Visszavonom*
„Rátok testálom koppanásomat”, |
írtam nemrég. Most visszavonom. |
Nem érdemlem meg ezt az utolsó |
mozdulatot. Hogy homorítva |
kiegyenesedjem a levegőégben, |
s lekoppanjak a deszkává alakított |
|
Két arckép*
Marinak és Gyuszinak
A kocsisok beüzennek: jövünk. |
röpködve a teret, az udvart, |
fénybe vonva az éjszakát, |
a diófák törzsét, a szőlők |
alsószoknyáját s a kőasztal |
esőbe-szélbe mártott peremét. |
|
Ez az utolsó vendégségünk. |
|
Eresszétek szabadon a kutyákat. |
|
|
Atyai ház: hamuból és ecetből. |
Csók és kézcsók: hamuból és ecetből. |
Csukott szemek a sírban és az ágyban, |
halálon túli fegyelemben. |
|
|
Nyitás*
beteljesűl, sikerűl végre. |
az álom zsiliprendszerét kinyitják. |
Mindenből csönd lesz és közelség. |
|
Játszma*
A zöldposztós asztalra hajlik |
És mit akar, mit is akar, |
és mit is mond e kivilágított, |
|
Ne zavarjuk, ne zavarjátok |
előretartott jobb és hátravont |
három golyó közt fölfüggesztett |
figyelmét, részarányosát. |
|
a golyó és a dákó elsötétűl, |
nélkületek, nélkülem is megáll, |
és velük együtt én is, akiért |
|
|
Sírkövemre*
Rajzolj, rajzolj szegény fiú. |
Rajzolj, rajzolj szegény leány. |
Te szegény, szegény nemtelen lény |
töröld le Isten hátáról, töröld le |
|
A mi napunk*
Napunk, amit valóban annak |
csillagra vetve fuldokol, |
itt, mifelénk, egyedül az |
világolhat és találkozhat. |
|
Ki és kit?*
Léptek a fűben, a sötétben, |
aztán egy székláb és egy ágy |
a törvénytelen ragyogásban. |
|
vesztőhely, leszoritott tarkó, |
oly szép és idegen a látvány. |
|
ki is van itt, ki van jelen, |
és ki figyel, s kit is figyel? |
|
Léptek a fűben, a sötétben, |
aztán egy székláb és egy ágy |
a törvénytelen ragyogásban. |
|
|
Meghatározás*
Féregnek lenni mit jelent? |
Vágyakozni egy tekintetre, |
egy olyan hosszú, nyílt szembesülésre, |
ahogy csak Isten nézi önmagát, |
erre vágyni, egyedül erre, |
és ugyanakkor üveges szemekkel |
belefuródni abba, ami nincs, |
|
Tapasztalat*
A tapasztalat, mint Kronosz |
tapasztalatlan, mit se tud, |
nem ismer, nem ismerhet semmit. |
|
Így érez, így érezhet egyedűl |
örök békét, nyugalmat, amikor |
a hóhér szalonnázik, s ő maga |
gyanútlanul megérkezik, belép,
|
majd megfeszűl, hátrahanyatlik, |
s vérezni kezd egy nem létező térben, |
amihez csak a mennyország hasonló. |
|
|
Tabernákulum*
Ki kellene, hogy szabadítsak |
keresztbe vetve csapkod szárnyam, |
körmöm-lábam, tollam-karom. |
|
Nem jutok el a szentségházig, |
az a bizonyos tabernákulum, |
|
|
Így teltek napjaink*
Országh Lilinek
Az ütközet hajnalban vette kezdetét. Fél ötkor a gyalogság támadott. A menetoszlop sebektől borítva sebeket követelt, amikor a természet váratlanul fölmutatta hattyúnyakát.
Nagyanyám a verandán teritett. Az ágyúk messziről, egy széles domb mögűl tüzeltek. A gyalogosok közt akadt néhány veterán. Bakkancsuk elnehezedett a sáros, nedves fűben. Családjuk egy másik földrész éjszakájában aludt még.
A közeli templomban misére harangoztak. Beléptünk a hűvös boltívek alá. A piritott kenyérszeleteken megolvadt a vaj, túlcsordult a méz. Mi gyerekek nem beszélhettünk az asztalnál, az abroszt néztük, egymás mozdulatát s a fölnőttekét, és távolról a lovasság készülődésére füleltünk, valamiféle sose látott fölfordulás reménytelen áhitatában.
Este aztán fölcsavartuk a petróleumlámpát, lemostuk a halottakat, bepólyáltuk a csecsemőket, és ámulva megbámultuk a porköpenyes kisfiút, szemmel követve minden mozdulatát, amikor egyedűl az óriási télben föllépkedett a jeges lépcsőkön a betemetett tabernákulumig, s fölmutatta a napot, mely kicsi volt, izzó és vörös is, akár a golyók nyoma, vagy még inkább, mint egy kisírt szem, mely végre ismét hajlandó szembenézni azzal, aki megbántotta.
