinyitják.
Mindenből csönd lesz és közelség.

 

 

 

Játszma*

A zöldposztós asztalra hajlik
halott apám.
De mi fölé hajol?
És mit akar, mit is akar,
és mit is mond e kivilágított,
besüppedt sír,
magányos játszma,
férfihát?
Ne zavarjuk, ne zavarjátok
előretartott jobb és hátravont
bal kézfejét, s a dákó
három golyó közt fölfüggesztett
figyelmét, részarányosát.
Hiszen,
a golyó és a dákó elsötétűl,
nélkületek, nélkülem is megáll,
és velük együtt én is, akiért
e játszma zajlik
egyszer s mindenkorra.

 

 

 

Sírkövemre*

Rajzolj, rajzolj szegény fiú.
Rajzolj, rajzolj szegény leány.
Te szegény, szegény nemtelen lény
töröld le Isten hátáról, töröld le
szégyenletes emlékemet.

 

 

 

A mi napunk*

Napunk, amit valóban annak
nevezhetnénk,
egynéhány kimerűlt
csillagra vetve fuldokol,
oly fényességgel, amivel
itt, mifelénk, egyedül az
mi elveszett,
világolhat és találkozhat.

 

 

 

Ki és kit?*

Léptek a fűben, a sötétben,
aztán egy székláb és egy ágy
a törvénytelen ragyogásban.
Akár egy kivilágitott
vesztőhely, leszoritott tarkó,
oly szép és idegen a látvány.
Fények és árnyak,
léptek, bútorok,
hová kerűltem?
Ágy és székláb,
ki is van itt, ki van jelen,
és ki figyel, s kit is figyel?
Léptek a fűben, a sötétben,
aztán egy székláb és egy ágy
a törvénytelen ragyogásban.

 

 

 

Meghatározás*

Féregnek lenni mit jelent?
Vágyakozni egy tekintetre,
egy olyan hosszú, nyílt szembesülésre,
ahogy csak Isten nézi önmagát,
erre vágyni, egyedül erre,
és ugyanakkor üveges szemekkel
belefuródni abba, ami nincs,
beszorúlva a semmi és
valamiféle utánzat közé.

 

 

 

Tapasztalat*

A tapasztalat, mint Kronosz
fölfalja fiait.
A valódi tudás
tapasztalatlan, mit se tud,
nem ismer, nem ismerhet semmit.
Így érez, így érezhet egyedűl
örök békét, nyugalmat, amikor
a hóhér szalonnázik, s ő maga
gyanútlanul megérkezik, belép,
majd megfeszűl, hátrahanyatlik,
s vérezni kezd egy nem létező térben,
amihez csak a mennyország hasonló.

 

 

 

Tabernákulum*

Ki kellene, hogy szabadítsak
valamit valami alól,
keresztbe vetve csapkod szárnyam,
körmöm-lábam, tollam-karom.
Nem jutok el a szentségházig,
örökre hó alatt marad
az a bizonyos tabernákulum,
ami miatt, ami miatt.

 

 

 

Így teltek napjaink

 

 

 

 

Így teltek napjaink*

Országh Lilinek

 

1

Az ütközet hajnalban vette kezdetét. Fél ötkor a gyalogság támadott. A menetoszlop sebektől borítva sebeket követelt, amikor a természet váratlanul fölmutatta hattyúnyakát.

Nagyanyám a verandán teritett. Az ágyúk messziről, egy széles domb mögűl tüzeltek. A gyalogosok közt akadt néhány veterán. Bakkancsuk elnehezedett a sáros, nedves fűben. Családjuk egy másik földrész éjszakájában aludt még.

A közeli templomban misére harangoztak. Beléptünk a hűvös boltívek alá. A piritott kenyérszeleteken megolvadt a vaj, túlcsordult a méz. Mi gyerekek nem beszélhettünk az asztalnál, az abroszt néztük, egymás mozdulatát s a fölnőttekét, és távolról a lovasság készülődésére füleltünk, valamiféle sose látott fölfordulás reménytelen áhitatában.