Éjszaka aztán tovább álmodtuk az ütközetet, és ez olyan volt, mint egy színpadi kép, amely azzal kezdődik, hogy végetér. A vendégek fölkelnek az asztaltól, a szoba kiürűl. Egy fiatal lány lesöpri a morzsát. Rendet rak. Sötét lesz.
Ettől kezdve minden támad és minden menekűl: a bevallhatatlan sorsok, a bevallhatatlan helyzetek, a bevallhatatlan állatfajták. És reggel úgy ébredünk a háborúra, mint magára a rendre, mintha a torkolattüzekkel az örök béke közeledne a világra.
Egyszerre mégis csomagolni kezdtünk, de aztán éppúgy abba is hagytuk. A bőröndök, a félig megrakott ládák azóta is kint állnak a folyosón. Amikor a katonaság megérkezett, bele-beletúrt a sebtében összehányt ágyneműk, evőkészletek közé, de alig valamit emelt ki belőle. Később jött csak egy civilforma ember, senki se tudta róla, kicsoda, az vitte el az aranyrámás tükröt a szépszobából. Szótlanul vitte, szinte komoran. Meg is csodáltuk nyugalmát, s mi gyerekek utána is még sokáig lelkendezve beszéltünk arról, ahogyan az addig mozdulatlan tükörben megmozdult, szinte lépkedett a szoba, aztán a folyosó, a veranda, majd az udvar, és sokáig, nagyon sokáig a kert, a fák, s végül a nagykapu, egyszóval mindaz, ami idáig sose mozdulhatott el a helyéről.
Hogy az arca szép volt az idegen katonának, aki egy este az asztalfőn ült, részben annak köszönhette, hogy zubbonya durva posztóból készült, nedves volt az esőtől, s hogy nyakánál kigombolta. Személyében az ismeretlen vált ismerőssé, a veszély megnyugtatóvá, a rablás adománnyá, az ítélet bocsánattá. És van-e szebb annál, mint amikor az Apokalipszis lovasa kenyeret szel a lámpafényben, cigarettára gyújt, s ágyba kívánkozik éjfél után.
A befejezés kezdete. Fölkelünk az asztal mellől. A szoba kiürűl. Sötét lesz. És a sötétben egy fiatal lány elátkozza az életét, maga magát, úgy ahogy van a világot.
Hát így teltek napjaink az örökös háború korában.
Meditáció*
Lehetséges-e a páriák művészete? Az emberben megrekedt állati igénytelenség remélhet formát, szavakat? Ritmus, amely csak pulzál, mint a kutyák nyaranta, lehetséges-e? Szellem, amely szegényebb minden hasonlatnál, s kopár, akár a kő, nem a tudatunkban, hanem a földre szegezve? Nyelv, aminek nem volt ereje kibontani lombját-ágait?
Mert van itt valamiféle szomjuság, amit még senki meg nem itatott. Nyomoruság, aminek törzse mind irtóztatóbban zihál.
Övé lesz minden hatalom és dicsőség.
Bársonycsomó*
Unokahúgom fölkiáltott az üvegajtóban, mielőtt golyó találta volna, s ez a kiáltás előre kioltotta a baleset zaját. A golyó úgy hatolt az üvegbe, mint egy szótlan penge, s az üveg is úgy repedt meg, mint egy hirtelenűl kihajtó faág.
Unokahúgom belehalt sebébe. De ez a tragédia egy sokkalta mélyebb nyomorúságot takart, amiről illetlen volna, és most már nem is kell, nem is érdemes beszélnem.
Az elhallgatás olykor több a hallgatásnál. Olyanféle függöny, amely jótékonyan leplez egy olyan ágyat, ahol rendhagyó módon össze nem illő lények találkoztak. Ugyanakkor a szépség se válogatós. Mint már mondottam, az üvegajtó úgy repedt meg, ahogy föltárúl egy faág, s azóta unokahúgom semmivel se alávalóbb egy közönséges katonánál. Az a másik viszont, aki túlélte őt, aki nem állt ott mellette az üvegajtó mögött az adott pillanatban, az a szerencsétlen most tovább félhet a kárhozattól, és tovább vágyakozhat a kárhozat mindennél simább bársonya után.