Este aztán fölcsavartuk a petróleumlámpát, lemostuk a halottakat, bepólyáltuk a csecsemőket, és ámulva megbámultuk a porköpenyes kisfiút, szemmel követve minden mozdulatát, amikor egyedűl az óriási télben föllépkedett a jeges lépcsőkön a betemetett tabernákulumig, s fölmutatta a napot, mely kicsi volt, izzó és vörös is, akár a golyók nyoma, vagy még inkább, mint egy kisírt szem, mely végre ismét hajlandó szembenézni azzal, aki megbántotta.

 

2

Éjszaka aztán tovább álmodtuk az ütközetet, és ez olyan volt, mint egy színpadi kép, amely azzal kezdődik, hogy végetér. A vendégek fölkelnek az asztaltól, a szoba kiürűl. Egy fiatal lány lesöpri a morzsát. Rendet rak. Sötét lesz.

Ettől kezdve minden támad és minden menekűl: a bevallhatatlan sorsok, a bevallhatatlan helyzetek, a bevallhatatlan állatfajták. És reggel úgy ébredünk a háborúra, mint magára a rendre, mintha a torkolattüzekkel az örök béke közeledne a világra.

 

3

Egyszerre mégis csomagolni kezdtünk, de aztán éppúgy abba is hagytuk. A bőröndök, a félig megrakott ládák azóta is kint állnak a folyosón. Amikor a katonaság megérkezett, bele-beletúrt a sebtében összehányt ágyneműk, evőkészletek közé, de alig valamit emelt ki belőle. Később jött csak egy civilforma ember, senki se tudta róla, kicsoda, az vitte el az aranyrámás tükröt a szépszobából. Szótlanul vitte, szinte komoran. Meg is csodáltuk nyugalmát, s mi gyerekek utána is még sokáig lelkendezve beszéltünk arról, ahogyan az addig mozdulatlan tükörben megmozdult, szinte lépkedett a szoba, aztán a folyosó, a veranda, majd az udvar, és sokáig, nagyon sokáig a kert, a fák, s végül a nagykapu, egyszóval mindaz, ami idáig sose mozdulhatott el a helyéről.

 

4

Hogy az arca szép volt az idegen katonának, aki egy este az asztalfőn ült, részben annak köszönhette, hogy zubbonya durva posztóból készült, nedves volt az esőtől, s hogy nyakánál kigombolta. Személyében az ismeretlen vált ismerőssé, a veszély megnyugtatóvá, a rablás adománnyá, az ítélet bocsánattá. És van-e szebb annál, mint amikor az Apokalipszis lovasa kenyeret szel a lámpafényben, cigarettára gyújt, s ágyba kívánkozik éjfél után.

A befejezés kezdete. Fölkelünk az asztal mellől. A szoba kiürűl. Sötét lesz. És a sötétben egy fiatal lány elátkozza az életét, maga magát, úgy ahogy van a világot.

Hát így teltek napjaink az örökös háború korában.

 

 

 

Meditáció*

Lehetséges-e a páriák művészete? Az emberben megrekedt állati igénytelenség remélhet formát, szavakat? Ritmus, amely csak pulzál, mint a kutyák nyaranta, lehetséges-e? Szellem, amely szegényebb minden hasonlatnál, s kopár, akár a kő, nem a tudatunkban, hanem a földre szegezve? Nyelv, aminek nem volt ereje kibontani lombját-ágait?

Mert van itt valamiféle szomjuság, amit még senki meg nem itatott. Nyomoruság, aminek törzse mind irtóztatóbban zihál.

Övé lesz minden hatalom és dicsőség.

 

 

 

Bársonycsomó*

Unokahúgom fölkiáltott az üvegajtóban, mielőtt golyó találta volna, s ez a kiáltás előre kioltotta a baleset zaját. A golyó úgy hatolt az üvegbe, mint egy szótlan penge, s az üveg is úgy repedt meg, mint egy hirtelenűl kihajtó faág.