Fohász*
fölmutatott gyönyörű vasgolyó, |
világszép sántikáló lányok, |
ragyogjatok, ragyogjatok! |
|
Rossz fölvétel*
Rossz fölvétel. Szabadban készűlt. |
Rotációs papírra nyomták. |
A férfi arca, mint egy bünözőé, |
s ez igaz is, volt vétke épp elég. |
De most, hogy a sürü és idegen |
erdőben megállítják, igazában |
csak egy marad: nadrágja ráncai. |
|
Kárhozat*
Holott a semmi van jelen, |
a világ azért tovább lüktet, |
az erek szállítják a vért, |
a kéz csomót köt, kulcsra zár, |
gyufát gyújt és megágyaz éjszakára. |
|
Szép és még szebb*
Kisujjadon az ezüstgyűrű, |
és talpadon a bőrkeményedés, |
az, hogy lázas vagy, az, hogy este |
mindez oly szép, és még szebb attól, |
hogy feleúton megtorpantam. |
|
A tett után*
Wiener Pálnak
A szemle és a tett között |
mintha nem is váltott volna ruhát. |
Itt állt a szék, és ott az ágy. |
A tükrön száradt vízcsikok, |
s a fésüben megtapadt hajcsomó: |
miért hogy a helyszín a legerősebb? |
|
Merénylet*
Megtörtént, holott nem követtem el, |
és nem történt meg, holott elkövettem. |
|
Fölriadva*
Meszesgödör a ház az éjszakában, |
préselt levél a kert, s a bútorok |
egymásbaérő villanyakadályok. |
|
De most, hogy fölriadtunk, hirtelen |
kockagödörré alakúl a ház, |
s a lámpafényben a poklokig látunk. |
|
|
In memoriam F. M. Dosztojevszkij*
Hajoljon le. (Földig hajol.) |
Álljon föl. (Fölemelkedik.) |
Vegye le az ingét, gatyáját. |
|
Végkifejlet*
Magam talán középre állok. |
Talán este van. Talán alkonyat. |
Egy bizonyos: későre jár. |
|
Kétsoros*
Emeld fel, ahogy akkor fölemelted, |
és üss vele, ahogy akkor ütöttél. |
|
Alkohol*
egy ház áll rajta s egy bokor, |
egy nadrágszár a szürkületben. |
|
S. W.-hez*
Megkaptad végűl a kegyelmet? |
Vagy olyan egyedűl maradtál, |
mint az a férfi, aki tegnap – |
egyszóval, mint azok a lények, |
már semmi más, mint tárgyi bizonyíték? |
|
Betűk, sorok*
Megérdemelné a békés halált |
minden írnok, aki az éjszakában |
tollat fog és papír fölé hajol. |
|
Napló*
N. N. ismét gyönyörü volt. |
K. elfelejtett üdvözölni. |
|
egymás mellett álltunk egy öreg úrral. |
Éreztem, hogy ő is ivott. De a tükörben, |
ott valami nagy szelídség |
azt mondta: megítéllek téged. |
|
|
Sztavrogin elköszön*
„Unatkozom. Kérem a köpenyem. |
Mielőtt bármit elkövetnek, |
gondoljanak a rózsakertre, |
vagy még inkább egyetlen rózsatőre, |
egyetlen egy rózsára, uraim.” |
|
Zsolozsma*
Rovarok és gyerekek, most és mindíg, |
figyelik, figyeljük ahogy |
a nap alászáll. Mint Isten halálát |
amint a vér kivonúl a világból |
ahogy a semmi ágyat vet, figyeljük |
|
Mégis*
Látják a bejárati fényben |
a szőlőlugast? A meszelt padot? |
A levelek nyomasztó, viaszos zöld |
távollétét? És mégis itt állt.
|
|
Titok*
Csak a búcsu pillanatában |
áll helyre az aranyegyensúly. |
Sőt, mint a tűzvész, most olyan |
az asztal bősége, s az orgona |
bizalmas fürtje. Mi jött közbe? |
Meg kell beszélnünk elalvás előtt. |
|
Ékszer*
Remekbe készűlt, ovális tükörben |
|
Azt mondjuk rá, szép, mint egy faliszőnyeg. |
Azt mondjuk neki, te csak nézd magad, |
mi majd szülünk, születünk, meghalunk. |
|
Ilyesféléket susogunk neki, |
az őrületben élő antilopnak. |
|
|
Gyónás után*
Bevallottam: a naplementét Svájcban.
|
Gonosz féreg az önvád. Az erősek |
hajnalban kelnek, fát aprítanak, |
isznak egy korty pálinkát, s így tovább. |
Mivel csak ők, az erős gyilkosok |
ismerik a füvek, fák, madarak, |
a nők és a csecsemők nyelvét. |
|
Költemény*
Gyűjtőtábor a körülhatárolt |
bizonytalan formájú terület. |
|
|
Trónfosztás*
Táblára írva nyakadba akasztjuk |
|
Infernó*
De csakugyan szebb attól a mennyország, |
hogy a poklokra lecementelt, |
gyermeküket, nemüket, fajukat |
és mindenüket megtagadó lények |
nyáladzanak senkiért, semmiért? |
|
Sztavrogin visszatér*
„Nem gondoltak a rózsakertre, |
és elkövették, amit nem szabad. |
|
Ezentúl üldözöttek lesznek |
és magányosak, mint egy lepkegyűjtő. |
Üveg alá kerűlnek valahányan. |
|
Üveg alatt, tűhegyre szúrva |
ragyog, ragyog a lepketábor. |
|
Félek. Kérem a köpenyem.” |
|
|
|