Unokahúgom belehalt sebébe. De ez a tragédia egy sokkalta mélyebb nyomorúságot takart, amiről illetlen volna, és most már nem is kell, nem is érdemes beszélnem.

Az elhallgatás olykor több a hallgatásnál. Olyanféle függöny, amely jótékonyan leplez egy olyan ágyat, ahol rendhagyó módon össze nem illő lények találkoztak. Ugyanakkor a szépség se válogatós. Mint már mondottam, az üvegajtó úgy repedt meg, ahogy föltárúl egy faág, s azóta unokahúgom semmivel se alávalóbb egy közönséges katonánál. Az a másik viszont, aki túlélte őt, aki nem állt ott mellette az üvegajtó mögött az adott pillanatban, az a szerencsétlen most tovább félhet a kárhozattól, és tovább vágyakozhat a kárhozat mindennél simább bársonya után.

 

 

 

Végkifejlet

 

 

 

 

Fohász*

Égő szoba,
tükör, kemence,
fölmutatott gyönyörű vasgolyó,
szeplős tökély,
világszép sántikáló lányok,
ragyogjatok, ragyogjatok!

 

 

 

Rossz fölvétel*

Rossz fölvétel. Szabadban készűlt.
Rotációs papírra nyomták.
A férfi arca, mint egy bünözőé,
s ez igaz is, volt vétke épp elég.
De most, hogy a sürü és idegen
erdőben megállítják, igazában
csak egy marad: nadrágja ráncai.

 

 

 

Kárhozat*

Holott a semmi van jelen,
a világ azért tovább lüktet,
az erek szállítják a vért,
a kéz csomót köt, kulcsra zár,
gyufát gyújt és megágyaz éjszakára.

 

 

 

Szép és még szebb*

Kisujjadon az ezüstgyűrű,
és talpadon a bőrkeményedés,
az, hogy lázas vagy, az, hogy este
nagykabátban mosakodol,
mindez oly szép, és még szebb attól,
hogy feleúton megtorpantam.

 

 

 

A tett után*

Wiener Pálnak

 
A szemle és a tett között
mintha nem is váltott volna ruhát.
Itt állt a szék, és ott az ágy.
A tükrön száradt vízcsikok,
s a fésüben megtapadt hajcsomó:
miért hogy a helyszín a legerősebb?

 

 

 

Merénylet*

Megtörtént, holott nem követtem el,
és nem történt meg, holott elkövettem.

 

 

 

Fölriadva*

Meszesgödör a ház az éjszakában,
préselt levél a kert, s a bútorok
egymásbaérő villanyakadályok.
De most, hogy fölriadtunk, hirtelen
kockagödörré alakúl a ház,
drótsövénnyé a bútorok,
s a lámpafényben a poklokig látunk.

 

 

 

In memoriam F. M. Dosztojevszkij*

Hajoljon le. (Földig hajol.)
Álljon föl. (Fölemelkedik.)
Vegye le az ingét, gatyáját.
(Mindkettőt leveszi.)
Nézzen szembe.
(Elfordúl. Szembenéz.)
Öltözzön föl.
(Fölöltözik.)

 

 

 

Végkifejlet*

Magam talán középre állok.
Talán este van. Talán alkonyat.
Egy bizonyos: későre jár.

 

 

 

Kétsoros*

Emeld fel, ahogy  akkor  fölemelted,
és üss vele, ahogy  akkor  ütöttél.

 

 

 

Alkohol*

Előhivom a lehetetlent,
egy ház áll rajta s egy bokor,
egy néma, néma állat és
egy nadrágszár a szürkületben.

 

 

 

S. W.-hez*

Megkaptad végűl a kegyelmet?
Vagy olyan egyedűl maradtál,
mint az a férfi, aki tegnap –
vagy az a fiú, aki ma –
egyszóval, mint azok a lények,
akik számára a világ
már semmi más, mint tárgyi bizonyíték?

 

 

 

Betűk, sorok*

Megérdemelné a békés halált
minden írnok, aki az éjszakában
tollat fog és papír fölé hajol.

 

 

 

Napló*

N. N. ismét gyönyörü volt.
K. elfelejtett üdvözölni.
P. nem vett észre.
Kinn, a toalettben
egymás mellett álltunk egy öreg úrral.
Éreztem, hogy ő is ivott. De a tükörben,
ott másról volt szó,
ott mintha egy bárány
tört-zúzott volna,
ott valami nagy szelídség
azt mondta: megítéllek téged.

 

 

 

Sztavrogin elköszön*

„Unatkozom. Kérem a köpenyem.
Mielőtt bármit elkövetnek,
gondoljanak a rózsakertre,
vagy még inkább egyetlen rózsatőre,
egyetlen egy rózsára, uraim.”

 

 

 

Zsolozsma*

Rovarok és gyerekek, most és mindíg,
kövek, füvek és állatok
figyelik, figyeljük ahogy
a nap alászáll. Mint Isten halálát
amint a vér kivonúl a világból
és végre alhatunk. Igen,
ahogy a semmi ágyat vet, figyeljük
és jónak tartjuk ahogyan
végülis megpihenhetünk.

 

 

 

Mégis*

Látják a bejárati fényben
a szőlőlugast? A meszelt padot?
A levelek nyomasztó, viaszos zöld
távollétét? És mégis itt állt.

 

 

 

Titok*

Csak a búcsu pillanatában
áll helyre az aranyegyensúly.
Sőt, mint a tűzvész, most olyan
túlzott és elnagyolt
az asztal bősége, s az orgona
bizalmas fürtje. Mi jött közbe?
Meg kell beszélnünk elalvás előtt.

 

 

 

Ékszer*

Remekbe készűlt, ovális tükörben
nézi magát az antilop.
Nyakában drágakő.
Azt mondjuk rá, szép, mint egy faliszőnyeg.
Azt mondjuk neki, te csak nézd magad,
mi majd szülünk, születünk, meghalunk.
Ilyesféléket susogunk neki,
az őrületben élő antilopnak.

 

 

 

Gyónás után*

Bevallottam: a naplementét Svájcban.
Nem lett volna szabad.
Gonosz féreg az önvád. Az erősek
hajnalban kelnek, fát aprítanak,
isznak egy korty pálinkát, s így tovább.
Mivel csak ők, az erős gyilkosok
ismerik a füvek, fák, madarak,
a nők és a csecsemők nyelvét.

 

 

 

Infinitívusz*

Még ki lehet nyitni.
És be lehet zárni.
Még föl lehet kötni.
És le lehet vágni.
Még meg lehet szülni.
És el lehet ásni.

 

 

 

Költemény*

Nem föld a föld.
Nem szám a szám.
Nem betű a betű.
Nem mondat a mondat.
Isten az Isten.
Virág a virág.
Daganat a daganat.
Tél a tél.
Gyűjtőtábor a körülhatárolt
bizonytalan formájú terület.

 

 

 

Trónfosztás*

Táblára írva nyakadba akasztjuk
történeted.

 

 

 

Infernó*

Ház. Kutya. Gépkocsi.
Pázsit és fogadások.
De csakugyan szebb attól a mennyország,
hogy a poklokra lecementelt,
gyermeküket, nemüket, fajukat
és mindenüket megtagadó lények
póklábakon egyensulyozva
nyáladzanak senkiért, semmiért?

 

 

 

Sztavrogin visszatér*

„Nem gondoltak a rózsakertre,
és elkövették, amit nem szabad.
Ezentúl üldözöttek lesznek
és magányosak, mint egy lepkegyűjtő.
Üveg alá kerűlnek valahányan.
Üveg alatt, tűhegyre szúrva
ragyog, ragyog a lepketábor.
Önök ragyognak, uraim.
Félek. Kérem a köpenyem.”

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]